Megfagytak

Nagy baj lehet velem. Nagyon nagy. Hasonlítgatom az almát a körtéhez. Teszem azt: két alma, vajon hány körte?
Az egész azzal kezdődött, hogy a minap olvastam egy hírt, miszerint két hajléktalan ember megfagyott ifjúságom városának fő utcáján. Dunaújvárosban, a Vasmű úti parkban. (Országosan egyébként már 84-en fagytak halálra az idén.) Talán éppen ott, ahol negyven éve, vagy annál is régebben, éjféltájt üldögéltem egy lánnyal. Egyszer csak ránk világított két rendőr és szigorúan elkérte a személyi igazolványokat. Odaadtuk, lapozgatták, visszaadták. Én pedig felháborodott glosszát kanyarítottam, hogy lám a rendőrségnek nincs jobb dolga, mint békés szerelmespárokat zaklatni a parkban. Persze, más dolga is volt, ha nem is jobb. Hajaj! Néhány éve kezembe kerültek (birtokomban is vannak) akkortájt keltezett besúgói jelentések (másolatai): ki mit mondott az idős, köztiszteletben álló író születésnapján, mit ittak, mit ettek a gyanús értelmiségiek. Ismertem embereket, akiket nagyobb ünnepek táján szorgosan begyűjtöttek, másokat oktalanul fölpofoztak, rettegésben tartottak, ha hosszan beszélgettem a mozi előtt valakivel, másnap megkérdezték az illetőt: vajon miről folyt a duma. (Lásd még: rendőrállam.) A szabadság korlátozásának arról a szörnyűségéről! már ne is szóljak, hogy csak három évente utazhattunk nyugatra, hogy előbb agyon nyomozták azt, aki végre kapott útlevelet, és hogy a nyugat-európai szabadság fogalmára itthon gúnyosan ráragasztották a mondást: persze, szabad a híd alatt aludni.
Ezzel szemben itthon, az „első szocialista” címmel sújtott városban (másutt is) elképzelhetetlen volt a híd alatti alvás. És nem csak azért, mert még nem állt a Duna-híd. Se szeri, se száma nem volt a munkásszállói ágyaknak, ahol azok is alhattak, sőt lakhattak, akik már régen nem dolgoztak az adott gyárban, már régen nyugdíjba vonultak, csak éppen nem volt hová hazamenniük. Nem is fagyott meg senki az utcán.
És most itt ez a demagógiába hajló belső kényszer, hogy összehasonlítsam az almát a körtével. Mondom, hogy nagy baj van velem.
Akkoriban alig fájt, hogy privatizálták az első ötéves terv nagyszerű alkotását, dolgozó népünk büszkeségét, a békeharc bástyáját, hogy állami tulajdonból eladták a hajdan Sztálin nevét viselő gyárat, amit egykor lelkesen építettünk és súlyosan megkoplalt az egész ország. Mindössze odáig jutottam, hogy: na ezt se gondoltuk volna! Én sem, de alighanem az a két férfi sem, akik talán kitüntetett sztahanovisták voltak egykor, vagy már ide született gyerekként elhitték a nekik ígért boldog, szocialista jövendőt, esetleg már akkoriban is várták az igazi szabadságot. És most kihűlt testükkel, szabadon kinyújtóztak a halál oldalán. Megfagytak a Vasmű úton. Ugye érződik, hogy milyen meredeken csúszom a demagógia irányába?! De hát, előre megmondtam, hogy nagy baj van velem. Jobb is lesz nekem, ha ragaszkodom a jegyzet szokott terjedeleméhez, és abbahagyom, nem magyarázom tovább a magyarázhatatlant. Egyébként pedig:
Hej, de szívesen átadnám a személyi igazolványomat a Vasmű úti parkban annak a két bunkó rendőrnek, ha az a régi lány még élne, és szeretne.

Kinek a felesége

Senkinek nem voltam a felesége. Valakinek sem. Érdek nélküli kívülállóként futtatom hát az eszemet a feleségek státuszáról, mert tudom, hogy senki felségnek nem lehet könnyű. Hát még valakiének! Az utóbbi szót akár nagybetűvel is írhatnám. Hogy megkönnyítsem az áthallást.
A mai – de alighanem a minden eddig volt - magyar társadalom férfiközpontú. Gondoljunk csak az abszurd –né formulára. Ezúttal mégis a legfrissebb (szerintem szerencsétlen) kitörési kísérletre utalok, ahol a kereskedelmi televízió izgága műsorvezetője mezítelen altestét egy tiszteletre méltó tudós matróna takarja le - természetesen a nők egyenjogúsítása nevében. A magyar nő évtizedes (-százados) sorsa, hogy - néhány üdítő kivételtől eltekintve - valakinek a felesége legyen. És ebben a státuszában próbáljon meg közéletileg viselkedni: a férje mellé állni, netán eléje tolakodni, vagy mögé bújni, háttérből irányítani, esetleg ízlést tévesztő szerepekben tetszelegni. A Valaki feleségének etikájáról lennék mondandó. Mert, hogy erről honilag nem sokat tudunk. (A külföldi példák meg – Tito Jovánkája, Peron asszony, Hillary Clinton – túl messzire vinnének.)
Az átkosban – emlékszünk - az elvtársaknak kvázi nem is volt felesége. Családja se. Noha volt. Igazi bennfentesnek számított, aki tudta, hogy Valakinek van, és hogy hol parkol a neje. Ilyen jól értesült volt pl. a magyar televízió kiérdemesült, majd gyorsan konzervatív országgyűlési képviselővé avanzsált félvezetője, aki hetente és főleg hangosan közölte a szerkesztőségben, hogy: ha keresnek, a Kádár elvtársnőnél vagyok. Kádárné történetesen a tájékoztatási hivatalban üldögélt. Gondolom, elvégezte, amit rábíztak. Ma sem tudom, egy munkahely számára átok, vagy áldás volt-e, ha valamelyik országos, megyei, vagy akár csak városi főnök felesége náluk töltötte el a napi nyolc órás munkaidőt. Nem kizárva a lehetőséget, hogy tisztességesen dolgozott. De azt sem, hogy piti kis szereptévesztésekben elégült ki.
Megboldogult kollégám Ősz Feri története következik. Akkoriban éppen egy művelődésházba „deportálták”, mert újságíróként rosszul viselkedett. Pestre utaztak volna a művelődési osztály vezetőjével. A hivatali autó már kiállt a művház elé. Közelgett az indulás ideje, az osztályvezető késett. Feri felhívta telefonon a lakásán, hogy megkérdezze, hazaugorhatna-e a kocsival, mert otthon felejtette az igazolványait. A feleség vette fel a kagylót.
Feri: Csókolom beszélhetnék D. elvtárssal.
Feleség: Fürdik.
Feri: Pardon, köszönöm.
A beszélgetés még háromszor megismétlődött, szó szerint ugyanígy. D. elvtárs hosszan szeretett fürdeni. Végül az asszony unta meg a dolgot és rákérdezett:
Feleség: Miért keresi a férjemet, Feri?
Feri: Engedélyt szeretnék kérni tőle, hogy a kocsival hazaugorjak egy pillanatra, stb, stb.
Feleség: Oh, hát ahhoz nem kell a férjem, azt én is e n g e d é l y e z h e t e m. Menjen csak.
A feleség alighanem reggeli pongyolát viselt. De hogy zsinóros mellény nem volt rajta arra esküdni mernék.

Macsó ország lúzerei

Legjobb tudomásom szerint ez egy macsó ország. Ahol kedvelik a könnyedén magabiztos, zsebre tett kézzel is erőt sugárzó, energiától feszülő, erős akaratot mutató (hogy ne mondjam erőszakos) állampolgárokat. Ahol nem divat a siránkozás, tétovázás, gatyázás, ahol kemény következetes választ adunk a globalizmus, neoliberalizmus, multinacionalizmus képében felénk settenkedő imperialistáknak. Semmi bizonytalankodás, halogatás, egyeztetgetés, semmi kétely, semmi cicó – győzünk és kész.
Ehhez képest, jobb/más híján, nézegetem a tévé dalos vetélkedőit, amiből – az ott leadott szavazatokra utalok - azt a következtetést szűröm le, hogy a nézők viszont egyenesen kedvelik azokat, akik bár birtokolják a posszibilis győzteshez illő legjobb képességeket, mégis elesettnek, gyámoltalannak, siránkozásra, sőt sírásra hajlamosnak mutatják magukat. Más szavakkal: akik messzemenő bizonytalanságot, gyengeséget közvetítenek a néző népek irányába. Gondoljanak csak a múltkori sírdogáló teremőrre, vagy a jelenkori külker. levelező asszonyra, aki folytatólagosan és szívszorítóan lebegteti a lemondást, a visszavonulás, a meghátrálás bűnét. És!? Csak úgy dőltek/dőlnek hozzájuk a szavaztok.
Ebből azt a - nyilván téves - következtetést vonom le, hogy a csuklóból macsóktól eltekintve ez az ország (mondjuk a képernyőre bámulók kétharmada) bizony a lúzereknek szurkol. Velük van. Persze, óvakodom a jelek és jelenségek túlértékelésétől. (Tudják, hogy volt az, amikor a szemináriumon felállt valaki és bevallotta, hogy: elvtársak, én nem értek egyet magammal.)
Mégis szabadjon kérdenem a Kárpátok alatt: mi lesz akkor, ha ne adj Isten a kandidálók tömegesen megvilágosodnak és a szavazatok megszerzésének reményében eluralkodik itten, azaz ottan a lúzerség. Az a legkevesebb, hogy könnyen olyan dalokat hallunk majd, hogy: Csupa könny a szobám, meg Lehet könny nélkül sírni, meg Édesanyám ne sirass, meg Sír az őszi szél… Nem is folytatom, mert sírva fakadok. Csak kérdezem: hogy lesz itten akkor ebből egy erős, győztes, büszke, nyertes Magyarország? Amit mindannyian szenvedélyesen akarunk, miközben szorgalmatosan esemes szavazatokat küldözgetünk a magukat lúzernek láttató jelesek javára.
Kérem az illetékeseket, hogy öntsenek tiszta vizet a fejekbe és a mobiltelefonokba. Hozzanak törvényt, hogy minden nemileg érettnek nyilvánítható állampolgár azonnal vágja zsebre legalább a jobb kezét, amivel sms-ezni szokott, és maga is fakadjon inkább dalra.
Én még emlékszem egy alkalmas, jó mozgalmi nótára:
„Már tiéd az ország,
Bátran tekinthetsz most előre
Tervünkkel építjük sorsát.
Más lett a törvény más az ember,
Mások járnak az élen
Nagy sokaságunk, mint a tenger,
Mint csillag az égen.
Zúgjatok csak traktorok, szánts, arass te gép
Új élet hajnal fényére ébred e boldog nép.”
Úgy legyen! Vagy így.

Álmok a déli végeken

Szép nagyot álmodnak újabban a déli országhatár mentén. Uniósat. Közelebbről, hogy az unió majd támogatná a Szeged-Szabadka-Baja vasútvonal újranyitását. Meggyőző tanulmányok is születtek már a hajdan fontos, kelet-nyugati vaspálya történetéről, és legújabb kori gazdasági szükségességéről. Ezeket nem ismételném.
De! Létezik a nevezett „viszonylat” múltjának egy mellékszála is, amit - a környék helytörténetét tanulmányozva – van szerencsém ezúton röviden közre adni.
Az országhatár által Horgosnál és Csikériánál kétszer is (1920 és 1945/1947) elmetszett vasutat, a maradék Magyarországon megkísérelték pótolni. Az 1920-ban aláírt/elismert, délen 1921 augusztusában realizált országhatárt még 1922-ben is igazítgatták. A nemzetközi határrendező bizottság 1922. április 3 és május 3 között tekintette át az E jelűnek nevezett 135 kilométer hosszú határszakaszt. Vassel Károly vezérkari ezredes magyar főtárgyaló bizalmas jelentése szerint: sikerült a megszállva tartott Szeged Alsóközpontból (ma Mórahalom) visszavonulásra bírni a szerbeket, továbbá meggyőzni a bizottságot, hogy „a Kelebia és Csikéria vasútállomásokra a Szeged-Baja vasúti összeköttetés létesítése végett Magyarországnak szüksége van”. Vagyis, a határon túlra maradt Szeged-Szabadka-Baja vonal helyett terveztek egy új, a határ belső oldalára eső Szeged-Kelebia-Baja vasúti pályát.
Talán e terv (ha egyáltalán igaz volt) halovány része lett az 1927-ben átadott (és 1975. augusztusban kimúlt) Szeged-Várostanya (ma Ásotthalom) keskeny nyomtávú vasút, amely kőhajításra megközelítette a kelebiai Nagykéri majort, ahonnan egy még keskenyebb nyomtávú vasút (inkább lóré) vitt a Tompa alatti Sáskalaposig, ahonnan viszont ugyancsak kőhajításra volt az egykor Szabadka-Bácsalmás-Baja-i immár zsákvonal Csikéria-i végállomása. Az érvként használt terv alighanem inkább a szerbek által követelt egykor szabadkai puszták, akkorra már Kelebia és Csikéria községek magyarnak megmaradását, mintsem a vasútvonal tényleges kiépítését szolgálta. Nem is lett más, csak terv.
1928. júliusban felröppent egy újsághír, hogy „még ezen az őszön megnyílik a Szabadka-Csikéria Bácsalmás-Baja közötti vasút”. De hogy valóban megnyílt-e? Nincs rá adatom. 1941-ben, a bácskai bevonulás után viszont megnyílt, de aztán az újra vont határ és a láncos kutyázás miatt végleg megszűnt. 1960. október 31-én pedig a Csikéria-Bácsalmás immár zsákvonalon is elpöfögött az utolsó vonat. A határ közvetlen közelében még a síneket is felszedték, lebontották a csikériai vasútállomás épületét, nem maradt ott csupán egy hatalmas, alighanem az 1880-as években ültetett platánfa. (Érdemes lenne védetté nyilvánítani.)
A II. háború utáni Hároméves Tervben (amit természetesen sikerült 26 hónap alatt teljesíteni) valamelyik érintett község még vizionálja/ígéri a belső, Szeged-Kelebia-Csikéria-Baja vasúti összeköttetés megépítését, de hát ez csak afféle falusi álom volt. Nem több mint, hogy az ország újjáépítését szolgáló három év valamelyikében majd újra meszelik a templomot. Hát, nem meszelték. Elmeszelték.

Találkoás(om) egy fiatalemberrel

Ő nem az a fiatalember, akivel Karinthy Frigyes találkozott egykor a Duna-parton. Ezért a megkülönböztető zárójel. Nem is kérte számon, hogy mit nem váltottam be ifjúkori álmaimból, terveimből, kikkel alkudoztam, és mi mindennel alkudtam meg. Nem! Ez a máskülönben rokonszenves, 20 éves, kisportolt, tanult (érettségi után még két év), lányoktól dédelgetett fiatalember két esti beszélgetésünk során csak kinyilatkoztatott.
Azt mondta, hogy a cigányokat, ki kell telepíteni egy szigetre. Kész, passz. Részéről a kérdés megoldva. Ellenérveimre, hogy talán mégsem ilyen egyszerű a dolog, hogy elébb nézzünk önmagunkba, miként kerültek abba a helyzetbe amiben vegetálnak, és milyen felelőssége van ebben az egész társadalomnak, az ország mindenkori vezetőinek, gazdaságpolitikájának, stb. Nos, erre a sok és még több kérdőjelre némi hallgatás után tett egy engedményt: jó, a zenész cigányokat nem, mert azok legalább dolgoznak. Kérdtem: tán’ szereti a cigányzenét, magyar nótát? Azt nem. Nem is tud, egyet sem.
Áttértünk Erdélyre: Erdélyt vissza, mert az mindig is magyar volt. Mondtam: nekem is fáj Trianon (ráadásul én a mai országhatárokon túl születtem), de 1910-ben Erdély lakosságának kétharmada román nemzetiségű volt. Ráadásnak meg a kiegyezés után ott volt az ostobán nacionalista magyar politikai elit. Hirtelen ötlettől vezérelve megkérdeztem a fiatalembertől: emlékszik-e tanulmányaiból, hogy mikor is volt a kiegyezés? Kicsit bizonytalanul, de azért rávágta, hogy 1944-ben. Miről vitatkoztam volna vele ezek után?
Miről? Hát a holokausztról, ami szerinte egy mese, mert van egy barátja, aki turistaként járt Auschwitzban, ahol szerinte csupa újonnan épített barakkot látott, és a kémény betonja is láthatóan friss. Mondtam, hogy az egész világot nem lehet becsapni, meg a hazai névsorból is 600 ezer magyar zsidó hiányzik, és ebben az ügyben az én kérdésem csak annyi: vajon az angol-amerikai repülőgépek 1944-ben miért nem bombázták le az odavezető vasutakat? Bár ne kérdeztem volna. Merthogy igen-igen elcsodálkozott: hát nem az oroszok bombáztak Magyarországon?
A beszélgetés és az érvelés persze sokkal tovább, két hosszú esten át tartott. Annak csak a rezüméje ennyi. El is búcsúztunk egymástól anélkül, hogy érdemben válaszolt volna: kitől hallotta ezeket. Vállat vont: senkitől, ő tudja. És becsületesen a szemembe nézett, amikor keményen kezet fogtunk.
Bennem meg felhorgadt a kérdés: de nem az, hogy hol rontottuk el? Mert elrontottuk. Az igazi kérdés nyugtalanít azóta: lehet, hogy 20 évesen én is ilyen ostoba egyszerűen kezeltem az akkor is bonyolult világot? Istenem, lehet, hogy ötven éve én voltam ez a fiatalember?
A lelkiismerettől is vezérelve kiszaladtam a folyosóra és utána kiabáltam: fiam, soha ne higgy annak, ami egyszerűnek látszik!
Nem hiszem, hogy meghallotta.

Ahol a part szakad

Ijesztően feledékenyek az emberek. Nézem a televíziót, olvasom az újságokat és tudomásul veszem, hogy szakad a löszpart Dunaújvárosban. Nem először.
Mielőtt történelmi távlatokba bonyolódnék, el kell mondani, hogy az omlás jelenlegi helye, a város Táborállás nevű része, nem tartozik az épített /Sztálin/városhoz. Félre tehát a közvetlen politikai következtetésekkel!
A magas löszpart Dunapenetele község fölött, nem először csúszik el a Duna irányába. Évszázadokkal ezelőtt is, később is följegyeztek hasonló eseteket. Más lapra tartozik, hogy - ezúttal nem részletezett történelmi okokból - 1950-ben ide rendelték felépíteni az Első Ötéves Terv büszkeségét, a Dunai Vasművet és az első szocialista várost. Valami azért gyanús lehetett a helykijelölést illetően, mert ide hívtak egy állítólag Polsin nevű szovjet talajmechanikus mérnököt, aki hümmögött és látva a megmásíthatatlant, leírta, hogy a talajösszetétel „kellő elővigyázattal alkalmas az építkezésre”. Viszont óva intett a talajvízszint emelkedésétől: azt ajánlotta, hogy árok, gödör 24 órán túl véletlenül se maradjon nyitva. Kell-e mondani, hogy a nagy sietségben ez utóbbit soha senki nem tartotta be. Sok más előírást sem.
És a következmény: már 1950 nyarán az alsó parton felhalmozott sóder alatt megmozdult a föld, 1951-ben a mai Liszt Ferenc kert mögött, mintegy 40 méter hosszan tíz méter mélyre szakadt le a felső part él. A fekete leves 1964 február végén következett, amikor a Radarnak nevezett barakktábor fele szállt alá és ami kegyetlenebb, a Dunai Vasmű I. számú szivattyútelepe vagy ötven méterrel beljebb csúszott a Dunába. Szakadtak a hűtővizet szállító egy méter átmérőjű csövek, megbillentek a Barátság városrész (part élhez közeli) emeletes házai. A kormány katasztrófa sújtotta területnek nyilvánította a környéket és a további nagyobb károk (nem különben a szörnyű blama) elkerülése végett hosszú éveken át összesen 1 milliárd (akkori) forintot invesztált a partvédelemre. A felső parton 200 talajvíz szint ellenőrző kutat fúrtak az anyagrétegig, rendszeresen szivattyúzták a talajvizet, a Dunában épített kazettákkal (terméskővel és kohósalakkal) megtámasztották a partot, teraszokat építettek a magas partfal helyén, és megfogadták, hogy: soha, de soha többé ellenőrizetlenül elfolyó, ellappangó, becsatornázatlan vizet.
És akkor alig pár évtized múltán az eredendően hét végi pihenésre, kertészkedésre használt Táborálláson valaki, valamikor, valakiknek családi ház építésére adott engedélyt, vezetékes vízellátással, szennyvíz csatorna nélkül. Elég lesz egy emésztő gödör (amihez a szippantót vagy ki hívják vagy nem). A gödörből majd úgyis elszivárog a víz. El is. A lösz könnyen átereszti, egészen az agyagrétegig, amelyen pedig előbb vagy utóbb majd elcsúszik a part - a Duna felé.
Utóbb olvasom, hogy a közeli Kulcs községben is leszakadt a magas part egy darabja. És tudom, hogy Kulcson is van vezetékes víz, de nincs szennyvízcsatorna és ott is egyre többen lakják állandóan az eredetileg nyaralónak épített házakat.
Hát, ez van.
Mert mi mindent könnyen elfelejtünk. Mi biztosan nagyon messziről jövünk.

Azért a víz az úr!

Az ivóvíz drága. Na, de mitől avagy kitől drága? Egy megtörtént eset alapján próbálom elmagyarázni.
Reggel becsöngetnek hozzám, hogy azt mondja: „vegyenek vizet, mert húsz perc múlva, három órára le lesz zárva az utcában”!
Veszek: fazékba, lavórba, vödörbe. Gondolom így tesz a fél utca. Tíz perc múlva borotválkoznék a csapnál, de már nem lehet. Nem baj.
Bő fél óra múltán elhagynám a házat. Nehézkes a művelet, mert a kapu előtt áll egy kisebb és egy nagyobb fehér furgon, kékkel rájuk festve a vízvonal . Jelen van továbbá egy sárga önjáró markoló is. Ez utóbbi lecövekelve.(Első kiszállás.) Négy rokonszenves úr a jól végzett munka örömével kémleli a kerítés mentén kiásott gödröt. A gödör alján zavaros víz, deréktáján egy fekete műanyag cső éppen fut az udvarom felé. Tehát az én házam előtt volt a csőtörés. Szerencsére már minden rendben. Próbáljam ki a kerti csapot. Kipróbálom, jön a víz, ilyen egyszerű ez. Melegen kezet szorítunk, köszönöm, én el, ők is menőben.
Másfél óra múlva gyanútlanul megtérek otthonomba. A ház elé éppen beáll a már látott nagyobb méretű, fehér furgon. (Második kiszállás.) Ismerős, fürge urak ugranak ki belőle, buvárszivattyúval, tömlővel, agregátorral, berántás, pöfögés, merítés, tömlőterítés: és a slag végén olajozottan ömlik a víz – ezúttal a vízaknából. Az utcára. A szomszéd észlelte a bajt. Alighanem az utcai javítás következtében (a rángatás miatt-e, avagy a víznyomás hirtelen növekedésétől) a kerítésen belül lévő vízaknában szétnyílt/kinyílt/eltört egy fitting (persze, mert szar magyar minőség - magyarázták a mesterek) és emiatt másfél órán át zubogott a víz. Előbb csak az akna telítődött, majd azon túl a szomszéd szép virágos kertje is. Persze, mert arra lejt az udvar. De nincs baj, lám hipp-hopp visszajöttek, kiszívták, lemásztak, kicserélték (a fittinget, nem magyarra!), és ami fontos, elismerték. Bíztattak, hogy hívjam a fehér autón lévő számot, merthogy vízórán innen, vagyis a káromra történt az elfolyás. Az ő hibájukból. Majd jóváírják.
Hívtam, ígérték. Hát, majd meglátjuk!
Már éppen megnyugodni készültem, amikor csak úgy ambulanter, szinte kedvtelésből ismét megjelent a fehér furgon (Harmadik kiszállás.): ja, merthogy elfelejtették felírni a vízóra számát. Lemásztak. Felírták. Barátságosan kezet ráztunk. Derék fiúk.
Másnap már menetrendszerűen jöttek. (Negyedik kiszállás.) Egy billenős teherautó, egy fehér furgon és egy sárga önjáró markoló. A fehér, szakembereket és döngölőt hozott, a sárga önjáró pedig a billenős platóján felhalmozott sóderből kétharmadáig betemette a gödröt. Egyharmad temetetlen maradt. Oda majd termőföldet hoznak. Megígérték. Hoztak is. Elvégre becsület is van a világon. Le is döngölték.(Ötödik kiszállás.
Újra megköszöntem a valóban gyors segítséget. Csak később vetem észre, hogy a korábbi gödör elkerítésére szolgáló léceket és állványokat itt hagyták. Alkalom adtán (remélem) majd eljönnek érte.(Ez lesz a hatodik kiszállás.)
Átmenetileg úgy tettem, mintha szívből örülnék a gördülékeny, gyors ügyintézésnek. Úgy tettem, mintha nem érdekelne, mintha nem tudnám, hogy a hatszori kiszállás költségeiért kit terhel a felelősség. Naná, hogy tudom, - hiszen én is itt élek - de számra venni sem vagyok hajlandó az illetőt. Ezért csak bizalmasan, teljesen névtelenül mondom, hogy: Gy-vel kezdődik és urcsánnyal végződik. Nahát!

A halasi vasútállomás

Nem tudom, a 66. kerek évfordulónak számít-e? De itt van ez a kiskunhalasi vasútállomás, ahol éppen 66 éve valami fontos történt velem. Sokáig azt gondoltam, hogy az az október csak nekem fontos. Aztán az ember olvas össze-vissza mindent, és egyszer csak valami közösségfélét érez azokkal, akiknek emlékezete így vagy úgy szintén őrzi a kiskunhalasi vasútállomást, 1944. október közepéről.
Megírtam már másutt/máskor, hogy 1944. október nyolcadikán egy Szabadka/Kelebiáról Budapest felé induló, utolsó civil vonat utasaként a kiskunhalasi állomáson, egy marhavagonban várakozással töltöttem 48 órát. Szüleimmel és más megtévesztettekkel együtt menekültünk a közeledő Vörös Hadsereg elől. Hat esztendős voltam. Miután átéltünk ott egy-két bombatámadást, Budapest felé meg csakis német katona vonatokat indítottak tovább, október 11-én reggel, okos anyám meggondolta magát és felkönyörgött bennünket egy visszafelé induló, már ágyúval felszerelt vonatra. Azon dunyhásan, paplanosan, zsírosbödönösen, batyusan, ahogy akkoriban menekülni szoktak volt. Mi vissza- azaz hazamenekültünk az ősi kelebiai házba. Ott vártuk be az oroszokat.
Aztán 2008. novemberében kezembe került a Kecskeméten megjelenő Forrás c. folyóirat és benne egy recenzió a Zsidósors Kiskunhalason c. könyvről. A könyv szerint október 11-én, (vagyis a mi visszamenekülésünk után néhány órával) Újvidékről több vagonban 200 fiatal munkaszolgálatos érkezett a pályaudvarra, akiket partizán veszélyt vizionálva, német és magyar katonák, valamint néhány helyi vasutas, géppuskával egyszerűen lemészárolt. Talán ha 15-en maradtak életben, közöttük Ruttkai Éva későbbi színésznő Iván nevű bátyja.
Már ennyi egybeesés is elég volt a késői megdöbbenéshez. De!
A napokban megvettem Huszár Tibor Metszetek c. könyvét, amiben meg azt olvasom, hogy sógora (aki munkaszolgálatosként már megjárta a Don-kanyart) 1944. október 15-én Beregfy nyilas honvédelmi miniszter, rádión küldött parancsolatára visszatért kiskunhalasi alakulatához. Sorstársaival együtt azonnal bevagonírozták őket. A vagont viszont ott felejtették az állomáson. Két nyilas suhanc észrevette a hátra hagyott zsidókat, és ha már így esett, hát beléjük eresztett néhány sorozatot. Senki nem maradt életben. Pedig!
Pedig, a szovjet hadsereg egy előőrse (ezt meg helytörténeti kutatásaimból tudom) október 16-án Kisszállásnál, néhány kilométerre a halasi pályaudvartól, már elérte a Szabadka-Kiskunhalas vasútvonalat.
Hatvanadik születésnapom táján (ez sem tegnap volt) szisztematikusan fölkerestem azokat a helyszíneket, ahol hitem szerint valamikor eldőlt/megfordult a sorsom. Kicsit álldogáltam a halasi pályaudvaron is. Anyám okos döntését ünnepeltem csöndesen. Balgán nem gondoltam arra - de hiszen akkor még nem is tudtam -, hogy azon az októberen másoknak sokkal, de sokkal többet, az életet, de inkább a halált jelentett ez a manapság kedves, virágos, békés kisvárosi pályaudvar.
A naptárak ma is októbert mutatnak.

Mátol szabad a pálesz!

Kedvelem a pálinkát. Képzelhetik, mekkora öröm töltött el midőn az akkor még csak leendő miniszterelnök úr oda nyilatkozott, hogy ha úgy fordul (ahogy a Jóisten is látja:fordult) hát, akkor minden magyar szabadon főzhet pálinkát. A hír már csak azért is faszcinált, mert az akkor még csak leendő miniszterelnök úr éppen a szívemhez közeli városban ígérte ezt, és éppen Bojana Radulovics házánál tett látogatása alkalmából. Bojana a világ legjobb női kézilabdása. Nota bene Subotica város szülötte, amint hogy magam is az vagyok. És itt csillog a ráadás: Bojánával együtt, vagyis mindketten – igaz más-más érdemek alapján - díszpolgárai vagyunk a szívemhez oly közel álló Fejér megyei városnak.
Dunaújváros, feledtetve setétre mázolt múltját, imigyen bekerült a legújabb kori magyar történelem aranykönyvébe. Másfelől meg, besorol az ugyancsak Fejér megyében elterülő Iváncsa község mögé. Tudják, ahol egy szép emlékű másik miniszterelnök úr, vélhetően egynehány fél pálesz után bejelentette, hogy a Malév repülőjáratain is ingyen utazhatnak a 65 éven felüli nyugdíjasok. Szegény al- és főtanácsadói, miniszterei stb. másnap alig tudták elmagyarázni a hirtelen boldog nyuggereknek, hogy azért ezt nem kell ám szó szerint érteni.
Szerencsére a szabad pálinkafőzés esetében ilyen magyarázkodásra nincs szükség. Kilencven keserves év után mátol szabad lett a magyar és a pálinkafőzés, oszt jó napot. Nincs kecmec: a zember otthon is főzhet pálinkát, ha elmúlt 18 éves, ha saját termésű, vagy vásárolt gyümölccsel rendelkezik, ha 100 liter köbtartalmú, uniós szabványnak megfelelő főző készüléke van (ára állítólag cca. 1 milla), és ha az engedélyezett max. 100 liter 43 fokost nem hozza kereskedelmi forgalomba, nem ajándékozza el, vagyis maga akarja meginni. Amit azért nem ajánlanék, mert ez napi 2,7 deci páleszt jelent.
Örömömet azonban némileg beárnyékolja, hogy a szabad pálinkafőzésben elveszett egyik kedvenc viccem aktualitása. Hát akkor most, utoljára:
János bácsinál fináncok kutakodnak és a padlás pókhálós szegletében találnak egy pálinkafőző készüléket. A bácsi magyarázza, hogy azt soha, de soha nem használta, ám a fináncok makacsul a készülékre mutogatnak: ím, itt a corpus delicti, az alkalmas készülék! Az öreg tiltakozik, hogy ez csupán a készülék, ám a főzés maga soha nem valósult meg. A fináncok hajlíthatatlanok, kiszabják a 20 ezer forintos helyszíni bírságot. János bácsi szívja a fogát, bemegy a tiszta szobába, kihozza és leszámolja a 20 ezeret. Hirtelen mozdulattal azonban egy másik húszezrest is a fináncok markába nyom.
- Még húsz – csodálkoznak a fináncok – ezt meg miért?
- Liliomtiprásért - mondja az öreg.
- Ne te ne, hát azt is elkövette kend?
- Nem. De a készülékem megvan hozzá.

Esmét fogyik a magyar

Fogyik a magyar – kacagtatták prepotens politikai ifjak egykor a fél országot. Jó húsz éve történt, hogy kiröhögték a nemzetféltő Fekete Gyulát (Isten nyugosztalja), aki menetrendszerűen borongott a születés-halálozás arányszám alakulásán. Ki gondolta volna akkor, hogy egy tanácsaival haknizó, mindenhez egyformán értő, kedves öregember a megoldást illetően majd Rákosi Mátyásnál köt ki? Kicsit szigorúbb is lesz, amennyiben Rákosi csak a 20-50 életév közötti férfiaktól, és a 20-45 közötti nőktől kért gyermektelenségi adót. A haza új bölcsének szerepében tetszelgő öregúr már nem cicózik: egységesen 20-60 között szedné az adópénzt. Az összeg eleddig ismeretlen. Egyébként, a rákosista adó a fizetés 4 százaléka volt. (Csak megemlítem, hátha ez után is érdeklődik valaki: Békekölcsönt az éves bér 8,3 százalékában illett jegyezni.)
Nem mintha bölcsebb lennék a régi haza új bölcsénél, de van egy eredetibb javaslatom. Mélyen gondolkodjunk el azon, hogy újabban a celeb hölgyek körében milyen divat lett a gyermekvállalás! Vajon miért? Nyilván mert nagyon szeretik a gyerekeket. Meg hát az ezzel járó örömöket is, amelyek közül véletlenül sem felejteném ki a címlapra kerülés lehetőségét, továbbá az egész processzus, média általi követésének felbecsülhetetlen pr-hasznát.
Már most, ha minden áldott állapotra vágyó, majd egy sikeres aktus következtében beleeső és végül életet adó magyar anya akkora nyilvánosságot kapna, mint egy gyönge közepesre értékelt celeb, (esetleg celebfeleség), szavamra menten megoldódna a honi népszaporulat. Nem kellene új adónemen gondolkodni, a nép önként adózna, venné a bulvár újságokat, hogy le ne késse a szenzációs hírt, miszerint: Gipsz Jakabné háztartásbeli, jászkarafaszajenői lakos, teherbeesése óta először hányt.
A továbbiakban pedig megtudnánk róla, és minden leendő magyar anyáról, hogy:
Két gyereket szeretne
Dolgoznak az ügyön
Nem akarják elkiabálni, de
Megmozdult a kicsi
Péter (a férj) apás szülést akar
Nem akar
Mégis akar
A nagymama aggódik
A sajtót nem engedik a szülőszobába
A sajtó mégis bemegy
A boldog apa elájult a folyosón
Intenzívre vitték
Hazavitték a gyereket
Fényképezik a szobáját
Fényképezik a nagymamáját
Orvoshoz vitték, mert nincs széklete
Elindult a széklete
Már sétálnak a babakocsival
A mama szoptat
A mama nem szoptat
Vissza akarja szerezni a súlyát
Nem tudja visszaszerezni
Válságban van
stb, stb, stb.

Képzeljék el, ekkora nyilvánosság micsoda szülési kedvet generálna Jászkarafaszajenőn, hogy az adott kistérségről már ne is beszéljünk. És nem kell hozzá más csak néhány bulvár címlap. Az egyéb hajlandóság pedig megvan.
Legalábbis úgy emlékszem.

Já dumaju sto

Megfigyelték, hogy majd’ minden hivatásos megszólaló, sőt szószóló, úgy kezdi a riporteri kérdésre adandó választ, hogy ő úgy gondolja?
Nahát, én meg úgy gondolom, hogy az így kezdődő mondatok után többnyire biztosak lehetünk abban, hogy az illető nem azt gondolja, amit mond. Hanem éppen ellenkezőleg, tudatosan, vagy ösztönösen - az átkosbelieket, sőt az egykori nagy szovjet példaképeket, másolja, akik szintén szerettek időt nyerni a válasz előtt. Következésképpen minden mondat elejére oda biggyesztették, hogy: já dumaju sto, aztán végül ritkán lett úgy, ahogy gondolták. Néha szerencsére, néha meg sajnos.
Egyetlen markáns kivételre emlékszem a múltból. Talán mert már akkoriban is gyanúsan más volt, mint a többi. Grósz Károly (ki emlékszik e névre?) az én úgy gondolom helyett rendszerint azzal indította a mondatot, hogy: meggyőződésem. Más kérdés, hogy a meggyőződése általában nem jött be. Bár!
Az ánti időkben nagy divat volt a kitárgyalás meg a lerendezés is. Az elvtársak mindent kitárgyaltak, lerendeztek azután pedig gondosan levittek a dolgozók közé. Hogy erről mit, sőt miket gondoltak a dolgozók (oni dumajet sto) annak részletezése nem tartozik eme, máskülönben nagy ívű tanulmány témájához. Nem így a leülés!
Újkori nyilatkozók ugyanis egyre gyakrabban ígérték és ígérik, hogy senkinek ne legyen kételye, mert majd minden érdekelttel leülnek (tudniillik megtárgyalni azt, ami az érdekeltekre is tartozik). A távoli történelemből magammal hurcolt naiv jóindulattal el is hiszem, sőt ja dumaju sto mindez igaz, és csak remélni tudom, hogy azt sok-sok leülést, majd beszámítják.

A későbbi ítéletbe.

Pikáns adalék a díszpolgár Gömböshöz

Nagyon mással foglalkozom mostanában. Ezért is észleltem riadtan, hogy Úristen, megy az idő és április óta nem írtam postot saját blogomba. Ez könnyelműség, vagy árulás, mert olvasóim azóta is rá- rákattintanak. Gondolom csalódással, vagy örömmel(?) veszik tudomásul, hogy – semmi.
Csak ne nagyon örüljenek!
Gömbös Gyula orosházi díszpolgársága eszembe juttatta, hogy a máskülönben kétes multú kegyelmes úr máshol is szívesen vállalt díszpolgárságot. Nos, ha minden egyébtől eltekintünk (de megtehetjük-e?!) ott speciel megérdemelte.
++++
Történt, hogy 1932. október 17-én Gömbös miniszterelnök Ankara felé utaztában kénytelen volt átvonatozni a futóhomokba ájult, a Trianonban pedig határállomási rangot szerzett Kelebián. (Akkoriban őkegyelmessége persze még nem tudhatta, hogy én majd 1945-től 1953-ig ebben a faluban fogom eltölteni gyermekéveimet, ötven évvel később meg kedvtelésből helytörténetírónak állok.) Szóval Gömbös Gyula miniszterelnök elvonatozott, a furfangos helybéliek meg kiokoskodták, hogy biz’isten ez majd hazafelé is erre jön. Úgy is lett, mégpedig egészen pontosan 1932. október 28-án délidőben. A helyi plébános, bizonyos Koczkás József formás kis köszöntőt fabrikált, amelyet a Sztipicsről időben Szabadosra magyarosító helyi iskolaigazgató-tanító Ica nevű leánya mondott el a pályaudvaron. Idéznék az elhangzott beszélyből, amelyet a kegyelmes miniszterelnök kegyeskedett a vonatablakból meghallgatni. „Kelebia nagyközség és határállomás népe mély megilletődöttséggel gyűlt össze nagyméltóságú miniszterelnök úr fogadására. Magyar szívünk úgy érzi, mintha nagyméltóságodban Mikes Kelemen, a fejedelem íródeákja kelt volna új életre, hogy levelet hozzon nekünk tőle. És kérdezzük is kíváncsian, mit üzent II. Rákóczi Ferenc a maradék magyarok csonka országának…”
Ma már tudjuk, hogy a huncut helybeliek nem kérdezni, inkább kérni akartak Gömböstől. Egy 7,5 kilométer hosszú makadám utat, ami rákötné a községet a nemrég elkészült Szeged-Baja főútra, (mely utóbbit nem mellesleg Horthy Miklós transzverzális útnak neveztek). Gömbös kiszólt az ablakon: „Meg fogom vizsgálni és ha a kérés valóban jogos, teljesíteni fogom.” Három nap múltán megérkezett az értesítés: a község 120 ezer állami pengőt kapott útépítésre. 1934 nyarán pedig a községi képviselő testület jóváhagyta az indítványt miszerint: „előterjesztjük, hogy községünk első díszpolgárává nagyméltóságú vitéz jákfai Gömbös Gyula magyar királyi miniszterelnök urat válasszuk meg.” Egyúttal felkérték őméltóságát, hogy „ezen - a község közönségének egyetemes érzelmét kifejező - megválasztást elfogadni kegyeskedjék”.
Mit is mondjak: Kegyeskedett, megválasztották. De erre ma már senki sem emlékszik.
Talán, jobb is.

Cikázó gondolatok az új M6-oson

Pécs Budapest között az új autópályán, Cseh Tamást hallgatok az autóban. Hányadszor is az elsuhant harmincöt év alatt? Újra és újra megállapítom, hogy a nővérhez írott leveleknél pontosabb szociográfia nincs a hetvenes évekről. Ráadásul énekelhető is. Cikáznak a gondolataim. Palira, a rég elhunyt jó barátra és ellenfélre emlékezem. Hanyatt fekszünk a padlón és a Szovjetunióból (magán) importált gramofonon hallgatjuk a bakelit lemezt. A hatvanas években fellazult tételben fogalmazódott meg a világ. És a jó Fáskertiné, aki szerint jó is volna mi, réteken elbolyongani. Cika! Istenem mikor bolyongtam céltalanul (mit céltalanul, egyáltalán) réteken? Sehol sem, vagy mindenütt bolyongtam. Céltalanul. Oh a Balaton régi nyarakon. Amikor még nem volt vitorlás hajóm. Most van. Kicsi. És most jobb? Dehogy! Cika! A hatvanas évek zord levegője, tudod a légkör miért? Cika. Most olvastam egy tanulmányban (Tischler János) a hatvanas évek hírhedt koncepciós peréről. Ki emlékszik az Ónodi-ügyre? Valakik, valahol megelégelték a Ganz gyár egykori segédmunkásának, a hatvanas években már az Étterem és Büfé Vállalat vezérigazgatójának tündöklését, életmódját, sikereit. A Bolse Vitát. Elmeszelték. Állítólag Kádár Jánost és a hatvanas években kivirágzó politikáját akarták balról fúrni. Belekeverték a kor legszebb színésznőjét is. A proletár menetrendszerűen felháborodott. A proliból lett vezérigazgató 7 év börtönt kapott. Nem emlékszem, hogy egyetértettem-e az ítélettel. Cika. Ónodi sikerének az volt a titka, hogy már az ötvenes években menedéket adott, egyébként üldözött vendéglátós szakembereknek. Hauer, meg Gundel. Cika. Kapacitálnak, írnám meg a dunaújvárosi vendéglátás történetét. Izgalmas feladat. Nincs cika. Az Ónodi vezette büfé vállalat nyitotta meg 1951. április negyedikén az építkezés első barakk italboltját. Hivatalos neve 101. számú Kinizsi, amúgy a nép száján csak Késdobáló. Fontos lehetett, mert a bolt első üzletvezetője a vezér barátja Forth László lett. Ő később az Ónodi-ügy hatod rendű vádlottjaként még a per előtt volt szíves szívbajban kiszenvedni. De Forth neve, bocsánat, sehol sincs a Hauer és a Gundel névhez. Ónodi a két patinás nevű szakembert is (másokat is) Sztálinvárosban rejtegette a hatalom elöl. Amíg tudta. Alighanem megrögzött bújtató volt. A nyilas érában zsidókat és kommunistákat is bújtatott. Halála előtt a Yad Vashem Intézettől megkapta a a Világ Igazainak járó kitüntetést. Cseh Tamás: Tűzze ki! Cika. Sztálinvárosi kitüntetettek a Késdobálóban plató-szám rendelték a sört. Egy platóra 36 pohár fér. Kisebb adag nem létezett, legfeljebb a fél plató. De a pikoló biztosan itt és ekkor szűnt meg örökre a sörök mértékegysége lenni. Cika. Dunaújvároshoz közelítve eszembe jut, hogy akkoriban és kicsiben itt is lejátszották az Ónodi-pert. A helyi vendéglátó vállalat igazgatóján keresztül akarták kicsinálni a város tanácselnökét. A tanácselnök megúszta, az igazgató nem. Cika. Rendőri intézkedés az M6-oson. Fújok, lehelek, mehetek. Nincs műszer, amivel az egymásra torlódó gondolatok kimutathatók. Pedig, néha ezek is veszélyesek.

Nem higanyos higanyos

Barátja, sőt híve vagyok az Uniónak. Megszavaztam a belépést és annakidején dagadó kebellel átmentem Budáról Pestre azon az ideiglenes gyaloghídon, amelyet a kiváló szónoki (és egyéb) képességeiről elhíresült miniszterelnök e szavakkal avatott: És átadom ezt a hidat – kicsit tétovázott, hogy kinek is adja át, majd rátalált a megfelelő formulára: és átadom ezt a hidat a magyar járókelőknek - mondta. Én azóta is magyar járókelőként vagyok uniós állampolgár.
Kimondottan jó érzés. Ismerek valakit, aki a belépés másnapján csak azért utazott Londonba, hogy a reptéri beléptető kapun végre az only uniós állampolgárok sorába állhasson. Én ilyen messzire nem vittem, de Hegyeshalomnál oda-vissza megparancsoltam a gyomromnak, hogy nyugi. Szóval, jó uniós polgárnak lenni, csak láza ne legyen az embernek.
Hátha még a sok-sok támogatásra gondolok! Arra, ami kézen-közön még nem tűnt el, amiből mindenféle épült. Autópálya, üres kultúrház, szemétlerakó, hogy tovább ne is soroljam. Szóval, jó uniós állampolgárnak lenni, csak láza ne legyen az embernek.
Óraszám említhetném még az előnyöket, de minek. Mindenki tudja, milyen jó uniós állampolgárnak lenni, csak láza ne legyen az embernek.
Igen ám, de néha, olykor, véletlenül, váratlanul, télen, tavasszal, alkalmasint előfordul, hogy a büszke uniós állampolgárt is előveszi a láz. Ilyen esetben régebben, abban a mocskos unión kívüli világban a szerencsétlen polgár a sublótból elővett, esetleg a legközelebbi patikában vásárolt, egy lázmérőt. Bedugta a hóna alá és konstatálta, hogy 37,8. Lenyelt egy aszpirint és passz.
Na, most ennek a világnak vége. Az otthoni régi lázmérő elveszett, eltört, vagy a fene tudja mi lett vele. A patikákban pedig csak az uniós szabványnak megfelelő lázmérőt lehet kapni. Ami amúgy tetszetős, hasonlít is a régire, csak használni nem lehet. Uniós előírás szerint ugyanis, éppen az én egészségemet védendő, a kis üvegcsőben szaladgáló higanyt valami más anyaggal helyettesítették. Miáltal a mért értéket nem lehet leolvasni, ezzel szemben lerázni sem lehet.
A gyógyszerészek ezt a használhatatlan típust: nem higanyos higanyosnak nevezik. És nem ajánlják. Ezen kívül van raktáron digitális, ami viszont kínai gyártmány és csökönyösen Fahrenheitben mutatja testhőmérsékletet. Ráadásul mindig ugyanannyit. Már most kérdezem én, ki tudja a Fahrenheitet lázas állapotban Celsiusra konvertálni? Lenne még valami fülbe dugható lázmérő is, de az olyan drága, hogy tekintettel a betegkör jelen pénzügyi állapotjára, a patikák nem is tartják.
Akkor hát mit csináljon az uniós állampolgár, ha gyötri a láz? Én például átautóztam a köztudottan nem uniós Szerbiába. Ott ugyanis dinárért kapható higanyos higanyos. Az uniós tagság előnyeiről álmodozó szabadkai barátaim nem is értették ezt a kikacsintást. Amikor ők éppen hogy befelé kacsintgatnak.
Mondtam nekik: jöjjenek bátran, mert nagyon jó uniós állampolgárnak lenni.
De hozzanak magukkal néhány higanyos higanyos lázmérőt is.

Békebeli parízer

Isten őrizz, hogy bárkinek az asztalán kotorásszak! De szabad-e kérdenem a Kárpátok alatt: tetszettek az utóbbi időben békebeli párizsit enni? Vákuum csomagos kiszerelésben állítja elő és hozza forgalomba a téliszalámijáról elhíresült gyár. Olyan, de olyan lehelet vékonyra van szeletelve (nem a gyár!), amint az egykori úttörőtáborok zászlófelvonása után felszolgált vajas kenyéren volt. (Háromszögletű mackósajt sajna nincs hozzá.)
Most aztán eltűnődhetek: csapataink már ténylegesen ilyen ádáz harcban állanak? Gyanítom. Máskülönben kinek jutna eszébe békebelinek (aminek ma is epitheton ornansa, állandó jelzője a boldog), szóval kinek jut eszébe boldog békebeli időnek nevezni az ötvenes éveket, amelyeket legfeljebb ifjúságunk szép hajnalának emlékei tesznek boldoggá? Ha csak az nem ád enyhítő magyarázatot, hogy akkoriban verbálisan minden, de minden a béke jegyében zajlott. Még a déli határon 4 milliárd (akkori) forintért épített béke-bunker rendszer is (ami éppen most lesz turista látványosság Zala megyében). Ifjabb generációk tagjait tájékoztatom, hogy akkoriban ezen a tájon kemény békeharc dúlt. Még békekatonák is szalutáltak, két-három éves szolgálati idővel. Sőt, a kurzus költője szerint: a béke katonája volt minden fa, mely az Alföld homokján lombosodva varázsol kerteket. Az egyszerű vasgyűjtésről már nem is beszélve. Nem felejtek egy akkor középkorú frusztrált férfit, aki a (lánykori nevén) Tanács körúton dühödten felpofozott és szidalmazott egy lelkes ifjú békeharcost, aki nyilván a béke védelmében, éppen az útjába került Édességbolt portáljáról feszegetett egy méretes szögvasat. „Gyűjts a vasat és a fémet, ezzel is a békét véded, mi? Mi? Azt véded mi?” - ordította a magából kifordult férfi. Lehet, hogy háborús gyújtogató volt, mivel hogy, ott és akkor kifejezetten akadályozta a béke védelmét. Ifjú emberként ott és akkor nagyon nem értettem a felhabzó indulatot. Mi kamaszok az idő szerint már rég átköltöttük és alkalmaztuk is a jeles, emlékezetes jelmondatot, kapcsolatba hozva azt a nőkkel. Tudniillik: ahol éred, mert ezzel is a békét véded. Soha kellemetesebb békeharcot! Nem is felejtem, hogy akciók közben milyen könnyű volt a szívünk. Nyilván mert hittük, hogy a béketábor legyőzhetetlen.
És most itt van nekem emléknek a vákuum csomagolt parízer. Ott egye meg a fene. Meg azt is, aki a békebelit összekeveri azzal a hajdani békével. Amelynek védelme (bizonyos áttételeken keresztül) annyi, de annyi örömet okozott.
Egyébként vettem és ettem is a mostani békebeli parízerből. Hát, mit is mondjak, semmi, de semmi hatás. Csak az emlékek. Egyébként pedig a teljes kudarc.

Csak ne volna annyira ismerős!

Azon kevesek közé tartozom, akik az ajándékba kapott könyveket (is) elolvasom. Na pláne, ha dedikáltak, ráadásul szülőföldemről hoznak hírt. Most jutottam hozzá a jeles délvidéki helység Kishegyes helytörténetéről írott opuszhoz. (Kiadták 2002-ben Újvidéken, magyar nyelven.) Benne van az 1849. július 14-i, Hegyesi Csata históriája. Még pontosabban, a csata magyar hőseinek dicsőségére felállított emlékoszlop(ok) viszontagságos története. Nagyon tanulságos!
A vereségéhez közelítő 1848-49-es forradalom és szabadságharc egyik (talán utolsó) győztes csatáját Guyon Richard magyar (máskülönben skót köznemes) tábornok vívta Jelasity horvát bán szerb és osztrák csapatai ellen. Az ellenség a Ferenc csatorna felöl támadott, a mieink meg nagy ravaszul a Kishegyes, Szeghegy és Feketehegy települések között három oldalról fogadták őket. Győztek a magyarok. Meg is jött a levél a már Szegeden tartózkodó Kossuth Lajostól Guyon tábornoknak címezve: Drága tábornok úr. Fogadja a haza forró háláját a Tizennegyediki dicső fegyvertényéért…”
De nem a győzelemről vagyok mondandó, hanem arról, hogy 25 év múltán (tudjuk közben voltak a megtorlások, kivégzések stb., már ahogy szoktak lenni errefelé) szóval 1874-ben Kishegyesen elhatározták, hogy az elesett hős honvédek és a lezajlott Hegyesi Csata emlékére szobrot emelnek a „Hegyes, Szeghegy, Feketehegy, Verbász közti országutak összefolyásánál”. Na de nem addig van az! Mert, hogy Szeghegy és Feketehegy azonnal protestált a tervezett emklékmű elnevezése miatt, mondván: még hogy Hegyesi a Csata. És majd így kerül bele a történelemkönyvekbe? Amikor éppen úgy nevezhetnők feketehegyinek és szeghegyinek is, lévén a magyar csapatok egy-egy része éppenséggel Szeghegy meg Feketehegy felől támadt az ellenségre.
Ugye tudják, hogy mi történt? Kilenc évig semmi. Néhány újabb vádaskodás és tanúskodás után, legközelebb 1886-ban a hegyes-feketehegyi vasútállomáson ült össze az 1874-ben már megalakult bizottság. Az időközben elhunyt tagok helyett újakat választottak és 1887. július 17-én már fel is avatták az emlékművet.
Igen ám, de a szeghegyiek ebbe nem nyugodtak bele. Felkért szakértőkkel ásatásokat folytattak és – mi sem természetesebb, hogy - megállapították: a csata nem is a hármas határban folyt, hanem éppen hogy a szeghegyi szőlők alatt. Vagyis Szeghegyi volt az emlékezetes csata nem pediglen Hegyesi. Hamar összeadták a szükséges pénzt és nemsokára még egy, egy új emlékmű is nyújtózott a magasságos ég felé. Az avató ünnepségen megjelent a község egész intelligenciája, a dalárda elénekelte a Himnuszt, délben az olvasóegyletben lakoma volt, este közvacsorával fejezték be az ünnepséget.
Aztán 1918 novemberében jöttek Bojovics Vojvoda szerb hadai és eldöntötték a vitát. (Nem véglegesen, mert 82 év múltán, 2000. július 28-án az egyik obeliszket újra felállították.)
Hát, eddigelé ez történt a győzelemmel „a Hegyes, Szeghegy, Feketehegy, Verbász közti utak összefolyásánál”.

Bérülnök a bíróság előtt

-Uram ! – szólított meg egy joviális úr a főváros földrajzilag behatárolható területén, ahol 400 forint/óra fölé emelkedett a közönséges utcai parkolás díja. A rokonszenves, rendezett külsejű, kissé viseltes aktatáskát szorongató, jó hetvenes nyugdíjas (110 ezer/hó), így első látásra konzervatív, eleddig az MDF biztos szavazójának számító, mára azonban politikailag elbizonytalanodott férfi. A kisnyugdíjas cirkáló kitűnő megfigyelőképességről tett tanúságot, amennyiben appercipiálta, hogy éppen kikászálódom az autóból és parkolóórát keresek.
-Uram! Minden bizonnyal ön sem ellensége a pénzének – szólt megértő, meleg bársonyos hangon. Mely megállapítás nemcsak helyénvalónak bizonyult, de azonnal lelki kapcsolatot is teremtett közöttünk. Valami régen érzett korosztályos melegség áradt szét bennem a máskülönben karcos reggeli mínuszban. Bólinthattam is, mert közelebb jött.
-Uram! Szabadjon felajánlanom ülnöki szolgálataimat - szólt bizalmaskodva, amitől kissé visszahőköltem, merthogy földrajzilag ugyebár azon a helyen voltunk, ahol az igazságot osztják, éppen szemközt azzal az épülettel, ahová az ember akkor is szorongva lép be, ha csak tanúként idézik, mert sosem lehet tudni, hogy mikor szabadul.
-Uram! Ön ne fáradjon, és ne idegeskedjen. - Nagyon bamba képet vághattam, mert még közelebb lépett és elmagyarázta:
-Uram, én most beülök az ön autójába, amitől is ez a gép erejű jármű már nem parkol, hanem várakozik, mely utóbbinak az a felülmúlhatatlan előnye, hogy hivatalosan díjtalan. Önnek csak az ülnöki díjat kell részemre folyósítani, ami mindössze 200 Ft/óra. Ezzel szemben nem kell idegeskednie, mert én nem járok le, mint az a masina – intett megvetéssel a kék oszlopban megvalósuló konkurencia felé. - Ön tehát nyugodtan tárgyal, tanúskodik. Miközben 200 forintot spórol óránként. Hát ön is a piacról él, önnek is vannak gyermekei, nemde!?
- Na, de – nyögtem
-- Tudom, tudom, az egészséges bizalmatlanság - bólintott. - Ez a Ford ugyebár, ha kicsit rozsdáll is ér még egy, szóval bizonyos összeget, de a világért sem akarom megsérteni. Nálam a kuncsaftnak mindig igaza van. Ezért én íme, letétbe helyezem önnél a lakcímkártyámat, amit ön megőriz és távozásakor az ülnöki díjjal együtt nekem visszaszolgáltat.
Ezzel beült a volán mögé, elővette a könyvét meg az uzsonnáját és barátságosan integetett, amikor eltűntem a bíróság kapuja mögött.
Csak azt nem tisztáztuk, hogy mit fog csinálni akkor, ha mondjuk, ne adj Isten, csak 3 hónap, netán 3 év múlva sápadtan jövök ki.
A Nagy Ignác utcai kapun.

Finom ízlést sértő üzenetek

Csavargatom az autórádiót és valamelyik adóról hallom, hogy három ismert értelmiségi egyed kíméletlenül ekézi ám a televíziók műsorait. Egymásra licitálnak, hogy melyik a leginkább ciki. Sorolják Fásy Ádámot (és Zsülikét), a jobb sorsra érdemes lantművészt, és valahol az elején a Duna Televízió Kívánságkosarát, amit egyenesen a Felvonulók kérték című, s megboldogul május elsejei programhoz hasonlítgatnak.
Álljunk meg egy pillanatra finom ízlésű értelmiségi uraimék! Ha már így szóba került: illene észrevenni, hogy nem a kosár tartalma ciki itt, hanem a műsor megszületésének, létjogosultságának és hallgatottságának oka szomorú. Mert ugyebár, kik üzennek benne és kiknek? Néhány honi buzgótól eltekintve, leginkább Margit, Laci és az unokák a messzi Amerikából küldenek sok puszit a mamának 78. születésnapja alkalmából Maros-akárhová, meg Gyergyó-ideoda, kívánnak is Istentől megáldott hosszú boldog életet. Lehet, hogy majd karácsonyra hazamennek, de ha nem akkor húsvétra, vagy jövő karácsonyra, vagy – a temetésre. Talán. És ilyen üzenetből van száz és ezer. Hozzá a műsor összes dala csak álca. Küldik a néniknek, bácsiknak, akiket valamikor 5-10-15 éve otthagytak a kisfaluban, amerre most fenn az égen hazafelé vándor felhők szállanak.
De ha már ekéztek fiúk, illenék tudni, hogy ezekben az üzenetekben a felhő, meg a fecskemadár tulajdonképpen elhanyagolható. Mellékes. Nem veszitek, vagy nem meritek észrevenni a lényeget? Az igazi konfliktus, hogy a (társadalmi) mobilitásnak, a híres globalizációnak súlyos üledéke, zacca van. Hát persze, hogy az otthon felejtett, elöregedett szülők. Már egy (vagy két) egész elhagyott, ápolásra szoruló nemzedék várja jobb híján a bíztató üzeneteket. A boldogtalanságra, magányra, magányos halálra ítéltek. Azokban a kis falvakban, ahonnan az utódoknak el kellett, el lehetett jönni - a maguk boldogulásáért.
Nem új, nem ismeretlen jelenség ez. Legalábbis nem annyira, hogy finom ízlésű értelmiségi fiúk ne tudnák: már 40-50 éve is így volt. Csak akkoriban nem Clevelandból hanem Budapestről szólt ugyanez a szívhez szóló, simogató üzenet és nóta. Meg aztán, Pestről könnyebben haza is lehetett ugrani egy kis disznótoros kóstolóért.
Végül pedig. Lenne ebben egy igazi vitára ingerlő konfliktus! Mert, melyik jó ízlésű uracs merné azt üzenni a messzi távolból üzengetőknek, hogy szégyelljék magukat? És ne üzengessenek, hanem mától mindenki maradjon ott, ahová született, nincs mobilitás, nincs globalizáció, uniós útlevél, szabad munkavállalás, passz.
Na, ezt konfliktust vitassátok meg választékos ízlésű értelmiségi fiúk, és ne a Kívánságkosár szomorkás, édesbús dalait cikizzétek. Mely utóbbi - eddig azt hittem – méltatlan is hozzátok.

Tanács(ok) cédulagyűjtögetőknek II:

Kedves fiúk, lányok, emlékezzetek a tegnapi intelmekre. És ha ezek ellenére mégis. . .akkor:
A vak szerencse olyan cédulatulajdonost is sodorhat elétek, akinek még nincs elege az egész vircsaftból, még nem sodort cigarettát a cédulából, nem vetette tűzre, nem csinált belőle papírgalacsint.
3. Előfordul, hogy a csöngetésre egy ifjú hölgy nyit ajtót, karján egy kisbabával. Ezen esetben lépjen elő a legsármosabb gyűjtögető és haladéktalanul kezdjen hozzá a gyerek ájult dicsérgetéséhez. Régebben jó módszernek tűnt a
- Jaj, de szép baba, tudod-e, hogy szebb vagy mint az anyukád? - felkiáltás. Manapság óvatosabban kell bánni az effajta hasonlítgatással, mert könnyen lehet, hogy a hölgy nem a kisded anyja, hanem az előző házasságból való féltestvére, netán a bébiszitter. Ilyen esetben a hasonlítgatás kifejezetten kontraproduktív.
4. Könnyebb a helyzet, ha a bejárati ajtó névtáblájára láthatóan utóbb kaparták rá az özv. rövidítést és a –né szótagot. Ilyenkor az ajtót nyitó nénit lepjük meg azzal, hogy bizony-bizony mi az elhunyt Lajos bácsi régi kollégái vagyunk és nagyon szerettük az öreget, minthogy tőle tanultuk a szakmát. Bátrabb gyűjtögetők a lakás berendezéséből megtippelhetik, hogy Lajos bácsival mondjuk a BKV-nál dolgoztak együtt. Ha a néni ez ellen tiltakozik, mivel szegény férje a MÁVAG-ban volt lakatos, akkor bólogassunk, hogy persze, persze, de ő is csak BKV-val járt munkába.
5. A bizalom és a cédula elnyerésének alkalmas módja, ha valami ködös közös elhatározásra hivatkozunk. Például: mi itt a négy ház lakói elhatároztuk, hogy. . . Már most az a cédulatulajdonos, aki eleddig még nem hajította ki sem a cédulát, sem a gyűjtögetőket, tulajdonképpen bizonyította, hogy teljességgel határozatlan. Az ilyen tulajdonosban még pislákol a közösségi érzés, és ha már a négy ház elhatározta, hát akkor ő sem akarja magát kihúzni a kollektívából. Vagyis nyertünk.
6. Nyerő módszer az is, ha egy szerelőnek öltözött gyűjtögető a közös képviselő emberének álcázza magát és összeírja, hogy a lakásban mi szorul javításra: amit most először és utoljára, a befizetgetett közös költségből rendbe hoznak. Meg lehet ígérni egy-egy hintát is a közeli játszótérre, idősebb cédula tulajdonosok esetén szerencsésebb, ha a meglévő hinta nyikorgásának azonnali megszüntetését ígérjük, nagyon frusztrált választópolgárnak akár a gyerekek tervezett megszüntetését is szóba hozhatjuk.
Csak szólok, hogy mindezek mellett és közben el ne felejtsük a cédulát! Gyakorlatlanabb gyűjtögetők ugyanis olykor úgy belefeledkeznek az alkalmasnak tűnő színjátékba, hogy csak az utcán veszik észre: ni csak, a cédulát meg nem is kértük el.
Sose bánják. Lehet, hogy jobban jártak.
Még az is lehet, hogy mi is.

Tanács(ok) cédulagyűjtögetőknek I.

Hej, hogy pereg az idő rokkája! Kis hazánkat esmét ellepték a tétova cédulagyűjtögetők. Nem a határozott nagyokra gondolok, akik már kész listával a kézben, régi ismerősként kopognak be az ajtókon. A kis bizonytalan lánykákra, szerény legénykékre fókuszálok, akik azzal kezdik, hogy elnézést, bocsánat, mea culpa, ne tessek haragudni, természetes a cédula nem jelent nekem semmi kötelezettséget, csak nekik lenne nagyon fontos, ha lennék olyan szíves. És szinte meg sem várják a választ, már sarkon is fordulnak, annyira hozzászoktak az elutasításhoz
Kedves kezdő kopogtatók! Az idősebb, tapasztaltabb gyűjtögető jogán, adnék néhány jó tanácsot.
Az első, vagyis az 1.: Ne gyűjtsetek cédulát. Se magatoknak, se másoknak. Semmi értelme. Úgyis csalódni fogtok. Akkor már jobb előbb, mint később. Menjetek moziba, szeretkezzetek, játsszatok seggre pacsit, bridzseljetek, csináljatok bármi mást, csak ne gyűjtögessetek, ami a tudomány jelen állása szerint korunk egyik legértelmetlenebb tevékenysége. Ugyanis: cédulákat talán még találtok, de a lapok, a lapokat már régen leosztották.
Ha az első. 1. tanács véletlenül nem foganna meg, szolgálok még néhány kipróbált másikkal. De, lelketek rajta!
2. tanács.: Egyedül véletlenül se! Minimum ketten kopogjatok, de jobb a nagyobb, vidámnak tetsző társaság. Legyen benne fiatal, középkorú, idősebb úr és hölgy. Foglalkozásukat tekintve nem árt, ha valaki profi módon bokszol, vagy karatézik, más viszont feltétlenül értsen az elsősegélynyújtáshoz. Vigyázat, a zajos vidámság nehogy a kapatos társaság képzetét keltse! Csak annyira vidámkodjatok, hogy az ajtót nyitónak kedve legyen legalább megkérdezni, hogy: e szomorú világban, mire ez az önfeledt kacagás? Ha a kérdésig eljut a cédula tulajdonos, remélhetőleg a lakásajtó is nyitva marad legalább akkora résnyire, hogy valamelyik (lehetőleg férfi) gyűjtögető a küszöb és az ajtó lapja közé helyezze a bal, vagy a jobb lábát. Miáltal az ajtó dühödt rátok csapása lehetetlenné válik. Vigyázzatok, hogy a bal, vagy jobb láb használata véletlenül se keltsen politikai irányultságot. Ha mégis, nos abban az esetben eleve 50 százalékos esélyetek van. Ami közelebbről azt jelenti, hogy vagy-vagy. Vagy kaptok cédulát vagy nem. Ezért a sanszért azonban kár volt 3 (4,5) emeletet felmászni. A kapuban is ugyanez volt az esély.
Vigyázzatok, hogy az éppen használatban lévő lábon fűzős, lehetőleg olcsó cipő legyen. Bár ez utóbbit mondani sem kell, mert a tétova gyűjtögetőknek drága surranóra nem is telik. A zárt lábbelire azért van szükség, hogy ha a cédula zord tulajdonosa mégis becsapja az ajtót, lehetőleg ne maradjon belül a surranó. Ha mégis, akkor a csapat egyik tagja bizony harcképtelenné válik. Vagy elbúcsúzhat a cipőtől, vagy olyan sebességgel kapja vissza, hogy az 8 napon belül (túl?) gyógyuló sérülést okozhat. Na, ezért kell a gyűjtögetők közé egy egészségügyileg képzett ember.
Holnap újabb nélkülözhetetlen jó tanács következik.