A költő hasztalan vonít*

Egyenesen vigasztalónak tartom, hogy első budai otthona előtt, a napokban szobrot avattak Babits Mihálynak. Tájékoztatom a serdülő ifjúságot, hogy Babits Mihály költő volt és 1941-ben hunyt el. Mivel nem vagyok kvízmester, azzal a kéréssel már elő sem merek állni, hogy az ifjúság általam közelebbről meg nem nevezett egyede mondjon egyetlen verscímet Babitstól. Az pedig teljes reménytelenség, hogy az illető egyed a „Midőn az est, e lágyan takaró/fekete sima bársonytakaró,/melyet terít egy óriási dajka,/a féltet földet lassan eltakarja / kezdetű verset folytatni tudná, egyáltalán képes lenne fölismerni.
Azért (is) vagyok ilyen szkeptikus, mert nemrég valamely nagy pénznyerési lehetőséget kínáló tv-műsorban, két érettségiző kislány meglehetős kétségek között állt azon irgalmatlanul nehéz kérdés előtt, hogy vajh’ ki írta az Akasszátok föl a királyokat című verset. Hosszasan gondolkodtak az opciónak felajánlott József Attila felett, aztán kisütötték, hogy Attila nem. De hogy akkor ki lehet a tettes, hát arról nem volt fogalmuk. Kérték a másik opciót, amelyben Petőfi neve állt. Nyertek. (Megjegyzem néha érdemes ilyen műsorokat nézni, hogy az ember felmérje az ország általános műveltségének színvonalát és méltó módon elképedjen, mi mindent nem tudnak a játéknak aposztrofált nyilvános pénzszerzésre vállalkozó játékosok. Emlékezetes eset, midőn egy máskülönben konszolidált külsejű, magyar állampolgárságú nő nem tudta, hogy Makó város melyik folyó mellett fekszik. A Dunához tette.)
Ahányan kis hazánkban ma nem olvasnak verset, körülbelül tízszer (százszor?) annyian írnak. Irodalomtörténészeknek és pszichológusoknak való kérdés: vajon miért akar verset írni az, aki utoljára a Hull a pelyhes fehér hó/ Jöjj el kedves télapó/ kétsorost olvasta és memorizálta.
Az írásra irányuló, vakmerő hajlandóságot onnan (is) tudom, hogy hajdan a Kiskegyedben hirdettünk egy versfaragó versenyt. Tetézve azzal a lehetőséggel, hogy a Mikroszkóp Színpadon színiiskolások majd nyilvánosan fel is olvassák az alkotásokat. Kibéreltük a színházat és akár hiszik, akár nem reggel kilenctől éjfélig folyt, csak folyt a sok versnek nevezett, de annak azért nem nevezhető klapancia fölmondása.
De, vigasztalódjon, aki mer! Vannak, akik szeretik a költőket. Akár Babits Mihályt is. Bizonyság rá, hogy Esztergomban volt nyaralója elől ellopták a költő bronzból készült mellszobrát.

*Aki tudja, hogy ilyen címmel ki írt verset, nos az már méltán lehet büszke.

Rossz akaróim bíztatnak

Rossz akaróim bíztatnak, hogy - mivel úgy is piacon van az új könyvem – írjak a könyvkiadás és könyvterjesztés mai viszonyairól. Majd hülye lennék! Inkább írok magáról a könyvről, bevallottan promóciós céllal. Ez legalább (talán) segít. A „ Gurábli, avagy Miki, én azt hittem, hogy te okosabb gyerek vagy" című kötet tulajdonképpen a XX. század ironikus családi lenyomata. Az utókor persze könnyen humorizál az elődökön. De, alighanem mi is így járunk majd.
Néhány információ a kisbetűvel írt gurábliról, ami nem más, mint egy bácskai parasztsütemény és ami végig kísérte a mi famíliánk történetét. Vitték a férfiak katonasághoz, börtönbe, internálásba, emigrációba. Mit is mondjak, elég sok gurábli fogyott a családban !
A nagybetűvel írandó Gurábli történetei a mindent túlélés egyéni művészetéről szólnak, de mögöttük hol halványan, hol meg erőteljesen felsejlik a teljes XX. század: Trianon, háborúk, ingó országhatárok, üldözések, megszállások, politikai eltévelyedések, emigrálások, diktatúrák, ellendiktatúrák, simlik, umbuldák, újrakezdések, bukások, beletörődések és persze elmúlások.
A mi kettős identitású (magyar-bunyevác) eredendően szabadkai családunkban a huszadik század elején született négy testvér kalandos élete, s hozzá a közeli és távoli rokonok, ismerősök nem hétköznapi történetei (is) vélhetően hozzásegítik az olvasót ahhoz, hogy legalább utólag megértse és kinevesse az utóbb zivatarosnak mondott huszadik évszázadot.
Hogy mi minden olvasható a Napkút Kiadó gondozásában megjelent könyv lapjain? Hát, például:
Egy Bugi nevű házőrző kutya, Horthyné főméltóságú asszony ajándéka, Bíró (Rákosi) Ferenc miniszter baráti ölelése, meleg tehéngané a májkó szemén, 13 éves templomi kántor, kaland a Jereván mulató előtt, zászlócsere a szabadkai törvényszéken, botcsinálta kelebiai szövőgyáros, az ősi birtok ősi ellensége, Sztálinvárosig hurcolt disznótoros, akasztás a szabadkai sárgaház udvarán, dél-afrikai gyémántbánya, bakonysárkányi száj- és körömfájás, orosz patrul Ausztriában, szökevény orosz a kelebiai Petőfi utcában, 100 hektó elásott bor, embercsempész apáca, egy elfogott piros ulti, Kató néni sárga kalapja, a csíkos jampi zokni titka, és a híres melbournei lóverseny.
Nem különben egy Pista batya nevű nagybácsi, aki a koszovói Prizrenben elszenvedett szerb újonc kiképzés után, hirtelen magyar királyi honvéd lesz, majd egy kritikus helyzetben mégis szerbnek vallja magát, később a bigámia bűnébe esve, zsidó feleségével ötven dollár kenőpénzért volksbundista svábként kiutasíttatja magukat Magyarországról. Amerikába készülnek, de Samu bácsi nem küldi az Affidavit-et, ezért egy valamikori WaffenSS őrvezető, de immár az US Army szolgálatában álló ifjúkori ismerős segítségével Ausztráliába hajóznak, ahol a Szerbiában megtanult, ám eddig soha nem folytatott mesterségét gyakorolva foltozó szabó lesz, azt követően is, hogy felesége megüti a Sydney-i sorsjáték főnyereményét. Hamvait, régi bunyevác szokás szerint(!) a Csendes Óceánba szóratja.
A könyv remélhetőleg még kapható minden jobb könyvesboltban.

Libri
Líra könyv
Fókusz online
Bookline

Delegácija

Soha meg nem fejtem, hogy a „Delegácija”, miért bizonyult varázsigének az egykori Szovjetunióban. Gondolom sokakat már nem is nagyon érdekel ez a rejtély. De! Mint jelenség mégis csak hozzátartozik a XX. század apró, értelmezhetetlen részleteihez.
A Delegácija fétiséhez tapadó sok-sok anekdota közül kétségkívül a legjobb (a korán elhunyt) Árkus Jóskáé, akit valamely nyári cári kastély megtekintése közben vett elő a szükség. A tolmácsnő azonnal kísérni kezdte az árnyékszék felé, miközben a fontos intézmény előtt hosszú sorban várakozóknak szünet nélkül magyarázta: Delegácija, Delegácija, Delegácija. Nem is volt szava senkinek az így megszerzett előny ellen. Jaj de a célnál minden fülke foglaltnak bizonyult. (Hiszen ezért állt hosszú sor előttük.) A tolmácsnő nem tétovázott, erőteljesen megkopogtatta az egyik deszkaajtót és beszólt: Delegácija. És a fegyelmezett állampolgár azonnal abbahagyta a tevékenységet, készségesen átadta helyét a magyarul guggolósnak nevezett fülkében.
Hogy hirtelen nagyot ugorjunk, a Lenin mauzóleum előtt is külön sor illette meg a Delegáciját, sőt Delegácijákat. Ez a sor néha hosszabb volt, mint a hétköznapi állampolgároké, de sebaj, oda kellett állni.
Tanulékony nép a magyar. Emlékszem az esetre, amikor a már lebontott Budai Skála egy napon a szokásos 10 óra helyett már reggel 8 órakor kinyitott egy nagy létszámú Komszomol Delegácija miatt. 8-tól 10-ig csak ők vásárolhattak.
Na, egyszer én is voltam Delegácija, valahol messze a nyugat-szibériai Mezsdurecsenszkben. Ahol, mint a komszomolistákat a Skálában, reggel 10 órakor mind a tizenhetünket betereltek egy kétemeletes áruházba és a máskülönben 10 órakor nyitó ajtókra pedig kiírták, hogy: magyar Delegácija látogatása miatt az áruház csak 12-kor nyit.
Miután 400 kilométeres körzetben ez az egyetlen áruház ontotta az árut a közismert árubőségtől szenvedő orosz népre, és volt, aki már előző este elindult, hogy a reggeli nyitásra ide érjen és vehessen magának egy usánkát, elképzelhető, hogy 10 óra 10 perckor már százak álltak a zárt ajtó előtt. Nekünk pedig (az udvariasság úgy diktálta) az előirányzott 12 óráig lézengeni kellett a pultok között. 12 előtt öt perccel a kirakaton át kinéztem, és nem láttam a tömeg végét. Biztos voltam benne, hogy leköpnek, megrugdosnak bennünket, ha kitesszük innen a lábunkat. De legalább elküldenek a jó édesanyánkba. És nem. A közeli vásárlás izgalmában égő tömeg engedelmesen szétnyílt, tapsolni és skandálni kezdett: Druzs-ba, ba-ratság, druzs-ba, ba-ratsag.
Ritkán szégyelltem magam ennyire.

Feleségül kérem JNGH-t

Régi ismerősömmel, a Jelen Nehéz Gazdasági Helyzettel (JNGH) találkoztam az utcán. Sajnos nem tudom kikerülni, folyton szembe jön velem ez az undok fráter. Mindig lehangolt és lehangoló, tele panasszal és persze ígéretekkel. Nem lep meg, amióta ismerem mindig pontosan ilyen. Pedig ismeretségünk legalább hatvan éves. Akkoriban még bácsiztam, ő pedig söprögette a tízbillió pengős bankókat az utcán, viszont határozottan megígérte, hogy jön a jó forint, és nekem már jobb lesz, csak igyekezzek felnőni. Amint azt naptárak sokaságával is bizonyítani tudom, igyekeztem.
Kamasz koromban is össze-összefutottunk. Nem sok örömöm telt benne, mert akkor meg nagy komoran arra intett, nehogy már megegyem azt a tyúkot, amelyik majd arany tojást fog nekem tojni. Jelen Nehéz Gazdaság Helyzet egyszer csak annyira elnehezedett, hogy a haza javára és a magunk hasznára Békekölcsönt kellett jegyezni, mert így kívánta az imperialisták ellen vívott békeharc és persze a Jelen Nehéz Gazdasági Helyzet. Apám jegyzett én meg karácsony előtt anyám arany nyakláncát bevittem a zálogházba. 1953-ban aztán úgy javult, hogy tulajdonképpen nem is javult a Jelen Nehéz Gazdasági Helyzet, amit leginkább abból lehetett észlelni, hogy a kifli ára egyik napról a másikra 50 fillérről 40 fillére zuhant. 1956-ban olyan lett a JNGH, hogy a fűszerüzlet faláról a piros poroltót is megvette a nép, csak hogy szabaduljon a pénztől. Na, ezután lett csak tele csupa, csupa, jövőben beváltható ígérettel a Jelen Nehéz Gazdasági Helyzet! Fűt-fát ígért, csakhogy akkorra már senki sem akart hinni az öreg hazudósnak. Telt, múlt az idő és tudomásul kellett venni, hogy várni kell, mert a Jelen Nehéz Gazdasági Helyzet nem engedi meg az ígéretek beváltását. Ekkor a hátsó udvarokban már nyíltan szidni merészelték a JNGH-t, sőt kérdőre is vonták, hogy: mikor tűnik már el a balfenéken, mert éppen ideje lenne. Aztán egyszer csak megjöttek a reményteljes esztendők, az óriási lehetőségek, gyorsan eladtuk a családi ezüstöt, hogy elfelejthessük egész régi életünket. Ringatóztunk abban az édes álomban, hogy most végre megszabadulunk tőle, és soha többé nem találkozunk a Jelen Nehéz Gazdasági Helyzettel. Nos, mondjam-e, hogy nem így történt!?
Ezért jutott eszembe az ultima ratio: feleségül veszem a Jelen Nehéz Gazdasági Helyzetet. Aztán úgy elválok tőle, mint a pinty.

Szavazzanak:csiribí-csiribá

Nézem az egymásra torlódó, elegánsan interaktív, amúgy csak betelefonálósnak nevezett tévé műsorokat és megvilágosodásom támad. Hátha a köz- és politikai életben is megvalósítható lenne a demokráciának ez a népszerű fajtája! Hátrányát szinte nem is tudnék mondani. Előnye viszont számtalan.
Először is, az állami költségvetésből egyetlen fillért sem kellene költeni kampányra és a nép mégis megválasztaná azt, akit szeret(ne). Aki szavazni akar, maga fizetné az emelt díjas hívásokat, amiből a telefontársaságok is meg az állam is kivenné a maga hasznát, márpedig jelen gazdasági helyzetünkben ez nem elhanyagolható szempont.
Lenne egy kis létszámú (4-5 tagú) zsűri. Tagjai ezúttal is egymásnak ellentmondó marhaságokat beszélnének, viszont elvinnék a balhét, és szabadon lehetne őket anyázni. Létszámuk okán, jelenlétükkel nem tölthetnék ki az összes közéletinek nevezett beszélgetős műsoridőt. Továbbá, mindenki tudná, hogy az időnként felmutatott számokat (100 milliárd, 150 milliárd stb.) nem kell komolyan venni, mert véletlenül se befolyásolják a végeredményt. Az ugyanis előre le lenne pacsizva.
Időnként előjönne egy Trilla, aki úgy toporogna, mint akinek azonnal ki kell mennie, mert különben bent megy ki. Viszont kíméletlenül hajtaná, biztatná a népet, hogy csak tessék, tessék, még lehet, ne hagyják abba, adakozzanak, áldozzanak a demokrácia oltárán kedvencük győzelméért. Időnként fényképen felmutatná azokat a jelölteket, akiknek alighanem már annyi.
Amikor aztán a közbeiktatott reklámok is lefutnának, egyszer csak bejelentené, hogy: három, kettő, egy, csiribí-csiribá Vazelin Janka lett a győztes. A véletlenül jelenlévők pedig pártállástól és vallási hovatartozástól függetlenül ünnepelnének.
A telefonon, és esemesben érkezett szavatok számlálása természetesen a legnagyobb titokban történne. A szavazópolgár soha a büdös életben nem tudná meg, hogy kire hány szavazat érkezett. Ellenben jó nagyot ásítana és elmenne aludni. Senki sem kérne újraszámlálást, és nem zárná le az Erzsébet-hidat.
A rendőrségi oszlatás költségeinek megtakarítását már nem is számolom az új választási törvény előnyei közé.

Tetszik tudni, Szűz vagyok

Úgy elsőre nem is gondoltam volna a velem szemben utazó ifjú hölgyről. Olyan üde volt, szép és kívánatos. Békésen zötyögtünk a vonaton via Székesfehérvár. Alkalmi ismerősként beszélgettünk mindenről, őszről, télről, irodalomról és más efféle lomról, amikor hirtelen jött őszinteségi rohamában bevallotta, hogy ő bizony Szűz. És bizonyára ezt már észre is vettem. Óvatosan közelebb ültem a vészfékhez. Ezek után hozzá tette, hogy ugye most már nekem is teljesen világos, miért jár kommunikációs szakra. Szerinte ebből az is érthető, hogy hétfőn kettes lett a zárthelyi dolgozata. (Csak mellékesen jegyzem meg: mindeddig nem hittem volna, hogy a jövő kommunikátorainak zh-t kell írni. Sőt, hogy egyáltalán írniuk is kell valamit.
Körülnéztem a kupéban, lesz-e segítség, ha már szükség lesz rá. Közben értőn bólogattam, persze így már az is világos, hogy tegnap miért szakítottak Gézával. Ami természetesen várható volt, hiszen az illető Géza Hal. Aha! Fehérváron szépen elköszöntünk egymástól, ám előbb megkérdezte, hogy ugyebár én Skorpió vagyok. Na most, kérdem én tisztelettel, meddig áll a vonat Fehérváron? Hát fogok én vitatkozni egy máskülönben Szűz kislánnyal!
Polgárdiig tűnődtem, vajon kinek a bűne lehet, hogy egy máskülönben értelmes, szép kislány, hogyan is mondjam, hogy senkit ne sértsek, szóval egy értelmes máskülönben Szűz kislány ugyebár: éppen hétfőn ír kettes zárthelyit, és szakít a Hal Gézával. Tetszenek érteni!
Jó negyedszázada, pontosan huszonnégy esztendeje, egy vidéki újságnál elhatároztuk: a mindig mókás szilveszteri számban közlünk egy horoszkópot. Hát, akkoriban egy napilapnál ez olyan skandalum volt, mintha, mintha mondjuk, manapság egy magazin horoszkóp nélkül merészelne megjelenni. A bevezetőben politikailag jól körülbástyáztam, hogy ez csak tréfa, szilveszteri bohóság, egyszer egy évben igazán, ne is tessék elhinni, csak viccelünk, hogy a dialektikus materializmus meg ilyesmi. Pesten akkoriban (tudomásom szerint) egyetlen embertől, illegálisan lehetett venni horoszkópot. Vettünk.
Januárban meg is kaptam érte a magamét, hogy mit képzelek én, hogy hülyítem a népet, különben is jobb lenne, ha rendezném a magánéletemet. Minden politikai-szakmai nézetletérésnek ez volt a vége. Tudniillik a magánéletem. Aztán valahogy elmúlt a vihar. De hogy a horoszkópírás olyan karriert csináljon, mint amilyet csinált, hát azt soha nem gondoltam volna. Már csak azért sem, mert az ideológiai titkár szigorúan a lelkemre kötötte, hogy a jövőben eszembe ne jusson hülyíteni a népet.
Mintha ez kizárólag az ő előjoga lett volna.

Mint Singer a varrógépet

Tudom, sőt már bele is törődtem, hogy kis hazánkban sokan csinálnak olyasmit, amihez egyáltalán nem értenek. Arról nem is szólva, hányan használunk (hitvány amatőrök), olyan szerkezeteket, amelyek működési elvéről fogalmunk sincs. Teszem azt, egy négy kerékre szerelt kasznit, amivel akár 100 kilométer/órás sebességgel is lehet száguldozni. Napláne még a sivatagban is. Tudatlanságunkat persze titkoljuk, (szakszervizbe járunk vagy szerelőhöz), de semmi esetre sem próbáljuk PR-nek nevezett önreklámmal pótolni azt, ami nincs. A hozzáértést. Erre csak igen kevesek kapnak lehetőséget és mutatnak hajlandóságot.
Orbitális csalódás ért a minap, midőn egy kvízműsorból kiderült, hogy az általam ájult tisztelettel bámult autóversenyző, Magyarország felkent sivatagi vándora nem tudja: mit jelent az autóját mozgató üzemanyag (benzin) mellé írt oktánszám. Sőt. Nem egyszerűen nem tudja, hanem egyenesen úgy véli, hogy a 95-ös szám az anyag szennyezettségi fokát jelenti. Annyira, de annyira lesújtott a tudatlanság, hogy mindjárt mentséget is találtam számára: istenem, biztosan 98-as benzint használ. Mert, hogy az drágább, és jobban is hangzik.
Most itt állok csalódottan. Nyilvánvaló, hogy ez a marha nagy géperejű járműveket birtokló és hajkurászó sivatagi vándor is olyan analfabéta az autókhoz, akár egy közönséges halandó utókalkulátor. Csak jobb a piárja, vagy mifenéje. Csak hajtja a gépeket, mint ama bizonyos Singer mester a találmányát. Már most hogy’ higgyek én neki? A magyar sivatagi hősnek, aki egész évben arra készül, hogy (más hasonló műmayerekkel) végigszántsa Afrikát, miközben minden lehetséges alkalommal folyik a parasztvakítás, el akarja velem hitetni, hogy vérprofi.
Jól emlékszem arra jelenetre, amit az irgalmatlanul nagy sivatagi autóversenyző csinált ez év januárban a Ferihegy érkezési oldalán, miután váratlanul lefújták a Dakar rallyt. Figyelemre méltó színészi képességről téve tanúságot zaklatottan cibálta magán a gondosan felcicomázott reklámruhát, mondván: Mit keresek én januárban Budapesten? Ezt annyiszor elkérdezte, hogy magam is kíváncsi lettem: tényleg, mit kereshet? Most kaptam rá választ. Alighanem az oktánszám jelentését.

A vén spiné

Erzsébet napja van. Akárhogy is gondolkodom, minden Erzsébet, Erzsike, Zsóka nevű ismerőseim közül legemlékezetesebb, a közelmúlt kulturális közéletében bőségesen megmártózó, ahogy magát nevezte vén spiné Erzsébet, a Spéter.
Vagy három évig tagja voltam annak a magyar művészcsapatnak, akiket március táján meghívott Floridába és tejben-vajban fürösztött. Amilyen érthetetlen volt, hogyan kerültem közéjük, olyan hirtelen lettem kegyvesztett is. Egyáltalán, tetteit nem lehetett értelmezni. Maga a magyar állam sem értette: miért alapította az elhíresült Erzsébet művészeti díjat? Miért itthon szórta el pénzét ez az Amerikában gazdag (távoli rokon) férjet szerző, excentrikus asszony. A magyar kulturális kormányzat végül is választ talált a feloldhatatlan kérdésre: valami finanszírozási vita mentén a művészek nevében (is) egyszerűen lemondott a díjról.
A Floridába járó kiváltságosok között egyszer abban a ritka megtiszteltetésben volt részem, hogy meghívott a Collinstr-i apartman-házban lévő lakására is. Amíg főzte a kávét, sütötte a máskülönben ehetetlen fasírtjait, körülnézhettem a két szobában. A hálószoba széles ágyának hosszanti fele tele volt kalapokkal, sapkákkal. (Emlékeznek rá, hajadonfőt sohasem lehetett látni.) A nappaliban egymásra halmozott magyarországi újságok tornyosultak. Mind-mind a róla szóló cikkeknél kihajtva. Látszott, hogy ezeket naponta kézbe veszi, újra és újra olvasgatja. Egyszeriben megsejtettem a titkát. Ez a három országban (Erdély, Magyarország, Egyesült Államok) is honos asszony rettenetesen magányos volt, és mert tehette, hát vásárolt magának szerepet, érdeklődést, társaságot.
Emlékszem, nagyon szerette volna, ha még életében megírja valaki az élettörténetét. Ami kétségkívül fordulatos lehetett, de kiszemeltjei közül senki sem mert vállalkozni rá. Egyéb elfoglaltságaimra hivatkozva én is elhárítottam e súlyos megtiszteltetést.
Hosszú, nagyon hosszú szenvedés után itthon halt meg. Anélkül, hogy az utókor majd tudná, hogy ki is volt igazán ez a kolozsvári rabbi unokájából, részeges sörgyári könyvelő lányából, egyszer román hercegnévé is avanzsált, homályos magyar vendéglátói múltból, dúsgazdag, bolondos amerikai asszonnyá, és egy történelmileg igen rövid időre a magyar művészet mecénásává lett Spéter Erzsébet.
Isten nyugosztalja, vén spiné.

torok egerben megszivta

Tartozom egy vallomással. Soha nem olvastam Jókai Mór A jövő század regénye c. klasszikus és terjedelmes alkotását. Egy újabb vallomással is. Akkor sem fogom elolvasni, ha egy vállalkozó szellemű írónak nem jut más az eszébe, mint hogy a magamfajta bunkók számára lerövidítse, meghúzza, kimagozza más méltatlanul mellőzött, nem olvasott, klasszikus szerzők klasszikus műveit. Is.
Mert, mit nem csinál a magyar? A meglehetősen hosszú felsorolás (pl. nem mos fogat, nem fizet adót, járulékot) végére manapság oda settenkedik egy következő is: nem olvas irodalomhoz legalább csak közelítő alkotásokat. Elég ehhez megtekinteni a könyvesboltok kínálatát, az ott (főként üzleti szempontból) összeállított sikerlistákat, vagy kézbe venni valamelyik 25-30 éves celeb közreadott őszinte önéletírását.
Az ügyben illetékes (valójában azonban illetéktelen) urak fordítva ülnek a lovon. Ahhoz ugyanis, hogy teszem azt a Kőszívű ember fiait kézbe vegye egy mai ifjú, nem a könyvet kellene lebutítani, hanem – hogy finom legyek és nőies – az ifjúságot kellene felokosítani. Teszem azt, megtanítani olvasni. Merthogy igen sokan elvégzik a nyolcadikat, talán még maturálnak is, sőt különböző tévé csatornákon már híreket is olvasnak főműsor időben, de - rossz helyre tett hangsúlyaikból ítélve - még mindig nem értik amit olvasnak. Nem én mondom, hanem minden hozzáértő jajongja, hogy baj van a szövegértelmezéssel. Nem diszlexiásak a diákok, hanem egyszerűen nem tanultak meg, nem tanították meg őket olvasni.
Ha jól emlékszem Gárdonyi Géza Egri csillagok című örökbecsű alkotása lett a televízióban egyszer lezavart, állítólagos kulturális vetélkedő győztese, a Nagykönyv. Az a tizenéves magyar gyerek, aki Bornemissza Gergő történetét csak rövidítve képes befogadni, azt bizony, mély szánalmat tanúsítva bár, de össze kellene kötözni azzal, aki ezt a könyvet csupa jó szándékból megcsonkítja.
Az ember (a gyerekember is) akár tudatosul benne, akár nem, elsősorban nem azért olvas irodalmat, hogy kipipálja a teendők között: na, ezen is túl vagyok. Igazi irodalmat olvasni esztétikai élmény, érzelmi gazdagodás, ismeretszerzés, a későbbi választékos nyelvhasználat alapja, és bizony-bizony időt rabló élvezet.
Ám, ami igaz, igaz. Aki nagyon siet, a már említett Nagykönyvet is összefoglalhatja, akár egyetlen sms-ben: torok egerben megszívta, udv. D. I.

Harry, a Hitlerjugend

Boldogult fiatalúr koromban hosszabb időt töltöttem egy német (naná, hogy NDK-beli) szerkesztőségben. Nyelvet gyakorolni, tapasztalatokat szerezni, ott is lehetett. Összebarátkoztam egy Harry nevű kollégával, akit minden helyszínen (hivatalban, műhelyben, üzemi büfében és persze kocsmában) ovációval fogadtak: Oho Kinder, Harry Hoffman ist da! Tetszett nekem ez a népszerűség. Gyűrött arcáról ítélve apám korúnak véltem, de kiderült, hogy mindössze nyolc évvel idősebb. Csak hát a sorsa!
Vége felé járt a háború. A Vörös Hadsereg már elérte azt a Drezda melletti falut, ahol a 12 éves kora óta lelkes Hitlerjugend Harry gyerek éppen tegnap töltötte be a tizenötödik életévét. A faluban rálőttek a szovjetekre, mire azok összeszedtek minden 15 évnél idősebb férfit (nem sokan voltak) és elhajtották őket. Kis idő múlva Harry az éppen kiürült Buchenwald-i koncentrációs lágerben találta magát. 1945 koranyarán már több ezer embert tároltak ott a győztesek. Csak hogy jellemezzem a vegyes társaságot az én barátom priccs szomszédja a híres Dresdner Bank egykor nagyhatalmú elnöke volt.
Eltelt néhány hónap mire a szovjet hatóság kezdte feldolgozni a tábort. Minden Appell-en felolvastak 10-20 nevet, akiket a másnapi kikérdezés után vagy elítéltek, vagy hazaengedtek. Harry öt hosszú éven át, mindennap várta a nevét, de nem hallotta. Nem csigázom az érdeklődést. 1950-ben, egy őszi este, amikor már több ezer embert, röviden szólva mindenkit kiszólítottak mellőle, egyedül állt ki az Appellplatzra. A táborőrség nézet: ki ez? Nagy nehezen kiderült, hogy náluk már évek óta veszteséglistán van. Minthogy többször is szólította az ügyeletes kiszólító: Garry Goffman, Garry Goffman! Harry mintha emlékezett is volna egy-két ilyen esetre, de hát ő Harry volt és Hoffman. Honnan tudta volna, hogy orosznyelven a Hitler is Gitler?
Az őrök jót röhögtek az eseten. Aztán adtak neki néhány keletnémet márkát és az új helyzetben teljesen tájékozatlan fiatalembert föltették a vonatra: nu pasli damoj. A pénzen vett egy pohár sört, amitől totál leittasodott. Falujába érve az utcán megkérdezett egy négyéves forma kislányt, hogy áll-e még a Hoffmanék háza. Hát persze mondta a kislány, az apukám is itthon van. Harry rettenetesen megsértődött, hogy miközben ő a lágerben senyvedett atyjának kedve volt gyereket csinálni. Örökre elhagyta a szülői házat és meg sem állt stalinstadti építkezésig, ahol téglahordó lett. Onnan küzdötte fel magát a megyei újság szerkesztőségébe.
Hogy miért éppen most jutott eszembe a kis Hitlerjugend Harry története azt nem tudom. Vagy nincs kedvem elmondani.

Mintegy a karddal

Ismer valaki olyan értelmiségit, aki rendet tud tartani méretes házi könyvtárában? Nem? Akkor megnyugodtam. Az a helyzet, hogy éppen kilenc éve költöztünk és a gyors rendcsinálás kedvéért sietve, ahogy kézre jött, polcra/szekrénybe raktuk a könyveket. Persze, ha jut rá idő, majd rendezzük! Jelentem, még nem jutott. Voltak már komoly fogadkozások, kísérletek, ám ezek üresnek bizonyultak, vagy már az első délután elhaltak. Nem is tudom eldönteni, hogy milyen rendszert válasszak. Szerzők szerint sorba állítva, cím szerint, téma szerint? Csak attól óvakodjon mindenki, hogy akármilyen széles polcon, két sorba, egymás mögé rakodjon. A hátsó sorba kerülő könyveket ugyanis elveszettnek tekintheti. Egész októberben kerestem például egy Andrej Voznyeszenszkij kötetet, benne a Siguldai ősz című verset. Persze, hogy nem találtam. Minden más a kezembe került. Többek között egy kazal dedikált példány is.
Egyik-másik ajánlásban kárörvendve fedeztem föl a szerző kínlódását. Személyes tapasztalatból tudom: milyen nehéz is dedikálni. Napláne olyanoknak, akiknek a szerző többet szeretne írni, mint az üres: X. Y.-nak tisztelettel/nagyrabecsüléssel/szeretettel. Azt is tudom, hogy előbb utóbb kialakul egy személyesnek tűnő, de szériában gyártható szöveg. Elhíresült Színlelni boldog szeretőt című könyvemben sokszor leírtam a poénosnak vélt formulát: X. Y.-nak jó szívvel NEM ajánlja a szerző. Mármint a könyvben foglaltakat. Ilyen esetben csak arra kell ügyelni, hogy a két, három, száz X.Y. lehetőleg ne ismerje egymást, következésképpen ne tudta összehasonlítani a dedikációkat. Gyanítom, hogy más szerzők is sikerrel alkalmazzák ezt a technológiát.
Kérdeztem ügyvéd barátomat: van-e jogi következménye az ajánlások publikálásának. Azt mondta, hogy még erkölcsi sem. Akkor példálózzunk két szerzővel, mégpedig az ellentétes végekről. Itt van egy 1985-ben kelt dedikáció Földes Lászlótól (régi munkásmozgalmi harcos, Hobó apukája), akivel összesen egyszer találkoztam. Ezt írta: „Miskolczi elvtársnak, aki sok gondolatot adott – köszönet ezért”. Erről a szövegről messziről ordít, hogy sablon. A másik patent Hankiss Elemértől való, a híres Diagnózisok című könyvében: „Miklósnak, az egyik legjobb magyar diagnosztának”. Akárha büszke is lehetnék rá, ha nem gyanítanám, hogy ezzel a megtisztelő, Hankiss-i kinevezéssel akkoriban akár több százan is szaladgáltak.
Végezetül (a sok közül) álljon itt egy igazán személyre szóló is. Beke Kata (jeles közíró, később meghasonlott MDF-es államtitkár) 1984-ben, Mert az ember kétnemű címmel könyvet írt a fentebb már említett szociográfiám ellen. A postán elküldött példányba ezt írta: „Miskolczi Miklósnak – mintegy a karddal tisztelegve”.
Ne tekintsék fenyegetésnek, de lehet, hogy egyszer újra szétnézek a dedikációk között.

Cipőtalpat karácsonyra

Jön a fehér karácsony. Onnan tudom, mert kezdetét vette az össznépi lelkiismeret vizsgálat. Persze, rápillanthatnék a naptárra is, de minek. Magamnak csak jobban hiszek, mint Gergely pápának, aki hajdan képes volt ellopni belőle néhány napot! Lehet persze, hogy tévedek. Abban is, hogy a gyermekszegénységet éppen most szóba hozó tárgyalásokat, tanulmányokat, hozzászólásokat, sopánkodásokat összehozom a szeretet közelítő ünnepével. De, tapasztalataim szerint, így szokott kezdődni. Ezután jön a szegénység feletti általános siránkozás, a lakossági használtruha gyűjtés, a Máltai szeretetszolgálat, az itt van jó ember 200 forint, bableves osztás (plusz széles sajtónyilvánosság) a hajléktalanoknak, rövid kis társadalmi fogadkozás aztán már vége is az ünnepi kampánynak, oszt jó napot.
Van itt azért valami újdonság is. Csak úgy zárójelben. A bevásárlóközpontokban működő hangszórók által ismételgetett felhívás: vegyünk egy zacskó tésztával, cukorral, liszttel stb. többet, és azt adjuk le a kijáratnál, ahol aktivisták gyűjtenek a szegényeknek. Olvasom, hogy a sok-sok ki- és bejáratnál már 7,5 tonna élelmiszer gyűlt össze. Más szóval és profánul ennyivel nagyobb volt az áruházak forgalma, bevétele és az abból kiszámítható haszna. Csak kisebb fokú rosszindulattal (malícia) kérdem, mi lenne, ha a szegények sorsát így szívén viselő áruházak mondjuk beszerezési áron adnák a jótékonyságra szánt kiló liszteket? Mindenesetre én speciel jobban hinnék a jótékonyságot harsogó hangszóróknak. Ha ez számítana még valamit.
Egyébiránt pedig van itt már minden, gyerekprogram iroda, gyereksegély projekt, nemzeti stratégia, sőt sok tudományos felmérés és kutatás is. Igaz, mindezek után jön a keserű tény, hogy program ide, stratégia oda, projekt összevissza, most ott tartunk, hogy a gyerekes családok helyzete rosszabb, mint tavaly volt. De legalább tudjuk.
Nem minden célzás nélkül említem, de helytörténeti kutatásaim szerint máskor is, például 1936 karácsonyán is voltak szegény gyerekek Magyarországon. Például egy Tompa nevű (azóta várossá lett) községben. Nos, az akkori főjegyző javaslatára jótékonysági vadászatot rendeztek a társaságbeli urak és 47 nyulat,7 fácánt, továbbá 3 foglyot juttattak a szegények fazekába. Az állami erdőgazdaság 1000 kéve rőzsét adott az ínségeseknek, a határvadászok 6 szegény, de jó leventét kínáltak ebéddel. A választókerület országgyűlési képviselője (dr. báró Vojnits Miklós) pedig 198 szegényhez juttatta el személyes ajándékát. Nem röstellem felsorolni: 111-en ruhára valót, cérnát, petróleumot, a kisgyerekes szegények játék babát, használt ruhát, cipőt és cipőtalpat kaptak.
Azóta csak 72 esztendő múlt el!

Raics plébános legendája

Szülővárosomban évtizedeken át tartotta, talán ma is tartja magát egy legenda. Legenda Blasko Raics plébánosról, aki egy sötét éjszakán, éjfekete köpenybe burkolózva, titokban felszállt a párizsi békekonferenciára igyekvő szerb delegáció különvonatára. Azzal a küldetéssel utazott, hogy a trianoni ítészek előtt szent esküvéssel állítsa: a fele-fele arányban magyar-bunyevác lakosságú Subotica/Szabadka egy emberként Szerbiához akar tartozni.
A legenda jó egy esztendővel korábbi, igaz történetben gyökerezik. Holnap lesz 90 esztendeje, hogy az első világháborút követő zavaros fegyverszüneti tárgyalások következtében Szabadka szerb kézre került. 1918. november 13-án este 7 órakor, négy és fél órával az un. Belgrádi fegyverszünet szándékosan halogatott aláírása előtt, Újvidék felől befutott a szabadkai pályaudvarra egy szerb katonákkal zsúfolt vonat. A 86-os kaszárnyában fegyvereiktől búcsúzó, vidáman leszerelő magyarok észre sem vették. Azt hitték, hogy már béke van. A jövevények meg tudták, hogy még nincs. Így azután Magyarország akkor harmadik legnagyobb városát elvileg még háborúban, de gyakorlatilag békésen, értsd: puskalövés nélkül elfoglalta egyetlen szerb zászlóalj. Pedig a fegyverszüneti egyezmény csak megszállásról szólt. Azt is inkább csak az antant déli, francia-angol seregei tehették volna meg.
Az elfoglalás és a megszállás közötti lényeges különbséget pedig párizsi tárgyalók, és talán a titokzatos plébános jóvoltából (is) kilencven esztendeje tanulják a szabadkaiak.
Az 1918. november 13-án este történtekről egy sokáig lappangó (jeles Délvidék-szakértők által sem ismert, legalábbis nem hivatkozott) kéziratból tudok. Amennyiben más is érdeklődne e különös történet iránt, kérem olvassa el a 168 óra holnap megjelenő számában az „Egyetlen puskalövés nélkül” című írást. Aki annál is többet szeretne tudni a trianoni békediktátumot megelőző bácskai eseményekről, annak tisztelettel ajánlom a kecskeméti Forrás folyóirat /www.forrasfolyoirat.hu/ novemberi számában megjelenő Szabadka elvesztése című tanulmányomat.

Exminiszter asszony Afrikában

Kezdjük egy méltó képzavarral! Napjainkban a lealacsonyodás olyan magaslatokba ér, hogy jobb ízlésű ember azonnal átkapcsolna egy másik csatornára. De rájön, hogy nem is a tévét nézi, hanem a valóságot. Show nélkül.
Olyan régóta tudjuk, hogy de gustibus non est disputandum, hogy nyugodtan nyugdíjba is küldhetnénk a véleményt. Mégis, vitatkozzunk arról, hogy valóban helyes e, ha nem vitatkozunk az ízlésről! Persze, többről lenne itt szó, mint a kalap- vagy nyakkendődivatról, netán hogy kinek ízlik, kinek nem a tormás főtt marhahús. Bár a marhát ezúttal nem zárnám ki egyértelműen.
Nem tartom elitélendő konzervativizmusnak, fölös tekintélytiszteletnek sem, ha az állampolgár bizonyos tisztséghez hozzá képzel bizonyos emberi tartást, méltóságot, ízléses viselkedést. Ami persze nem nélkülözheti az öniróniát sem. Ne vegyük magunkat túl komolyan, Isten őrizzen a szerepét túljátszó színésztől és hivatali portástól. De! Csak a példa kedvéért mondom, hogy egy miniszter azért viselkedjen úgy, amint egy állami főhivatalnokhoz illik. Akkor is, ha már megbukott, ha az idő múlásával már szitokszóvá gömbölyödött. Különben maga is, visszamenőleg is megkérdőjelezi, annulálja saját hivatali működését.
A vágyott köztiszteletet soha nem osztották együtt a kinevezési okmányokkal. Régebben is kiröhögtem azt a párttitkárt, aki uszodát építtetett városának (derék tett volt!), de úszni a szomszéd városba járt. Úgy vélte, tekintélyvesztéssel járna gatyában mutatkozni azok előtt, akiknek többnyire drapériával leterített asztal mögül osztotta az észt. Ellenpéldám is van. Véletlenül szintén úszómedencéből. Zsenge ifjúkoromban a Szecskán, gyakran úsztam együtt egy kecskeszakállas úrral. Mondhatom, stílusát tekintve nem volt egy mai Cseh Laci, a gatyája is lötyögött, de senki nem röhögte volna ki. Sőt. Az urat úgy hívták, hogy Kodály Zoltán.
Amit az egyik oldalon köztiszteletnek, azt a másik oldalon ízlésnek, mértéktartásnak, illő viselkedésnek neveznék. Ha nem lenne üresedőben mindkét oldal. De hát, látványosan ürül. Mert mit is gondoljunk arról a jópofizó tanárnőről, aki diákjai buliján melltartóra vetkőzik? És még egy költői kérdés. Milyen tudatról, ön- és társadalomismeretről, ízlésről tesz tanúságot egy súlyosan bukott miniszter asszony, ha nemrég viselt tisztségének nagyobb dicsőségére, valamely vonal alatti tévésorozat szereplőjeként, Afrikában is képes a fejére esni.

Eszmék a Barack pálinkáról

Hogy a futtatást elég messziről kezdjem, bizonyos elmekórtani esetek hittel vallják, hogy maga Jézus Krisztus is magyar származású volt. Mielőtt azonban blaszfémiába esnék, gyorsan hagyom is a konkrétumokat. A továbbiakban csak annyit, hogy vannak, akik gyakorlatilag a világ minden számottevő, híres emberének családfáját a szkíta magyarságban gyökereztetik.
Ismertem egy nénit (Vilma) aki hithű marxista létére az élő Istenre megesküdött, hogy Marx Károly magyar volt. Hát hooogyne, fiam! Föl is van (volt) írva az egyetem homlokzatára. Nem szépítem a dolgot. Életem kezdeti szakaszában én is azt hittem, hogy az „Öt hét léghajón”-t Verne Gyula írta, persze Pesten
A mindenki magyar elmélet ma éppen ott tart, hogy Richard Holbrooknak, az új amerikai elnök posszibilis külügyminiszterének magyar származású felesége van. És hogy ez milyen jó lesz nekünk. Na, várjunk csak ezzel! Elég széles körben él még az a történelmi pletyka, miszerint a trianoni tárgyalások idején Clemenceau azért bánt el velünk úgy, ahogy e hangsúlyozottan kis hazában ismeretes, mert magyar származású menyét, nagyon de nagyon utálta. Mit tudni, milyen Holbrook úrék családi élete?!
Ami biztos azzal se sokra megyünk. Itt van például az Egri csillagok c. legolvasottabb magyar regény kedves, furfangos cigányának nevét viselő francia köztársasági elnök. Dagadj magyar kebel, Sárközynek hívják a Francia Köztársaság elnökét. De mi haszna, ha ő meg jó előre kijelentette, hogy nincs magyar tudata. Nem rokon, csak haverkodik a magyar miniszterelnökkel.
Úgy amúgy itthon is bajban vagyunk a nevekkel, amennyiben túlságosan komolyan vesszük magunkat. Mondjuk én még a Papp Lacit (tudják, az a vagány angyalföldi fickó, aki háromszor is nyert olimpiai bajnokságot) itthon még nem hallottam Papp Lászlónak nevezni. Csak az aréna homlokzatára van így felírva. Ahelyett, hogy Papplaci aréna lenne a neve. Így egybe írva,ahogy minden magyar szájára jön. Ugyanez a véleményem a Puskásöcsi standionról is, amire nagy komolyan, tévedésből Puskás Ferencet írtak.
Most azonban tényleg van egy történelmi esélyünk! Nem tudom tudják-e, hogy egy bizonyos Barack Obama lett/lesz az amerikai elnök. Egy valódi Barack! Tetszenek érteni? Hú, micsoda reklám lehetne ez a máskülönben hungarikumnak minősített pálinka számára! Csak nagybetűvel kellene írni a Barackot és megnyílnának a tengeren túli exportpiacok. Rágondolni is jó!
(De, mert ingyen leves nincs, felhívom a tisztelt pálinkafőzők figyelmét, hogy az ötlet jogvédelem alatt áll!)

Esetleges halálom esetére

Nem vagyok az a kimondott mai celeb. Nincs beszélgetős műsorom a kereskedelmi tévékben, nem nagyobbítom a mellemet, engem nem kell kimenteni a dzsungelből, nem hívok egyszerre öt-hat embert vacsorázni, nem vagyok a nagy Ő. De azért vagyok valaki. A múltkor is, amikor egy rendelőintézetben álltam a vizeletleadó ablak előtt, oda jött hozzám egy hölgy, mélyen a szemembe nézett és részvéttel a hangjában megkérdezte: csak nem beteg Moldova úr?
Nekem ennyi is elég. Elég ahhoz, hogy ünnepélyesen kijelentsem: se rokona, se ismerőse, se boldog őse nem voltam senkinek. Nem sétáltam senkivel a Duna-parton, nem ígértem házasságot senki emberfiának, nem dajkáltam mások gyerekét, nem volt törzshelyem a Borbolya eszpresszó, nem meséltem el senkinek az életemet, kivált nem jeles politikusokkal vívott szerelmi kalandjaimat, nincsenek titkos szerelmes leveleim, e-mail-jeim, esemeseim, földerítendő múltam. Ami lehetett volna, azt már 2003-ban, zárt ülésen megállapította az „Egyes fontos, valamint közbizalmi és közvélemény formáló tisztségeket betöltő személyeket ellenőrző II. sz. Bizottság”. Illetve éppen hogy nem állapította meg. A nekem megküldött irat jelesül így szólt: „ A Törvény 1. §-ában meghatározott tevékenységet nem végzett, az ott megjelölt szervezeteknek tagja nem volt”. Ráadásul azt is elárulom, hogy 15 napon belül fellebbezhettem is volna, mondjuk ha nem értek egyet múltam ezen részletének tisztázásával. Nem fellebbeztem. Amiből is jól látszik, hogy semmi érdekes titok nincs az életemben. Mindezt szeretném idejekorán és közjegyző előtt is kijelenteni. (Apropó! A magyar médiában terjedő nyelvtani tévedést tisztázandó: az idejekorán szó nem azt jelenti ám, hogy idő előtt (vagyis korán), hanem azt, hogy időben. Csak azért tisztázom ezt, hogy mondandómnak valami örökérvényű tanulsága is legyen a kollégák számára.)
Szóval, majd ne tessenek hinni annak a hölgynek, hát még úrnak, aki esetleges halálom után két héttel kisírt szemekkel végighaknizza az összes tévécsatorna összes beszélgetős műsorát és bejelenti, hogy szerelmi viszonyunk volt, hogy a rólam írott 500 oldalas könyvében olyan titkokról lebbenti fel a fátylat, amibe beleremeg a világ, de minimum összeomlik az Európai Unió, továbbá tutira nyereséges lesz valamelyik, médiaszemétre specializálódott könyvkiadó.
Kérem, én már most (figyelem kollégák: idejekorán!) úri becsületszavamra kijelentem, hogy a halálom után rólam szóló könyvben, netán könyvekben foglalt történetekből egy büdös szó sem igaz.
Viszont az érte kiutalt honoráriumok és kiadói hasznok ötven százalékára igényt tartok. (Banki folyószámlám száma a szerkesztőségben.)

Szövetkezni, de elébb megbotozni kellene

Olvasom, hallom, látom (a tévében), hogy okos agráriusok (hogy ne mondjam: parasztvezérek) felfedezték a magyar mezőgazdaság minden problémájának végleges megoldását: szövetkezni kell! Ha nem lennék felindult, nekem meg röhögnöm. Röhögnöm kell.
Hosszú (mégis rövidnek tűnő) életem során - kisebb költői túlzással élve - legalább ötször láttam tutira tönkretenni, majd arcátlanul megmentettnek nyilvánítani a magyar mezőgazdaságot. Amelynek nemzeti értékteremtő hajlandósága és képessége, napjainkra a nulla irányába konvergál.
Persze, tudom én, hogy a falusi népességnek (a paraszt embernek) semmi se jó. Ha süt a Nap, ha esik, ha hideg van, ha meleg, az valamilyen kultúrára biztosan éppen rossz. De hogy a mezőgazdaságot ért szándékos és szinte folyamatosnak mondható károkozásnak nincs köze az időjáráshoz, azt egykor volt falusi gyerekként bizton kijelenthetem.
Ahol én felnevelkedtem ott 1945 előtt működött egy tekintélyes, 10 ezer holdas állami tulajdonú mintagazdaság. De olyan ám, hogy abban minden mezőgazdasági terméket feldolgoztak, 20 kilométernyi hosszúságú un. mezőgazdasági kisvasút is szolgálta a termelést és értékesítést. A földosztáskor természetesen szétosztották a földet. Oké. De szétverték a felosztott földön termelt javak feldolgozására, értékesítésére továbbra is alkalmas, sőt szükséges közös épületeket is. A rombolás gyönyörében még a kisvasút talpfáit is felszedték.
Nem találtatott egy okos ember, aki azt mondta, volna, hogy ez hülyeség? Biztosan lett volna ilyen csak jobbnak látta hallgatni. A néhány kilométerrel távolabbi kastély kirablását sem állította le senki mondván: hé emberek, ez már a tiétek, a magatokét lopjátok!
Jött az ezerszer elátkozott tszcs. Aztán ötvenháromban a júniusi fordulat, aztán 1960 táján újra a termelőszövetkezetek szervezése. Sok kínlódás és könny árán végre megerősödött és Európa csodájára, ismét híressé lett a magyar mezőgazdaság. Soha nem tapasztalt jólét honolt a falvakban. Nem sokáig.
A történelmi igazságszolgáltatás nevében újra szétverték a mezőgazdaságot. Egy habókos ügyvéd vezetésével a magyar paraszt járomba fogott két tehénkével, a népszínművekből ismerős rámás csizmában, újra a maga nadrágszíj parcelláján indult el (állítólag) Európa irányába. Sajnos a helyi tejbegyűjtőig sem ért el, mert azt közben bezárták, eladták, a húsfeldolgozó, meg a konzervgyártó üzemmel együtt.
És most (sokadszor újra) előjön az ügyeletes okos, aki szerint mégis csak szövetkezni kell. Holott a sírt, hol apja nyugszik, kellene megbotoznia.

Családi sütemények

Tapasztalatom szerint (sok évtizedes!) minden családnak van kedvenc süteménye. Amit anyuka, vagy a nagyi minden jeles alkalommal megsüt, ami nélkül nem múlik el ünnep. Azt is megkockáztatom, hogy ez a standard sütemény jellemző a család társadalmi helyzetére, anyagi viszonyaira, nőtagjainak otthoni szerepvállalására, a családban uralkodó érzelmi viszonyokra, a hagyományok működésére, a família tagjainak egymáshoz való viszonyára, stb. Szóval, ha engem valahol, valamely vendégségben megkínálnak házi süteménnyel, körülbelül tudom is, hogy hol járok.
Mondhatok házi sütemény példákat. Például, itt van az úgynevezett zserbó (negyed kiló vaj, fél kiló liszt, 2 deka élesztő, tejben kelesztve, 3 kanál cukor, 4 tojás sárgája stb.) ami feltörekvő, polgári családra vall. Vagy teszem azt a hókifli (30 deka vaj, habosra keverve, 5 deka élesztő, 1 evőkanál cukor, 3 tejföl stb.), ami tisztes, de háztartásilag valamelyest alulképzett, máskülönben szorgos anyák konyhájából kerül ki. Van ehhez egy sztorim is. Valamelyik ángyikám legszívesebben, sőt mondhatni mindig minden ünnepre hókiflit sütött. Ebből lett a félreértés. A ritkán, értsd karácsonykor és húsvétkor előforduló vendégek közül egy férfiú húsvétkor, midőn ángyikám előhozta a szokásos házi süteményt, önkéntelenül felkiáltott: jé, még van hókifli!? Nem kétséges, hogy a karácsonyira gondolt, máskülönben pedig jobb lett volna meg sem születnie.
Nálunk (évszázadon át) a guráblit (1 bögre zsír, 1 bögre cukor, 5 főtt tojás sárgája, 1 egész tojás, liszt amennyit bevesz stb.) preferálta a család. Húsvét, karácsony nem esett meg nélküle. Ezt vitték a férfiak háborúba, internáláskor, börtönbe, röviden, mindig, amikor három napi hideg élelemmel és/vagy váltás tiszta fehérneművel kellett valahol megjelenniük.
Őrizendő a hagyományokat magam is próbálgattam guráblit sütni, de nem sikerült. Talán ez a legfőbb indítéka, hogy inkább könyvet írtam GURÁBLI címmel. Persze, nem receptek vannak benne, hanem egy XX. századbeli nagycsalád (az enyém) minden kalandos története, leöntve sűrűre kevert iróniával és csipetnyi vitriollal tálalva. Már ahogy pimasz utódok kacagni és kacagtatni tudnak családjuk régi történetein.
Ez a GURÁBLI a Líra, a Libri, és más jobb könyvesboltokban Budapesten és vidéken már kapható. Sőt! Remélem, hogy karácsonyra el is fogy. Húsvétra pedig már az utánnyomás példányait is hiába kóstolnák/keresnék. (Napkút Kiadó, 2300 Ft.)

Félszavakból már nem

Egy szerkesztőségi mondás szerint, saját könyökünket ne tévesszük össze az olvasó könyökével. Közönségesen szólva: ami nekünk unalomig ismert, az olvasó számára még lehet nóvum. Újólag akkor kezdtem gondolkodni ezen, midőn egy 24 éves, kedves kisasszonynak, azt találtam mondani (he-he, de vicces a bácsi), hogy: olyan gyorsan szeded az almát lányom, mint egy igazi sztahanovista. Nézett. Nem értette, nem tudta, hogy vajon ez mit jelent. (Lehet, hogy e sorok olvasóinak 20-30-40 százaléka is így van ezzel.)
Bizony. Befellegzett a homogén, kacsintással konvertálható, átörökíthető kollektív, félszavakban összefoglalható ismereteknek, tapasztalatoknak. Élményei, emlékei mentén szép lassan kétfelé szakad a magyar társadalom. Felnövekedett egy generáció, és mögötte szakadatlanul jönnek az újabb és újabb évjárathoz tartozó ifjak, akiknek szerzett tudása és társadalmi tapasztalata automatikusan nem illeszthető az elődökéhez. Egyszerűen nem értik az előttük járókat. Nem jut eszükbe semmi, ha azt hallják, hogy kéthetes szakszervezeti beutaló, szájukban nem érzik a reggeli májkrémes kenyér ízét, ha balatoni úttörőtáborokról esik szó. Már ha egyáltalán.
Utoljára alighanem 1945 táján történt valami ilyesmi. Akkor is érvényét vesztette minden közéleti rutin, megszakadt a folytonosság, az emlékek is devalválódtak. Az új rend gyermekei nem tudtak mit kezdeni a másfajta társadalmi rendszerben szocializálódott felnőttek emlékeivel, tapasztalataival. Se.
Hogy miről is beszélek!
Szívességből hazaszállítok Budapestre egy tizenhat éves forma kislányt és az édesanyját. A mama kimutat az autó ablakán: látod, ebben a laktanyában is szovjetek voltak. Hogy-hogy szovjetek értetlenkedik a lány és gyanítom, hogy magát a szovjetek szót sem érti, hát még annak tanács jelentésű fordítását. Középiskolai tanár barátom osztályában egyszer csak felfedezi, hogy diákjai nem hallottak a KGST-piacról, nem ismerik a Zakopáne felé vonatozás felszabadító gyönyörét, a csak csütörtökön kapható sertéskarajt, az április negyedike táján osztott banánt, a közveszélyes munkakerülés és a polbeat fogalmát. A falujárókról már szó se essék. Soroljam még?
Félszavakból nem! értjük egymást. És jaj, közelít az idő, hogy már szabályos, kerek mondatokból sem.

A mi riasztó ünnepeink

Szaporodnak azok a naptári ünnepek, amelyeken (igaz, más-más okok miatt) autócsordák húznak el a fővárosból, de csúcsforgalom van a legtávolabbi mellékutakon is.
Nemzeti ünnepek előtt komoly, egyenruhás férfiak jelennek meg a képernyőn és biztosítják a nagyérdeműt, hogy mindent megtettek az ünnep szépségének és emelkedettségének biztosítására: megrendelték a kordonokat, kétezer rendőrt hozatnak fel a fővárosba, készen állnak a vízágyúk.
De vannak itt más ünnepek is, amelyek egyre nagyobb rémülettel töltik el a lakosságot. Itt van például a legutóbbi. Menetrendszerűen képernyőre jön a kedves szőke hölgy, (már új frizurával) és elmeséli: mennyi sok a baj, a gond, de megnyugtathatja a főváros lakosságát, hogy mégis minden a legnagyobb rendben van. Vigyázva lesz a virágokra, a nénik retiküljeire, újraszabályozták a közlekedés rendjét, mindenki emelkedett lélekkel emlékezhet, és leteheti a kegyelet virágait szeretteinek sírjára.
-A jó édesanyádat, a tiedét te köcsög! - Na ezt már két autós üzeni egymásnak az új köztemető környékén, miután egyik is másik is másfél órás araszolás után még mindig két kilométerre van a sírtól, ahol édesanyja nyugszik.
Ideges félelemmel terhes (eredetileg kegyeletes) ünnepünk körül valami nagyon nincs rendben. Operacionalizáljuk a problémát! Mást úgy sem tehetünk.
l. Korunk láthatóan nem tűri, hogy évi egyetlen (netán két) napba szorítva rójuk le kegyeletes tiszteletünket elhunyt szeretteink sírjánál. (Mi történne, ha az elhalálozás évfordulóját, névnapját, születésnapját stb. használnánk a megemlékezésre?)
2. Helyrehozhatatlan hiba volt a sok-sok kis sírkertet fokozatosan egyetlen óriás temetővé változtatni a fővárosban. Miáltal idős emberek számára ünnepen is, de már hétköznapon is vállalhatatlan kalandtúra lett fölkeresni szeretteik sírját.
3. A társadalmi mobilitás soha végig nem gondolt melléktermékeként fél ország egy napon indul el falun hagyott szülei sírja felé. Gyakran két irányba, mert a férj szülei Somogyban, a feleségé meg Szabolcsban nyugosznak. A falusi temetők ilyenkor úgy festenek, mint egy 30-40-50 éves iskolai találkozó, ahol epésen meg lehet állapítani, hogy mások, a rég nem látott gyerekkori pajtások mennyire megöregedtek.
Végül az egészet már csak az teszi elviselhetővé, hogy haza lehet menni.
Egyelőre.