Didével az Üllői úton

Szidom a városi útépítés, metróépítés, közlekedésszervezés jó Kálvin téri nagynénikéjét, aztán csak-csak sikerül befordulnom az Üllői útra. Térben és időben éppen csak eltávolodom az őrülettől, amikor valami nagy nyugalom és szépség vesz rajtam erőt. Hát persze, hogy a 21-es számú ház előtt. Itt lakott az én kedves földim, Dide. Édesapja kriptája nagyapám sírjától hét lépésre van a Bajai úti temetőben, a bánattal jegyességben járó húga meg édesanyámat tanította a zárdaiskolában, hej Desiré, de jó barátságban lehettünk volna mi ketten, szabadkaiak, ha születésem előtt két évvel, ötvenegy évesen nem kaszál le a halál.
Csak üzeneted hozza a savanyú Üllői úti szél:

„Haldoklik a sárgult határ,
Üllői úti fák.
Nyugszik a kedvem napja már,
a szél búsan dúdolva jár,
s megöl minden csirát.
Hová repült az ifjuság?
Feleljetek bús lombu fák,
Üllői úti fák.”

Már nincsenek is fák az Üllői úton.
Bevallom, ha nem is mindig hajnaltájt, nem is megrészegülten a pirkadó égbolt fényeitől, ellenben rohadt, szürke délelőttökön, délutánokon, egyre többször idézlek, földi. Veled kérdve magamtól, mert szebben hogyan is tudnám:

„ . . . . Hát te mit kerestél
ezen a földön, mily kopott regéket,
miféle ringyók rabságába estél,
mily kézirat volt fontosabb tenéked,
hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres tél
és annyi rest éj
s csak most tűnik szemedbe ez az estély?”

Eszembe jutnak boros víg esték (estélyek), amikor el-elsütöttem az idétlen bonmot-t, miszerint, Szabadka két nagy embert adott a magyar irodalomnak. A másik Kosztolányi Dezső.
Bocsáss meg érte. Az egyik (az első vagy!) Kosztolányi Dezső. A másik meg Brenner József, alias Csáth Géza.
Én éppen csak megyek az úton, az Üllői úton.