Volvo a Volgában

Akkoriban még nem volt se országgyűlési képviselő, se bukott kapitalista, jóformán még nem csalódott senkiben Petrenkó János ózdi lakos. Akkoriban a munkásból lett munkáltató, a sorsát saját kezébe vevő, a nagy lehetőségeket megragadó, tehetséges, sikercsináló vállalkozó országos példája volt. Csak! Húsz éve ennek, és annak is, hogy Benkő Imre fotóművész kollégámmal elautóztunk Ózdra, hogy riportot csináljunk vele, az unikummal, a munkásból lett gyártulajdonossal.

Otthonában fogadott bennünket. Háza (ha jól emlékszem) a dombra kapaszkodó, Kisamerikának nevezett városrészben állt. A kellemes, akkor modernnek tűnő nappali előtt fehér ingben, nyakkendősen, öltönyben várta a sajtót. Ordított róla, hogy kiöltözött, hogy szokatlan neki a jelmez. Körülbelül annyira, mint amikor az egyenruhához szokott katonatiszt civilbe öltözik.

Eleinte a múltról beszélgettünk. Az OKÜ-ben (Ózdi Kohászati Üzemek) volt inas, később szakmunkás, még később kitüntetett újító, ja és trombitás. Úttörőzenekarban kezdett és rettenetesen megküzdött az előrelépésért. Szülei épülő házának pincéjében, vakolatlan betonfalak között éjszakákon át gyakorolt mire elért a bányászzenekarig. De akkorra már saját tánczenekart is alapított és hétvégeken a presszóban nyomták. Csak nem a híres Gyöngyszemben? virítottam csekélyke ózdi helyismeretemmel. De bizony, mondta és éreztem, amint befogad a szívébe. Ismerem a gyárra, munkájukra, szakmájukra, városukra büszke ózdiak mára alighanem elavult mondását: Ózdon kívül nincs élet, s ha van is az nem ugyanolyan. (Extra Ózdom non est vita, si est vita non est ita.)

Petrenkó János büszke, messzire néző, sikeres ózdi munkaadó volt, akkoriban. Csak a váratlan kérdéseket nem bírta. Azt kérdeztem: mit érzett, amikor az őt felnevelő gyár bejárata fölé kiírták, hogy: Pekó Acélipari Művek. Azt nem lehet elmondani – próbálta mégis elmondani, de elérzékenyült, szeme megtelt könnyel és kiment a fürdőszobába.

Búcsúzáskor az autójáról kérdeztem. Volga – mondta. Volga? Na ja, de Volvo motor van beleépítve – somolyodott el.- Engem ne irigyeljen senki!

Igen, akkoriban ilyenformán álmodoztunk a készülő új világról, mások is, többen is. Közöttünk Petrenkó János munkássorból készülődő új kapitalista is ilyennek képzelte: Volgába épített Volvo motorral.

Bele is bukott.

A vesztesek jussa

Karácsony óta kellemes eszmecsere folyik a 168 óra c. hetilapban arról, hogy az öregek befogják-e pörös szájukat, avagy éppen fordítva, igenis nyissák ki. Ez ideig csak idősnek mondható írástudók győzködték egymást (és magukat). A fiatalok hallgatnak.
Az előbbiekhez tartozó kortársként, csak megjegyzem, hogy a világ szempontjából majdnem mindegy, mit csinálunk. Máskülönben meg a szót kérők pártján állok. Némi megszorítással. Véleményezzünk, protestáljunk, dohogjunk, beszéljünk, írjunk, mindössze (mindössze?) azt kell tudomásul venni, hogy minden kérdésben, vitában, véleményeltérésben eleve vesztésre vagyunk ítélve. A természet által.
El kell fogadni, hogy a legocsmányabb vélemény hordozója is röhög, mert biztos győztesnek tudja magát ellenünkben. Feltéve hogy húsz-harminc évvel fiatalabb és jogosan reménykedik abban, hogy túlél bennünket, a véleményünkkel együtt. Pregnáns példát mondok. Főszerkesztők egy kiválasztott csoportja a 2002-es kampányciklusban zártkörű beszélgetésre fogadta a sikeres és további sikereiben vakon bízó ifjú politikust, aki többek között elpanaszolta, hogy őt, (őket) a sajtó (akkor még) nagyobbik fele, élen a főszerkesztőkkel, hát bizony nem kedveli. Aztán egy merész képzettársítással megjegyezte: ahogy így elnézi a körben ülők ősz haját, az idő majd ezt is megoldja. Hat-hét esztendeje még ekkora otrombaságot sem illett zártkörű beszélgetésekről kiszivárogtatni. Csak tudomásul lehetett venni, hogy új rablói vannak a nyárnak.
A vesztésre ítélt korosztályok pedig legfeljebb a Jóistenhez protestálhatnak. Erről az ifjak, a mindenkori ifjak gondoskodtak. Hogy az időseknek véletlenül se legyen véleményérvényesítő lehetőségük. Véleményük persze lehet. Amolyan Ugocsa non koronat!
Azt ajánlom, hogy akinek (még) van álláspontja a való világ kis és nagy ügyeiben, továbbá képes azt szabatosan megfogalmazni, ne fojtsa magába, írja le. Az interneten még fórumot is könnyen talál hozzá. Olvasókat is. Nem (több)százezret, de százat, kétszázat biztosan.(Ezt a blogot pl. rövid hat hónap alatt 53 országból 11 ezren látogatták.) Csak azt ne várja, hogy ettől valamerre, akármerre elfordul majd a világ kereke. Egyébként pedig, mindig így volt e világi élet, csak azért nem tűnt fel, mert korábban mi álltunk a túloldalon.
Az írástudó idősek tekintsenek játéknak, szórakozásnak, szellemi tornának, egészségmegőrző tevékenységnek minden leírt sort, amely segít megőrizni a javasolt max. 140/90-et.
Nem ígérem, hogy könnyű lesz, de meg kell próbálni.

Szexuális úton terjedő tehetség

Az igazi tehetség forrása igazi titok. Volt. Egészen a legutóbbi időkig, amikor is korszakalkotónak éppen nem mondható megfigyeléseket tettem - a tárgyban. Pontosabban az alanyban.
Kutatásom tárgya/alanya röviden összefoglalva: a magyar televíziós csatornákon magukat mutogató nőnemű egyedek talentumának mibenléte. Különös tekintettel e talentum viharos terjedésére.
A való világ más területein felvetődő kardinális kérdés, hogy vajon a tehetség érvényesülése, avagy az érvényesülés tehetsége élvez-e prioritást, a televíziók háza táján régebben sem okozott gondot. (A prioritás szót feltétlenül keverjük bele az ügybe, különben nem leszünk elég tudományosak. Ha pedig valamiről azt állítjuk, (ilyen a képernyőre befurakodó tehetség is), hogy két, sőt három prioritása van, nos ez esetben akár államtitkárnak is jelentkezhetünk, de parlamenti képviselőnek feltétlenül. Idő és a hely hiányában azonban most csak az egyik prioritásról értekeznék.
Van szerencsém ehelyütt a televíziókban felbukkanó és ott megnyilvánuló hölgyek tehetségének eredőjét, forrását, analízisét kíméletlenül a nagyérdemű és érdeklődő közönség elé tárni. Empirikus kutatásaim eredménye szerint manapság nagy valószínűséggel, de nem kevés gyakorisággal, főleg és általában, kevés kockázattal, az érvényesülés tehetségének vagyunk szemtanúi a képernyőkön. Megállapítottam továbbá, hogy az érvényesülés tehetségének mértéke (vö. a képernyőn való szereplés váratlan gyakorisága) meglepő módon korrelál az életkorral, a csípő és mellbőséggel. Valamint és főként a nem-mel. Amely nemhez tartozó tehetségtől megfelelő helyen elvárják a feltétlen igent. Különben hogyan lenne lehetséges, hogy a képernyőn frissen felbukkanó tehetségek között egyáltalán nincsenek 40 éven felüliek, ellenben kivétel nélkül megfelelnek a fentebb összefoglalt kívánalmaknak és méreteknek.
Szíves engedelmükkel most térnék rá világraszóló felfedezésem lényegére, mely szerint: a képernyőn megnyilvánuló tehetség szexuális úton terjed. Alighanem, de figyelemre méltó gyakorisággal. Az ilyen-olyan hímnemű tévés celebek házastársai, élettársai, párjai ugyanis meglepő gyorsasággal maguk is megjelennek a képernyőn, hogy ott szintén tehetségesnek nyilváníttassanak. Ráadásul a szexuális úton terjedő tehetség - hogy is mondjam finoman, szóval - vírusa, nem válogat. Egyformán terjeszt fitneszes, dalénekesi, műsorvezetői, zebrashowmani, divat-, tánc-, szakács- és úgy általában a magyar celebeket egyébként is jellemző mindenféle talentumot. Amelyek aztán rubin drágakőként beragyogják a mi színtelen otthonainkat.
Amíg hozzá nem vágunk egy cipőt a képernyőhöz.

Óvó bácsi a kiskacsa

Új elemmel gazdagodott az egyszülős családban felnövő gyerekekért folyó álságos társadalmi aggódás. Az alakoskodás akár természetesnek is mondható, hiszen az általános iskolások kb. fele már elvált szülők gyermeke. Másfelől az aggódó társadalom jórészt azokból áll, akik maguk is felbontották a házasságukat. Ezért aztán ez a vívódás is éppen olyan meddő, mint amilyen más társadalmi gondok megoldására irányuló lihegéseink többsége.
Az új elem sem több mint a régen hangoztatott „a gyerekek fele apa, egyáltalán férfi minta nélküli családban növekszik felnőtté”, kezdetű régi sirámra adott új (alternatív) válasz. Valaki kutatni kezdte ugyanis, hogy ha már ilyen helyzet van otthon, miért nincsenek legalább az óvodákban férfiak, óvó bácsik. (Az iskolák alsó tagozataiban is többnyire nénik vannak.)
A dolgozat szerzője utána járt, kikutatta, hogy Magyarországon 32 ezer működő óvó nénire 70 óvó bácsi jut. Nem is hittem volna! Feltételeztem, hogy hazánkban egyetlen óvó bácsi sincs. Pedig! Pedig már 1976-ban riportot írtam az első, és akkor egyetlenről. Igaz, ő is csak afféle pótlékként működött a dunaújvárosi munkásművelődési központban. A feleségétől kérte, könyörögte el a feladatot. Muskotály Péter akkor nyilatkozott a sajtónak:
-Amikor épült a művelődésház itt voltunk társadalmi munkázni. Mondtam a haveroknak, meglátjátok, leszek még én itt óvó bácsi. Csak röhögtek.(Lásd: Velem üzentek, 51-53.old. Ifjúsági Kiadó, Kozmosz könyvek, 1976)
És lett. Bábozott, pisiltetett, vigasztalta a kislányt, akit idő előtt hazavitt a mamája, megígérte, hogy holnap visszajöhet, eljátszotta, hogy ő kiskacsa, lerendezte (szó szerint így mondta) a farkast, amiért bántani merészelte a gidát, megtörölte Józsika orrát, énekelt: a bugaci bíró háza, de szépen van kipingálva, elmagyarázta, hogy mit jelent a szó: pingálni. Egyszóval fényesen bizonyította, hogy a nénikkel egyenértékű a bácsi.
Úgy tűnik, azóta sem hitték el neki. Elismerem, nem is volt könnyű dolga, mivel a társadalom akkoriban éppen a nők egyenértékűsítésével volt elfoglalva. Kivált Dunaújvárosban szerették bizonygatni, hogy a nők éppen olyan jó nehézgépkezelők, toronydarusok, kőművesek és betonszerelők, mint a férfiak. Ráadásul, volt itt még egy föl nem fogható körülmény. Nevezetesen, az óvó bácsi eredeti szakmája.
Patkolókovács volt.

Az OEP, a flopi, meg sok zárójel

Hosszú sorban állok a postán. Mióta posta a Magyar Posta (Zrt), mindannyian így vagyunk ezzel. Időt adnak. Alaposan megfontolni, hogy küldeményünk sima legyen-e, vagy (fordított) elsőbbségi. Az utóbbi drágább, de (ígéret szerint) előbb ér a címzetthez. Legutóbb (próbaként) feladtam magamnak két üres borítékot. Egy sima, egy elsőbbségi. (Egyszerre érkeztek a postaládámba.)
Igazándiból azonban nem a postáról akarok írni. Az eredeti téma a hosszú sorban előttem álldogál. Tisztességben megőszült idős úr, aki nem szűnik meg félhangosan, hogyan is mondjam, szóval, bíráló szavakkal illetni - ezeket. Egy postai felvevőhely előtti kígyózó sorban az ember „ezeken” automatikusan a postát érti. De lám, soha ne hagyatkozzunk a rutinra! Miután nagy kedvvel (szintén félhangosan) bekapcsolódom a zsörtölődésbe, kiderül, hogy az előttem sorakozó úr az OEP-nek (ha valaki nem tudná: Országos Egészségügyi Pénztár) kíván mindenfélét.
Kérésre elmeséli a történetét. Az úr nyugalmazott szemészorvos. A lakásán van egy magánrendelője, ahol havonként felkeresi két-három régi betege, leginkább receptért. (A látogatások alkalmával beszedett vizitdíjak után természetesen adózik.) Ezen kívül egy kockás füzetben vezeti, hogy milyen OEP által támogatott gyógyszert írt fel pacienseinek, illetve a feleségének (pro família). Igen ám, de az OEP (helyesen) negyedévente jelentést kér a forgalomról. Mégpedig elektronikusan (elvégre modern világban élünk). De! Azonban! Ellenben! Mégsem!
A kitöltendő formanyomtatvány (űrlap) ugyanis letölthető, (sőt letöltendő!) az OEP honlapjáról, a jelentést viszont flopira másolva, és postai levélben kell elküldeni az OEP-nek. (Az űrlap letöltésének észbontó bonyodalmaira most ne vesztegessünk időt.)
A doktor vásárolt egy számítógépet, amiről hamar kiderült, hogy alkalmatlan, amennyiben nem képes un. flopira másolni. Flopira író muzeális számítógépet ma már többnyire csak az Ecseri úton lehet kapni. Továbbá flopit sem árulnak már minden sarkon. Manapság ugyanis (ha másolni kell) minden masina CD lemezre dolgozik. Doktorunk ezt is megoldotta. Kért valakitől és letörölt néhány régi flopit, amire az OEP immár elektronikusan kitöltött űrlapját szintúgy elektronikusan átmásolja. Ezután már csak az a dolga, hogy borítékba tegye (a flopit!), elballagjon a postára, kivárja a sorát és ajánlott levélként feladja az OEP címére.
Egyelőre itt tart az OEP (az államigazgatás), mi pedig reménykedve közelítünk a levélküldemények elnevezésű postai munkahely felé, miközben már bokáig taposunk a XXI. században.
(Utóirat: Remény azért van! (Állítólag) újabban már CD lemezre írt digitális jelentést is elfogad az OEP, viszont továbbra is csak postai úton.)

Csipkés kombiné

Van annak harminc éve is (ebből kifolyólag eleve érdektelen a dolog), hogy a Három + Egy (vagy Négy + Egy?) nevezetű délvidéki zenekar, schwartzban magnókazettára másolt slágerei úgy beterítették Magyarországot, mint Moszkvát a hó. Aki akkoriban már véleményalkotásra képes volt, annak elég, ha azt írom: Csipkés kombiné.
Az esztétikailag képzett kisebbség elborzadva tapasztalta, hogy a nép marhára élvezi, sőt igényeli a Kombinét, miközben saját tapasztalatból tudtam, hogy akkoriban már egyre kevesebb nő viselt kombinét. De ami esztétika-ügyileg fontosabb: a mega-, sőt gigaslágerré lett, a Korda Györgytől a Beatlesig minden nótát leverő, homokviharként pusztító Kombiné, olyan gagyi volt, amilyen azóta sem termett a magyar slágersivatagban.
Aztán valamelyik (általam is favorizált) elitlapban egy esztéta nekiment a jelenségnek. Mondanom se kell, hogy teljesen eredménytelenül. Pedig igaza volt. Az igazság hasznáról ezúttal csak annyit, hogy később ez a frenetikus Kombiné-siker hozta ránk Lagzi Lajcsit és a búcsúkban árult kazettáit.
Már a kommenizmusban sem volt tilos, hallgathatott volna a nép Bachot is. De nem akart. Ezzel szemben taxiban, vásárban, strandon, büfékben, szombatonként minden bográcspartin ezerrel szólt a Kombiné, kombiné csipkés kombiné. Szigorúan magnóról. (A Magyar Rádió szűz maradt.)
Na most akkor mi legyen? A már említett elitlapban azt találtam írni, hogy ne bántsuk/tiltsuk a Kombinét, majd elmúlik, addig pedig tiszteljük és inkább formáljuk egymás ízlésvilágát. Egy jeles olasz esztétát hívtam segítségül, aki szerint a hamis mű is értéket képvisel, amennyiben valakikben valódi emóciót, esztétikai élményt/örömet generál. Avagy, ki nem látott még igazi férfikönnyeket a „térdelek-e még előtted édesanyám kakukkfűvel benőtt sírja” örökbecsű nóta intonálása közepette.
Persze parazsat hoztam saját fejemre. Messzire kígyózó sajtóvita kerekedett, amelynek egyetlen, szóra érdemes konklúziója az lett (volna), hogy le kell váltani a népet. Amiért tetszik neki a Kombiné. Ha sikerült volna, most itt állnánk nép és főleg Kombiné nélkül.
Mindez arról jutott eszembe, hogy ugyanezen elitlap elgondolkodtató, kemény kritikát közölt Sas Józsi szilveszterkörnyéki tévés szerepléseiről. Éppen csak azt nem írta, hogy le kellene váltani a népet. Pedig írhatta volna, mert a tavalyi Sas-kabaré vezette az idei szilveszteri nézettséget. Is. Na, akkor most mi legyen: a nép, vagy a Sas?
Persze lenne harmadik megoldás is!

Szakértő szeretnék lenni

Egyre inkább elhatalmasodik rajtam az érzés, hogy elrontottam. Az életemet. Így a második etapban ez kivált súlyos és főleg hiábavaló felismerés, mivel a korrigálásra már nincs idő. Ismerik, mintha folyton a folyosón jutna eszembe, hogy mit kellett volna mondani odabent.
Utólag már hiába látom, hogy engem az isten is szakértőnek teremtett. Szakértőnek lenni a legjobb. Jön, lát, megsüvegelik, meghallgatják, kérdezgetik, a szakértőnek meglátása van, vélekedik, magyaráz, elmondja, hogy: egyfelől, sőt azt is, hogy approximatíve. Aztán, ha mindennek az ellenkezője történik, hát ugye akkor is szükség van szakértőre, aki megint jön, lát (süvegelés, hallgatás, vélemény, magyarázat, approximatíve stb.) és másfelől. Tulajdonképpen világéletemben ilyen meggyőződés nélküli meggyőző szerettem volna lenni. Azon kívül, hogy manapság a szakértés a legbiztosabb, és ami több, következmények nélküli állás.

Régen is voltak szakértők, de mostanában mintha divatba jött volna a szakértés, valóságos reneszánsza van. Csak úgy hemzsegnek a világban a szakértésre váró dolgok és események. Ráadásul, amint az egyik elmúlik, azonnal újak születnek helyette, és mintha összebeszéltek volna, mind szakértőért kiált.

Mint ezen a világon minden, természetesen a szakértés is szakosodott: lásd pénzügyi, biztonsági, közlekedési, bel- és külpolitikai, ezen belül USA, kelet-Ázsia, Izrael, Pakisztán, orosz stb.). Az orosz szakértőt kivált kedvelem, amennyiben mostanában képes szakérteni azokat a szovjet/orosz eseményeket, amelyeket számos korábbi publikációjában, hát hogyan is mondjam, szóval markánsan másként szakértett. És a szeme sem rebben. Na, ezt irigylem legjobban.

A médiumokban történő szakértés már-már olyan gyakori, mint képernyőkön a mellimplantátum, vagy mint Fradi pályán az anyázás. Jön a szakértő, leül a mikrofon, vagy a kamera elé, és (az adott eseményre, valamint magára nézve) minden következmény nélkül pontosan elmagyarázza, hogy miért nem történhet meg az, ami persze másnap megtörténik, és amiről holnap majd elmagyarázza, hogy miért is következett be szükségszerűen. Hogy csak a közelmúltból vegyünk példát: szakértők szerint a pénzügyi és gazdasági válság majd nem érint bennünket, miként az orosz-ukrán gázvitában sem fogunk megfázni. Aztán?!
De hogy valami személyeset is mondjak. Tavasszal, amikor 234 forint volt egy euró, megkérdeztem egy jeles (bank)szakértőt, hogy vegyek-e. Azt mondta, ne legyek hülye, lesz az még olcsóbb is. Ma 270,19 forint az euró hivatalos devizaárfolyama.
Ennyit a fjordokról. És a szakértőkről.

Tűzszerszámok beszolgáltatása

Korosabb magyar generációk már annyira hozzászoktak a beszolgáltatás intézményéhez, hogy alighanem vállrándítással intézik el ezt a legújabbat. Volt itt már olyan is, hogy a rádiókat kellett beszolgáltatni. A hatósági engedéllyel leölt hízott sertések után beszolgáltatandó zsírról, a cséplőgéptől beszolgáltatott gabonáról már szó se essék. Most más világ van. Szerencsére. Most a szilveszterkor vásárolt hangulatjavító, sistergő, szikrázó, pukkanó, ámde a nevezett éjszakán nem sistergő, nem szikrázó, nem pukkanó, vagyis maradék tűzi szerszámokat kell beszolgáltatni. De szigorúan ám! Ráadásul pontosan oda, ahol szilveszter délutánján, nagyon magasan megállapított kiskereskedelmi áron megvásároltam. Beszolgáltatni viszont ingyen és főleg záros határidőn belül kell, mert ha ezt nem tenném: sújtson a dolgozó nép megvetése és a köztársaság törvénye. Mégpedig kemény 100 ezer forint birsággal.
Az én időmben a legutolsó őrvezető is tudta, hogy teljesíthetetlen parancsot nem szabad adni, mert az a következő, immár teljesíthető parancsot is annulálja. A mi rendelet-alkotóink annak idején alighanem megúszták a katonaságot. Látható ugyanis, hogy nem ismerik ezt az alaptételt.
Törvénytisztelő emberként fogom hát a maradék tűzszerszámokat és elbaktatok a Teréz körút 20 elé. Oda ahol egy alkalmilag felállított sátorban, két bizalomgerjesztő férfi és egy hasonlóan elegántos hölgy szilveszterkor rábeszélt a vásárlásra mondván: te, figyelj már, most mi a f… gondolkodóól! Sajnos a három szakképzett kereskedelmi dolgozót ezúttal már nem találtam a helyszínen. Pedig nekem oda kellene visszavinnem ahol vettem, ráadásul ellenszolgáltatás nélkül! Azóta egy műanyag szatyorral a kezemben reménytelenül és szorongva bolyongok a város peremén. Amiként egy régi olvasóm is tette.
Történt, hogy egy őszön nagyon leapadt a Duna és a parton előbukkant néhány fel nem robbant második világháborús aknagránát. Délután volt, midőn a derék állampolgár, bekopogott a szerkesztőségbe, mert már csak a sajtóban bízott. (Akkoriban még többen is voltak ilyen állampolgárok.) Elmondta, hogy (mint pecás) talált a parton 6 fel nem robbant gránátot, amit gondosan elrejtett a fűzfák alá és ezt követően azonnal bejelentést tett a rendőrségen. Ennek három hete, és azóta semmi nem történt, és most panasszal él a sajtónál, és …
-És most hol vannak a gránátok- kérdeztem naivan.
- Hát itt a szatyorban – mutatott az íróasztalom és a saját lába elé.
Kérdezem, nem tudja valaki, hogy ki hozta ezt a beszolgáltatási rendeletet? Tudniillik szeretném fölkeresni egy szatyorral.
+
(Kedves olvasóim figyelmébe! Az új évben minden kedden és pénteken találkozunk.)