Ilyen nincs a sifonérban

Példátlan dolgok történnek manapság Magyarországon. Az ember csak kapkodja a fejét és kérdezi: hát tényleg van ilyen? Képzeljék el, hogy a Ferencváros TC múlt csütörtökön otthonában fogadta a Szombathelyi Haladás labdarúgó csapatát és 1:2 arányban kikapott. Az Üllői úton! A zöld sasok! Kiestek a Magyar Kupából. Valószínűtlen.
Ennél már csak az valószínűtlenebb, hogy az arcukat többnyire sállal burkoló hazai szurkolók (elég hideg volt a múlt csütörtökön) nehezen viselték a vereséget. Egyszerűen nem érti az ember, hogy félúton az NB II-ből az NB I felé ilyesmi előfordulhat. Hát persze, hogy a legendásan szelíd, toleráns szurkolókat elkeseríti ez a szomorú esemény. De igazán csak azon akad fenn a magyar futballsportot leginkább távolról figyelő ember, hogy a szurkolók ezen semmiséget olyan traumaként élték meg, hogy azonnal átkívánkoztak az ellenszurkolók szektorába, hogy ott elégtételt vegyenek a vereségért. Hát ilyen aztán végképp nem volt még az Üllői úton.
Már magamnak sem hiszek, ezért a valószínűtlent bizonyító dokumentumot, az újsághírt idézem, miszerint „a szektorból kiszorított ferencvárosi vandálok üvegeket és köveket dobáltak az intézkedő rendőrök felé” ráadásul rasszista rigmusokat skandáltak. Nahát, ilyet még nem tapasztalt az egyébként sokat látott pesti flaszter. A manapság használatos szleng szerint: ezt nem hiszem el!
Ráadásul azt írja az újság, hogy a randalírozó vandálok közül tizenkét személyt előállított a rendőrség. Ilyesmik történnek, amíg mások békésen viszik haza ártatlan gyermeküket az óvodából. Egyszerűen nem találok szavakat.
És ez még mind semmi! Semmi ahhoz képest, hogy a stadion körül, csütörtök este sállal körbe tekert fejű kődobáló, lámpaburákat és más utcai berendezéseket törő-zúzó, rasszista rigmusokat ordibáló, őrizetbe vett vandálokat öt perc múlva nem engedték szabadon. Ellenben már másnap, tetszik érteni, már pénteken egy év nyolc hónap (három évre felfüggesztett) szabadságvesztésre ítélte őket az elsőfokú magyar bíróság.
Na, az egészben ez a legvalószínűtlenebb. Ilyen még nem történt. Ilyen nincs, nem is volt, félek, hogy nem is lesz a sifonérban. Meg a Kossuth téren.

Rántott csirke a vonaton

Nem tudnám megmagyarázni, miért. Az első szabad országgyűlési választásokról egyetlen kampánymondat maradt meg emlékezetemben. (Mármint a második szabad elsőről. Mert sokaknak bizonyára már történelem, de nekem még gyerekkori emlék, hogy 1945-ben is volt egy kisgazdagyőzelemmel végződő első szabad választás Magyarországon. Most a második elsőről van tehát szó.)
Az első, az 1990-es szabad választások alkalmával, a sok-sok mérges szöveg között, egyszer csak azt javasolta szelíden egy pap, hogy: Magyarországon az lehessen országgyűlési képviselő, aki terített asztalánál valaha is vendégül látott már legalább egyetlen szegény embert.
Egyszerű kritérium. Talán eredetisége miatt tetszett nekem, s tetszik ma is. Azzal együtt, hogy egyetlen képviselő jelöltről sem hallottam, aki akkoriban magába szállt, és rövid számolgatás után visszalépett volna. Magam is önvizsgálatot tartottam (másoknak is ajánlom!). Ennek során szegénynek minősítettem egy-két barátomat, lázasan kutattam emlékezetemben, vajon ettem-e legalább asztalkendőbe csomagolt rántott csirkét döcögő személyvonat kopott kupéjában szegénynek látszó útitársak között. Mintha lett volna néhány ilyen eset, de ezek sem tűnhettek elegendőnek. Könnyűnek találtattam. Nem is lett belőlem képviselő.
Amikor (nemrég) blog-írásra adtam a fejem, egyszersmind azt is elhatároztam, hogy majd nem politizálok. Nem is. De hát, kérdezni csak szabad?!
A mai Magyarország, mai országgyűlésének mai képviselői, dúsan terített asztalaiknál mi a helyzet? Vajon vendégül láttak-e, látnak-e mostanság, akár egyetlen szegény embert is? Meghívtak-e, egyet is? Vagy inkább hallgatnak? Le. Ki. Meg.
Az éppen aktuális, mindent alulmúló helyzetben magukra valamit adó szegény emberek talán már el sem fogadnának egy ilyen meghívást. Egészségi okokra hivatkozva. Szegényeknek, ebéd nélkül is felfordul és egyfolytában forog a gyomruk.

Sörös üveg a Balatonban

Nem dicsekvésként mondom, de szorgalmas látogatója vagyok a szelektív hulladékgyűjtő szigeteknek. Csöppet sem esik nehezemre, elvégre gyűjtöttem én már vasat és fémet is, amely kitartó tevékenységemmel egyenesen a világbékét védtem. Ehhez képest igazán nem esik nehezemre a most slágerré lett környezetvédelem. Engedelmesen teszem a kékbe az újságpapírt, sárgába a kiöblített, kupakjától megfosztott PET palackot, fehérbe a gondosan tisztított fehér öblös üveget, zöldbe a zöldet, szürkébe a fémdobozokat. Jaj, de mindhiába, ha a békeharcban nem edződött polgártársaim körberakják a (máskülönben igen ronda) gyűjtőedényeket mindenféle háztartási szeméttel, szétkapott rekamiéval, maradék csirkepaprikást tartalmazó lábassal, törött WC-csészével. Minek következtében a Budapesten található mintegy 700 hulladékgyűjtő sziget közül (sacc/kb.) legalább 500 lokális kis szemétdombbá változott. Örömére a környéken lakó adófizető polgároknak.
Mielőtt káromkodni, majd balkánozni kezdenék, elmesélek egy történetet. Hogy értsék, miért vagyok többszörösen csalódott.
Nemrég (mi számít itt régnek?) társas hajón szeltem át a Balatont, Szemesről, Tihanyba. Napfény, kék ég, béke és szeretet. Jobb dolgom nem lévén, hosszasan figyeltem a korlátnál csevegő kedves szerelmespárt. Végtére is, az író dolga, hogy megfigyelje az életet. Ott és akkor ők voltak az élet, szépek, fiatalok, látszott, hogy talán most hajóznak először a Balatonon, hajukat fújta a szél, nevettek, biztosan a boldog jövőről beszélgettek, ölelték egymást, csókolóztak is. Kispénzűek lehettek, mert ketten ittak egy üveg sört. Arra gondoltam, amire hajdan Illyés Gyula Szekszárd felé a vonaton: hogy íme itt hajózik a jövőm. Beleérzéseimtől már-már elérzékenyülve mozdultam, mondom magamban, meghívom őket még egy sörre, beszélgessünk, majd üzenek általuk a jövőnek, amikor.
Amikor a kiürült sörös üveget a srác hanyag mozdulattal belehajította a vízbe. Rágyújtottak és a lány a cigis dobozt is utána dobta.
Ez történt. És nem röstellték fogdosni egymást, annyi idegen ember előtt, folyton röhögni, össze-vissza beszélni, ahelyett, hogy megigazították volna a hajukat!
Ha tetszenek érteni, ezért kételkedem a szelektív hulladékgyűjtő szigetek láttán.

A postás köszönt néki

Ismét megütötte tanítónőjét egy gyerek. A bulvársajtó (vélem) alig várja a hasonló eseteket; legalább két napra való első oldalas cím lesz belőlük. Sajnos egyre kevesebbet kell várakozniuk. De ha így megy, hamar eljutunk majd odáig, hogy hasonló kázusokból csupán un. mínuszos hír lesz a hatodik oldalon.
A történtekről egyelőre még mindenkinek van figyelemre méltó véleménye: hibás a társadalom, a szülő, a gyerek szocializálása, elszaladt a ló a büdös kölykökkel, különben is a tanítónő ne hordjon arany ékszereket, stb. Mindenki előhozakodik saját tapasztalatával, élményével s még az is lehet, hogy mindenkinek igaza van. Nekem is.
Akkor voltam alsó tagozatos, falusi általános iskolás, amikor egyik-másik tanító még veréssel téríthette jobb útra a megtévedt nebulókat. Volt fenekes, tenyeres, körmös (ez már ritkábban), természetesen pálcával. Úgy 1950 táján aztán szigorúan tilos lett a testi fenyítés. Vagyis eljött a mi időnk. Nem is nagyon akartuk elhinni, el is szemtelenedtünk, rendesen. Persze főként a tanítónőkkel. Példa:
József Attilát tanultuk, pontosabban Attilának az aktuális ideológia számára kiválogatott verseit, azok közül is az Anyám címűt. Az utolsó versszak így szól:
„A mosástól kicsit meggörnyedt,
én nem tudtam, hogy ifjú asszony,
álmában tiszta kötényt hordott,
a postás olyankor köszönt néki –„
Sántha Márta tanárnőnk lelkesen magyarázta, mit is üzen a költő, amikor - ki tudja már milyen bolond ötlettől vezérelve – azt találtam mondani, hogy én bizony olvastam valahol, miszerint ez a postás komolyan udvarolt Pőcze Borbálának, sőt viszonyuk is volt, de aztán a postás váratlanul faképnél hagyta egy tejes kofa miatt. Hetekig hitegettem a teljesen új irodalomtörténeti adalék bizonyításával, mire végül rájött, hogy csak kamaszos, ócska viccről van szó. Soha többé nem állt velem szóba. Lehet, hogy jobban fájt neki az átverés, mintha megütöttem volna.
Nemrég egy korabeli osztályképen „találkoztam” vele és meglepődve konstatáltam, milyen gyönyörű, egzotikus, vonzó, érzéki sugárzású nő volt. Soha nem ment férjhez.
Öt évtized múltán is szégyellem magam: vajon mit érintettem meg lelkében az elhagyott asszonyról kitalált sületlenséggel. És még csak pofon sem vághatott. Ahogy egy nő, a férfit.
Remélem, legalább abban része volt, hogy nyolcadikos jeles végbizonyítványomban egyetlen négyest azért bevéstek. Magaviseletből.

Egy lány, majd örökké szeret

Turkálok a fiókban. Keresem a szemüvegtokot, de helyette egy fénykép akad a kezembe. Ismerik a szitut?! Az ember mindig mást talál, mint amit keres. A fényképen egy lány, a kép hátoldalán meg egy ígéret, hogy a lány majd örökké szeret engem. Az ígéret dátumát emberbaráti okokból most nem közölném. Arról csak annyit, hogy meg sem közelítette az örökkévalóságot.
Senki férfi ne mondja, hogy ilyen véletlenek alkalmával nem szokott elmerengeni. Hány lánytól is kapott ilyen örökre szóló ígéretet (na persze hánynak ígért örökkét!) és hol vannak már azok a lányok? Hol az ígéretek? Ja, és majd’ elfelejtem, hol van az a fránya szemüvegtok?
Korunk állítólag nem kedvez az érzelmeknek. Hát, trubadúrok nincsenek az bizonyos, de ismerek olyan céltudatos, ridegnek látszó üzletassszonyt, akiről senki nem feltételezné, hogy üzleti sms-ei között évek óta őriz egy szerelmeset is. Ráadásul olyan valakitől, aki már régen nincs a láthatáron. A digitális fényképezőgépek, és számítógépes levelezőprogramok korában is vannak elrejtendő és elrejthető, sőt elfelejtett régi szerelmek. De. Egy régi képet, vagy szerelmes levelek megtalálni a fiókban, kézbe fogni, nézegetni, olvasgatni mégis csak más.
Hajdan, a Kiskegyed hajnalán kitaláltuk, hogy elkérjük és közöljük olvasóink régen őrzött szerelmes leveleit. Néhány tízre számítottunk és néhány ezer érkezett. A legrégebben őrzött levél dátuma 1917. október 4. Egy másik levélben meg utalás történik arra, hogy írója a frontról küldte. Vajon hazajött? Sok szép korú olvasónk jegyezte meg, hogy „Ez a kis levél életem első szerelmes levele”. Volt olyan szerelmes levél is, amit hölgy írt, panaszkodván, hogy a férje megtudott valamit, de „érted szenvedek édes életem és hallgatok a nevedről, a sírig csak a szívemben élsz”. Amit nyilván meghálált az illető úr. Móni nemrég kaphatta szerelmes levelét, amit féltve őrzött és eljuttatott nekünk: „Szeretném, ha eljönnél hétvégén a diszkóba. Nagyon kérlek, tegyél eleget a kívánságomnak! Csúcs szuper vagy! Érző szívvel Robi.”
Egy elhagyott férfi meg azt írja levelében a volt szeretőjének, hogy szívesen elmegy vele Keszthelyre, a menyasszonyi ruhához illő fehér körömcipőt vásárolni.
A boldog férj vajon tudja-e, hogy felesége megőrizte régi szeretője levelét. És miért őrizte meg, ha máshoz ment férjhez és. . . Lennének még kérdéseim a szerelem mibenlétéről, de közben megtaláltam a szemüvegtokot.

Én meg úgy gondolom

Ha egy interjúalany (többnyire ilyen-olyan politikus) a feltett kérdésre azzal kezdi válaszát, hogy: „én úgy gondolom” már veszem is elő a pisztolyomat.
Az „én úgy gondolom” kezdetű töltelék félmondatokról én meg úgy gondolom ugyanis, hogy az illető éppen nem gondol semmit, vagy adott pillanatban találja ki, hogy mit gondoljon, esetleg azért kell számára a pillanatnyi idő, hogy „lenyelje” azt, amit valójában gondol
Szerencsére többnyire csak a képernyőn, vagy a rádióban találkozunk nyilatkozó politikusokkal, (más celebritásokkal), ide sorolva azokat a riportereket is, akik abból élnek, hogy beszélnek. A nagy nyilvánosság előtt, bele az éterbe. Nyelvtani (és egyéb) marhaságokat. Két-három évenként pedig jönnek a nyelvészek és kutatják, hogy mitől és miért romlik a szép magyar nyelv.
No, „én úgy gondolom”, hogy szabadon, szabatosan beszélni igen nagy tudomány, sőt képesség. És aki közönség (nyilvánosság) elé lép az vagy tanuljon meg magyarul, vagy írja le, hogy mit akar mondani, aztán szégyen ide, blama oda olvassa fel.
Az ijesztő példák között csak bevezetésként idézem meg azt az athéni olimpikont, aki a riporternő szerint „nem a szülőhazájában látta meg a napvilágot”. Fél ország, fél évig röhögött rajta. A nőn. Kedvencem az ősz időjós is, aki bonyolult körmondatokban közli, hogy holnap esni fog, mégpedig „nagy valószínűséggel, de jelentős bizonytalansággal”. Az eggyel korábbi miniszterelnök is próbálkozott szabadon beszélni. Sok más sületlenség mellett sikerült is neki egy alkalommal azt mondani, hogy „átadom ezt a hidat a magyar járókelőknek”. A szabadon szárnyaló beszédet máskor is sikertelenül erőltető házelnök hosszú mondata végét azt mondja, hogy „amelynek mentén kialakíthatjuk egy harmonikus Magyarország képét”. De jó lesz nekünk! Két perc sem múlik el, amikor valaki azzal bíztat a képernyőről, hogy „nagy körültekintést fogunk arra biztosítani”. Megnyugodhatunk!
Sajnos, egyik-másik riporter sem jobb. Annyi öööö-t, meg aztaztazt, hallani a kollégáktól, hogy „hogy én azt gondolom”, talán nem kellene nekik erőltetni ezteztezt a szakmát.
Véletlenül sem sírom vissza az időt, amikor csak a leírt és persze jóváhagyott szöveget lehetett felolvasni rádióban, televízióban. Jut is eszembe erről egy korabeli NDK-s vicc.
Willy Brandt emlékezetes lengyelországi látogatásakor (amikor térdet hajtott a fasizmus mártírjainak emlékművénél) nagy ívű beszédet is mondott, persze papír nélkül. Két, Walter Ulbricht felolvasásos nagygyűlésein szocializálódott NDK-s polgár nézi-nézi a közvetítést és szól az egyik:
- Te, én nem is gondoltam volna, hogy ez a Brandt nem tud olvasni.

Didével az Üllői úton

Szidom a városi útépítés, metróépítés, közlekedésszervezés jó Kálvin téri nagynénikéjét, aztán csak-csak sikerül befordulnom az Üllői útra. Térben és időben éppen csak eltávolodom az őrülettől, amikor valami nagy nyugalom és szépség vesz rajtam erőt. Hát persze, hogy a 21-es számú ház előtt. Itt lakott az én kedves földim, Dide. Édesapja kriptája nagyapám sírjától hét lépésre van a Bajai úti temetőben, a bánattal jegyességben járó húga meg édesanyámat tanította a zárdaiskolában, hej Desiré, de jó barátságban lehettünk volna mi ketten, szabadkaiak, ha születésem előtt két évvel, ötvenegy évesen nem kaszál le a halál.
Csak üzeneted hozza a savanyú Üllői úti szél:

„Haldoklik a sárgult határ,
Üllői úti fák.
Nyugszik a kedvem napja már,
a szél búsan dúdolva jár,
s megöl minden csirát.
Hová repült az ifjuság?
Feleljetek bús lombu fák,
Üllői úti fák.”

Már nincsenek is fák az Üllői úton.
Bevallom, ha nem is mindig hajnaltájt, nem is megrészegülten a pirkadó égbolt fényeitől, ellenben rohadt, szürke délelőttökön, délutánokon, egyre többször idézlek, földi. Veled kérdve magamtól, mert szebben hogyan is tudnám:

„ . . . . Hát te mit kerestél
ezen a földön, mily kopott regéket,
miféle ringyók rabságába estél,
mily kézirat volt fontosabb tenéked,
hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres tél
és annyi rest éj
s csak most tűnik szemedbe ez az estély?”

Eszembe jutnak boros víg esték (estélyek), amikor el-elsütöttem az idétlen bonmot-t, miszerint, Szabadka két nagy embert adott a magyar irodalomnak. A másik Kosztolányi Dezső.
Bocsáss meg érte. Az egyik (az első vagy!) Kosztolányi Dezső. A másik meg Brenner József, alias Csáth Géza.
Én éppen csak megyek az úton, az Üllői úton.

Mi hány, mi mennyi a számlámon

Keresem azt a józan életű, keresztény családból származó, nem dohányzó, szenvedélymentes családszerető, két diplomás férfit, vagy nőt, aki el tud igazodni a lakosságnak benyújtott közüzemi számláim tételein és számaiban. Banki és biztosító társasági elszámolásokat is megfejtők előnyben. Kalandorok és kalandornők kíméljenek.
Ezer és százezer jelentkezőre számítok, mert vélhetően egyes egyedül vagyok széles e hazában, aki nem érti a havonta érkező számlák inkább kábító, mintsem informatív szövegeit. Hogy alapdíj, meg bruttó megajoul, továbbá, hogy kWh és HUF/kWh, korrekciós tényző és FT/MJ mennyiségi egység, nem kevésbé, hogy miért fizetek én a Szénipari szerkezetátalakítási támogatás sorban 11.00, majd 0,2250 után 2 –t. Mely utóbbi szám az adó nélkül számított ellenérték (HUF).
A biztosító is megtisztel számláival, hogy Egységár/Ellenérték Ft, ami nálam legutóbb -2727. Alatta meg -545. A számla végösszege -3272. Megnyugodnék, de ekkor jön a pénzforgalmi elszámolás B: előző időszak pénzügyi egyenlege 9179, majd a C: tárgyidőszaki pénzforgalom összesen: 0, tehát fizetendő összesen (A+B+C) 5907. Hogy mi annyi? Mi mennyi?
A banktól havi rendszerességgel három levél érkezik, ráadásul egyszerre. Az egyikben közlik, hogy még megvan az a kis pénzem, amit rájuk bíztam. Ennek őszintén örülök, kivált ezen nehéz időkben, amikor a nagy amerikai bankok is csődöt mondanak. A másik levélből elolvashatom, hogy mennyit kamatozott a pénzem. A romlásról persze nem tájékoztatnak. A harmadikból megtudom, amit úgyis tudok, hogy nem volt tranzakcióm, vagyis nem költöttem el a betétből egyetlen fityinget sem. Hacsak! Hacsak nem velem fizettetik ki a vélhetően tetemes postaköltségeket.
Ha az első sorokban megfogalmazott hirdetésre nem lenne jelentkező, és ha netán nem egyedül vagyok, aki nehezen igazodik ki a fent megidézett számlákon, úgy lenne egy javaslatom. Jönnek az unalmas téli esték, a népeknek, miután kifizették a sok-sok számlát úgysincs pénzük mozira, színházra, ezért a számlaküldők „Megmagyarázom a számlámat” címmel országszerte rendezhetnének szórakoztató műsorokat.
Költségeiket pedig legfeljebb rávezetnék valamelyik számlánkra.

Basilica minor Máriagyűdön

A Római Pápa kis bazilikának (basilica minor) nevezte ki a szívemhez oly közel álló Máriagyűdi Kegytemplomot.
Régi szerelem ez. Felmenőim már a múlt század húszas éveiben is oda jártak zarándokként, ki tudja milyen és mekkora bűneikre keresve bocsánatot. Akkoriban sokan térden csúszva imádkozták körbe a templom épületét, belül pedig az oltárt illet térden megkerülni. Családi legenda szerint egyik nagybátyámat némi aprópénzzel biztatta oltárkerülésre a nagymama, de a ravasz fiú túl korán jött elő az oltár mögül, vagyis ahol nem láthatta a nagymama ott felszabadította magát a térden járás kötelme alól. Alighanem szerényebb búcsúfiát kapott.
Gyerekkoromba magam is voltam máriagyűdi zarándok, és a kötelező ájtatoskodás után, jutalmul fél napra vendég a harkányi meleg vízben. Azóta persze megfordult a világ. Hosszú idő óta ősszel is, tavasszal is zarándokok vagyunk a gyógyvizű Harkányban, és nosztalgiázó vendégek a gyűdi templomban. El nem mulasztanánk egyiket sem. Barátainkkal az ezredfordító éjszaka 24. óráját is ott, a templomdombon töltöttük. Persze, pezsgővel. Csak azt a két szép nyárfasort nem találom sehol, ami boldogult nagyanyámtól megöröklött és kimondottan a máriagyűdi zarándokoknak szóló imakönyv hátlapját díszíti.
Most, hogy basilica minor lett a kegytemplom, belelapoztam a könyvecskébe és a Zarándoklat végzésének módja című fejezet 27 pontba szedett reglamájából megtudtam: milyen tudatlan voltam én annak idején, amikor egy lovas kocsira szerelt padon, kétnapi zötykölődés után, édesanyám mellett először érkeztem meg Máriagyűdre. Halovány fogalmam sem volt, milyen súlyos előírások kötötték például a zarándoklatot vezető Schádl Ernő bácsit.
Idézet következik:
„5. A búcsúvezető előre gondoskodjék arról, hogy a kegyhelyen harangszó fogadja a zarándokokat. Csak előzetes bejelentés esetén harangoznak a kegyhelyen. A különvonaton érkező zarándokcsoportok vezetői posta útján is kérhetik a harangozást. A harangozáshoz és a szentmise mondatáshoz szükséges összeget az úton gyűjti össze a vezető és a kegytemplom sekrestyésének a saját maga igazolására, két tanú jelenlétében átnyújtja és megállapodik a zarándokcsoport miséjének idejére nézve is.”
Én meg (akkor még!) naivan hittem a falusi mendemondának, miszerint: a harangszót ingyen lehet hallgatni!

Szerbusz. Jól vagyok?

Elsuhanó világunk univerzális (jel)szava a: Helló. (Olykor a jópofizó: hellóka). A köszönés helyett odavetett hellónak megvan az a hallatlan előnye, hogy nem kell tisztázni, vajon tegezik-e, vagy magázzák egymást a köszöntők. Helló, mondják egymásnak hűvösen a szomszédok, miután kitudódott, hogy kinek melyik újságot hozza a reggeli kihordó.
Udvaris ember persze manapság sem enged meg magának egy köszönés helyetti helló-t. Sőt! A gyanúsan udvariasak, a valami miatt népszerűségre törekvők (például választások, előrehozott választások, időközi választások táján az országgyűlési, netán önkormányzati képviselők, avagy jelöltek) általában szükségét érzik, hogy valami személyessel is kibővítsék a jó esetben mandátumot involváló köszönést. Na, erre jó a hogylét felől való érdeklődés, amely lét igazándiból a köszöntőt legkevésbé sem érdekli. Számára ezért veszélyes ez a kérdőjeles toldalék mondat: hogy vagy? Elképzelhető ugyanis, hogy a gyanútlan kérdezett részletezni kezdi, többnyire romló életminőségét. Aminek végighallgatására manapság ugyebár senkinek, kivált egy elfoglalt ilyen-olyan képviselőnek (jelöltnek) nincs ideje. Ennek kiküszöbölésére született és terjed a köszöntés utáni kérdés: jól vagy?, ami a kérdezettet minimum arra kötelezi, hogy véletlenül se terhelje a kérdezőt saját nyavalyáival.
Az érdeklődésnek álcázott közöny fejlett formája, amikor az elfoglalt, szavazatra, mandátumra, rokonszenvre éhes nagyember nem kérdez, hanem közöl: Szerbusz, jól vagy!
Szeretném én látni azt a megveszekedett állampolgárt, aki a tovasiető nagyember után lohol, és azt mondja, hogy: te bocsáss meg, de nem vagyok jól, mert szaggat a hátam, kirúgtak az állásomból, elvették a jogosítványomat, stb.
Jut is eszembe, hogy a királyi tv híradójában milyen bájosan köszöntgeti egymást két Kriszta. Pedig, gondolom egyik sem képviselő, csak hercig akar lenni.
-Szerbusz Kriszta - mondja az egyik itthonról
-Szerbusz Kriszta - mondja a másik Amerikából.
Benne ám az adásban! Már várom, hogy egyszer megkérdik egymástól: hogy vagy drágám? És a gyerekek? Köhög még a kicsi?
Annyira, de annyira közvetlen, családias lenne tőle a közszolgálati. Azon mód el is kapcsolnék róla, mert hogy jövök én ahhoz, hogy belehallgassak egy magánbeszélgetésbe.
Na, szevasztok!

Üres a híd, - csend mindenütt*

Vannak drága, nagyon drága és méregdrága hobbik (szenvedélyek). Drága például a dohányzás, az úgynevezett gépezés, a kártyázás. Ezekhez képest nagyon drága a műkincsgyűjtés. Mint szenvedélyt, a méregdrága és látványos kategóriába sorolom a Duna-híd építést.
Egykor a műegyetem illetékes tanszékén állítólag arra tanították a hallgatókat, hogy az (aszfalt, makadám, beton, keskeny, széles és még szélesebb stb.) utak kizárólag azért vannak, hogy összekössék a hidakat. E nyilvánvaló szakmai sovinizmus napjainkban reneszánszát éli, amennyiben már utak sem kellenek a hídakhoz. Általam ismeretlen okok miatt több (legalább kettő) híd épült a Dunán, amelyekhez és amelyektől egyelőre nem, vagy alig, vagy csak a beláthatatlan jövőben vezetnek majd utak. Viszont addig is gyönyörködhetünk bennük. Mert valóban szépek.
A kétszer átadott (emlékezetem szerint a politikai jobboldal is meg a baloldal is ünnepélyesen átadta), szóval a kétszer átadott szekszárdi Duna-híd, (valljuk, be!) mindeddig teljességgel kihasználatlan. Mende-mondák szerint, ha véletlenül valaki rátéved, a hídőr virágcsokorral és névre szóló emléklappal köszöni meg a látogatást.
Mint Dunaújváros díszpolgárának, számomra különösen fájdalmas bejelenteni, hogy a dunaújvárosi Duna-hídnak sincs számottevő forgalma. A megálmodott M8-as se Székesfehérvár felől, se Kecskemét irányából nem közelít. Egyelőre.
Hallom, hogy az elkészült és Megyerinek nevezett Duna-hídról maholnap lezúduló autók a budai oldalon enyhén szólva kicsit nehézkesen fognak tovagördülni. Különben is a Hungária körgyűrű forgalmát legfeljebb ha 20 százalékkal mérsékli majd az új híd. Persze, az sem semmi! Így már csak 1600 százalékos lesz a fent említett becsületvesztő körút kihasználtsága.
A távolról szép, közelről pedig egyesek szerint (kivált télen) életveszélyes Körösvölgyinek nevezett viaduktról most ne essék szó.
Valami személyeset viszont a dunaújvárosiról! Negyven éve is elmúlt már, hogy egy dunaújvárosi kollégám (derék Csongor György) minden lehetséges fórumon elővezette rögeszméjét, a Dunaújvárosnál építendői híd ötletét. Azzal a különbséggel, hogy vasúti közlekedést is tervezett rá. És nem a levegőbe beszélt! Igazát bizonyítandó, álmatlan éjszakákon képes volt áttervezni a MÁV hivatalos menetrendjét. Arra a kívánatos esetre, ha mondjuk a szombathelyi gyors Székesfehérváron és a dunaújvárosi Duna hídon át közlekedne Ceglédre. Hány perccel (órával) hamarabb érhetne oda és milyen csatlakozása lenne Mátészalka, Békéscsaba, Szeged stb. irányába.
El tudom képzelni, milyen boldog lehetett Gyuri barátom és kollégám a hídavató ünnepségen, bár abban is biztos vagyok, hogy a hálátlan avatók meg sem említették a nevét. Örömébe csak csipetnyi üröm vegyülhetett, nevezetesen, hogy vonat nem (sem) jár az új hídon. Sebaj, Gyurikám! Ahogy elnézem a hídépítő szenvedély hazai burjánzását, lesz ott nemsokára egy vasúti híd is.
Csak azt nem tudom megígérni, hogy vonat is jár majd rajta.

*Arany János Híd-avatás (1877. aug. 22.)

Lenullázott tolerancia

Híve vagyok a közutakon bevezetett zéró toleranciának. Nincs kecmec, senki ne igyon, ha volán mögé ül, tartsa magánál az összes igazolványát, ne telefonálgasson se a bankjának, se a szeretőjének, ne repesszen 230-al az M7-es autópályán, ne lépje túl a városi 50km/órát, ellenben jöjjön a rendőr, tisztelegjen és mondja, hogy jó napot kíván, továbbá kérje a forgalmi engedélyt, a jogosítványt és a személyi igazolványt.
Csak és kizárólag arra kell vigyázni, de arra nagyon, hogy a közlekedés résztvevői között, úgy értem egymás között ne uralkodjon el a zéró tolerancia. Mert van rá esély! Személyesen találkoztam vele. A lenullázott toleranciával.
Békésen, értsd a megengedett 50 kilométeres sebességgel poroszkálok a budafoki (XXII. kerület) Háros úton lefelé, a Duna irányába. Mögöttem egy hondás nyomul(na), de szembe forgalom van. Nem tud előzni, dudál, integet, fenyeget, centiméterekre csökkenti a követési távolságot, más szóval nulla tolerálja, hogy tisztelem a közlekedési szabályokat. Arra motivál, hogy lépjem túl a sebességhatárt, mert ő siet. Nem teszem meg ezt a szívességet, tartom az ötvenet.
A Széchenyi utcánál végre megelőzhet, mellém ér és a letekert ablakon át szórja szitkait, aztán a gázra lép. De pechje van. Előttem is a megengedett ötvennel halad egy Suzuki. A hondás újra nyomul(na), nyomja a dudát, veszettül tolerálja a nullát, már lent járunk az autószervíznél. Látnivaló, hogy a zöld utáni sárgát sem éri el, nem tud lekanyarodni a nagytétényi útra. Csak azért is beelőz és csikorogva, de elsőnek áll meg a pirosra váltó lámpánál. Mögötte a Suzuki, a Suzuki mögött én. Aztán mintha autós moziban ülnék.
A fiatal, sovány, magas hondás föltépi saját kocsijának ajtaját, kiugrik az ülésről, odamegy a suzukishoz és nulla toleranciát gyakorolva anyázni kezdi. Az idősebb, kövérebb suzukis is kiszáll a kocsijából, nála is lenullázódik a kívánatos tolerancia és visszaanyáz. A sovány hondás a tettek mezejére lép és lekever egyet a suzukisnak, a kövér suzukis visszabokszol, a hondás ezt nem tolerálja és újra üt, lök, tép, a suzukis erre jobb térdével hasba rúgja a hondást. Időközben a lámpa zöldre vált. Mindketten visszaülnek a kocsijukba, a hondás balra, a város felé, a suzukis jobbra a bevásárlóközpont felé kanyarodik. Vége van a „Nulla tolerancia” című előadásnak.
Ja! Majd elfelejtem a lényeget. Mindkét nulla toleráns jól öltözött, látszatra úrinő volt.
Na, ettől a zérótól félek én.

m

Hány bemeneteles fejem van?

A becsületes állampolgár bemegy egy műszaki cikkeket árusító boltba körülnézni és máris komplett hülyének érezheti magát. Igaz, ezt az érzést otthon is beszerezheti. Elég ha felhív egy telefonos ügyfélszolgálatot és megpróbálja eltalálni azt a számot, amit géphangú kisasszony ajánlgat. De onnan legalább kettős kereszttel kiléphetek, és utána szabadon anyázhatom a rendszert.
Nem így egy elektromos cikkeket forgalmazó, nagyobb méretű, kiskereskedelmi üzletben.
Ott egy névtáblát viselő ifjú nyomomba szegődik, szorosan követi a tekintetemet és mielőtt bármit kérdezhetnék, udvariasan máris visszakérdez. Hogy azt mondja, ISO vagy IEC szabvány szerinti átvitelről volna-e szó? Mert, hogy az nem mindegy. Mondom, ilyen mélységekig még nem jutottam, egyelőre csak nézelődnék. Megrovón tekint rám, és kertelés nélkül rákérdez, hogy milyen fejem van? Még szerencse, hogy reggel tükörben borotválkoztam, és hát, olyan körte formának tűnt, viszonylag nagy, 58-as. Nem a lényegről beszél uram, mondja arcán a beavatottak mosolyával, az itt a kérdés, hogy egy bementelű-e, vagy több. Hát, egy. De E egyes-e a kimenet, input, vagy autput? Mondom, a bemenet az egy, a kimenet meg ugye, mint mindenkinél, az kettő, de néha szorulásom van. Akkor önnek empéágé kettesre lesz szüksége. Mondanám, hogy de, mire a fiú közli hogy, szerencsés csillagzat alatt születtem, mert van raktáron egy utolsó, hádébé hármas interfész stream, méghozzá kártyás. Na mit szólok hozzá? Mit szólnék?, ha kártya, akkor nálam csak az ulti jöhet szóba, az is éppen elég sokba szokott kerülni. De vicces az úr, nyerít az ifjú, aztán elkomorul. Az a helyzet, hogy most csak kisebb alaplappal tudja adni, amivel sajnos nem nyerhetek megabites sebességű létjogosultságot, és így nem biztos, hogy elérem vele a paralel processzort. Annyi baj legyen, mondom, fő, hogy a hathuszast elérjem. Erre úgy néz rám, hogy a tekintete felér egy könnyű testi sértéssel.
Szerencsére közelít felénk egy másik fiú, akivel a hátam mögött sugdolózni kezdenek, kicsit röhögnek is, de nem biztos, hogy rajtam. Aztán az új eladó lesújtó hangon megkérdezi: tulajdonképpen mit szeretne az úr? Én már csak a kijáratot szeretném megtalálni. Igaz hogy eredetileg egy kis képernyős tévét (négy ceruzaelemet, mobil telefont, laptopot, kávéfőzőt, CD-lejátszót, magnetofont, vízforralót stb., nem kívánt rész törlendő) szerettem volna venni, de hol van az már!.
Jaj, mondja fölényesen az ifjú, és ehhez nincs önnek elektromérnöki diplomája? Nincs. De unokája csak van? Van, egy ötéves.
Na lássa (sic), hát legközelebb őt küldje ide vásárolni!
+
(Ps. Tegnap megtisztelte blogomat az ezredik visitor. Isten hozta. Egyébként pedig mindenkinek köszönöm az érdeklődést. MM)

Mercedes beül a Trabantba

Két Mária névnap (szeptember 8. és 12.) között alkalom nyílik kicsit eltűnődni a magyar utónévadás szokásain. Azon, hogy a szülők ebben is mennyire, de mennyire követik a divatot. De mit-kit követ a divat?
A női utónevek (keresztnevek) között még mindig vezet a Mária. Férfiak között az István. Ez persze csak azt jelenti, hogy az országban (szerencsére) élnek még negyven évnél idősebb nők és férfiak. Az utóbbi harminc, húsz, tíz évben ugyanis lámpással kell keresni egy-egy Pistit, vagy Marikát az iskolákban. Olyan ritka-különleges nevek lettek a mai ifjúság körében, mint hajdan mondjuk az Adalbert.
Nem dicsekvésként mondom, de egy divatos utónévből majdnem biztosan megsaccolom, hogy az illető ifjú ember hány éves. Példák: ha Zsolt az illető, akkor a negyvenes éveiben jár, ha Balázs, vagy Bence akkor a harmincas éveit tapossa, egy Hunor nem lehet több húsz évesnél, Csenge pedig még nem tölthette be a tízet. Jaj, ki ne felejtsem a most harminc körüli Mercedest, akit születése idején előre sajnáltunk, hogy milyen csalódás éri majd, ha be kell ülnie a Trabantba.
A napszámra bámult tv-sorozatoknak is megvan hozama. Tapasztalatok szerint leggyakrabban a szegényebb néprétegekhez tartozó szülők ajándékozzák meg újszülötteiket olyan elegáns(nak vélt) keresztnevekkel, mint Dzsenifer, Szamanta, Szebasztián, vagy Szintia. Szigorúan a magyar nyelv szabályai szerint írva, mert erre ügyel a hatóság. Mielőtt rátérnék a magas hatóság ekézésére (bírálatára), bevallom, hogy több mint százhúsz esztendővel ezelőtt az én mosónő dédanyám is Viktória Mária, Adelheit nevet adományozta bizonytalan családi státuszú, közönségesen szólva zabigyerek nagyanyámnak. Vagyis nincs új a Nap alatt.
És most a magas hatóságokrúl!
A Kiskegyed főszerkesztőjeként, valamikor a kilencvenes években kérvényeztem, hogy női névként vétessék fel a hivatalos magyar utónévtárba a Kiskegyed. Azzal érveltem, hogy olvasóink kérik (nem volt igaz), és ha van Fradika (ez viszont igaz), akkor miért ne lehetne Kiskegyed is. Jó reklámnak tűnt az ötlet, különösen, hogy az első tíz Kiskegyed keresztnevű lánynak nagy ajándékot, tízéves koráig évjáradékot is szándékoztunk adni.
A hatóságok küldtek ide-oda, (oda azért nem!), végül a Magyar Tudományos Akadémia illetékes osztálya mondta ki, hogy: nem. Egyetlen magyar kislány sem viselheti a Kiskegyed utónevet.
Máig sajnálom.

Micimackó Dublinban

Hogy a nótázás (a danolás!) ideje lejárt, abba többé-kevésbé belenyugodhatunk. Manapság már a cigányprímás is (már ha egyáltalán van valahol cigányzene) sajnálkozva széttárják a karját, ha a vendég netán azt találja mondani, hogy: „Kint lakom én Kisperjésen, a pusztai határban”. Még jó, ha nem azt válaszolja, hogy ő meg a nyóckerben lakik. Jó ha csupán mentegetőzik, hogy az apja még ismerte a nótát, de ő már nem, „tetszik tudni nem kérik”. És eloldalog az asztaltól, mert a sarokban egy társaság rázendített, hogy azt mondja, „milyen szép a világ”. Angolul. Nincs vita köztünk. Szép új világ.
Azt azonban nemzeti szégyenként appercipiálom, hogy az általános, nem egyszer zenei általános oskolák szorgalmatos elvégzése után, Kodály és Bartók országában a népdalokat is szinte divat lett elfelejteni. Talán kötelező is.
Nevezzük üzleti vendéglátásnak azt a formulát, amelynek keretében 25-30 diplomás, harminc körüli fiatalember társaságában Dublinban töltöttem egy hetet. Belevaló fiúk, vidám lányok, a szakma elitje, okosak, mindenik beszél angolul. Övék a jövő. Erre ittunk is rendesen. Természetesen a vendéglátó számlájára. Közben buszoztunk, vacsoráztunk, ebédeltünk, társalogtunk, tréfálkoztunk, de soha egyetlen alkalommal sem énekeltünk.
A kedves helyi idegenvezető (ez nyilván szakmai minimum) valamely hosszabb buszozás alkalmával intonált egy gyönyörű szép ír népdalt. (Rögtön hangszalagot is árult hozzá. Biznisz). Aztán felszólította a vidám társaságot, hogy most pedig mi is énekeljük el a legszebb magyar népdalt. A kérés elől szégyenkezés nélkül nem lehetett kitérni.
Zavart pusmogás, sugdolózás következett. Reméltem, arról, hogy melyik a legszebb népdal, talán, hogy két szólamban énekeljenek-e, vagy kánonban. Harminc fiatal magyar diplomás összehajolt, és az illőnél kicsit hosszabb egyeztetés után, nem tetszenek elhinni melyik legszebbet intonálták, mint népdalt és magyart. Azt, hogy a Micimackó szereti a mézet, és általános nézet, hogy Micimackó fázik, mert hull a hó és hózik.
A kedves idegenvezető természetesen azt mondta, hogy igazán nagyon szép. Alattam meg buszostól együtt süllyedni kezdett a föld.

Laci, a kapus

Aki hajlamos az áthallásra, és a cím felidézi számára a mostanában zajosan felújított István, a királyt, nem sokat téved. Laci király volt, pontosabban lehetett volna. Kapuskirály.
Aczél Laciról van szó. Az én generációmnak talán nem kell bemutatni őt, a Fradi, egynéhány esetben a magyar B válogatott reményteljes, legendás kapusát. Nagytehetségű fiatalember volt, aki amúgy istenigazából eltékozolta a tehetségét. Parádés védéseinél csak a balhéi voltak parádésabbak.
Egyszer aztán elunták a Fradiban és leadták (akkoriban azt hiszem még nem eladták a játékosokat) a Dunaújvárosi Kohászhoz. Kellett a jó kapus, megszületett a jelmondat is: „Aczél kapus acélváros bajnok lesz a Dunaújváros”. Nem lett. Lett viszont rengeteg balhé. Laci alapvetően jó srác volt, csak kicsit, hogyan is mondjam, bohém. Igaz, ifjú újságíróként én magam is legalább négyszer elhittem, megírtam, hogy most aztán igazán megkomolyodik, megígérte, megfogadta. Aztán másnap jogosítvány nélkül, kicsit ittasan karambolozott. Elkefélték. (Természetesen?) Másik évben egy szurkoló havert, aki inni hívta, elutasított mondván most éppen jó útra tért. Mivel a haver erősködött, Laci kicsit meglökte, az elesett. Ezer ilyen esetből kétezer haver fölkel és leporolja a nadrágját. Ez nem. Beütötte fejét a járda szélébe és meghalt. Laci börtönbe került, de harmadolták, szerintem örültek, hogy megszabadulnak tőle. A városi tanácselnök kocsija várta a börtönkapuban, másnap már sikerrel védte a Kohász hálóját. Ígéretesen induló sport pályafutásának valami semmiség vetett véget. Egy edzőtáborozáson emelt hangon nehezményezte, hogy rövid a reggelire kapott debreceni. Utolsó dobása volt. Kirúgták. Ilyen az a ritka eset, amikor kolbásszal telik be a pohár.
Mielőtt eltűnődnénk a sors különös fordulásán, egy igazi Aczél-sztorit azért elmondok. Szovjetunióban (a testvérváros Vorosilovgrádban) turnézott a csapat. A vendégeskedés végén nagy fogadás, ivászat, pohárköszöntők, innen, onnan. Laci is jelentkezett, hogy szólni szeretne. A magyar delegáció vezetői rosszat sejtve le akarták beszélni. Nem, Laci hajthatatlan volt. Felállt és tolmács útján bejelentette, hogy egy magyar verssel, mégpedig oroszul szeretné köszönteni a házigazdákat. A magyar vezetők fejükhöz kaptak, bevették az utolsó Andaxinjukat. Egyfelől nem feltételezték, hogy Laci kívülről recitálna egy verset, másfelől biztosan tudták, hogy nem beszél oroszul. A vendéglátók azonban ünnepelték és már előre tapsot kapott. Nem lehetett megakadályozni, hogy elhangozzék Aczél Laci pohárköszöntője. Megemelte a poharát és mély átéléssel szó szerint a következőket mondta:
„Családi kör.
Írta Arany János
Vécserom, vécserom mindenki szpaty
bogárka kaput jobttvojematy.”
Halálos csöndben ült le. Óriási botrány lett belőle, de azt azért nem merném állítani, hogy ekkor bomlott volna fel a szovjet és a magyar nép máskülönben megbonthatatlan barátsága.

Ne aggodalmaskodjatok a tegnap felől

Két ősrégi szerkesztőségi szólást idéznék. Az egyik szerint: kibékülni ráérünk lapzárta után. A másik, hogy: nincs unalmasabb, mint egy tegnapi hír. Nos, ez utóbbit szeretném opponálni. Akár úgy, hogy a tegnapot szó szerint értelmezem, de úgy is, hogy kiterjesztem egy hétre, hónapra, egy évre, sőt többre. Manapság nincs mulatságosabb élmény, mint elolvasni egy tegnapi hírt: ki mit mondott tegnap? Na pláne egy hete, két éve esetleg húsz. Magánzók és szakmák, teljes iparágak és internetes portálok vállalkozhatnának arra, hogy pertraktálják a tegnapi álláspontot, véleményt, fogadkozást, ígéretet, jóslatot, vagy a húsz, esetleg nyolcvan évvel ezelőttit, összevetve a maival. Valóságos kabaré lenne.
A közelmúltból (nem hivatkozva terjedelmi korlátokra) csupán a pekingi olimpiát említeném. Előtte olyan bizakodó, önelégült nyilatkozatokat tettek illetékesek (nem sportolók), hogy a magyar honfi joggal hihette: legalább ezek a nyilatkozók kussolnak majd a záróünnepség után, és nem lesz képük arra hivatkozni, hogy ők bezzeg előre megmondták, miszerint hámlik a vakolat a női öltözőben.
Még mulatságosabb egy tegnapi újságból megtudni, ki tette le a honvéd esküt, hogy azzal, azokkal soha, sehová, semmikor, aztán mára mégis. Ki csinált bolondot abból, akivel később egy tálból kanalazta a vasárnapi húslevest, hogy kicsivel később mégis ágy alá gyalázza. Arról a tegnapról már nem is beszélve, amelyben legalább annyi partizán igazolvánnyal rendelkező, hős antifasiszta volt, mint ahány antikommunista, egykori üldözött és áldozat nyüzsög manapság. Lásd még némely lelkes szovjet apologétából lett Oroszország szakértőt.
És ha még nem győztem volna meg az olvasót, hogy olykor a tegnapi hír érdekesebb, mint a mai, idézem a kedvencemet. Régen, talán a tizenkilencedik század közepén egy francia újság hírül adta, hogy a városi lóállomány szaporodásának ütemét figyelembe véve Párizs városát 1920-ra másfél méter vastagon lószar fogja borítani. Lehetet, hogy a riasztó hír olvastán találták fel az automobilt?
Máté evangéliumában (6.34.) ez áll: „Ne aggodalmaskodjatok tehát a holnap felől: mert a holnap majd aggodalmaskodik a maga dolgai felől. Elég minden napnak a maga baja.”
Isten bocsássa meg a bűnöm, de én tisztelettel átírnám ezt a passzust: Ne aggodalmaskodjatok a tegnap felől. . .
Mert lám, nincs is ok az aggodalomra.

Kifehérített kisiparos

Arra vagyok én kíváncsi, hogy - amint az ugye most újólag ígérve lett! - mikorra fehéredik ki a fekete gazdaság. Merthogy az olyan fekete, hogy feketébb már nem is lehet. Tapasztalatból mondom, én ugyanis olyan iparosembert még nem láttam a házamban, akinek keze ügyében lett volna a számlatömbje. Mi tagadás nem is szoktam forszírozni a számlát, mert ha mégis, akkor a bemondott 40 ezer szempillantás alatt 48-ra változik. A hülyék meg az utca másik oldalán laknak – szokták mondani.
Az egyetlen kivételt azért közkinccsé teszem.
Történt, hogy családi döntés született az udvar nyolc négyzetméterének un. viacolorral történő burkolásáról. Kinéztem egy, az újságban magát réginek és megbízhatónak hirdető kisiparost. Eljött, felmérte, mondott egy összeget, elfogadtam, hétfőn kezdődött a munka. Időben megjöttek, két szótlan ember kipakolta a viacolort, a mester lerakott egy sort, a szótlanok ámulva nézték majd megpróbálták folytatni. A főnökkel pár szót beszélgettünk az időjárásról, aztán minden átmenet nélkül tele szájjal anyázni kezdte a kormányt, majd elautózott. Két óra múltán visszatért nyilván hogy tovább szidja a köztársaság kormányát, de valamin fölbátorodva egyre inkább az akkor kisebbiknek nevezett kormánypártra fókuszált. Alkalmazottjait és a munkát csak pillantásra méltatta.
Délben az egyik ember bejött a házba, hogy ivóvizet kérjen. Éppen hogy ennyit tudott magyarul. Románok voltak mind a ketten, innen a Moszkva térről. Fogalmuk sem volt hol vannak, kinek dolgoznak, hol fognak munka után aludni. De időben készen lettek és a fa alá húzódva megadó türelemmel várták a főnököt. Jött is. Régi jó szakmai hírnevére büszkén, dicsérte a két román állampolgár munkáját, aztán kicsit ráanyázott a kormányra, hogy az ilyen korrupt, olyan tetves, majd kérte a kialkudott pénzt.
Ezen a ponton rágtam be végképp és felvállaltam, hogy ezúttal szabad akaratomból, mi több állampolgári kötelességtudatból 20 százalék áfával hülyébb leszek, mint sokan mások. Számlát kértem. Ja, az nem volt a régi, megbízható, tisztességes mesternél, azért haza kellett ugrania. Mondtam ugorjon csak, itthon leszek egész este. Másfél óra telt el, mire visszaérkezett egy számlatömbbel. És most jön a csattanó.
A régi, megbízható kisiparos megtisztelő bizalommal hozzám fordult:
-Maga tudja, hogy kell ezt kiállítani?
Véletlenül tudtam.
Na, ezért leszek én kíváncsi arra a fehérítésre. Amelyhez ezúton is sok sikert kívánok.

Jancsó Miklós nótája

Boldogult ifjú újságíró koromban híre kelt, hogy egy Jancsó Miklós nevű filmrendező filmet forgat Apaj pusztán. Akkoriban volt ez, midőn valahogy még mindenre jutott az időmből, amikor még válogatás nélkül minden érdekelt, egy filmforgatás, nota bene egy Jancsó-film forgatása meg különösen.
Zsigulira kaptunk (1200-as, kereklámpás) és kenyeres pajtás kollégámmal nekivágtunk megtapasztalni, hogyan készül a mozi. Délelőtt, úgy tizenegy óra tájban elértük a pusztát, ahol első látásra éppen nem történt semmi. Betértünk hát az ivóba (nem ismertük még zéró toleranciát), ahol végre volt valami látványosság. A gyalulatlan asztalnál ott ült maga Jancsó Miklós, egyes egyedül. Mögötte egy szál harmadosztályú cigányzenész állt és szép halkan kísérte a mester csöndes nótázását, hogy azt mondja:
„Zöld erdőben, de magas, zöld erdőben, de magas a kaszárnya,
Oda vagyok sejehaj, oda vagyok három évre bezárva
/A/ zöld erdőben a dalos madárnak is van párja
/Babája/
Csak én vagyok egyedül, csak én vagyok három évre bezárva.”
Második versszak:
„Este kezdtem sejehaj, este kezdtem a lovamat nyergelni,
Reggelig tart sejehaj, reggelig tart a szerszámot föltenni.
Csillag ragyog kis pej lovam fején, nem kantár
/Nem kantár/
Nem is legény sejehaj, nem is legény ki a lányokhoz nem jár.”
Szép volt. Meghallgattuk vagy négyszer-ötször, aztán elmentünk Kunszentmiklósra a barátom szüleihez ebédelni. Talán délután öt óra is lehetett, ahogy visszafelé autózva újból megálltunk az ivónál. A kép, mint fenn. Jancsó az asztalnál, cigány mögötte és persze a nóta is ugyanaz: Zöld erdőben, de magas. .
Illő áhítattal meghallgattuk még vagy négyszer, aztán tudomásul vettük, hogy na lám, így készülnek a Jancsó-filmek.
A történetnek még nincs vége.
Harminc évvel később egy társaságban mondom Miki bácsinak (akit nem az életkor különbség, hanem a tisztelet okán bácsizok): fogadjunk, hogy ismerem a nótádat! Nem fogadtunk, de elmeséltem neki ezt a régesrégi történetet. Azon nyomban odaintette barátját és szerzőtársát: Gyula, hallod a Miskolczi ismeri a nótámat. És mert egyébként úri közönség volt jelen, lehelet halkan eldaloltuk.
(Tovább is van, de arról majd máskor.)

Éljen a béke

Félve tekintek szét a nagy magyar rónaságon, vajon mi érik legközelebb. Mert nem lesz az jó senkinek. Csak háborúság lesz belőle, amit az ember nem kívánhat se magának, se senkinek. Akkor sem, ha a végén mindig kitör a béke.
Volt itt már meggyháború, mert nem vették át a kereskedők és a meggy ott rohadt a fán. Sorrendben talán a búzaháború következett. A reméltnél alacsonyabb árat kínált érte az átvevő. A dinnyeháború szörnyűségét feledni is nehéz, patakokban folyt a sok piros lé a bevásárlóközpontok előtt. Most ért véget(?) az almaháború és a blokád Szabolcsban. Egerbe viszont már beizent a szőlőháború, amennyiben még nincs ára a szőlőnek. Fenik a fejszéket, dőlnek majd a szőlőtőkék, mint egykoron a török janicsárok. Biztos van olyan minisztériumi ember, aki már imádkozik is: Édes Istenem, add, hogy az idén ne érjen már semmi. Se szilva, se dió, se mogyoró.
Azoknak mondom, akik legfeljebb 20 évre tudnak visszatekinteni, hogy bizony a termelők és felvásárlók háborúja nem újdonság. Legalább olyan régi szcéna, mint amilyen régen és folyamatosan nem tud megbékülni egymással az időjárás és az élelmiszer termeléssel foglalkozó népesség, röviden parasztság.
Hatvan éve lehetett, mert még voltak magán gyümölcskereskedők. Boldogult nagyanyám kézen fogott egy koraeste és azt mondta, hogy most pedig elmegyünk a Rozsnyai bácsihoz az alma áráért. A kereskedők –gondolom forgótőke hiányában – akkor is utólag fizették a parasztot. Előbb elvittük az almát, amit ő eladott Pesten és csak utána fizetett érte. Ha fizetett. Mindenestre nem sietett vele.
Nagyanyám harmadszor próbált kasszírozni én először mentem vele két gombóc (1 forintos) fagylalt reményében. Odaértünk Rozsnyai bácsi házához, nyár, nyitott ablak és valakik odabent hangosan vitatkoztak. Illetlenül megálltunk kicsit hallgatózni. Nem eredménytelenül. A hangzavarból kiharsogott egy erősen borízű férfihang (van a hangnak íze?) és jól érthetően deklarálta:
- Ebből a házból máma pénzt nem visz ki senki!
Nagyanyámat ez kellően gondolkodóba ejtette. Be se kopogtunk, mert minek is. Azonnal blokád alá vettük a házat, amennyiben oda támasztottuk kerékpárjainkat a kerítés kapujához, hogy itt aztán senki se ki, se be. Addig el nem megyünk, amíg nem fizet. De sötétedett és nagyanyám elfelejtette bezárni a csirkeól ajtaját. Haza kellett menni. Arra már nem emlékszem, hogy a Rozsnyai bácsi mikor és mennyit fizetett, de én egyszer csak kaptam egy gombóc (ötven filléres) vanília fagylaltot.
Ebből is látszik, hogy a világok nem változnak. Csak a dimenziók.

Sértő ingyen tankönyv

A szó szerint drága gyerekek ma már iskolatáskával mennek/mentek iskolába. A szülők pedig szomorúan, a napi sajtó egy része viszont kéjelegve korpoltálja, hogy mennyibe kerül, (sokba, nagyon sokba) egy, hát még két, sőt három gyerek iskolába menesztése. Különböző adatok és árak röpködnek a levegőben, rémisztgetve a kedves olvasókat. A listában, táblázatban mindig szerepel(t) egy 3-5-8 ezer forintos iskolatáska.
Nem tudom, hogy van ez manapság, de valami nincs rendben. Valami?! Ha minden évben új táska kell, akkor, vagy a táskák (többnyire hátizsákok) minőségével van nagy baj, vagy a nebuló nem tud vigyázni az értékeire. Ha pedig mindkettő rendben lenne, vagyis jó és tud, akkor szólni kellene a parasztvakító újságíróknak, hogy az egyébként is magas költségekből négy-öt évenként vonjanak le 3-5-8 ezer forintot. Arról szólni is röstellek, hogy volt egy matematikatanárom, aki azzal az aktatáskával járt a munkahelyére, amelyeikkel diákként egy szeptemberi reggelen elindult a gimnázium első osztályába. Rendben van, különc volt.
A tankönyvek is drágák. És tetszetősek. A sors kifürkészhetetlen akaratából, úgy általában, de mégis pontosan ismerem a nyomdai árakat. Mit mondjak, a könyvek kiskereskedelmi árához képest elképesztően alacsonyak. Valahol nagy biznisz rejlik bennük. Hát, legyen. Ilyen a kapitalizmus. Ilyen?
Véletlenül sem akarom összehasonlítani (kivitelezésükben, küllemükben nem is lehet) a mai tankönyveket azokkal a szürke fedelű puhakötésű történelem, nyelvtan stb. könyvekkel, amelyekből az én generációm tanult. De. Azoknak a hátlapján volt egy táblázat, miszerint ebből a könyvből tanult, kettőspont és aztán beírtuk, kitől kaptuk év elején és kinek adtuk tovább júniusban. Akkor papírtakarékosságnak hívták ezt az akciót, amivel egyszersmind a világbékét is megvédtük.
Ma is van ilyes akció. De hallom, hogy a használt tankönyvvel (természetesen ingyen és bérmentve) megkínált, nyilván szűkös körülmények között élő gyerekek szüleit képviselő civil szervezet tiltakozik az ilyetén való megkülönböztetés ellen. Nehogy valaki éppen a használt tankönyv láttán tudja meg, hogy a gyerek és szülei segítségre, támogatásra szorulnak. Mert ennek ugyebár az ég egy adta világon semmi más jele nincs, nem látható!
Még tiszta szerencse, hogy a világbéke azért nem forog veszélyben.

Übertreiben

Magyarul annyit tesz, mint valamit eltúlozni. Nem is tudom, miért jutott eszembe németül. Vélhetően, mert abban a Németországban, ahol volt szerencsém valamelyest elsajátítani ezt az idegen nyelvet, mi tagadás elég sok volt az Übertreibung. A túlzás. Mondom is néha (viccből), milyen kár, hogy a Szövetségesek már az Elbánál találkoztak és így nem lett Kelet-Anglia. Akkor most angolul tudnék.
Maradjunk is a túlzásoknál, amelyekről azért mégsem hiszem, hogy egy az egyben német nemzeti tulajdonság. Megbirkózunk mi azzal egyedül is. Itt van mindjárt a köszönés. Ember emlékezet óta megfelelt nekünk a: jó napot kívánok. Ami ugyebár egyértelműen azt jelenti, hogy az illető jó napot kíván annak, akinek. A jó magyarul elég egyértelmű szó, a szinonima szótár sem tud sokat hozzátenni, nehéz überelni, hogy visszatérjek a németre.
Aztán, hogy szép lassan nálunk is angolra váltott a világ, valaki kitalálta, hogy lefordítja az amerikai mintát és a have a nice day mintájára kezdte azt kívánni, hogy: legyen egy szép napom. Futótűzként terjedt a szokás és ma már az is szép napot kíván a jó helyett, aki egy büdös szót sem tud angolul.
De, mi magyarok nem hiába szeretjük a ló túlsó oldalát, mert egyszer csak valaki kevésnek találta a 24 órát és elkezdett szép hetet kívánni. Nehogy már megálljunk a napnál! Vagy beérjük a holnappal, a holnaputánnal. Pedig milyen szép lenne: legyen egy szép holnaputánja. Mi rögtön egy egész nice hetet kívánunk. Végül is, mibe kerül az nekünk!?
Félek, hogy még nincs vége a dolognak. Várom, és gondosan feljegyzem majd a napját, amikor az első szembe jövő ismerős szép hónapot, esetleg szép negyedévet fog kívánni, ahelyett, hogy tisztességesen azt mondaná, hogy jó napot kívánok.
Ebben a pillanatban döntöttem el, hogy elébe vágok a dolgoknak. Ma kezdődött a tanítás. Ha találkozom a szomszéd nagyfiával, aki szomorúan baktat az iskolából, majd azt mondom neki, hogy legyen egy szép éve. Tanéve.
Remélem nem fog komplett hülyének nézni.