Csütörtökön mondom:
Nagyon régen úgy volt, hogy sehogy. Az ember bement egy
postahivatalba, vett egy bélyeget, föladott egy csekket, kijött és kész. Semmi
élmény, tanulság, tapasztalás, következtetés.
Nahát, mára, sőt tegnapra, talán már tíz éve is, ez -minden
káromkodás, átkozódás ellenére - egészen másként van. Egy postahivatali
látogatás gazdag élményekkel, felfedezésekkel és társadalmi tanulságokkal szolgál.
Már a hivatalt övező park is látványos. Kezükben cédulát
morzsolgató, révült tekintetű emberek ácsorognak, ám ennek egy leendő ügyfél nem
tulajdonít jelentőséget. Amíg be nem türemkedik az ügyféltérbe, ahol egy okos
masinából, három vagy több féle sorszámból választhat, és nem appercipiálja,
hogy az ő számsorában éppen huszadik a várakozók között. Kimenekülhetne a
parkba (íme az ácsorgók titka). Bent maradni azonban tanulságosabb.
Elmerenghet, hogy az amúgy is szűk tér vajon miért szatócsbolt,
telepakolva un. gondolákkal, ahonnan csipszet, ropit, pörkölt kávét, pzs-t, gyerekjátékot,
jubileumi pénzérmét, meséskönyvet, CD lemezt, esetleg zongorahúrt,
lúdtalpbetétet, gumióvszert kínál (korrekt ügyintézés helyett) ügyfeleinek a
magyar királyi posta. Újságos állvány is van. Kertészeknek, bogarászoknak, pecásoknak,
bélyeggyűjtőknek, amatőr űrkutatóknak és kezdő urológusoknak szánt heti, de
inkább havilapok porosodnak rajta. Ja, és van egy napilap is: Magyar Nemzet.
A sorsukba merült, megadón várakozók átlagéletkora bőven hatvan
feletti, egymásra és a polcokra támaszkodó öreg, az öt székre hatszoros a
túljelentkezés. Csökkentett rezsijét sárgacsekken utaló néne gondosan kiszámolt
és véletlenül elszórt pénzét, rossz derekát ropogtatva keresgéli a gondolák
alatt. A körülállók előzékenyen hajolgatnának az elgurult 200 forintok után, de
itt mindenkinek rossz a dereka. Meg a kedve. Jé, még a dobozos Eduso alá is
került egy. Fő hogy meglett. Helyre áll a rendetlenség.
Bőven van idő észlelni, hogy egy fényes tavaszi hétköznap
délelőtt, milyen rosszul öltözöttek a budapesti emberek (na, jó csak a postára
járók). Ezzel szemben nincs két egyforma tarka nadrág, szoknya, dzseki, kabát,
pulcsi. Naná, hogy Háda termék (angol használt import) mind.
Amíg az ügyfél eltűnődik a vircsafton és próbálja kitalálni,
hogy az istenadta nép, miért tűri, (Tiborcként) szokja itt is szótlanul
a kimódolt megalázást, az állami szolgáltatások alulkalibrált rendszerét. Aztán
sitty-sutty elrepül a 39 perc és sorszáma már meg is jelenik az egyik
ablakocska fölött. Az elnyűtt, sajnálnivaló hivatali asszonyka átadja a
levelet, amiben valamely ismeretlen cég az ügyfélnek kéretlen kereskedelmi
ajánlatot tesz, hogy ott rohadjon meg, ahol van.
A kérdésre, hogy: asszonyom, és maguk miért viselik, tűrik évek
óta ezt a kuplerájt, fájdalmas félmosoly a válasz.
Ja, és még egy elrebegett kérdés, hogy vajon az ügyfél parancsol-e
kaparós sorsjegyet? Merthogy ezt nekik kötelező megkérdezni.
