2011. november 29., kedd | | 1 megjegyzés

A párizsi lány

Azt mondja a barátom, hogy nem vagyok normális. Jó, kicsit rövidebben fogalmazott, de csak nem fogom magam önként és nyilvánosan lehülyézni!
Arról beszélgettünk, hogy nemrég jöttem haza Párizsból. Ah, lelkesül a haver: Párizs, St. Michel, Luxemburg kert, Montmartre, Sacré-coeur, Louvre. Mindent tud, mert igazi européer. Egyébként. Na, és milyen maradandó emléket hoztam? Esküszöm, hogy egy zenés kiskocsmára gondol a Montparnasse-on, a Montagne utcában. Mondom, hogy leginkább egy lányra emlékszem. Hú, azanyám! Ez igen, tüstént meséljem el, de részletesen, mert neki még nem volt dolga párizsi csajjal! Először is, hány éves? Huszonkettő-huszonháromra saccolom. Hogy hívják? Hát, a nevét se tudom. Hú azanyám szűzmáriáját! De most aztán azonnal leülünk, és ne hallgassak el semmit, mondjam el az egészet!
Elmondom.
Az úgy volt, hogy a Concorde megállóban szálltam át a 12-es metróra. Este fél kilenc lehetett. Az a meleg, egy-szál-inges este, ami október elején itthon is, Párizsban is ritkaság. Leültem egy padra. Srégen szemben a lány. A Porte de Versailles felé ment a szerelvény, bár ennek semmi jelentősége nincs. Néztem. Nem tudom mikor, de nagyon régen láttam ilyen fáradt arcú, elnyűtt, kifacsart, kimerült, lestrapált proletárlányt. Csak munkából jöhetett, ahová még kora reggel indult el. Ezt onnan sejtem, hogy egy farmer dzseki feküdt az ölében. A reggelek ugyanis már hűvösek. Máskülönben olcsó top, vagy mi a fene, póló fedte apró körte méretű mellét, fél combjáig érő szürke szoknyája valami vacak csipke, vagy kötött anyagból, nem tipikusan munka utáni metrózáshoz készült. Fáradt lábát három szíjból összekötött szandálba bújtatta. De inkább papucs volt az, a legolcsóbb fajtából. Kezében szorongatta Párizshoz méltatlan ócska szkáj retiküljét. Pont ilyenre szoktak alkudni idős templomjáró nénikék a kiskunhalasi piacon.
Néztem a lányt és tudtam, hogy valahol már találkoztunk. Igen, Tóth Árpád versében, egy vak, szennyes, szürke hajnalon, amikor még üveges szemmel aludtak a boltok. Gondoltam megszólítom és tudtára adom, hogy egy magyar költő egyszer, régen írt a hajnalban kelő proletárlányokról. Próbáltam felidézni a verset, amit persze franciául soha nem tudtam volna neki elmondani. Szerencsére elővette a mobilját és sms-t küldött valakinek. Várt. Várt. Nem jött válasz. Szomorú lett. Aztán mintha megrántotta volna a vállát, beütött 8-10 számot és füléhez emelte a kis dobozt. Megint várt. Szerintem az illő 7 csöngetésnél hosszabban. Valaki nem vette fel. Valaki nem várta a hívást. Valaki nem örül, hogy ő már jön. Belenézett a semmibe. Végtelen fáradtsága mellé a csalódottság is ráült az arcára. Csak az én fantáziám tobzódott: járt ez a párizsi lány egyszer is a Louvreban, a D’Orsay múzeumban ahol a fél világ bámészkodik? (Persze, mert a pesti munkáslányok a Szépművészetiben töltik kevéske kis szabadidejüket!) Hogy Moulin Rouge? Ez már eszembe sem jutott. A Volontaires-en megállt velünk a metró. Közölték, hogy a szerelvényt kivonják a forgalomból. Leszünk szívesek megvárni a következőt. A parancshoz szokott lány megadón föltápászkodott, kisodródott az ajtón és örökre elnyelte a kényszerű átszállás miatt méltatlankodó tömeg. Pedig éppen ígérni akartam neki valami irigyelhetőt, valami szépet, csókot, biztatót: hogy bár kopott sínjén a villamos holnap is kijajdul a térre, de biztos, hogy a Nap majd arany csókot dob egy munkáslány kezére.
Na, itt szólt a barátom, hogy ez már irodalmi blaszfémia, hagyjam abba, mert javíthatatlanul hülye vagyok.
Alighanem igaza van.