2010. október 31., vasárnap | | 1 megjegyzés

Álmok a déli végeken

Szép nagyot álmodnak újabban a déli országhatár mentén. Uniósat. Közelebbről, hogy az unió majd támogatná a Szeged-Szabadka-Baja vasútvonal újranyitását. Meggyőző tanulmányok is születtek már a hajdan fontos, kelet-nyugati vaspálya történetéről, és legújabb kori gazdasági szükségességéről. Ezeket nem ismételném.
De! Létezik a nevezett „viszonylat” múltjának egy mellékszála is, amit - a környék helytörténetét tanulmányozva – van szerencsém ezúton röviden közre adni.
Az országhatár által Horgosnál és Csikériánál kétszer is (1920 és 1945/1947) elmetszett vasutat, a maradék Magyarországon megkísérelték pótolni. Az 1920-ban aláírt/elismert, délen 1921 augusztusában realizált országhatárt még 1922-ben is igazítgatták. A nemzetközi határrendező bizottság 1922. április 3 és május 3 között tekintette át az E jelűnek nevezett 135 kilométer hosszú határszakaszt. Vassel Károly vezérkari ezredes magyar főtárgyaló bizalmas jelentése szerint: sikerült a megszállva tartott Szeged Alsóközpontból (ma Mórahalom) visszavonulásra bírni a szerbeket, továbbá meggyőzni a bizottságot, hogy „a Kelebia és Csikéria vasútállomásokra a Szeged-Baja vasúti összeköttetés létesítése végett Magyarországnak szüksége van”. Vagyis, a határon túlra maradt Szeged-Szabadka-Baja vonal helyett terveztek egy új, a határ belső oldalára eső Szeged-Kelebia-Baja vasúti pályát.
Talán e terv (ha egyáltalán igaz volt) halovány része lett az 1927-ben átadott (és 1975. augusztusban kimúlt) Szeged-Várostanya (ma Ásotthalom) keskeny nyomtávú vasút, amely kőhajításra megközelítette a kelebiai Nagykéri majort, ahonnan egy még keskenyebb nyomtávú vasút (inkább lóré) vitt a Tompa alatti Sáskalaposig, ahonnan viszont ugyancsak kőhajításra volt az egykor Szabadka-Bácsalmás-Baja-i immár zsákvonal Csikéria-i végállomása. Az érvként használt terv alighanem inkább a szerbek által követelt egykor szabadkai puszták, akkorra már Kelebia és Csikéria községek magyarnak megmaradását, mintsem a vasútvonal tényleges kiépítését szolgálta. Nem is lett más, csak terv.
1928. júliusban felröppent egy újsághír, hogy „még ezen az őszön megnyílik a Szabadka-Csikéria Bácsalmás-Baja közötti vasút”. De hogy valóban megnyílt-e? Nincs rá adatom. 1941-ben, a bácskai bevonulás után viszont megnyílt, de aztán az újra vont határ és a láncos kutyázás miatt végleg megszűnt. 1960. október 31-én pedig a Csikéria-Bácsalmás immár zsákvonalon is elpöfögött az utolsó vonat. A határ közvetlen közelében még a síneket is felszedték, lebontották a csikériai vasútállomás épületét, nem maradt ott csupán egy hatalmas, alighanem az 1880-as években ültetett platánfa. (Érdemes lenne védetté nyilvánítani.)
A II. háború utáni Hároméves Tervben (amit természetesen sikerült 26 hónap alatt teljesíteni) valamelyik érintett község még vizionálja/ígéri a belső, Szeged-Kelebia-Csikéria-Baja vasúti összeköttetés megépítését, de hát ez csak afféle falusi álom volt. Nem több mint, hogy az ország újjáépítését szolgáló három év valamelyikében majd újra meszelik a templomot. Hát, nem meszelték. Elmeszelték.

2010. október 28., csütörtök | | 1 megjegyzés

Találkoás(om) egy fiatalemberrel

Ő nem az a fiatalember, akivel Karinthy Frigyes találkozott egykor a Duna-parton. Ezért a megkülönböztető zárójel. Nem is kérte számon, hogy mit nem váltottam be ifjúkori álmaimból, terveimből, kikkel alkudoztam, és mi mindennel alkudtam meg. Nem! Ez a máskülönben rokonszenves, 20 éves, kisportolt, tanult (érettségi után még két év), lányoktól dédelgetett fiatalember két esti beszélgetésünk során csak kinyilatkoztatott.
Azt mondta, hogy a cigányokat, ki kell telepíteni egy szigetre. Kész, passz. Részéről a kérdés megoldva. Ellenérveimre, hogy talán mégsem ilyen egyszerű a dolog, hogy elébb nézzünk önmagunkba, miként kerültek abba a helyzetbe amiben vegetálnak, és milyen felelőssége van ebben az egész társadalomnak, az ország mindenkori vezetőinek, gazdaságpolitikájának, stb. Nos, erre a sok és még több kérdőjelre némi hallgatás után tett egy engedményt: jó, a zenész cigányokat nem, mert azok legalább dolgoznak. Kérdtem: tán’ szereti a cigányzenét, magyar nótát? Azt nem. Nem is tud, egyet sem.
Áttértünk Erdélyre: Erdélyt vissza, mert az mindig is magyar volt. Mondtam: nekem is fáj Trianon (ráadásul én a mai országhatárokon túl születtem), de 1910-ben Erdély lakosságának kétharmada román nemzetiségű volt. Ráadásnak meg a kiegyezés után ott volt az ostobán nacionalista magyar politikai elit. Hirtelen ötlettől vezérelve megkérdeztem a fiatalembertől: emlékszik-e tanulmányaiból, hogy mikor is volt a kiegyezés? Kicsit bizonytalanul, de azért rávágta, hogy 1944-ben. Miről vitatkoztam volna vele ezek után?
Miről? Hát a holokausztról, ami szerinte egy mese, mert van egy barátja, aki turistaként járt Auschwitzban, ahol szerinte csupa újonnan épített barakkot látott, és a kémény betonja is láthatóan friss. Mondtam, hogy az egész világot nem lehet becsapni, meg a hazai névsorból is 600 ezer magyar zsidó hiányzik, és ebben az ügyben az én kérdésem csak annyi: vajon az angol-amerikai repülőgépek 1944-ben miért nem bombázták le az odavezető vasutakat? Bár ne kérdeztem volna. Merthogy igen-igen elcsodálkozott: hát nem az oroszok bombáztak Magyarországon?
A beszélgetés és az érvelés persze sokkal tovább, két hosszú esten át tartott. Annak csak a rezüméje ennyi. El is búcsúztunk egymástól anélkül, hogy érdemben válaszolt volna: kitől hallotta ezeket. Vállat vont: senkitől, ő tudja. És becsületesen a szemembe nézett, amikor keményen kezet fogtunk.
Bennem meg felhorgadt a kérdés: de nem az, hogy hol rontottuk el? Mert elrontottuk. Az igazi kérdés nyugtalanít azóta: lehet, hogy 20 évesen én is ilyen ostoba egyszerűen kezeltem az akkor is bonyolult világot? Istenem, lehet, hogy ötven éve én voltam ez a fiatalember?
A lelkiismerettől is vezérelve kiszaladtam a folyosóra és utána kiabáltam: fiam, soha ne higgy annak, ami egyszerűnek látszik!
Nem hiszem, hogy meghallotta.

2010. október 25., hétfő | | 1 megjegyzés

Ahol a part szakad

Ijesztően feledékenyek az emberek. Nézem a televíziót, olvasom az újságokat és tudomásul veszem, hogy szakad a löszpart Dunaújvárosban. Nem először.
Mielőtt történelmi távlatokba bonyolódnék, el kell mondani, hogy az omlás jelenlegi helye, a város Táborállás nevű része, nem tartozik az épített /Sztálin/városhoz. Félre tehát a közvetlen politikai következtetésekkel!
A magas löszpart Dunapenetele község fölött, nem először csúszik el a Duna irányába. Évszázadokkal ezelőtt is, később is följegyeztek hasonló eseteket. Más lapra tartozik, hogy - ezúttal nem részletezett történelmi okokból - 1950-ben ide rendelték felépíteni az Első Ötéves Terv büszkeségét, a Dunai Vasművet és az első szocialista várost. Valami azért gyanús lehetett a helykijelölést illetően, mert ide hívtak egy állítólag Polsin nevű szovjet talajmechanikus mérnököt, aki hümmögött és látva a megmásíthatatlant, leírta, hogy a talajösszetétel „kellő elővigyázattal alkalmas az építkezésre”. Viszont óva intett a talajvízszint emelkedésétől: azt ajánlotta, hogy árok, gödör 24 órán túl véletlenül se maradjon nyitva. Kell-e mondani, hogy a nagy sietségben ez utóbbit soha senki nem tartotta be. Sok más előírást sem.
És a következmény: már 1950 nyarán az alsó parton felhalmozott sóder alatt megmozdult a föld, 1951-ben a mai Liszt Ferenc kert mögött, mintegy 40 méter hosszan tíz méter mélyre szakadt le a felső part él. A fekete leves 1964 február végén következett, amikor a Radarnak nevezett barakktábor fele szállt alá és ami kegyetlenebb, a Dunai Vasmű I. számú szivattyútelepe vagy ötven méterrel beljebb csúszott a Dunába. Szakadtak a hűtővizet szállító egy méter átmérőjű csövek, megbillentek a Barátság városrész (part élhez közeli) emeletes házai. A kormány katasztrófa sújtotta területnek nyilvánította a környéket és a további nagyobb károk (nem különben a szörnyű blama) elkerülése végett hosszú éveken át összesen 1 milliárd (akkori) forintot invesztált a partvédelemre. A felső parton 200 talajvíz szint ellenőrző kutat fúrtak az anyagrétegig, rendszeresen szivattyúzták a talajvizet, a Dunában épített kazettákkal (terméskővel és kohósalakkal) megtámasztották a partot, teraszokat építettek a magas partfal helyén, és megfogadták, hogy: soha, de soha többé ellenőrizetlenül elfolyó, ellappangó, becsatornázatlan vizet.
És akkor alig pár évtized múltán az eredendően hét végi pihenésre, kertészkedésre használt Táborálláson valaki, valamikor, valakiknek családi ház építésére adott engedélyt, vezetékes vízellátással, szennyvíz csatorna nélkül. Elég lesz egy emésztő gödör (amihez a szippantót vagy ki hívják vagy nem). A gödörből majd úgyis elszivárog a víz. El is. A lösz könnyen átereszti, egészen az agyagrétegig, amelyen pedig előbb vagy utóbb majd elcsúszik a part - a Duna felé.
Utóbb olvasom, hogy a közeli Kulcs községben is leszakadt a magas part egy darabja. És tudom, hogy Kulcson is van vezetékes víz, de nincs szennyvízcsatorna és ott is egyre többen lakják állandóan az eredetileg nyaralónak épített házakat.
Hát, ez van.
Mert mi mindent könnyen elfelejtünk. Mi biztosan nagyon messziről jövünk.

2010. október 16., szombat | | 2 megjegyzés

Azért a víz az úr!

Az ivóvíz drága. Na, de mitől avagy kitől drága? Egy megtörtént eset alapján próbálom elmagyarázni.
Reggel becsöngetnek hozzám, hogy azt mondja: „vegyenek vizet, mert húsz perc múlva, három órára le lesz zárva az utcában”!
Veszek: fazékba, lavórba, vödörbe. Gondolom így tesz a fél utca. Tíz perc múlva borotválkoznék a csapnál, de már nem lehet. Nem baj.
Bő fél óra múltán elhagynám a házat. Nehézkes a művelet, mert a kapu előtt áll egy kisebb és egy nagyobb fehér furgon, kékkel rájuk festve a vízvonal . Jelen van továbbá egy sárga önjáró markoló is. Ez utóbbi lecövekelve.(Első kiszállás.) Négy rokonszenves úr a jól végzett munka örömével kémleli a kerítés mentén kiásott gödröt. A gödör alján zavaros víz, deréktáján egy fekete műanyag cső éppen fut az udvarom felé. Tehát az én házam előtt volt a csőtörés. Szerencsére már minden rendben. Próbáljam ki a kerti csapot. Kipróbálom, jön a víz, ilyen egyszerű ez. Melegen kezet szorítunk, köszönöm, én el, ők is menőben.
Másfél óra múlva gyanútlanul megtérek otthonomba. A ház elé éppen beáll a már látott nagyobb méretű, fehér furgon. (Második kiszállás.) Ismerős, fürge urak ugranak ki belőle, buvárszivattyúval, tömlővel, agregátorral, berántás, pöfögés, merítés, tömlőterítés: és a slag végén olajozottan ömlik a víz – ezúttal a vízaknából. Az utcára. A szomszéd észlelte a bajt. Alighanem az utcai javítás következtében (a rángatás miatt-e, avagy a víznyomás hirtelen növekedésétől) a kerítésen belül lévő vízaknában szétnyílt/kinyílt/eltört egy fitting (persze, mert szar magyar minőség - magyarázták a mesterek) és emiatt másfél órán át zubogott a víz. Előbb csak az akna telítődött, majd azon túl a szomszéd szép virágos kertje is. Persze, mert arra lejt az udvar. De nincs baj, lám hipp-hopp visszajöttek, kiszívták, lemásztak, kicserélték (a fittinget, nem magyarra!), és ami fontos, elismerték. Bíztattak, hogy hívjam a fehér autón lévő számot, merthogy vízórán innen, vagyis a káromra történt az elfolyás. Az ő hibájukból. Majd jóváírják.
Hívtam, ígérték. Hát, majd meglátjuk!
Már éppen megnyugodni készültem, amikor csak úgy ambulanter, szinte kedvtelésből ismét megjelent a fehér furgon (Harmadik kiszállás.): ja, merthogy elfelejtették felírni a vízóra számát. Lemásztak. Felírták. Barátságosan kezet ráztunk. Derék fiúk.
Másnap már menetrendszerűen jöttek. (Negyedik kiszállás.) Egy billenős teherautó, egy fehér furgon és egy sárga önjáró markoló. A fehér, szakembereket és döngölőt hozott, a sárga önjáró pedig a billenős platóján felhalmozott sóderből kétharmadáig betemette a gödröt. Egyharmad temetetlen maradt. Oda majd termőföldet hoznak. Megígérték. Hoztak is. Elvégre becsület is van a világon. Le is döngölték.(Ötödik kiszállás.
Újra megköszöntem a valóban gyors segítséget. Csak később vetem észre, hogy a korábbi gödör elkerítésére szolgáló léceket és állványokat itt hagyták. Alkalom adtán (remélem) majd eljönnek érte.(Ez lesz a hatodik kiszállás.)
Átmenetileg úgy tettem, mintha szívből örülnék a gördülékeny, gyors ügyintézésnek. Úgy tettem, mintha nem érdekelne, mintha nem tudnám, hogy a hatszori kiszállás költségeiért kit terhel a felelősség. Naná, hogy tudom, - hiszen én is itt élek - de számra venni sem vagyok hajlandó az illetőt. Ezért csak bizalmasan, teljesen névtelenül mondom, hogy: Gy-vel kezdődik és urcsánnyal végződik. Nahát!

2010. október 10., vasárnap | | 0 megjegyzés

A halasi vasútállomás

Nem tudom, a 66. kerek évfordulónak számít-e? De itt van ez a kiskunhalasi vasútállomás, ahol éppen 66 éve valami fontos történt velem. Sokáig azt gondoltam, hogy az az október csak nekem fontos. Aztán az ember olvas össze-vissza mindent, és egyszer csak valami közösségfélét érez azokkal, akiknek emlékezete így vagy úgy szintén őrzi a kiskunhalasi vasútállomást, 1944. október közepéről.
Megírtam már másutt/máskor, hogy 1944. október nyolcadikán egy Szabadka/Kelebiáról Budapest felé induló, utolsó civil vonat utasaként a kiskunhalasi állomáson, egy marhavagonban várakozással töltöttem 48 órát. Szüleimmel és más megtévesztettekkel együtt menekültünk a közeledő Vörös Hadsereg elől. Hat esztendős voltam. Miután átéltünk ott egy-két bombatámadást, Budapest felé meg csakis német katona vonatokat indítottak tovább, október 11-én reggel, okos anyám meggondolta magát és felkönyörgött bennünket egy visszafelé induló, már ágyúval felszerelt vonatra. Azon dunyhásan, paplanosan, zsírosbödönösen, batyusan, ahogy akkoriban menekülni szoktak volt. Mi vissza- azaz hazamenekültünk az ősi kelebiai házba. Ott vártuk be az oroszokat.
Aztán 2008. novemberében kezembe került a Kecskeméten megjelenő Forrás c. folyóirat és benne egy recenzió a Zsidósors Kiskunhalason c. könyvről. A könyv szerint október 11-én, (vagyis a mi visszamenekülésünk után néhány órával) Újvidékről több vagonban 200 fiatal munkaszolgálatos érkezett a pályaudvarra, akiket partizán veszélyt vizionálva, német és magyar katonák, valamint néhány helyi vasutas, géppuskával egyszerűen lemészárolt. Talán ha 15-en maradtak életben, közöttük Ruttkai Éva későbbi színésznő Iván nevű bátyja.
Már ennyi egybeesés is elég volt a késői megdöbbenéshez. De!
A napokban megvettem Huszár Tibor Metszetek c. könyvét, amiben meg azt olvasom, hogy sógora (aki munkaszolgálatosként már megjárta a Don-kanyart) 1944. október 15-én Beregfy nyilas honvédelmi miniszter, rádión küldött parancsolatára visszatért kiskunhalasi alakulatához. Sorstársaival együtt azonnal bevagonírozták őket. A vagont viszont ott felejtették az állomáson. Két nyilas suhanc észrevette a hátra hagyott zsidókat, és ha már így esett, hát beléjük eresztett néhány sorozatot. Senki nem maradt életben. Pedig!
Pedig, a szovjet hadsereg egy előőrse (ezt meg helytörténeti kutatásaimból tudom) október 16-án Kisszállásnál, néhány kilométerre a halasi pályaudvartól, már elérte a Szabadka-Kiskunhalas vasútvonalat.
Hatvanadik születésnapom táján (ez sem tegnap volt) szisztematikusan fölkerestem azokat a helyszíneket, ahol hitem szerint valamikor eldőlt/megfordult a sorsom. Kicsit álldogáltam a halasi pályaudvaron is. Anyám okos döntését ünnepeltem csöndesen. Balgán nem gondoltam arra - de hiszen akkor még nem is tudtam -, hogy azon az októberen másoknak sokkal, de sokkal többet, az életet, de inkább a halált jelentett ez a manapság kedves, virágos, békés kisvárosi pályaudvar.
A naptárak ma is októbert mutatnak.