2008. október 31., péntek | | 1 megjegyzés

Először a tata szed

A gimnazista lányoknak inkább bejön az a fiú, akinek autója van, mint az, aki szatyorszám gyűjti a matek ötösöket. Egybehangzóan állították tegnap a villamoson, tehát biztosan igaz.
Nem tudnám (merném) eldönteni, hogy hol és mikor tévedtek el a lányok. Valahol biztosan. Már a gyereknevelésre is gyanakszom. Mert a fene tudja, mi a jó? Ha a kölyök mindent megkap, ha az anyagi javakat illetően mindig első a családban, vagy ha szépen besorol a szülei mellé, netán mögé. Mindkettőre van példa. Akár irodalmi is. Arra is, amit rosszallni készülök. Gondoljunk csak Ady Endre Proletár fiú versének második szakaszára: „Az én apám kopott kabátú,/ De nekem új ruhát veszen /S beszél nekem egy szép jövőről / Szerelmesen.”
Hányan költenek ma gyermekeik új ruhájára (és sok-sok másra), gazdasági erejüket meghaladó pénzeszközöket!? (Már hogy a gazdaságpolitika divatos körülírását használjam, és ne kelljen brutálisan azt írni, hogy: ha kell, ha nem, mindent megvesznek a kölyöknek.) Ezt észlelni elég, ha az ember végigmegy az utcán, vagy benéz egy plázába.
A gyerekkultusz azóta van divatban, amióta (évtizedek óta) csak azért is, görcsösen eljátsszuk magunknak a jólétet, és persze amióta egyre kevesebb gyerek születik. Ebben a furcsa színházban a gyerek még nem is szeretné, de már megkapja. Rosszabb esetben a szülő nem is tudja, hogy van olyan, amit a gyerek szeretne, ne adj’ isten már követel.
Uszodám öltözőjében gyakran (naponta) találkozom általános iskolás gyerekekkel, akik láthatóan és hallhatóan egymást hergelik bele a tulajdonlás kétes örömébe. Akinek a nyakában nem lóg MP nem tudom én hányas micsoda, annak kuss. Annak is, aki cipőjét láthatóan a bátyjától örökölte. Itt az uszodában se az a király, aki legjobban úszik, hanem aki birtokol. Valamit. Legfőbb jellemzője, hogy mohón birtokos.
Régi, családi legenda szerint az egyik nagybátyám ebédnél elsőként akart belenyúlni a tálba, mire az édesanyja (a nagyanyám) rálegyintett a kezére mondván: először a tata szed! Hány mai családi asztalnál van meg ez a sorrend?
Csak azért kérdem, mert állítólag a nagybátyám is megkérdezte, hogy ha majd tata lesz, akkor ő szedhet-e először? Igenlő választ kapott.
Abban már nem vagyok biztos, hogy harminc év múltán így is történt, érvényesítette-e megöröklött jogát.

2008. október 30., csütörtök | | 0 megjegyzés

Hová sietnek a mikulások?

Nem lódítok. Az egyik bevásárlóközpontban október 22-én délelőtt találkoztam egy tálca Mikulással. Ahogy mikulásoktól elvárja az ember, szépen sorban álltak a polcon, pirosak voltak és állítólag ehetők. Azt nem ellenőriztem, hogy csokoládéból készültek-e, vagy csokoládé ízű izé E 3456 és E 8432 nevű, annak látszó, emberi fogyasztásra még alkalmas segédanyagokból. Szóval, nem ellenőriztem, tudniillik nagyon siettem.
Jó, nekem speciel volt egy fontos ügyem. A nyomdában aznap lett kész a „GURÁBLI, avagy Miki, én azt hittem, hogy te okosabb gyerek vagy!” című legújabb könyvem. Időre ott kellett lennem, hogy még az expediálás előtt, azon melegében kézbe foghassam. De azt nem hinném, hogy városszerte mindenki azért rohan mindig, ész nélkül, mert a nyomdában van dolga. Pláne, mert mielőbb kézbe akarja fogni az új könyvét!
Akkor meg hová sietnek az emberek olyan eszeveszetten, hogy már a mikulások is előzik saját magukat? Emlékeznek a kedves Krúdy-anekdotára?! A híresen későn, leginkább délben ébredő írónak egyszer reggel 8-ra kellett a bíróságra mennie. A házvezetőnő készségesen felrázta az ágyból, Krúdy nagy nehezen felöltözött és elindult. Az utca természetesen a reggeli csúcsforgalom képét mutatta. A sok sietős ember láttán az író őszinte csodálkozással felkiáltott: te jó isten, ezek mind a bíróságra mennek?!
Hová sietnek a mikulások? Bizonyosan észrevették, hogy minden évben előbb, vagyis korábban jönnek elő a raktárakból. Eleinte csak november végén, aztán közepén, legutóbb már november elején, az idén meg már október harmadik harmadában jelentek meg a boltokban. Szegény gyerekek, mire hozzájuk elér, már régen túl vannak minden meglepődésen, örömön. Gyanítom, már nem is nekik jön a Mikulás, hanem a kereskedelemnek. Persze, nincs különbül a karácsonnyal sem. Mire azon a bizonyos hópihés estén, azok a bizonyos angyalkák beszállnak vele a gyerekszobába, vagy nappaliba, a városi kölyök már azt is tudja, melyik áruházban hány forint a zselés szaloncukor és hol olcsóbb az ezüstfenyő. Azon már nem csodálkozom, hogy a kereskedők hathatós közreműködése nyomán a húsvéti nyúl is egyre jobban siet. Elvégre az a dolga, hogy szaladjon. De egy Mikulás ne siessen nekem! Ne előzze meg saját magát, mert még zavarba hozza e sorok íróját, aki lassan már nem is tudja, hogy melyik hónap hányadikán van a névnapja.

2008. október 29., szerda | | 0 megjegyzés

Szerepem egy Jancsó-filmben

Délelőtt 10 óra múlt 5 perccel, amikor megkínáltak egy filmszereppel. Az ember megjegyzi a sorsfordító dátumokat. A segédrendező hívott fel, hogy Miki bácsi személyesen kér: ekkorra, meg akkorra menjek ki Leányfalura, ahol forgat. Vigyem a harmonikámat is, mert szerep vár. Kicsit kérettem magam, mondván tiszta play back volt a harmonikás, nyáresti szereplés a tévé esztrád műsorában, de a segédrendező rám parancsolt, ne gatyázzak, kellek az új filmbe és kész. Nem sérthetem meg a Miki bácsit. Tényleg nem.
Adott napon, reggel 9-re kiautóztam Leányfalura. Sürgés-forgás, már ami egy filmforgatáson szokott lenni. Kérdezem Miki bácsit, hogy miről szól a film? Azt még nem lehet tudni, mondta. Mi lesz a címe? Talán az, hogy nekem lámpást adott a kezembe az úr Pesten, vagy valami ilyesmi. Eltűnődtem a címen. Őszintén szólva, bőven volt is rá időm, mert csak délután fél ötkor szólítottak: jön az én jelenetem. Nyolcan ültünk egy hosszú asztalnál. Ha jól emlékszem ott volt a neves koreográfus Novák tata, Hernádi Gyula bátyánk, a jeles újságíró Bodor Pál (Diurnus), mások is, és persze Miki bácsi. Én meg húztam Jancsó Miklós nótáját (lásd a szeptember 4-i blogot). Felvétel, csapó. Egymásután ötször. Ötször énekeltük el, ötször bejött a képbe egy fickó és szerepe szerint megkérdezte Miki bácsit: rendező úr, miért van feketében? Mert gyászolok. Kit? Még nem tudom. Na, ez volt a jelenet. Hát, így készül a film.
Innentől kezdve ahol csak megfordultam, és amikor csak lehetett, mintegy mellékesen elejtettem a célzott megjegyzést, hogy: éppen most csináltunk egy filmet a Jancsóval. Hadd irigyeljenek! Rohamosan nőtt a tekintélyem. Terjedt a hír: Miskolczi filmet csinált a Jancsóval. Eljött a bemutató napja. Éppen külföldön voltam, de sebaj, a Puskin mozi műsoron tartotta a filmet. Megvettem két teljes sort. Minden barátomat, boldog boldogtalant meghívtam. Mégis csak egy közös film a Jancsóval! Immár benne vagyok a filmtörténelemben.
A szükséges biztonsági előkészületeket is megtettem. Sötét napszemüveg, fülig lehúzható sísapka, sál az ál elé. Nehogy már a közönség felismerjen a film végén, mutogasson rám, autogramért zaklasson, esetleg hangosan ünnepeljen. Az ilyesmit ki nem állhatom. Hát, hogy rövidre fogjam, az ötször felvett jelenet egyszer sem volt benne a filmben. Kihagyták. A barátaim egy évig cikiztek.
Viszont a közönség köréből az ég világon senki nem ismert fel. És ez is valami.

2008. október 28., kedd | | 0 megjegyzés

Csináljunk veteránt!

Kiadta volt a főszerkesztő: ha törik, ha szakad, kerítsek elő egy veterán vöröskatonát. Rohamléptekkel közelgett a Tanácsköztársaság kikiáltásának (valahányadik) évfordulója. Akkoriban még éltek néhányan, akik végigharcolták az I. Világháborút, de ezt a várost fiatalok lakták, az ötvenéves férfiakat itt már bácsizták. Nekem meg minimum hatvanöt, de inkább heten éves veterán kellett. Volna.
Reménytelenül tébláboltam zsebemben a feladattal, amikor eszembe jutott, hogy a ruhagyár külső portáján szokott ülni egy nagybajuszú bácsi. Hátha! Meg is találtam, éppen délelőttös volt. Kérdezem, volt-e katona. Volt, Isonzónál lövészárokban feküdtek kéthétig, szemben a macskaevőkkel. Nem lesz jó, gondoltam, Isonzó az olaszfront. A szükség mégis visszavitt. Másnap éjszakás volt az öreg, egy üveg rizlinggel mentem és két koccintás után hajlandónak mutatkozott Galíciára emlékezni. Miért ne, végtére lehetett volna ott is.
Éppen kiittuk a hét decist (a hosszúnyakút, ahogy ő nevezte), amikor sikerült fogságba ejtetnem. De jaj, messze voltunk még a céltól. Harmadik este némi rábeszélés után már ott tartottunk, hogy beállt vöröskatonának. Be ám, az anyjuk úristenit jött indulatba az öreg, mert egy fekete címkés (ki emlékszik rá?) cseresznyepálinkás üveg láttán sejteni kezdte, hogy mire is megy itt a játék. Megegyeztünk, hogy nem is a Tanácsköztársaság vörös hadseregében harcolt, hanem egyenesen Bugyonnijnál. A jeles hadvezér nevét én súgtam, ő csak ismételte. Így volt ez, szóról szóra. Hú, micsoda csatákat vívtak azzal a Bugy, izé Bugyu, Bugyonnijjal!
Miután fölvilágosítottam, hogy ezért akár kitüntetést, sőt nyugdíjemelést is kaphat, meglódult a fantáziája. Alig győztem írni, hogy tizenhétben, mint vöröskatona megsebesült és korházba került. Nagyon? - kérdeztem tettetett részvéttel. Szerencsére csak a lábát lőtték át a fehérek, de ahogy ott fekszik a korházi ágyon, hát egyszer csak nyílik az ajtó, és az anyja szentségit, hát nem bejött Lenin elvtárs. Nem mondja!? De bizony, lendült bele az öreg (a micsodába is?), odajött az ágyamhoz és megkérdezte: na, hogy van, hogy van Vaszari bácsi, aztán elővett egy arany zsebórát és nekem adta. Éreztem, hogy a zsebóra már kicsit sok lesz, de ugyebár ha egyszer az ember kiereszti a szellemet (meg a pálinkát) a palackból!, nehéz azt visszagyömöszölni.
Másnap a főszerkesztő azonnal rákérdezett: na, és hol van a zsebóra? Csak azt válaszolhattam, amit Vaszari bácsi mondott, hogy tudniillik: elveszelődött.
Mint a Lenintől kapott arany zsebórák általában.

2008. október 27., hétfő | | 0 megjegyzés

Dagadj, büszke magyar kebel!

Régen azért jobb volt. Jobb. A látvány megítélésében nem voltak fölösleges alternatívák, kérem szépen. Nem voltak késhegyre menő, soha el nem döntött, mert jobbára nem is eldönthető viták. Olyanok, amelyek megzavarják, sőt kikezdik az amúgy is törékeny társadalmi nyugalmat, amelyre pedig mindenkor szükség volt, van és lesz ebben a Trianon sújtotta kis hazában. Különösen manapság, amikor a nyugatról keletre, és onnan oda-vissza terjengő pénzügyi válság amúgy is megbontani látszik a nemzeti egységet, amikor tisztes családapáknak éppen elég gondot okoz, hogy mit csináljanak a millióikkal, kétségbe esve lesik, hogy esik az eső és a BUX, gyengül a forint. Ráadásul kényszer tömik a libákat is. Szóval van itt vitatkozni való doszt (vagyis elég), és akkor ránk szakad még az is, amiről mondandó vagyok.
Hogy egy klasszikus idézettel közelebb kerüljek a problémához, uraim szeretném határozottan kijelenti, hogy régen (nem is olyan régen) az, ami krumplilevesnek látszott, az esetek eldöntő többségében krumplileves is volt. Kérem szépen, még a legutolsó üzemi viszonylatban is. Voltak elcsudálkozások, méltatások, fölszisszenések, sóhajtások, óhajtások, néha sajnálkozások, de alapvetően, mondhatni világnézettől, vallási hovatartozástól, és jövedelmi kategóriától függetlenül, egységes volt a magyar. Nem úgy, mint manapság, amikor utcán, boltban, strandon, színházban, tévében, lépten-nyomon, kérem szépen munkaidőben, társaságban, esti ejtőzés közben valóságos és virtuális vitakörök alakulnak, eldöntendő, hogy: igazi-e?
A női keblekről van szó, akik (a köznyelvben manapság ugyebár már a KFT-k is akik) a legváratlanabb pillanatban és helyen támadnak az elbizonytalanodott férfiemberre. Elvonják a figyelmet közügyektől, közlekedési szabályoktól, munkától, családról, gyerekekről, műsorról, politikáról, stb. Túlzás nélkül állítható: a magyar férfitársadalom minden mást lenullázó problémája, hogy: Kriszta melle vajon igazi-e? Mert kinek volna, kérem szépen kedve nyálat csorgatva bámulni, hogy ne mondjam simogatni, akár csak teoretikusan is! egy zacskó szilikont.
A magyar férfilakosság körében rohamosan gerjedő tanácstalanságnak, akárha nemzeti érdekből is megálljt kell parancsolni. Javaslom, hogy még az idén rendezzünk ügydöntő népszavazást arról, hogy a szavazati jogú férfiak megnyugtatására és örömére a feltöltött, vagyis szilikon mellű hölgyek kötelesek magukat más hölgyektől jól látható módon megkülönböztetni. Mondjuk, viseljék mellüket az amúgy is mélyen dekoltált ruhájukon kívül.
A haverom igen szavazatát is garantálhatom.

2008. október 22., szerda | | 0 megjegyzés

Bejöttek az oroszok

Hatvannégy éve, ezen a napon szabadult fel a nagytatám három lánc szőlője.(Némi ismeretterjesztés: 1 lánc=2000 négyszögöl.) Már leszüretelt állapotban. Amit különös szerencsének is nevezhetnénk, mert a faluba beszekerező felszabadítók, persze csak a fasiszták után, a bort keresték legszorgalmasabban. Mondhatni igen nagyon felmérgelődtek, mert a sok-sok szőlőskerthez mérten igen kevésnek ítélték a pincékben talált bor és murci mennyiségét.
Hajaj, bizony mindent elvittek a kurva németek, sóhajtozott a falu népe. De hogy itt—ott mégis találtak néhány hordónyit a szorgosan kereső tovarisok, egy hétre boldogan lerészegedtek.
Ezen az októberen (1944-ről van szó) ismét és (sajnos) nem utoljára megvalósult az ország két részre szakadása. Az észak-nyugati felén és főként Budapesten éppen felvirágzott a nyilas uralom. Odalent délen meg az orosz bakanyelv tanulásába kezdhetett a nép. A Szálasi-kormány október 23-án keltezett kiürítési parancsa, miszerint a teljes népesség köteles elmenekülni az oroszok elől, ráadásul az élelmiszerkészleteket is köteles felgyújtani, Kelebián már csak őszinte derűt váltott ki. Ha a felszabadítók egy nappal előbb nem kezdték volna magukénak tekinteni azt a sok szalonnát, sonkát, kolbászt, amit a lakosság amúgy sem gyújtott volna fel.
Az én nagytatám is csak üres pincét mutogatott a kedves érdeklődőknek, minthogy a 60 hektó must az udvaron, egy hatalmas venyige kazal alá ásott ideiglenes pincegödörben forrt. Na, ebből majdnem baj lett. Látva ugyanis a sok tűzrevalót, beköltözött az udvarba az alakulat gulyáságyúja. Most segíts meg Mária, oh irgalmas szűzanya!
Egy hétig tüzelték a kazlat, ami szerencsére soha nem fogyott el, mert amíg a szakácsok éjjelente elpihentek, a szomszédok az egész, hosszú Petőfi utcából hordták rá az új meg új kévéket. Csak arra kellett vigyázni, hogy a budi oldaláról ne kezdjenek tűzrevaló szedni, mert ott volt az ideiglenes pince lejárata. Egy reggel aztán köszönés nélkül tovább álltak a felszabadítók. Tovább vitték a szabadságot és a nagytata lovát, viszont hagytak helyébe egy holtfáradt orosz harci mént. Meg is döglött.
Ja, és fél zsák kristálycukor is ott maradt, a venyige kazalba rejtve. Alighanem a közeli Szegeden zabrálták (ifjabbak okulására: a szó nagyjából fosztogatást jelent). A falu bölcsei azt a feltételezést ugyanis teljes mértékben kizárták, hogy Sztálingrádtól hozták volna Kelebiáig.

2008. október 21., kedd | | 0 megjegyzés

Csinálom az inflációt

Kérem, jelentkezzenek azok, akik még száz forintot mernek adni a benzinkutasnak, hogy ellenőrizze a keréknyomást. Vagy ugyanennyit, a szemetesnek, ha elviszi a kuka mellé kitett három nagyobbacska papírdobozt. Vagy a szállodai londinernek, ha föl hozza a második emeletre a kufferokat. Egy szóval ugyanannyit adnak, mint mondjuk két évvel ezelőtt. A pincérekről már ne is beszéljünk. Nyáron, a Vörösmarty téren, majdnem ugyanannyi borravalót kötelező adni, mint amennyibe a kisadag fagylalt kerül. Kevesebbel próbálkoztam, mire a fiú pikírten elmagyarázta, hogy neki a borravaló a fizetése.
Innentől pedig megdőlni látszik, hogy a borravalót valóban borra költi az, aki kapja, és megköszöni. Ha megköszöni. Bálint György kitűnő publicisztikáit olvasom (újra). Azt írja a harmincas évek táján, hogy Párizsban bezzeg a pincérek nem hajlonganak, nem alázkodnak meg borravalóra várva, mint Budapesten. Egyszerűen elfogadják, mint szolgálatuk jogos díját. Nos, azóta ebben, (ha másban nem is) már sikerült utolérni a világ fővárosát. Semmi köszönet, semmi hajlongás, semmi megalázkodás. Ha csak nem a vendég megalázása. Már ha keveset mer adni.
Az alákalibrálást és az ebből eredő kellemetlenségeket elkerülendő, általában többet adunk, mint amennyit a józan eszünk diktál. Kérdés, hogy mennyivel! Hát, gondolná a naiv ember, az éves inflációval növelve.
De bizony az a helyzet, hogy száz forint helyett, követve az éves inflációt nem lehet 106 forintot adni, de még 118–at sem. Így azután az ember tétovázik egy kicsit és kerekít. Kétszázra. Csináljuk az inflációt. A piros lámpánál kéregető igazi, vagy ál koldussal is.
Van egy kedvencem a Moszkva téren, aki az első találkozásunk óta művész úrnak szólít. Lehet, hogy pszichológus volt előző életében, mert már bő három éve, automatikusan kétszázat kap. Azóta is, hogy megtudtam, másokat is, mindenkit művész úrnak nevez. Egyszerű üzleti trükk. És nem hajlong, csak elfogad. Éppen úgy, mint Párizsban szokták volt a pincérek.
Jövőre állítólag 3,9 százalékos lesz az infláció. Hogy adjak a Moszkva térinek januártól 207 forint 80 fillért? Nyilván kerekítek majd. Háromszázra. Csinálom az inflációt és várok egy-két évet.
Ahogy ismerem őket, majdcsak utolér a pénzügyminiszter, meg a nemzeti bank!

2008. október 20., hétfő | | 0 megjegyzés

Amit tenni rendelt sorsod

Öreg barátom szombat délelőtt hív telefonon, nincs-e kedvem egy kis társadalmi munkára. (Lásd október 17-i, Lenin, a bárisnya meg a miniszter című blogomat.) Hallom, hogy kuncog a vonal túlsó végén. Kinevetjük a múltunkat. Pedig! A beszélgetésből kiérzek egy halvány megbocsátásfélét. Mintha az volna a végső konklúziója, hogy de jó is lenne. De jó lenne társadalmi munkázni. Persze, mert fiatalok lennénk, mint voltunk egykoron.
Hát, én onnan jövök, ahol a magyarországi társadalmi munka született. Egyúttal a kritikája is. Az ötvenes évek legelején, vasárnaponként különvonatok hordták a társadalmi munkásokat építeni a szocializmust, Sztálinvárosba. Levéltári kutatásaim során találtam egy jegyzőkönyvet, amely szerint a mindig józanul gondolkodó, derék Borovszky Ambrus (a Boró), a Sztálin (Dunai) Vasmű vezérigazgatója már 1951-ben megmondta, hogy ez marhaság. Többe kerül a jobbára művileg lelkes társadalmi munkások szállítása és etetése, mint az általuk elvégzett munka értéke.
Dehogy tanultak belőle! A hatvanas években már nem jövevények, hanem városlakók társadalmi munkáztak, de veszettül. Minden tavaszon vállalni illett (kellett?) bizonyos óraszámot, igazolványba ragasztották a teljesített órákat igazoló bélyegeket, a bélyegek száma pedig súlyosan beszámított a lakáskiutalások sorrendjébe. (Fiatalabbak kedvéért: lakáskiutalás annyit jelent, hogy érdemeit szigorúan számba véve, a kérvényező egyszer csak kapott egy állami bérlakást.)
Ha jól emlékszem 100, bélyeg (óra) akkora érdem, olyan nyomós érv volt a lakáslistákon, mint egy gyerek. Egészen addig, amíg ki nem alakult egy feketepiac a Kék egér nevű becsületvesztőben. Hogy, hogy nem, itt egy korsó sörért 10 bélyeget lehetett venni. Könnyen kiszámolható: tíz korsó sör ért egy gyereket. Na, ekkor megszüntették a bélyeggyűjtést. De nem a társadalmi munkát.
Jött a Barátság liget. Szép emlékű Tapolczai Jenő tanácselnök kitalálta, hogy a város akkoriban még kopár területén építsünk futball stadiont. A lelátók pedig legyenek földből. Boldogtalan társadalmi munkások évekig hányták a földet onnan ide, innen oda, a derék jó Tapi meg beruházási pénzért lobbizott a minisztertanácsnál, arra hivatkozva, hogy nem lehet az embereket becsapni, hogy évek óta társadalmi munkáznak a semmiért. Be lehetett. Soha nem adtak a Barátság ligeti stadionra egy büdös fillért se.
Ezen nevettünk - magunkon - a telefonban, szombaton. Aztán piros gomb, kikapcs. Később pedig valami értelmezhetetlen szomorúság. Még később, csak úgy emlékezetből a költő Juhász Ferenc: Tedd hát, amit tenni rendelt sorsod, türelemmel végezd dolgaid, marad valami utánad, s ha nem marad, hát az se bánat.
Ásót kerítek és felásom az udvar szegletét. Csak úgy, magamnak. De nem segít.

2008. október 17., péntek | | 2 megjegyzés

Lenin, a bárisnya meg a miniszter

Jeles kollégám Pünkösti Árpád szép portrét írt tegnap az egyik napilap utolsó oldalán Romány Pálról. Hadd egészítsem ki az egykori mezőgazdasági miniszter, megyei első titkár (MSZMP), különben pedig a mezőgazdasági tudományok doktora portréját. Valami számomra emlékezetes semmiséggel.
Alkalmam volt egykor Romány Pál delegációs vezetésével hosszabb időt Moszkvában tölteni. Ritka kellemes embert ismertünk meg benne, aki velünk együtt unta, amit unni kellett, és valóban érdeklődött az iránt, ami figyelemre méltó volt.
Moszkvában ért bennünket április 22-e, V. I. Lenin születésnapja. Mint emlékezetes, ezen a napon szerte a béketáborban társadalmi munkát illett végezni. Lenin állítólag valami vasútépítésen mondta volt egykor, hogy minden munkák közül legtermelékenyebb munka a társadalmi munka. Utóbb ezt értelmezték úgy, hogy a születésnaphoz legközelebb eső szombaton mindenki mást csináljon, mint amihez ért. A parkokban orvosok szedték a szemetet, mérnökök nyesték a fákat, szövőnők festették az iskolák falát stb. (Arról nincs információm, hogy kertészek operáltak volna, vagy festők mozdonyt vezettek.)
Bennünket az a megtiszteltetés ért, hogy Lenin születésnapját Gorkiban, azon a dácsán ünnepelhettük, ahol a forradalmár elhunyt. És ha már ott voltunk, facsemetéket ültethettünk, társadalmi munkával. A jeles napon (is) özönlöttek oda a szocialista országokból érkező delegációk, amelyeknek egytől egyig kijárt a megtisztelő faültetési ceremónia. A legfeljebb 100 négyszögölnyi kertben. Ez pedig csakis úgy lehetett, hogy amint az egyik delegáció elment és a következő még benn a házban nézelődött, három-négy megbízható szovjet dolgozó az éppen elültetett fákat kirángatta a földből, hogy az új és új látogatóknak is jusson a megtisztelő társadalmi munka élményéből. De nem is ez a lényeg.
Párba osztva, ketten Romány Pállal ástuk a gödröt és igazgattuk bele a facsemetét, amikor egy derék fejkendős elvtársnő odajött, és mint a hülye gyerekeknek részletesen magyarázni kezdte a faültetés tudományát, továbbá az ásó, mint szerszám lényegét. Romány megadóan tűrte az oktatást. (Mást is tűrt, rendesen.) Fiatalabb vagyok (voltam), hamarabb felment a pumpám és elkáromkodtam magam, mondván: hej, szóljon már valaki ennek a kurva bárisnyának, hogy a magyar mezőgazdasági minisztert oktatja!
Felvilágosították. Nem hatódott meg. Alighanem látott ő már magasabb beosztású, tudós embert is, aki itt megadón adta a tudatlant.

2008. október 16., csütörtök | | 0 megjegyzés

Újabb kiszivárogtatás

Újabb kiszivárogtatás történt, mégpedig a kerületünkben. Esztendeje tán, vagy több is, hogy a Fővárosi Közterület Fenntartó ZRT (FKF) rájött: még sincs rendjén hogy lomtalanítás címén, kerületi bontásban, évente egyszer-kétszer, szemétteleppé teszik a fővárost. Tulajdonképpen nem az FKF tehet róla, többnyire nem is a lakók, akik „a háztartásokban összegyűlt darabos hulladékokat” (lomokat) a megadott, nevezzük egyszerűen D nap hajnala előtt korábban, mondjuk D -1., vagy -2. napon rakják ki a sarokra. Tény viszont, hogy ezzel a tettükkel oda csalogatják az úgynevezett lomizókat. Akik aztán a halomba rakott lomot gondosan széttúrják, szétkenik egész utca hosszan. Ezen művelet közben pedig egymás közeli és főként nőnemű felmenőit emlegetve élet-halál harcot vívnak egy lyukas lavórért.
A kerület teljes területének szemétdombbá változtatását megakadályozandó, jött egy korábban alighanem Marslakó az FKF-hez, aki olyan naiv volt, mint egy igazi. Kitalálta ugyanis, hogy ezentúl ne nyilvánosan hirdettessék meg a lomkihelyezés és lombetakarítás napja, hanem a soros kerület minden levelesládájába zárt borítékban dobassék bele a szigorúan bizalmas dátum.
Azért gondolom, hogy Marslakó lehet az illető, mert ha csak egy napig is élt volna ezen a 92 ezer négyzetkilométeren, hát nem gondolja komolyan, hogy az a dátum, amit 80-100 ezer kerületlakóval közölnek, akár egy percig is titokban marad. Éppen abban az országban, ahol egy szigorúan titkos nemzetbiztonsági ügy is piaci adok-veszek tárgya lehet, ahol titkos iratokat, és CD-ket kerget az őszi szél bizonyos levelesládák irányába.
Hát persze, hogy minden kiszivárgott. Ne tőlem tudják meg, de bizonyos kémprogramok már régen beépültek és működnek az FKF szerverein, minek következtében a lomizók előbb tudják az aktuális dátumot, mint maga hulladékkezelési főosztályvezető, vagy akár a kommunális igazgató. Csak is így lehetséges, hogy „háztartásokban összegyűlt darabos hulladékoknak” még híre hamva sincs, de az utánfutóval felszerelt Lada gépkocsik már idegesen köröznek az utcákon. Nem is tart sokáig az üresjárat. Hamarosan sikerül (úgy mint a titkosítás előtt) az egész kerületet szemétdombbá változtatni.
Csak tudnám, hogy miért asszociálok mindebből a politikára!

2008. október 15., szerda | | 0 megjegyzés

A szakma ifjú (ügyes) mestere

Kórosan kevés gyerek akar szakmát tanulni. Inkább lesznek művelődésszervezők, kommunikációs szakemberek, marketing menedzserek és más megfoghatatlan tartalmat rejtő diplomások. A gyerek egy reggel fölébred, és azt mondja: apám, én kistérségi képviselő akarok lenni. A szülőkre gyanakszom, akik katasztrófaként élik meg, ha Krisztináról, vagy Zsoltiról nem hírelhetik el, hogy főiskolára jár. Hogy később mi lesz? Arról már a kormány tehet, amiért nem tud mit kezdeni annyi kiválóan képzett művelődésszervezővel. Mondjon le!
Szakmunkásból pedig hiány van. Pedig annyi jó szakma van, ahol ráadásul keresni is lehet. Hátha még ügyeskedik is a szakma ifjú mestere! Tovább adok egy történetet.
Elromlott a gázbojler. Nosza, hívjunk egy mester, mert amíg régen csak az órához nem értett egy ügyes családfő, addig ma ilyen szerkezet a rádió, tévé, autó, számítógép, gázbojler, villanytűzhely, turmixgép, mobiltelefon, hogy csak vázlatosan soroljuk a jó szakmát jelentő lehetőségeket.
A szerelőt várandó a család 20 éves lánya marad otthon (leendő marketing menedzser). Jön az ifjú szerelő, szétszedi a bojlert, csóválja a fejét és azonnali cserét javasol. Számolni kezd: a mostani kiszállás díja 8 ezer, egy új készülék ára 52 ezer, a beszerelés 20 ezer, azaz összesen 80 ezer forint. De azonban ellenben, véletlenül tud egy eladó használt készüléket 30 ezerért, akkor csak 50 ezerbe kerül az egész mulatság. A lány szédül, és este jelenti a hazatérő papának. A papa, mint említettem nem ért a gázbojlerhoz, viszont valamelyest ért az emberi természethez. Másnap ő marad otthon és más szerelőt hív. Aki kicsit ódzkodik a már szétszedett bojler láttán, de aztán elővesz egy csavarhúzót, kér egy rongyot, lekapargatja a mozgó felületekre tapadt vízkövet, huszonkét perc múlva jelenti, hogy készen van, és kér 14 ezer 500 forintot. A családfő boldogan fizet, még borravalót is ád.
Hát, fiúk, lányok, ezért mondom én, hogy a majdnem semmit sem érő diploma hajkurászása helyett érdemesebb lenne szakmát tanulni.
Ja, és az itt javíthatatlannak minősített bojlert ott príma használtként eladni.

2008. október 14., kedd | | 0 megjegyzés

Ki babája vagyok én, vagyok én

Inkább vagyok a párom kedves szeretője, mint a megunt felesége. Bő húsz esztendeje mondta ezt, felállva, nagy nyilvánosság előtt egy csinos szőke hölgy. Az író-olvasó találkozó közönsége megdöbbent, pedig tudták, hogy a házasságban élők külső kapcsolatai lesznek ottan aprólékosan kibeszélve. Az író által. Hogy a közönség egy tagja is ilyen nyíltszíni vallomásra ragadtatja magát, erre senki sem készült. Ez akkoriban (még) nem volt divat.
Világszerte beszélik, hogy a férfiak egyre nőiesednek. Párhuzamosan persze a nők meg fölveszik a férfiak bizonyos erényeit és hibáit. Verbálisan biztosan. Nem (vagy nemcsak) a villamoson utazó szép gimnazista kislányok trágár beszólásaira gondolok, ami szerint tele van az a testrészük, ami nincs is nekik. De arra (például) aminek a fent idézett csinos szőke csupán előhírnöke volt. Már mondom is:
Óriási sikerrel rendeztünk egykor úgynevezett legényárveréseket, a Kiskegyed égisze alatt. Érdeklődő, licitáló hölgyekkel volt tele a Kongresszusi Központ 1800-as nézőtere. Tíz vállalkozó legényt lehetett kvázi megvenni egy vacsorára, az azt követő éjszakára és a másnapi közös programra. Persze, mindenkinek, lánynak is legénynek is külön szállodai szoba járt. Ezért is adhattuk ki a jelszót: Semmi sem kötelező, de minden lehetséges.
Mint rendezők természetesen(?) kíváncsiak lettünk volna, hogy azon az éjszakán történik-e valami az „elárverezett” legények és a nyertes „vásárló” lányok között, de nem tartottuk ízlésesnek megkérdezni. Egyszer mégis. És roppant furcsa eredménnyel. Egy Krétáról importált jóképű legényt vitt el egy szép pécsi lány. Magamra vállaltam a fiú kifaggatását, kolleganőim a lányt kérdezték, a búcsú órájában. Nos, Jorgosz, a görög legény a repülőtéren diszkréten azt mondta, hogy szép volt, jó volt, de amire gondolok az nem történt meg. A lány viszont büszkén és részletesen beszámolt egy izgalmas éjszaka minden gyönyörűségéről. Valamelyikük tehát nem mondott igazat. Csakhogy a tradicionális szerepekhez képest fordítva hazudtak. Az ántivilágban a fiú hősködött volna, és a lány maradt volna tagadásban. Hát, ennyit változott a világ. Is.
Más példa, hasonló tanulsággal.
A munkahelyi kapcsolatokban is megváltozott a módi. Manapság gyakori, hogy az úgynevezett üzemi feleség nemhogy titkolná, de valósággal büszkélkedik a cégnél, hogy melyik főnöknek a babája. Ilyesmi talán régebben is előfordult, de az már ijesztő fejlemény, hogy újabban olyankor is híreszteli, ha nem igaz.
Lehet, hogy szervilis környezetben kifizetődik. Amíg a főnök fülébe nem jut.

2008. október 13., hétfő | | 0 megjegyzés

Elmentek. Hála Istennek.

Elmentek. Hála Istennek. Földúlták a metrófúrástól, budai gyűjtőcsatorna építésétől amúgy is szenvedő főváros forgalmát. Igaz, szépen megköszönték a budapestiek türelmét, talán azt is elhitték, hogy a végeláthatatlan dugókban várakozva még szerettük is őket. Végtére is érettünk tanácskoztak! Csak azt nem értem, ha a hadügyérek ennyire félnek, vagy ennyire féltik őket, akkor miért nem egy távoli kastélyban, netán egy lakatlan szigeten találkozgatnak.
Persze, nem először és nem utoljára lett delegáció sújtotta terület Budapest. Ekkora hajcihő azért ritkán volt. Véletlenül ismerem a háború utáni első politikai küldöttség körüli példátlan biztonsági intézkedések történetét.
1947. december 6-án hazánkba látogatott Joszip Broz Tito Jugoszlávia marsallja és miniszterelnöke, hogy aláírja a két ország húsz évre szóló barátsági és együttműködési szerződését. (Megjegyzem időben jött, mert nemsokára láncos kutya lett. Amit a sunyi Rákosi elvtárs alighanem sejtett. Hirtelen beteget jelentett és Moszkvában gyógyíttatta magát, semhogy kezet fogjon, barátkozzon a vendéggel. Ezt rábízta Rajk elvtársra, akivel aztán, tudjuk mi történt.)
Az országhatártól a magyar nép szerető figyelme és a sínek mellé 200 méterenként telepített fegyveres vigyázók árgus tekintete kísérte a Keleti Pályaudvarra érkező két különvonatot. Azért kettőt, mert egyiken a delegáció, másikon 300 jugoszláv biztonsági tiszt utazott. A korábban hős partizánvezér akkora ugyanis merénylettől rettegő marsall lett. Első kívánsága az volt, hogy azokon az utcákon, amerre az ő autója elszáguld evakuálják a lakosságot. Erről még sikerült lebeszélni, mondván nem kell félni, a híresztelések ellenére a budapestiek azért mégsem egytől egyig fasiszták. A házak ablakait azért szigorúan zárva kellett tartani. A továbbiakban fegyveres őrt rendeltek a delegációs útvonalon fellelhető minden csatornafedél mellé. Az Állami Operaház díszelőadása előtt pedig minden széket, egyenként aknakutatóval vizsgáltak át, elkerülendő a merényletet. Megfelelően biztosítható szállást találni pedig hetekig tartott. Szerencsére sikerült. Különösen fontos volt ez Tito elvtársnak, mert titokban ide hozatta nagyon fiatal kedvesét, aki akkor még Jovanka Budisavljevics névre hallgatott. Jovánka természetesen nem vett részt a protokollon, de nem kétséges, hogy rá is nagyon vigyáztak.
Bizalmas információm szerint Titó elvtárs 1947. december 9-én szerencsésen hazaért Belgrádba, és már csak hat hónapot kellett várnia, hogy Moszkvában akkorát rúgjanak bele, hogy kiessen a béketáborból.

2008. október 10., péntek | | 0 megjegyzés

A fogorvosom úgy véli

Azt mondja minap egy javakorabeli (ne szépítsük: idősebb) kedves fogorvos, hogy ő bizony a katonaságnál tanulta meg, de örökre, hogy nem mindig az van, amit szeretne. Ebben a tudatban élte le boldog életét. Ha hozzá számítjuk, hogy mindössze fél évig (előfelvételisként egy évig?) nyúzta az angyalbőrt, akkor elgondolkodtató ez az életre szóló tapasztalás. Arról nem szólva, hogy a legenda szerint az „urakkal” finomabban bántak a seregben, mondván: maguk értelmes emberek, egyetemisták, egyik másikuknak talán még érettségije is van.
Minthogy benne dolgozott a számban nem tudtam a Magyar Néphadsereg ilyen megkésett és áttételes dicséretére reagálni. Mert dicséret ez. Egykoron legtöbben és legkésőbb a seregben tanulták meg, hogy bizony: nem minden úgy van, ahogy akarjuk. E felismerés nélkül pedig nehéz élni. De velünk, a közelünkben élni talán még nehezebb.
Nemrég maga Szekeres honvédelmi miniszter is, bátortalanul bár, de felvetett, hogy kellene valami honvédelmi szolgálat, ha netán tán. Véleménye persze eredhet szakmai szükségből is. De kisvártatva eszembe jutott, hogy egy alkalommal mintha az ellenzék vezére is oda nyilatkozott volna, hogy az ifjúságnak egyáltalán nem lenne ártalmas az efféle időtöltés. Ő mondta ezt, akiről hírlett, hogy igen nehezen, sőt nagyon nehezen viselte az egyetem előtti katonáskodást.
Ha ennyien mondják, (ráadásul egyszer már magam is gondoltam rá) lehet, hogy van benne valami. Mert! Hol tanuljon a mai ifjú ember lemondást, önfegyelmet? Hol tanulja meg fegyelmezetten tudomásul venni, hogy nem minden akarata szerint történik? Néha azt is, hogy a hülyeséget, sőt a hülyéket is el kell viselni. Merthogy ezen tudományok nélkül nehezen élhető végig ez a kurva élet.
Az óvodába bejön az anyuka és patáliát csap, az iskolába a diák seggbe rúgja a fizikatanárt, a kedves vendég a diszkóban szétveri a berendezést, kanyarban, a fater autójával az ifjú 140-el föltekeredik a fára, a csaj, vagy jön, vagy jön egy másik, esetleg összedől a világ és érkezik a mentőautó.
Fegyverforgatás tudományát annyira nem hiányolom. De amit ezen közben meg kellett tanulni! Az hiányzik egy nemzedékből. Csak a tolerancia, meg az imént felsorolt (önfegyelem, lemondás stb.) erényére gondolok. Ami nélkül olyan a mai ifjúság, szóval olyan, amilyet egyre többször észlelünk utcán, munkahelyen, szórakozóhelyen. Már ha eljárunk ilyen fizikálisan és mentálisan is veszélyes helyekre. (Véli mindezt olyan valaki, aki egykor maga is leszolgálta az idejét.)

2008. október 9., csütörtök | | 2 megjegyzés

Négyszázezerszer semmi

Annyi mindenhez nincs közöm, hogy ezek közül megemlíteni egyet, hát valódi élmény számomra. Szavamra, kellemetesebb, mint érdekektől menteses szemlélődni, hallgatózni, nézelődni. Az ember csak szűri, szűri a tapasztaltakat, amint ilyenkor ősszel szűrik a mustot. Ady Endre szerint a bort. (A magyar líra talán legkegyetlenebb versében írja: „És majd szűrik a bort/ pompás aranyló őszben/ S ittasan, tarka lombok/ Hulltán nem én borongok. Lásd: Aki helyemre áll).
Tehát, nincs hozzá közöm, továbbá Verebes István szombati műsorvezető, (saját definíciója szerint) színházi ember sem kért fel, hogy érdekeit képviseljem. Csupán emberbaráti oka van, hogy szóba hozom: talán mégsem illik a jeles színész és rendező színházi teljesítményét nyilvánosan lenullázni egy máskülönben kellemes vasárnap délelőtt.
Kikérem magamnak, Verebes nevében. Ha csak! Ha csak a sommás véleményt közlő vasárnapi műsorvezető (vagy micsoda?), mindenkivel pertu haver kiválóságnak nincs papírja arról, hogy nem tudja, mit beszél. Vigyázat, nem olyan papírra gondolok, amit flepni névvel szokott illetni az utca népe. Soha nem ragadtatnám magam ilyen sértésre. Csupán egy bizonyítványra utalok, ahol a számtan rovatban hajdan szekundát írt Oltvai tanár úr.
Ilyen bizonyítványt, sajna bármelyik általános iskolában könnyű volt beszerezni. De nincs nagyobb baj, mert ezzel a kalkulussal még akármi is lehetett az ember. Lehetett például sportriporter, vagy főszerkesztő is, akár reggeli tévéműsorban is. Feltéve, ha időben leteszi a honvédesküt, hogy szűnni nem akaró, ájult lelkesedésében nem vállalkozik magasabb kvalitásokat igénylő matematikai műveletek fejben való elvégzésére. Végül is, ezt könnyű lehetne elkerülni, mert aztaztazt, már régen nem igényli ez a régen legyalázott öööö, újságírói pálya.
Ennyi előzmény után idézem Verebes István művész úr színházi kvalitásainak, életművének vasárnap reggeli kollégája (főnöke?) által történt szó szerinti lenullázását.
Bíztatás a vasárnapi riportalanynak: „Azt mondja Verebes Pista barátom, aki nálamnál 400 ezerszer jobban ért a színházhoz, – mert én semmit…”
Hát, akkor javaslom, hogy számoljuk ki együtt: 1 x 1 az 1, 400000 x 0= az bizony nulla, azaz semmi.
Ennél azért csak-csak többet ért a teátrumhoz az a derék családapa, színházi ember.

2008. október 8., szerda | | 0 megjegyzés

Hol élünk, elvtársam?

Akárhogy is van, én számban érzem a demokráciát. Semmi másra nem gondolok, csak arra, hogy immár könnyed félmondatokkal is minősíthetem a hazámban uralkodó viszonyokat. Elmúltak azok a rossz idők, amikor legfeljebb kérdésben fogalmazhattuk meg, a maihoz megszólalásig hasonlatos véleményünket. Már ha megvolt a véleményünk. De mindig megvolt. És megvan!
Sokat, sőt mindent (el)mondó, általános kérdés volt annak idején: hol élünk, elvtársam, elvtikém, szakikám, (ritkán és csak bizalmasan) uram? Ebben a kérdőjelben minden benne foglaltatott, de (és ez fontos) bármikor ki is lehetett belőle hátrálni. Ha úgy hozta a sors. Mégis, bőven ki lehetett találni belőle, hogy a kérdező mit is gondol egész vircsaftról. Hol élünk, elvtikém? Hát persze, hogy itt éltünk a létező szocializmusban. Nem állom meg, hogy el ne süssem a régi viccet. (Tudnivaló, hogy, minden politikai viccet a reakciósok találtak ki és a párttagok terjesztettek, pfuj.) Szóval, hogy mi a különbség a működő és a létező szocializmus között? Nos, a létező szocializmus nem működik, a működő szocializmus viszont nem létezik. Ennyi minden lapult az egykor divatos kérdésben.
Ma meg ugyebár megvan a vágyott pluralizmus, ha igény még nincs is rá! Válogathatunk a pártok és a helyzet minősítése között. Semmi kérdés, semmi óvatoskodás, a demokrata különben sem fél, bele a közepébe, ha feltétlenül egy mondatban akarja összefoglalni a véleményét.
Példák:

Ez egy ilyen ország – mondják országszerte, és a legyintésben benne van minden lemondás, Hegyeshalomtól, Záhonyig. (Változat: ez egy következmény nélküli ország.)

Csak az a baj – teszi hozzá az is, akinek jól megy, egészséges, szerelmes, és aki éppen megnyerte a lottó ötöst. Viszont sajnos az orra előtt fogyott el a friss kenyér.

Ma már ott tartunk, hogy – és a hogy mögé mindent lehet mondani: kevés kakaó van a csigában, és az óvodákba a szülők visznek gyümölcsöt, (Lásd: a minapi blogot), ritkították a 2345 számú buszjáratot, stb.

Ezek után mondja valaki, hogy ebben az országban majd’ húsz esztendeje nem változott semmi. Dehogynem, csak az a baj, hogy…

2008. október 7., kedd | | 0 megjegyzés

Lantos Miskával Végh Tóninál

Mind a két néven nevezett úr, Lantos Miska is meg Végh Tóni is emblematikus figurája a magyar focinak. A magyar futball szövevényes történetéhez képest ez a kicsi, amit mesélendő vagyok, onnan jutott eszembe, hogy tegnap megtaláltam Végh Antal egy dedikált könyvét: „Nagy sorstársamnak, Miskolczi Miklósnak hű baráti szeretettel Végh Tóni.” Bevallom, olyan nagy barátságban sohasem voltunk, hogy ahhoz nehéz lett volna hűnek lenni, de ez mindegy is.
A hetvenes években Lantos Mihály, az aranycsapat aranyfedezete lett a székesfehérvári Videoton edzője. Úgy jártunk hozzá az ötvenes évek régi nagy dumáit hallgatni, (ahogy ma mondanák: levenni), mint ájtatos nénik a szentkútra. Óriásikat tudott mesélni a (futball) óriásokról: mikor mit mondott az Öcsi, a Pupos, a Kocka, hogy volt, mint volt. Mindössze egyszer bicsaklott meg. Amikor korszerűsíteni akarta a dumát. Azt mondta: egyszer (edzésen talán) összerúgott a Cziborral. Szegény Zolinak a ballábán úgy feldagadt a nagyujja, mint a kettőhu, na itt bizonytalanul megállt, és tekintettel a nálánál jelentősen fiatalabb hallgatóságra, nem különben az ötvenes évek óta bekövetkezett inflációra, a kettő huszas lókolbász árát kis gondolkodás után felemelte négy ötvenre. Szóval úgy feldagadt szegény Czibor lábujja, mint a négy ötvenes lókolbász. De így már nem is volt olyan érdekes.
Végh Tóni, a Miért beteg a magyar futball c. pamflet elhíresült szerzője akkoriban éppen a Mányi TK, az MTK edzőjeként értett a focihoz. Lantos Miskával egyszer elmentünk Mányra. Tóni éppen a futballpályán szorgoskodott. Póznákra szereltek százas égőket, merthogy, ezentúl villanyfényes mérkőzések is lesznek a faluban. Lekászálódott a létráról, lekezeltünk és a mi Tónink nem ismerte föl a bemutatott szőke férfiban az aranycsapat tagját. Azt mondtuk róla, hogy ő is edző szeretne lenni. Tóni erre, hozzá méltó, nagy ívű előadást tartott a foci lényegéről, az előretolt, meg hátrahúzott ékekről, meg a négy plusz kettes, meg mit tudom én hányas és milyen rendszerekről. Csak akkor sápadt el, amikor megmondtuk neki, hogy kinek is magyaráz.
Nagyon mégsem haragudhatott meg rám a tréfáért, mert a fent idézett dedikációt jóval a történtek után írta.

2008. október 6., hétfő | | 0 megjegyzés

Vigyünk narancsot + fát az óvodába!

A jövő héten minden nap másik gyerek hozzon óvó nénit az óvodába! Hangsúlyozom, csak a jövő héttől kezdve. Most még csak ott tartunk, hogy minden nap másik szülő küld a gyerekkel gyümölcsöt az egész csoportnak, hogy egyenek a kölykök valami egészségeset is. Természetesen az első mondat nem igaz. Az viszont szín tiszta valóság, hogy az egyébként riasztóan kevésnek tűnő kisdedóvókban egyre másra születnek ilyen kényszer megoldások. Ma Szabó anyuka hozott három kiló almát, kedden Mihalik apuka hozza a narancsot, szerdán banánnal teli zacskóval érkezik Bednárik anyuka és így megy ez szépen sorban, a névsor végéig. Aztán, kezdődik előröl.
Nézem a naptárt. Nem kétséges, 2008. októbere van, a Magyar Köztársaságban. Nem tudom, érvényben van-e még az a mondás, hogy legfőbb kincsünk a gyermek, vagy végső győzelmet aratott már a „gyerekprojekt a legjobb invesztíció” formula. Azt viszont biztosan tudom, hogy manapság valóságos kunszt egy gyereket óvodába íratni. Éves előjegyzések vannak, mint egy csipőprotkóra.
Nem volt ez mindig így. Áh! Nekünk például télen csak tűzifát kellett vinni a falusi iskolába. Igaz, hogy ez közvetlenül a háború után, úgy 1946-47 táján történt. Ballagtunk, hátunkon a táskával, hónunk alatt a hasábfával akár két-három kilométer messzeségből is. Voltunk vagy negyvenöten az osztályban és bizony megesett, hogy csak 37 darab fa volt a kályha mellett. Ki nem hozott? Fogja meg mindenki a saját fáját. Persze, hogy volt olyan darab, amelyiket ketten is fogtak. Na, innentől kezdve jó anyáinknak otthon rá kellett írni a fadarabra: Miskolczi Miki, Házi Matyi, Irsai Éva, stb. Elfogyott a vitaalap. Viszont lassan-lassan a tűzifa is elfogyott otthon, így aztán a szülők kieszközölték, hogy hasáb helyett hadd vigyenek a gyerekek szőlőkarót. Az is fából van, az is ég, az is meleget ad, az is belefér a hosszú, öntöttvas Kalor kályhába, és szőleje majd’ minden családnak volt. Értsük meg egymás gondját alapon a jóságos igazgató-tanító beleegyezett a könnyítésbe.
Jaj, de nem gondolt a gyerekek (a szülők?) kreativitására. Mert, szegény gyerekek nehogy már otthonról hozzák az azonosíthatatlan származású szőlőkarót, bandukoljanak vele 2-3 kilométert, amikor az iskola körül is karózott szőlőskertek terülnek el.
Kurz und gut, amikor az igazgató-tanító úr tavasszal kiment az iskolához közeli szőlejébe, hogy elindítsa metszést, hát majd’ infarktust kapott.
Nem tudom, hogy az oktatási minisztériumnak manapság vannak-e saját tulajdonú narancs- és banánligetei az óvodák körül?
Pedig megérdemelné, hogy legyenek.

2008. október 3., péntek | | 2 megjegyzés

Sírokat kerestünk a Don-kanyarban

Hja, én megjártam a Don-kanyart! Nincs ember, aki erre a bejelentésre, ne húzná össze a szemöldökét, nem kezdene számolni, és ne állapítaná meg, hogy az lehetetlen. Aki a magyar szóhasználat szerint „megjárta a Don-kanyart”, az ma minimum 85 esztendős, következésképpen én hazudok. Pedig nem.
Valamikor 1991-ben egy derék székesfehérvári fiatalember Bobori Zoli elhatározta, hogy magyar katonasírokat keres a Don partján. (Lásd még a minapi hírt, mely szerint magyar katonasírokat találtak Ukrajnában.) A diplomáciai hercehurcát most ne részletezzük. Egy szép kora nyári napon vagy negyvenen elindultunk sírokat keresni (akkor még) a Szovjetunióba, Voronyezstől délre, a Don folyó partjára. Zarándoklatnak neveztük a vállalkozást. A zarándokok három csoportját különböztettük meg már a vonaton: 1. Akik eltűnt szeretteik, férjük, vőlegényük sírhelyét remélték megtalálni. 2. Akik soha nem látott apjuk nyughelyére akartak virágot tenni. 3. Egykori frontkatonák, akik másodszor, ezúttal önként jöttek a Don partjára.
ad 1. Margit néni egy Békés megyei faluban özvegyen nevelte fel két fiát, és ez volt életében az első alkalom, hogy átlépte az országhatárt.
ad 2. Feri a temetési szertartást végző tábori lelkész készítette térképpel jött. Boldirevkán, a templomtól északra hatvan lépés, onnan keletre 20 lépés. Ott nyugszik az édesapja. Boldirevkán már a templomot sem találtuk meg.
ad 3. Feri bácsi közhonvéd éppen az Uriv-i dombbal szemben szolgálta 40 fokos hidegben a hazát, és éppen akkor, amikor 1943. január 12-én megmozdult a föld, megszólaltak Sztálin orgonák és rohamozni kezdtek a szovjetek.
Hozzátartozik az igazsághoz, hogy egyetlen magyar katonasírt sem találtunk. Levertünk egy kopjafát valami almáskert szélén, mert a helyiek szerint valaha volt ott egy tömegsír. Akasztottunk koszorút kinyúló faágra, ahol Feri apjának nyughelyét sejtettük. Virágot tettünk egy vasból való árvult sírkeresztre is. (Ilyet csak német katonák kaptak, előregyártva). Végül kérdeztünk egy babakocsit tologató fiatalasszonyt, tud-e magyar katonasírokról. Kikerekedett szemmel visszakérdezett: már mit kerestek volna itt magyar katonák? Mit is?
Dolgavégezetlen álltunk, csak álldogáltunk az Uriv-i dombon, az újkori magyar történelem Mohács-mezején, és mi mást tehet ilyen helyszínen a magyar. Elénekeltük a Himnuszt.
Megjegyzem, történészek a második háború nagy csatái között nem is tartják számon a Don-kanyart.

2008. október 2., csütörtök | | 0 megjegyzés

Lelkizzünk egy hangyányit!

A tárgyak bizony gyakran túlélnek bennünket. A házak, a helyszínek meg különösen. Elég rohadt dolog ezzel szembesülni. Márpedig nem lehet elkerülni a gondolatot, hogy teszem azt egy ház akkor is éppen itt és így fog állani, amikor – szóval, tetszenek érteni. Amit örököltünk, ami saját kis perspektívánkból nézve mindig is ott volt ahol, azt könnyebben elfogadjuk, az történelem. De ami szemünk láttára épül, megcélozva az örökkévalóságot, hát arra másként, arra irigykedve néz az ember. Ha nagy néha kortárs épületet látok csákány alatt haldokolni, bevallom, valami elégtétel félét érzek: hát, ennek sem sikerült az öröklét. A túlélők soha be nem vallott, tűnő büszkeségét, izgalmát érzem.
Megmagyarázom!
1.
Budapest, Vörösmarty tér. Semmi érdem nincs ebben, de én még parkoltam a bombázások után évtizedekig gondozatlan, ideiglenes, gidres-gödrös üres telken Vigadó mögött. Ha jól emlékszem ingyen. Aztán kiűzettünk onnan, mert végre jöttek az építők és felépítették, természetesen az örökkévalóság számára azt az irodaházat, amit a pesti szleng gyorsan elnevezett Elizélt palotának. Könyvkiadók, hivatalok, könnyű- és komolyzenei bázisok, nagyhatalmú intézmények terpeszkedtek benne, de volt egy olcsó önkiszolgáló menza is, fene tudja már hányadik emeleten. Aztán telt múlt az idő, a mi időnk, és egyszer csak bontani kezdték az örökkének vélt valóság ezen kis darabját. Nocsak, én meg még élek! Álltam a téren és elömlött bennem a túlélők titkolt büszkesége. Alig vettem észre, hogy mellém állt valaki. Ő is nézte. A zenész Benkó Sanyi volt. Arra gondolsz te is? – kérdezte, és anélkül, hogy pontosan tudtam volna, ő mire gondol, bólintottam. Szerintem örültünk mind a ketten: túléltünk egy házat.
2.
Olvasom, hogy Tom Lantos özvegye emléktáblát avatott a Szent István parkban, majd bekopogott abba a lakásba, amelyikben Tom, a kis Tomi gyerek átélte a háborút. A mostani lakók meglepetést mutattak. Hát, igen. Ritkán tudjuk, talán nem is akarjuk (merjük) tudni, milyen tragédiák, boldogságok mögött, kiknek a nyomában járunk, hogy életünk mai helyszínei egykor milyen eseményeknek adtak keretet. Véletlenül tudom, melyik pesti lakásban élt a sikeres dizőz Karádi Katalin; melyik várbéli lakásból nézte riadtan a fiatal özvegy Horthy Istvánné, hogy mi történik apósa ügyetlen kiugrási kísérletével; melyik Andrássy úti lakásajtó mögött várták a nyomozók az 1944-es katonai ellenállás résztvevőit.
Furcsa arra gondolni, hogy e helyszínek valamelyikén (bármelyikén) most éppen bilire kéredzkedik egy kisfiú. Furcsa. De ilyen az élet.
Ha menni kell, akkor menni kell.

2008. október 1., szerda | | 0 megjegyzés

Világsztár vagyok, itthon

Onnan tudom, hogy híres magyar tévés személyiség lehetek, hogy folyton megkeresnek a sajtótól: mondjak már valamit magamról. H ugyanis nem visz rólam, tőlem valami hírt, a főnöke bizony kirúgja az erőszakosan érdeklődő szerencsétlen kommunikációs szakembernőt. A szívem szakad meg ilyenkor, és mondok valamit. Például: tavaly voltam Szekszárdon és láttam, hogy valaki éppen vörösbort ivott. Nagyszerű lelkendezik a kommunikációs szakembernő és másnap meglátom magam egy grandiózus összeállításban, miszerint Tom Cruise a rosét szereti, Luciano Pavarotti pedig a fehér borokra esküszik, ezzel szemben én kizárólag szekszárdi vöröset iszom.
A cikkből ugye bárki kiolvashatja, hogy egyívásúak (sőt, egy ivásúak) vagyunk, a velem egy cím alatt említett urakkal. A különbség mindössze annyi, hogy én a vöröset preferálom. Már csak az kell hozzá, hogy el is higgyem és akkor kész: celeb lettem, megcsinált (magának) a magyar bulvársajtó.
A minap azzal hívott fel egy kommunikációs szakembernő, hogy mit szólok hozzá, milyen verseny folyik a sztárvilágban. Na milyen? Hát, a sztárok mesés összegeket kérnek újszülött gyermekük fotójáért. Rettenetes, fertő, gyehenna mondtam volna, de a kommunikációs szakembernő lélegzetvétel nélkül folytatta, hogy például Brad Pitt és Angelina Jolie páros vérszerinti gyermekeik fotójáért milliós nagyságrendű összegeket tettek zsebre. Nem tudom, hogy dollár, vagy forint milliókról van-e szó, de a hír hallatán megállt bennem az ütő. A mi utcánkban ilyesmit én még hírből sem hallottam. Van ilyen, tényleg? És még nem volt vége. A kommunikációs szakember végzettségű (röviden: kszv) hölgyből csak úgy folyt az infó: képzeljem Jennifer Lopez és Marc Anthony 6 millió dollárt kapott a gyerekeikről készült felvételekért a People magazintól, ehhez képest Jessica Alba (és újszülötte) szemét mindössze 1 millióval szúrták ki. Hát, ha valami, akkor ez tényleg kiverte nálam a biztosítékot. Éppen minősíteni akartam, amikor a kszv-nő előjött a farbával:
Vajon én kérnék-e pénzt azért, hogy újszülött kisfiamat lefényképezze a Szélkakas című bulvárlap? Esküre emeltem a kezem és nyugodt szívvel mondtam, hogy: soha. Soha a büdös életben. Egyrészt, azért a képért úgysem adna senki egy huncut krajcárt se, másrészt nincs is újszülött gyerekem, minthogy a kis Vilmos már betöltötte az ötödik évét.
Most már nyugodtan várom a kéthasábos arcképemmel (az említett sztárok fotóiért ugyanis jogdíjat kellene fizetni) megjelenő holnapi újságot, amint éppen nem kérem a fel sem ajánlott pénzt.
Hát ilyen nagy sztár vagyok én!