Éljen a béke

Félve tekintek szét a nagy magyar rónaságon, vajon mi érik legközelebb. Mert nem lesz az jó senkinek. Csak háborúság lesz belőle, amit az ember nem kívánhat se magának, se senkinek. Akkor sem, ha a végén mindig kitör a béke.
Volt itt már meggyháború, mert nem vették át a kereskedők és a meggy ott rohadt a fán. Sorrendben talán a búzaháború következett. A reméltnél alacsonyabb árat kínált érte az átvevő. A dinnyeháború szörnyűségét feledni is nehéz, patakokban folyt a sok piros lé a bevásárlóközpontok előtt. Most ért véget(?) az almaháború és a blokád Szabolcsban. Egerbe viszont már beizent a szőlőháború, amennyiben még nincs ára a szőlőnek. Fenik a fejszéket, dőlnek majd a szőlőtőkék, mint egykoron a török janicsárok. Biztos van olyan minisztériumi ember, aki már imádkozik is: Édes Istenem, add, hogy az idén ne érjen már semmi. Se szilva, se dió, se mogyoró.
Azoknak mondom, akik legfeljebb 20 évre tudnak visszatekinteni, hogy bizony a termelők és felvásárlók háborúja nem újdonság. Legalább olyan régi szcéna, mint amilyen régen és folyamatosan nem tud megbékülni egymással az időjárás és az élelmiszer termeléssel foglalkozó népesség, röviden parasztság.
Hatvan éve lehetett, mert még voltak magán gyümölcskereskedők. Boldogult nagyanyám kézen fogott egy koraeste és azt mondta, hogy most pedig elmegyünk a Rozsnyai bácsihoz az alma áráért. A kereskedők –gondolom forgótőke hiányában – akkor is utólag fizették a parasztot. Előbb elvittük az almát, amit ő eladott Pesten és csak utána fizetett érte. Ha fizetett. Mindenestre nem sietett vele.
Nagyanyám harmadszor próbált kasszírozni én először mentem vele két gombóc (1 forintos) fagylalt reményében. Odaértünk Rozsnyai bácsi házához, nyár, nyitott ablak és valakik odabent hangosan vitatkoztak. Illetlenül megálltunk kicsit hallgatózni. Nem eredménytelenül. A hangzavarból kiharsogott egy erősen borízű férfihang (van a hangnak íze?) és jól érthetően deklarálta:
- Ebből a házból máma pénzt nem visz ki senki!
Nagyanyámat ez kellően gondolkodóba ejtette. Be se kopogtunk, mert minek is. Azonnal blokád alá vettük a házat, amennyiben oda támasztottuk kerékpárjainkat a kerítés kapujához, hogy itt aztán senki se ki, se be. Addig el nem megyünk, amíg nem fizet. De sötétedett és nagyanyám elfelejtette bezárni a csirkeól ajtaját. Haza kellett menni. Arra már nem emlékszem, hogy a Rozsnyai bácsi mikor és mennyit fizetett, de én egyszer csak kaptam egy gombóc (ötven filléres) vanília fagylaltot.
Ebből is látszik, hogy a világok nem változnak. Csak a dimenziók.