Megfagytak

Nagy baj lehet velem. Nagyon nagy. Hasonlítgatom az almát a körtéhez. Teszem azt: két alma, vajon hány körte?
Az egész azzal kezdődött, hogy a minap olvastam egy hírt, miszerint két hajléktalan ember megfagyott ifjúságom városának fő utcáján. Dunaújvárosban, a Vasmű úti parkban. (Országosan egyébként már 84-en fagytak halálra az idén.) Talán éppen ott, ahol negyven éve, vagy annál is régebben, éjféltájt üldögéltem egy lánnyal. Egyszer csak ránk világított két rendőr és szigorúan elkérte a személyi igazolványokat. Odaadtuk, lapozgatták, visszaadták. Én pedig felháborodott glosszát kanyarítottam, hogy lám a rendőrségnek nincs jobb dolga, mint békés szerelmespárokat zaklatni a parkban. Persze, más dolga is volt, ha nem is jobb. Hajaj! Néhány éve kezembe kerültek (birtokomban is vannak) akkortájt keltezett besúgói jelentések (másolatai): ki mit mondott az idős, köztiszteletben álló író születésnapján, mit ittak, mit ettek a gyanús értelmiségiek. Ismertem embereket, akiket nagyobb ünnepek táján szorgosan begyűjtöttek, másokat oktalanul fölpofoztak, rettegésben tartottak, ha hosszan beszélgettem a mozi előtt valakivel, másnap megkérdezték az illetőt: vajon miről folyt a duma. (Lásd még: rendőrállam.) A szabadság korlátozásának arról a szörnyűségéről! már ne is szóljak, hogy csak három évente utazhattunk nyugatra, hogy előbb agyon nyomozták azt, aki végre kapott útlevelet, és hogy a nyugat-európai szabadság fogalmára itthon gúnyosan ráragasztották a mondást: persze, szabad a híd alatt aludni.
Ezzel szemben itthon, az „első szocialista” címmel sújtott városban (másutt is) elképzelhetetlen volt a híd alatti alvás. És nem csak azért, mert még nem állt a Duna-híd. Se szeri, se száma nem volt a munkásszállói ágyaknak, ahol azok is alhattak, sőt lakhattak, akik már régen nem dolgoztak az adott gyárban, már régen nyugdíjba vonultak, csak éppen nem volt hová hazamenniük. Nem is fagyott meg senki az utcán.
És most itt ez a demagógiába hajló belső kényszer, hogy összehasonlítsam az almát a körtével. Mondom, hogy nagy baj van velem.
Akkoriban alig fájt, hogy privatizálták az első ötéves terv nagyszerű alkotását, dolgozó népünk büszkeségét, a békeharc bástyáját, hogy állami tulajdonból eladták a hajdan Sztálin nevét viselő gyárat, amit egykor lelkesen építettünk és súlyosan megkoplalt az egész ország. Mindössze odáig jutottam, hogy: na ezt se gondoltuk volna! Én sem, de alighanem az a két férfi sem, akik talán kitüntetett sztahanovisták voltak egykor, vagy már ide született gyerekként elhitték a nekik ígért boldog, szocialista jövendőt, esetleg már akkoriban is várták az igazi szabadságot. És most kihűlt testükkel, szabadon kinyújtóztak a halál oldalán. Megfagytak a Vasmű úton. Ugye érződik, hogy milyen meredeken csúszom a demagógia irányába?! De hát, előre megmondtam, hogy nagy baj van velem. Jobb is lesz nekem, ha ragaszkodom a jegyzet szokott terjedeleméhez, és abbahagyom, nem magyarázom tovább a magyarázhatatlant. Egyébként pedig:
Hej, de szívesen átadnám a személyi igazolványomat a Vasmű úti parkban annak a két bunkó rendőrnek, ha az a régi lány még élne, és szeretne.