Virsli a karácsonyfán

Három fogadalmamról lenne itten szó. 1. Nem értekezem többet a karácsonyi ünnep riasztó, kereskedelmi tartalmáról. 2. Nem fűzök megjegyzést az ünneppel kapcsolatos nyilvánvaló blaszfémiához. 3. Nem teszek úgy mintha meglepődnék a szavak és tények (látványok) ellentétén, röviden: a képmutatáson. Megszegni készülök mindahányat. Röviden.
ad.1. Ízléstelen, ahogy a kereskedelem avatott képviselői már októberben méregetik/mérlegelik, hogy a lakosság vajon az idén is megfelelően marha lesz-e. Ahhoz, hogy a karácsonyi vásárnak nevezett marketing akcióban utolsó forintjaikat is behordja hozzájuk. És fölvásároljon minden bóvlit. (Mely utóbbi szó bolti/ kereskedelmi tartalmától eltekintve, mostanság már politikailag is kerülendő.)
ad 2. Nem tudom, mit szólnak, egyáltalán appercipiálják-e egyházi illetékesek, hogy a karácsony (tudjuk: Jézus születésének ünnepe) generálta szeretet immár szétáradt a kóbor kutyákra és macskákra is. Idei (szótlanul hagyott?) csúcs, hír a televízióban, hogy a kutyák menhelyén (régebben sintértelep) buzgó állatbarátok karácsonyfát állítottak és az ágakra virslit, kolbász darabokat, húscafatokat lógatnak. Nem ragozom tovább.
ad 3. Az idei karácsonyon XVI. Benedek pápa is szükségét látta megemlíteni a születésünnep nem kívánt, túlozott marketing jellegét. Részvéttel szólt továbbá azokról, akik a világ különböző tájain rendkívül nehéz helyzetben élnek, akiket éhínség, vagy a stabilitás örök hiánya sújt. Elítélően említette a mindenáron való cselekedni akarás öntelt büszkeségét, amelynek során akár az Istennel is versengeni akar az ember, Istent akarja helyettesíteni annak eldöntésében, hogy mi a jó és mi a rossz, uralkodva élet és halál felett. Visszafogottságot, szerénységet, nagyobb, jóval nagyobb szerénységet sürgetett. Ez volt a pápa karácsonyi szentbeszédének belső tartalma.
Külsőségeit közvetítette a televízió.

Sárga szaggatott

Naponta elautózom a Petőfi laktanya előtt, a Budaörsi úton és látom a. ..
Várjunk csak! Mégsem innen szövöm a történetet, de néhány sor után majd visszatérek ide. Végtére is a mondandónak, a blog-bejegyzésnek is van dramaturgiája. Ha dramaturgja nincs is. Szerencsére. A szerencse fogalma azért tolakszik ide, mert színházjáró emberként el-elképedek, mit tudnak csinálni felkent dramaturgok (rendezők?) valamely klasszikus drámából. Gondolom, csak azért, hogy más legyen, mint aminőt 30-40 éve láttunk. Különben pedig, a fene tudja. Lehet, hogy azért történik minden egy felvonásban, mert attól tartanak, hogy szünetben hazamegy a közönség fele.
Még mindig nem vagyok a Petőfi laktanyánál. Előbb bevallanám azt a réges-régi hibámat, hogy a kisebb ostobaságokból és jellemtelenségekből általában messzebbre vezető következtetésekre jutok, mint a méretes nagyobbakból. Hogy érthető legyek: inkább megvetem, mondjuk azt az igazgatót ( főnököt), aki hazavisz a hivatalból két golyóstollat a gyereknek, mint azt, aki milliókat elherdál.
Egész tegnapig azt hittem, hogy ezáltal valami morális magaslaton állok, valami ritka erkölcsi attitűd birtokosa vagyok. De nem. Leírni is alig merem, Dzerzsinszkij (tudják, a CSEKA hírhedt, gyilkos vezére) is valahogy így volt ezzel. Olvasom, hogy az apró-cseprő gondok, például a jegy nélkül vonatra szállók, az előírás szerinti 100 helyett csak 85 gyufaszálat tartalmazó skatulyák jobban felbosszantották, mint a Szovjetunió 1923-as gazdasági mélyrepülése. Márpedig, ha Dzerzsinszkij bosszús volt, akkor élő ember nem maradt a környéken.
Igen röstellem a hasonlatosságot, de most már mindegy, majd igyekszem elfelejteni. A kis ostobaságok feliratozásától azonban nem tudok ilyen könnyen szabadulni. Mert - és most jön a Budaörsi út Petőfi laktanya előtti szakasza, a BAH csomópont felé.
Tavasz, nyár, vagy kora ősz volt, amikor minden előzetes értesítés és hatásvizsgálat nélkül – ahogy manapság divatban van - egy reggel arra ébredtünk, hogy kettős záróvonalat festettek az úttestre. Miáltal egyetlen sávra szűkült a felüljáró, és a város felé igyekvő autók már a virágpiacnál, később már a bevásárló központoknál várakozásra kényszerültek. Az elemi erővel kitört felháborodás néhány napon belül elsöpörte – nem az állítólagos ötletadó, jó családba született, magas beosztásba röpített ifjút - a kettős záróvonalat. Amit szaggatott sárgával sietve annulláltak. (Ismerik a régi kalauzviccet: ez a lyuk nem lyuk. Na: ez a vonal nem vonal.)
Naponta elautózom a Petőfi laktanya előtt, a Budaörsi úton és nézem a kettős fehér csíkot, meg a fehéreket fölülíró sárga szaggatottat. Nézem, mint a hozzá nem értés, a hülyeség emlékművét.
És tudják mi az érdekes? Nem kopik.

Ád hozzá hivatalt is

Derűsen figyelem a magyar közéletet, s benne az árulkodó semmiségeket. Is. Főként azokat. Itt vannak például a torlódó utónevek. Figyeljék csak! Hirtelenjében milyen sok közéleti szereplőnek nőtt - a magyar szokásoktól eltérően - még egy (második) utóneve. (Keresztnevet nem mernék írni, mert tartok tőle, hogy annak idején az elsőt se keresztvíz alatt nyerték. Ifjabb generációhoz tartozók tájékoztatására: az efféle pótcselekvést akkoriban névadásnak hívták.)
Mint a gyom teremnek manapság a Zsolt Lászlók, Krisztián Andrások, mintha az ilyetén meghosszabbított név rangot adna és hozzá tartozna valamely elnyert közhivatalhoz. Mondanám, hogy előkelő is, ám van egy rossz hírem a névtorlódást preferáló urak és hölgyek számára. Nagyanyámat, mint egy mosónő ismeretlen apától származó gyermekét, (gondolom jóvátételként) Viktória, Mária, Adelheit nevekre keresztelték. Viszont eskü alatt vallom, hogy hosszú élete során egyszer sem mert előjönni ezzel a teljes névsorral. Igaz, soha nem kapott is hivatalt. Így aztán egyszerű Etel maradt, és Etel néniként tettük a sírba.
Próbálom megfejteni a vélt elegancián túlmutató okot (okokat): Czitrom Erika vajon miért nem elégedett az Erikával és újabban miért ragaszkodik a Gyöngyvér utónévhez is. Vagy itt van Bukovári úr, aki mihelyt közhivatalhoz jutott, az addig használatos Géza mellé rögvest fölfedezte magában az Árpádot is. ( Természetesen minden névazonosság a véletlen műve. A jelenség azonban véletlenül sem az.) Amíg találgatjuk és szenvedjük a lehetséges okokat, felidézem egy gyerekkori olvasmányom idevágó, derűs részletét.
Történt, hogy valamely magyar sportoló, valamely nemzetközi versenyen első lett, és meghívást kapott a győztesek tiszteletére rendezett fogadásra. Honfitársunkat, akit nevezzünk Balogh Lászlónak, a protokoll szerint bemutatták a házigazda Spanyolország előkelőségeinek. Elfogódottan lépkedett közöttük, sorra kezet fogott a miniszterekkel, miközben lassan gyűlt benne az indulat. Mert amíg ő azt mondta, konkrétan és röviden, hogy Balogh László vagyok, az éppen kezét nyújtó spanyol úr elsorolta, hogy ő bizony: Ignácio, Bartalome, Maurició, Pedro, Rodrigo, Nicolas Herrero. A második, de az ötödik is, meg a hetedik úr is Lorenzo, Juan, Diego, Matias, Pedro, Gusztávo, Domingo stb. volt. Ami a gyülemlő indulat mellett jelentős kisebbségi érzést is keltett a mi póriasan egyszerű Balogh Lászlónkban. Amikor az utolsó előtti úr azt állította magáról, hogy ő nem csak Lucas, Luis, Eugenió, Carlos, Segismundo, Miguel, José Maria, hanem Jesus is, barátunkat elöntötte a pulykaméreg. Az utolsó előkelőséghez érve udvarias mosollyal az arcán, szép tagoltan így szólott: Te is hülye vagy, ba..meg, kapjátok be, mindannyian, elmehettek a jó, büdös Francba, a hosszú neveitekkel együtt, Balogh László vagyok. Mire az úr:
- Én meg a magyar követ.
Csak, mint született poéngyilkos jegyzem meg, hogy nekem is van ám egy eleddig használaton kívüli második keresztnevem: Félix. Valamikor az ötvenes évek elején, maga a kalocsai érsek hitelesítette egy szokásos bérmálási arcul legyintéssel.
Már most joggal remélem, hogy akinek lám két nevet adott a jóisten, előbb-utóbb ád hozzá hivatalt is.

Roráte (Harmatozzatok)

Minap föltettem egy kérdést magamnak. Idejének múlásával ti. az ember egyre több kérdést tesz fel és egyre többször már csak magának. Legfeljebb kérdés és kérdés között lehet/van különbség. Például az, hogy értelmesen éltem-e, jól használtam-e a megadatott kevéske időt. De kinek jut eszébe az a kérdés, hogy: tudok-e még legalább egyetlen egy adventi éneket? Nem hiszem, hogy sokan vagyunk ma reggel, akik éppen ezen töprengünk.
Bevallom, hogy nem önerőből jutottam el a kérdésig. Kedves barátom és földim Advent című blog bejegyzéséből (www.bobemorzsak.blogspot.com – szívből ajánlom mindenkinek) jutottam el a gondolatig. Böbe (nyugdíjas nagymama) arról ír, milyen emelkedett lélekkel jár manapság a hajnali rorátékra.
Szívembe markoló hír: lám, ő most is abba a templomba jár, amelyikbe úgy 62-65 évvel ezelőtt én is elbotorkáltam decemberi hajnalokon, hogy télikabátomra felhúzzam a lila ministráns ruhát. Mert akkoriban még békebeli hidegek voltak a decemberek, még hidegebbek a fűtetlen templomok.
Akár azt is bevallom, hogy 8-10 éves koromban nem, vagy nem csak az áhítat vezérelt hideg-sötét hajnalokon a petróleum-lámpával kivilágított falusi házunktól két kilométerre lévő templomig. Az ötvenes évek első felében mindenütt verseny folyt. Nem csak szocialista, nem csak Sztálin elvtárs születésnapjának tiszteletére (december 21). Nem. Mi a karácsonynapi misén való szereplésért versenyeztünk. Ágoston Dezső sekrestyés szigorúan jegyezte, hogy ki hány rorátén, hány hajnali ¾ 6-kor jelentkezett ministránsi szolgálatra. Aki legtöbbször, nos azé lett a karácsony napján a 8 órás, vagy 10 órás ünnepi mise főministránsi szerepe. A 3. 4. helyezettek az úgynevezett könyves szerepén osztozhattak. Szerepharc folyt? Talán. Is.
Daliás idők voltak! Persze, persze, még nem válaszoltam a magamnak feltett kérdésre. Bevillan-e emlékeimbe legalább egyetlen hajnali, adventi dallam és szöveg? Bevillan. „Harmatozzatok égi magasok, téged vár epedve a halandók lelke, jöjj el édes üdvözítőnk.”
De jó lenne még hittel várni valamire!
Valakire.

A bizalom veszélye, bummmm

Midőn az újságírónak hírek és álhírek terjesztésén, nem kevésbé a derék vasesztergályosok és acélöntők (mint korabeli celebek) népszerűsítésén túl még az is feladata volt, hogy a hozzá bizalommal forduló dolgozók ügyes-bajos dolgait elintézze, nos akkoriban is (mint manapság) előfordult, hogy alacsonyan állt/folyt a Duna vize. És hát akkor is elő-előbukkant ez meg az a kiszáradt mederből.
Kizárólag ez utóbbi, vagyis az előbukkanáshoz képest mondhatni sok minden megváltozott az utóbbi harminc esztendőben. Legkivált pedig maga az újságírás. Mert kérdezem én, ugyan kinek jutna eszébe manapság bekopogni egy szerkesztőségbe és ott név szerint keresni egy újságírót, ha valamit talál a Dunában?
A nyolcvanas évek első felében valamelyik őszelőn olyan (pont ilyen, mint mostanság) alacsony volt a Duna, hogy például a szent Pantaleon nevét viselő középkori kolostor romjai is kilátszottak (egyesek látni vélték). A jeles rom tulajdonképpen Sztálin nevéhez is köthető, amennyiben erről a hajdani kolostorról kapta nevét Dunapentele község, amely néhány száz év múlva Sztálinvárossá, majd rövidesen Dunaújvárossá avanzsált.
Ekkor és itt történt, hogy a helyi lap szerkesztőségébe bizalommal, de láthatón dúltan berontott egy dolgozó. Kezében nem kalapácsot, hanem szatyrot és pecabotot szorongatott. A kellően kiképzett titkárnő azonnal észlelte, hogy: 1. indulatos, 2. pecázásból jön, 3. a szatyor szerint fogott is valamit. Akkor meg miért olyan mérges?
Nem tagadom, némi büszkeséggel töltött el, hogy név szerint engem keres. Próbálom felidézni a párbeszédünket:
- Mi a problémája?
- Az a probléma elvtársam, hogy két hete pecáztam a Szalki szigeten és a kiszárad mederben megláttam három fel nem robbant aknát.
- Hát igen, bizony még kísért a háború. És mit csinált?
- És?! Bementem a rendőrségre, bejelentettem, nehogy valaki illetéktelen kezébe kerüljön. Pontosan lerajzoltam nekik, hol találják.
- Okosan tette.
- Na de, ma reggel kimegyek ugyanarra a helyre, mert az már nekem jól be van etetve. És mit látok?
- Mit lát?
- Hát az aknákat. Ugyanott vannak. Bárki hozzáférhetett volna, ütés, mozgatás, koccanás, satttöbbi, és bumm, repül mindenki. Kész a tragédia. Kicsit értek hozzá, a tüzéreknél szolgáltam Kanizsán. Ilyen felelőtlenséget! A rendőrséget nem érdekli az életveszély? És ha gyerekek mennek arra?
- Ez valóban disznóság. Már tárcsázom is a kapitányság vezetőjét. Most hol vannak az aknák?
- Itt vannak a szatyorban. - És az asztal lábához támasztott nejlon szatyorra mutatott.
Miből is látszik, hogy az sem volt veszélytelen, ha az újságban és az újságíróban nagyon bízott a dolgozó.
Más korabeli veszélyekről majd máskor.

Hová fut a rossz szekér?

Sietek leszögezni: én majdnem mindennel egyetértek. Átokkal (Trianon), összeesküvésekkel, sőt spekulációval sújtott kis hazánkban úgy kell a politikai, gazdasági, erkölcsi megújulás, mint egy falat kenyér. (Sokaknak persze az is nagyon kellene.)
Ezúttal maradok az erkölcsnél. Ady Endrét parafrálva kérdeném: vajon honnan, hová fut velünk a rossz szekér? És jól hallom-e, hogy utána mintha jajszó szállna? Van ugyanis egy politikát súroló, gazdasági tartalmú, ámde mély erkölcsi tanulságot hordozó illusztratív történetem. Íme:
Az ember (tudjuk: az ember a zemberek egyes száma), akinek van egy Márkás autója, és akinek Márkás autójából az első tengely vonalában csöpög az olaj, szóval az ember némi káromkodás után elmegy a Márkás autó márkaszervizébe, mert ugyan hova máshova helyezhetné a bizalmát bele. Ott szépen kéri, ugyan nézzék már meg, mi a fészkes fene érte a Márkás autóját. Azért a 11 millióért! A szervizben készségesen fölemelik a verdát, nem szokás, de jóindulatukat illusztrálva magát az embert is beengedik a műhelytérbe (de nem emelik fel). Hadd lássa saját szeműleg a csöpögés forrását. A szakemberek szakszerűen gusztálják a hibát, szakszavakat motyognak és végül megteszik az ajánlatot. De nem ám csak úgy a levegőben - írásban! Pontosan kiszámítva. Ez bizony 214 000 forintba fog fájni. Az embernek. Viszont ebben a barátinak nevezett árban benne van az alkatrész és a munkadíj. Is.
A zemberek egyede, vagyis az ember, persze nem hagyja ott a Márkás autót, mert hirtelen nincs nála 214 ezer, ami mással is megesik manapság. Viszont tovább káromkodik és némi baráti rábeszélésre elmegy (hová máshová?) a Márkás autó egy másik márkaszervizébe. Ahol egyetlen apróság kivételével minden megismétlődik: köszönnek, felemelik, beengedik, gusztálják, szakszavakat motyognak, és végül egyenes élőben (szóban) közlik az árat: a tömítés cseréje és az új csavar, plusz a munkadíj, tokkal vonóval, az annyi, mint 12 ezer forint.
Mielőtt végre és hűen ide idézném az ember kacskaringós káromkodását, megkérdem, mert kérdezni (sírni?) még szabad a Kárpátok alatt: Ez a jelenség vajon az ország erkölcsi megújulásáért vívott szabadságharc kezdete, vagy már a szomorú vége?

A párizsi lány

Azt mondja a barátom, hogy nem vagyok normális. Jó, kicsit rövidebben fogalmazott, de csak nem fogom magam önként és nyilvánosan lehülyézni!
Arról beszélgettünk, hogy nemrég jöttem haza Párizsból. Ah, lelkesül a haver: Párizs, St. Michel, Luxemburg kert, Montmartre, Sacré-coeur, Louvre. Mindent tud, mert igazi européer. Egyébként. Na, és milyen maradandó emléket hoztam? Esküszöm, hogy egy zenés kiskocsmára gondol a Montparnasse-on, a Montagne utcában. Mondom, hogy leginkább egy lányra emlékszem. Hú, azanyám! Ez igen, tüstént meséljem el, de részletesen, mert neki még nem volt dolga párizsi csajjal! Először is, hány éves? Huszonkettő-huszonháromra saccolom. Hogy hívják? Hát, a nevét se tudom. Hú azanyám szűzmáriáját! De most aztán azonnal leülünk, és ne hallgassak el semmit, mondjam el az egészet!
Elmondom.
Az úgy volt, hogy a Concorde megállóban szálltam át a 12-es metróra. Este fél kilenc lehetett. Az a meleg, egy-szál-inges este, ami október elején itthon is, Párizsban is ritkaság. Leültem egy padra. Srégen szemben a lány. A Porte de Versailles felé ment a szerelvény, bár ennek semmi jelentősége nincs. Néztem. Nem tudom mikor, de nagyon régen láttam ilyen fáradt arcú, elnyűtt, kifacsart, kimerült, lestrapált proletárlányt. Csak munkából jöhetett, ahová még kora reggel indult el. Ezt onnan sejtem, hogy egy farmer dzseki feküdt az ölében. A reggelek ugyanis már hűvösek. Máskülönben olcsó top, vagy mi a fene, póló fedte apró körte méretű mellét, fél combjáig érő szürke szoknyája valami vacak csipke, vagy kötött anyagból, nem tipikusan munka utáni metrózáshoz készült. Fáradt lábát három szíjból összekötött szandálba bújtatta. De inkább papucs volt az, a legolcsóbb fajtából. Kezében szorongatta Párizshoz méltatlan ócska szkáj retiküljét. Pont ilyenre szoktak alkudni idős templomjáró nénikék a kiskunhalasi piacon.
Néztem a lányt és tudtam, hogy valahol már találkoztunk. Igen, Tóth Árpád versében, egy vak, szennyes, szürke hajnalon, amikor még üveges szemmel aludtak a boltok. Gondoltam megszólítom és tudtára adom, hogy egy magyar költő egyszer, régen írt a hajnalban kelő proletárlányokról. Próbáltam felidézni a verset, amit persze franciául soha nem tudtam volna neki elmondani. Szerencsére elővette a mobilját és sms-t küldött valakinek. Várt. Várt. Nem jött válasz. Szomorú lett. Aztán mintha megrántotta volna a vállát, beütött 8-10 számot és füléhez emelte a kis dobozt. Megint várt. Szerintem az illő 7 csöngetésnél hosszabban. Valaki nem vette fel. Valaki nem várta a hívást. Valaki nem örül, hogy ő már jön. Belenézett a semmibe. Végtelen fáradtsága mellé a csalódottság is ráült az arcára. Csak az én fantáziám tobzódott: járt ez a párizsi lány egyszer is a Louvreban, a D’Orsay múzeumban ahol a fél világ bámészkodik? (Persze, mert a pesti munkáslányok a Szépművészetiben töltik kevéske kis szabadidejüket!) Hogy Moulin Rouge? Ez már eszembe sem jutott. A Volontaires-en megállt velünk a metró. Közölték, hogy a szerelvényt kivonják a forgalomból. Leszünk szívesek megvárni a következőt. A parancshoz szokott lány megadón föltápászkodott, kisodródott az ajtón és örökre elnyelte a kényszerű átszállás miatt méltatlankodó tömeg. Pedig éppen ígérni akartam neki valami irigyelhetőt, valami szépet, csókot, biztatót: hogy bár kopott sínjén a villamos holnap is kijajdul a térre, de biztos, hogy a Nap majd arany csókot dob egy munkáslány kezére.
Na, itt szólt a barátom, hogy ez már irodalmi blaszfémia, hagyjam abba, mert javíthatatlanul hülye vagyok.
Alighanem igaza van.