(el)Köszön a blogger

Kereken száz bejegyzés (post) után karácsony-ünnepi szünetet tart a botcsinálta blogger. Az új esztendőben pedig más kötelezettségei miatt csak ritkábban jelentkezik.
A heti öt újságírói jegyzetet (glosszát) egy könyv után szükségszerűen jelentkező szellemi fáradtság levezetésére szántam. Aztán valósággal beleszerettem az általam régen is kedvelt/művelt, de manapság már ritka műfajba. Nagy-nagy örömömre szolgált, hogy írásaimat váratlanul sokan, 48 országból, több mint kilencezren olvasták. Az úgynevezett klikk-ek száma pedig meghaladta a 14 ezret. Hozzáértők szerint ezek nagyon szép számok, és igazán kár lenne abbahagyni. A másik kár viszont az lenne, ha az időközben előkészített másik munkát (celeb nyelven: kihívást) nem vállalnám el. Persze, az is bolond, aki íróvá lesz Magyarországon. De hát, kit mivel ver az Isten!
Bizonyos életkorban, bizonyos feladatokat már bűn lenne könnyelműen elodázni. Ám az is biztos, hogy bizonyos életkorban két lovat nem lehet egyszerre nyergelni. Marad a választás. Választottam.
Blog elérhetőségi címe természetesen továbbra is él. (http://miskolczimiklos.blogspot.com/). És ha a jövő évre vállalt, nagyobb szellemi koncentrációt kívánó munkám közepette, marad időm egy-egy bejegyzésre, akkor hellyel-közzel folytatom a számomra némileg újszerű és nagy kedvvel művelt blogolást. Kérem, néha kukkantsanak bele! Köszönöm az eddig volt figyelmüket.
Boldog karácsonyi ünnepeket és boldogabb új évet kívánok, mint amilyen várható.
Miskolczi Miklós

Apa megy a dolgozóba

Nem tévedhetek túl nagyot. Ha igen, szóljon valaki! Azt tételezem, hogy manapság az apa-fiú (gyermek) viszony a lazulás irányába mozdul. Minden nemzedékben. Úgy általában, az ifjúság és a felnőttek között megváltozott viszonyról szoktunk borongani. Az apa tekintélyvesztése (tisztelet a kivételeknek) ezen belül keresendő. Mert mit lát otthon a városi gyerek?
Apa reggel fölébred, ideges, mert mindig késésben van, megborotválkozik, bekap valamit (Ha bekap. Ha nem, akkor később gyomorbajos lesz.) aztán már megy is, mert vagy nem akar csúcsforgalomban autózni, vagy indul a vonata, vagy ritkán jár a villamos. Aztán egész nap legfeljebb mobilon ad utasításokat, kérdez leckét, fegyelmez, fenyeget, biztat stb. Végre eljő az este. Apa hazaér fáradtan, idegesen, bekap valamit, olykor ráadásként egy-két üveg sört is, nézi a televíziót, néha szidja a főnökét, meg a Birkást, aki az ellensége, újabban felvázolja az elbocsátás rémét, amitől már anya is reszketni kezd. Nagyon jó esetben megkérdezi, hogy na, mi volt az iskolában, megígéri, hogy szombaton majd játszanak a kisvasúttal, jó esetben meghúzza a bicikli kilazult csavarját, aztán beveszi a Xanaxot és lefekszik. Hónap végén pedig hozza haza a pénzt. Azt sem a maga valóságában. Egy bank előtti dobozból csak úgy, kipergeti a tízezreseket.
Mit gondoljon erről a 4-8-12 éves fiúgyerek? Mit csinál, főként mihez ért az ő apja? Milyen tudásáért, ismeretéért, munkájáért kellene tisztelnie? A bank automatából havonta kipergő ezresek keltette tisztelet kevés (ahogy a pénz is). Ráadásul tévútra viszi a gyereket. (Azt mondta nekem egy 9 éves pesti illetőségű srác, hogy minek kellenek a tehenek, amikor a bevásárlóközpontban ott áll a sok dobozos tej. Bár, remélem, hogy csak viccből mondta.)
A „dolgozni láttam az apámat”, élménye alig-alig adatik meg a mai városi gyerekeknek. A látvány, hogy mit, hol és mennyit dolgozik értem, értünk. Hogy nem a bank automatában terem a pénz, hogy a reggeli elköszönés és az esti hazatérés között történik valami, valami nagyon lényeges és fontos.
Szerintem (de tényleg szóljanak, ha nem!), ez hiányzik ahhoz, hogy a felnövő fiúk jobban tiszteljék és szeressék az apjukat. Mert a gyerek egyszerűsít, és a csak elmenőre és csak hazatérőre miért nézzen fel? Nem látja szántani, vetni, traktort vezetni, toronydaruzni, széket, asztalt csinálni, cipőt talpalni, ruhát varrni, házat építeni, tetőt fedni, rendelkezni, teljesíteni, egyáltalán semmit sem lát abból, amit apa tud és bír. Látatlanban hogyan is méricskélné össze növekvő erejét, tudását az apjáéval, ami pedig nélkülözhetetlen eleme (lenne), a szeretetteljes, megalapozott és megújuló tiszteletnek.
Az öreg csak elmegy a dolgozóba, tolja haza a manit, aztán a fene tudja, hogy mit csinál egész nap.

Élelmiszernek látszó tárgy

Élelmiszernek látszó, gyanús tárgyat találtak egy izgatottan viselkedő asszony bevásárlókosarában. Adta hírül egy, elsősorban hirdetések közlésében érdekelt napilap. A Túrócalsófelső Kossuth utca 123 alatt lakó Gipsz Béláné (született Vazelin Margit, 1954. március 23, anyja neve Czitrom Erika, szigszám: KH-B 41587345, újraoltási bizonyítványának száma VB 92746), az egyik bevásárló központ pénztárától távozóban feltűnő feltűnőségével feltűnt az ott szobrozó biztonsági őröknek. Azonnal értesítették a nemzeti detektív hivatalt, ahonnan perceken belül kiszálltak (mit szálltak, kirepültek) a nyomozók. Régi szokás szerint lezárták a környéket és nagy erőkkel megkezdték a nyomozást. Szóvivőjük által csak annyit közöltek a szenzációra összesereglett újságírókkal, hogy az asszonyt már priorálták. Kiderült róla, hogy korábban többször is járt Budapesten, és 1987. júl. 3, a körút sarkán piros jelzés ellenére átment a túloldalra, továbbá alaposan feltételezhető, hogy kora gyerekkorában is szerette a juhsajtot. A szóvivő nem cáfolta a hírt, hogy rövidesen 500 méteres körzetben evakuálják a lakosságot, kivételt képez természetesen az a bizonyos egyik bevásárlóközpont, ahol a (nevezzük eufemisztikusan) az árusítás és vásárlás zavartalanul folytatódik.
Az élelmiszernek látszó gyanús tárgyat rendőri felvezetéssel azonnal az élelmiszerek után (hiába) kutató tudományos központba szállították. Itt kiderült, hogy a meg nem nevezett bevásárlóközpontban forgalomba hozott termék főként E 234, E 654, E 957, E 213, E 916, E 45678 jelű anyagokat, nem különben engedélyezett ételszínezékeket, nyomokban dioxinnal és cioxinnal, valamin bioxinnal kezelt, Írországból származó sertéshúst, továbbá madárürüléket, egérfarkat és kendermagos csirke tollat tartalmaz. Tehát ehető. A szakértők egyúttal megnyugtatták a közvéleményt, hogy a meg nem nevezett bevásárlóközpontban vásárolt áruk nagy része nem okoz fejfájást (hacsak nem a fogyasztói áruk miatt), nem lehet tőlük idült hasmenést kapni, nem szuvasodik tőle a fogprotézist viselők foga, és nem okoz korai hirtelen halált. Feltéve! Feltéve, ha az említett élelmiszernek látszó tárgyból a kedves vásárlók nem zabálják tele magukat, mint egy állat, mert ezek mind ilyenek.
Immár szegény és továbbra is vétlen Gipsz Bélánét az átélt izgalmak miatt sürgősségi mentővel a Lipótra, de mert azt zárva találták, onnan a Szent Jakab Korház elmeosztályára szállították.
Egy, a magyar tájékoztatási gyakorlatban gyakorlatlan újságíró gyakornokot szintén elvittek a mentők, miután feltette azt a naiv kérdést, hogy: ugyan, mondják már meg, melyik bevásárlóközpontban történt az eset. A sajtószóvivő csak az elszállítás után adta meg a minden részletre kiterjedő választ: Az egyikben.

Torma Rudi + Horváth Jenő

Úgy emlékszem, hogy haverok voltunk. Egy jó zenésszel mindenki haver, a jó zenész mégis úgy tudja, hogy neki kopott a kabátja és nincs egy igaz jó barátja. Biztosan manapság is létezik barátság közönség és zenész között, de olyan már aligha (vagy nagyon kevés) van, hogy az ember belép egy eszpresszóba és úgy érzi, hogy itt éppen őt várták. Merthogy, a zongorista tévedés nélkül (ahogy a régi vagányok mondták séróból) játszani kezdi a nótáját, mondjuk azt, hogy: „Ez minden idők, legforróbb szerelme volt és mégis elszállt, elfújta a szél”. Ilyen esetben az sem számított, ha a vendég tudván tudta, hogy a zongoristának küldött konyak kamu lesz. Kicsinység ez ahhoz képest, hogy Torma Rudi esetenként két-három évnyi, egy alkalommal pedig nyolc évnyi kihagyás után is azonosítani tudta a belépőt, az általa várt kedvenc nótájával. Akik bejártak Torma Rudihoz (számosan külföldről hazalátogatók is), valami olyat kerestek nála és vele, ami örökre elveszett Budapestről. Egy dalt, egy dallamtöredéket, amit ő készségesen, kiváló zenei tudásával visszalopott a múltból.
Nagyszerű ember és zenész volt. Még az is lehet, hogy a barátjának tartott. Életének utolsó éveiben megtisztelt azzal, hogy a Margitszigeti Nagyszállóban rendezett családi eseményre (esküvői vacsora) is meghívott. De, egyszer csak jött a hír, hogy beteg. Utoljára szilveszter éjszakáján ment dolgozni, mert tudta, hogy várják a vendégei. Már régóta az övé voltak, és nem a mulatóé. Aztán már csak az ágyban, a paplanra képzelt klaviatúrán mozgatta az ujjait, és talán magában énekelt is: „Csak átutazók vagyunk itt a földön, egy utas, aki utazik tovább”.
Hogy mindez miért és honnan jutott eszembe?
Van annak már tíz esztendeje is, hogy a Dózsa György útról, fényes nappal ellopták az autómat. Fizetett a biztosító, de a magnóban lévő szalagot, ami Torma Rudi rekedt, elcigarettázott hangját őrizte, azt persze nem pótolták. Mostanában tudtam meg, hogy más tisztelői körében forog egy CD lemez, amelyen Rudi csupa-csupa Horváth Jenő szerzeményt énekel. Természetesen megszereztem a korongot. Azóta hallgatom, hallgatom. Most már csak az a kérdés, hogy a szemben autózók közül, és egyáltalán, hány mai fiatalembernek kellene elmesélnem, hogy ki is volt a kis budapesti eszpresszók, nagy zeneköltője Horváth Jenő?
De erről, talán majd máskor.

Méltó feleségek

Akár rossz szokásnak is minősíthető, hogy a karácsonyi ajándéknak szánt könyvekből általában két példányt veszek. Szűkösebb időkben egyet, de akkor azt az egyet, ajándékká minősülése előtt kiolvasom. Van egy harmadik eset is, amikor szegény megajándékozott elsősorban olyan könyvet kaphat, ami elsősorban az ajándékozót érdekli. A későbbi kedvezményezett megjelölése nélkül, mostanában az „A nácik asszonyai” harmadik kötetét olvasom, és újból feltámad bennem a régi ötlet, egyszer megvizsgálni: mi minden múlik azon, hogy egy férfiember kit vesz feleségül. A mindennapi életben is, de kivált, ha az adott férfiútól netán mások, ne adj’ isten országok sorsa függ. Arról már nem is beszélve, hogy bizonyos feleségek néha milyen mértékben tudták befolyásolni az egész világ fordulását.
A szocializmusnak nevezett 40-70 évben szocializálódott nemzedékek, jószerével semmit sem tudtunk vezéreink feleségeiről. Miközben a politikai propaganda nem szűnt meg bizonyos kvótákat erőltetni, ódákat zengedezni az emancipációról, a fontos nőpolitikáról. Bármilyen kacagtató, de annak idején mindenfelé voltak úgynevezett nőfelelősök is. Mielőtt az ivarérett ifjúságnak merész gondolatai támadnának e funkciót illetően, elárulom, hogy a nőfelelősök nők voltak.
Ezzel szemben az valóságos intimitásnak számított, ha valamely filmhíradóban a szovjet pártfőtitkár Hruscsov mellett feltűnt egy Nyina nevű feleség. Kádár János is csak élete alkonyán fényképezkedett Mariska nénivel. És mindezt a magán- és a közélet kötelező elválasztásával magyarázták. Ha egyáltalán.
Pedig, a legérdekesebb, -kanyargósabb férfi-karrierek mögött mindig ott van egy érdekes nő. A feleségről szóló történetekből pedig árnyalt(abb) képet lehet(ne) alkotni a férjről. Most éppen Ribbentrop egykori whisky ügynök, a hitleráj később elhíresült külügyminiszterének feleségénél tartok, aki néhány évig férjén keresztül befolyásolta a náci Németország külpolitikáját. Akárha azzal is, hogy a megbízatására alkalmatlan hitvesét mindig a vezér iránti mélységes alázatra intette. Annelies Ribbentrop (született Henkell), egyébként volt kedves szabatosan megfogalmazni minden volt, van és lesz diktatúrák káderpolitikájának alapelvét is, midőn azt találta mondani, hogy: „A nem gentlemanek végső soron megbízhatóbbak és hosszabb távon a legmegbízhatóbb eszközök, mert nem adatott számukra más, csak a maradéktalan hűség, vagy a bukás és a koncentrációs tábor”.
Próbáljunk ne erre gondolni, ha az apukájáról elnevezett, manapság is kapható Henkell pezsgővel koccintunk.

Ültessünk Luca-búzát!

El ne felejtsenek holnap búzát ültetni! Luca-napján kell. Csorba, fülét vesztett bögre is megteszi, ha teletöltjük búzával, aztán meglocsoljuk, eleinte egy vizes rongyot is ráteríthetünk, helyezzük a meleg konyha ablakába, hogy kellő fényt is kapjon, és karácsonyra majd tenyérnyi, netán arasznyi magas, szépen zöldellő búzát tehetünk dísznek az ünnepi asztalra, a kalács mellé.
Odalenn Bácskában nem múlt el karácsony Luca-búza nélkül. Régi bunyevác gazdák ebből jósolták meg a jövő évi termést. De közelít advent harmadik vasárnapja is, amikor félig bunyevác származású családomban anyák napját, azaz „Matericát” illett köszönteni. A negyedik adventi vasárnapon pedig (nyilván az egyenlő elbánás jegyében), apák napja, vagyis „Oca” volt/van.
Arra azonban csak egyedülálló nagynéném vetemedett (még az ötvenes évek elején is), hogy őrizve a bunyevác hagyományokat, karácsonyra szalmával terítse be a konyháját, így emlékeztetve Jézus születéshelyére.
A messzi múltban Bácskába érkező katolikus horvátokat állítólag a Buna folyóról nevezték el bunyevácoknak. Mindig is barátságban éltek, gyakran össze is házasodtak a magyarokkal. Így történt, hogy családunkban rendesen összekeveredtek a két nép karácsonyi szokásai. Ezúttal csak néhány bunyevác szokásról szólnék.
A karácsonyi asztalon a nagy fonott kalács, a „bozsitynyák” mellett mindig égett egy gyertya. Anyám mézes pálinkát csinált. Diót is mártogattunk mézbe. Babona szerint: kinek milyen diót sikerült feltörnie, olyan egészségre számíthatott az eljövendő esztendőben. Persze, anyám mindig gondosan válogatott, csak egészséges diókat tett az asztalra. (De egyszer aztán, hiába akarta kijátszani a sorsot.)
Nagyon régen egy rendes bunyevác gazda a karácsonyi ünnepekre un. „polozsájt” szerződtetett, aki az ünnepek alatt mintegy helyettesítve a házigazdát szórakoztatta a vendégeket, szüntelenül kínálgatta őket, és mindenikkel versenyt evett-ivott. A vendégnek illet egy üveg bort, „bukarát” előre küldeni, amit a „polozsájnak” viszont illett egy hajtásra meginni. Így érthető csak igazán, hogy egy jó „polozsáj”, aki nem dőlt ki a vég nélküli nagy vendégeskedés alatt, hát minden pénzt megért a gazdának. Olyannyira, hogy már az új év második napján szerződtették jövő karácsonyra is. A gazdasszony pedig egy nagy kalácsot dugott a hóna alá, és frissen füstölt kolbászt tekert a nyaka köré búcsúzáskor.
Hogy’ is mondjam: szóval, tudtak élni!

Sajnos, igazam lett

Olvasom, hogy a szavazati joggal rendelkező magyar állampolgárok mintegy negyven százaléka , majd nem akar elmenni választani. A szomszédos Romániában már meg is történt ez a szégyen. Sőt. Ott a választók hatvan százaléka mutatott teljes közömbösséget (mondott véleményt a pártokról?), azaz távol maradt az urnáktól. Vajon kellően megrettennek-e a pártok ezektől az ijesztő számoktól?
Majd’ két évtizede már, hogy leckét kaptam a pártok mibenlétéről. Olyan valakitől kaptam, aki akkoriban választott magának pártot és, akit azóta saját párttársai, bocsánat a kifejezésért, szóval sajátjai faltak fel. És szólt a lecke:
1. A párt szó a latin pars, vagyis a rész-ből származik. Ez azonban nem értelmezhető úgy, hogy csak tagjainak érdekeit képviseli. A pártok ma a modern társadalmak differenciált érdek- és rétegszerkezetének megfelelően működnek. 2. A nem titkoltan maliciózus oktatás kitért továbbá arra is, hogy a demokratikus pártokban a tag nem a párt katonája, aki feltétel nélkül köteles végrehajtani a vezetés határozatait. 3. A demokratikus pártokban a politika és a morál nagyon is összeegyeztethető. Sőt, a párttag köteles megtagadni minden tevékenységet, ha azt etikátlannak tartja. 4. Mesélt még arról, hogy demokratikus országban a pártpolitika nem lehallgatott telefonvonalakon, hanem törvényeken keresztül érvényesül. 5. A hivatalnokok, menedzserek pedig nem pártmegbízottak, hanem szakemberek, akik csak a törvényeknek engedelmeskednek. 6. Ráadásként az „oktató” azt is megállapította/megígérte, hogy törvénykezés csak olyan parlamentben lehetséges, ahol az ellenzék is ott ül.
Ahogy mondani szokták: no comment.
A fentieket egyébként írásba foglalva, tehát ma is előkereshető formában vágta fejemhez az illető. Válaszként, egykori (mára akár látnokinak is minősíthető) gyanakvásaimra.
A nyilvánvalóan vesztes félbe nem illik belerúgni. Ezért csak néhány egykori feltételezésemet, és azokat is csak vázlatosan publikálom. 1. Azt találtam tételezni, hogy miután mindenik párt ugyanazt ígéri, szavazócédulánkkal előbb-utóbb majd a legkevésbé ellenszenves akarnokra fogunk voksolni. 2. Mert a pártok állítanak jelöltet a győztes képviselők elsősorban a jelölő pártnak lesznek hálásak és azt szolgálják. 3. Azt a véleményt is megkockáztattam, hogy választások után, adott pártvezetőség majd eldönti, hogy a kampányban tett ígéretekből mit kell komolyan venni. 4. A fő kérdés mindig az lesz, hogy mit kíván a hatalmon maradás, vagy hatalom megszerzésének „szentsége”. Közönségesen szólva: a pártérdek.
Csak kérdezem! Szerénytelenség lenne, ha most (csatlakozva a szavazásra jogosult magyar állampolgárok negyven százalékához), azt állítanám, hogy nekem lett igazam?

Egy magyar Krisztus

Megkezdődött a muzulmán hívők mekkai zarándoklata. Mekkába zarándokolni (életében legalább egyszer) minden muzulmán hívő számára vallási előírás. A szegényebbek egy életen át gyűjtögetik a rávalót (persze sokan hiába). Akinek viszont sikerül, büszkén felírja házának falára: e ház tulajdonosa járt Mekkában. Jeruzsálemben, az un. szemétkapuhoz közel magam is láttam egy ilyen táblát.
A katolikus vallás nem ír elő effajta kötelező zarándoklatot. Az izraeli szenthelyekre jobbára csak turisták látogatnak. De azért, köztük is vannak, akiket szent fogadalom köt az utazáshoz. A kilencvenes évtized elején találkoztam egy magyar zarándokkal.
Vállra akasztható tarisznyával, ünneplős posztó ruhában érkezett a Ferihegyre. A fia hozta odáig, egy borsodi faluból. Csak az első Izraelben töltött éjszaka után kapott figyelmet, amikor beosztott szobatársa kijelentette, hogy a továbbiakban nem kíván vele egy szobában aludni. Érvei meggyőzhették az idegenvezetőt, mert ettől kezdve a hetvenöt év körüli öreg egyedül lakott. Minek következtében már hajnalban kiült a szálloda halljába, hogy el ne késsen. Továbbá, az Istennek sem fogadta el a részvételi díjjal egyébként kifizetett reggelit, mondván ő már megszalonnázott a szobában. Szóval, nem csupán a meleg izraeli nyárban viselt posztó ruháján látszott, hogy nem kimondottan gyakorlott turista.
Feri bácsi igazi zarándok volt. Úgy történt, hogy annak idején kényszerűségből részt vett a második világháború néhány csatájában, és valahol talán Kurszk környékén egy aknatölcsérben lapulva megígérte a Jóistennek: ha egyszer élve hazakerül, elzarándokol a szentföldre. Hazakerült. Aztán élt, mint mindenki más: megnősült, jöttek a gyerek, dolgozott látástól vakulásig, beszolgáltatott, végül bekényszerítették a téeszbe, és közben kíméletlenül múlt az idő. Feri bácsit pedig egyre jobban nyomasztotta a Jóistennek tett ígéret. Hosszú ideig talán azzal nyugtatta magát, hogy politikai okokból sem utazhat Izraelbe. Egy szép napon azonban megnyílt lehetőség. És hát, szóval sokáig már nem lehetett halasztgatni. Eladta az utolsó tehenét, a gyerekek is besegítettek, a község plébánosa is bíztatta. Meggyónt, megáldozott a vasárnapi misén, a pap pedig kiprédikálta, hogy Feri bácsi mire készül, a hívek meg imádkoztak egy sort azért, hogy sikerüljön a zarándoklat. És sikerült.
Miután mindezt megtudtam az öregtől, és eléggé el nem ítélhető módon elpletykáltam a léha turistáknak, Feri bácsi lett a csoport kedvence. Még a Holttengerbe is beleimádkozták. Nagy szégyenkezve levette a posztó nadrágját, és hosszú fehér gyolcs gatyájában megmártózott a vízben. Tetszett neki. Majd úgy sós vizesen gyorsan magára húzta a nadrágot és beült az autóbuszba. Boldog volt. Majd elmeséli otthon.
Csináltam róla egy fényképet a Feltámadás templomában. Tarisznyájával a vállán áll a szentsír előtt. Egy magyar Krisztus.

Túláradó karácsony

Jön ránk a karácsony. Édesanyám mikulás és Luca-nap között szokta volt ezekkel a szavakkal megállapítani azt a vitathatatlan tényt, hogy közelítenek a karácsonyi ünnepek. Utólag elemezve a mondatot, már beleérzek némi aggodalmat, félelmet. Csipetnyi ellenszenvet, talán. Legalábbis, mintha nem örült volna felhőtlenül, egyértelműen a szeretet ünnepének. Némi szégyenkezéssel, utóbb már bevallhatom, hogy kisfiúként én sem rajongtam érte. Valahogy úgy esett, hogy karácsony böjtjén (felénk így mondták) mindig kaptam egy-két pofont. Merthogy mi december 24-én csak este vettünk ételt magunkhoz. Talán, hogy hat óra táján jobban essen a vajon berántott bableves, a hal, meg a mákos guba. Éhesen, gyerekként is, ma is, rögvest izgága és ideges leszek. Alighanem anyám is az volt, nyilván a reá váró sok házimunka okán. Így azután többnyire két pofon előzményével ültük körül a karácsonyesti asztalt. Ajándékot nem nagyon kaptam. De nem a pofon ráadásaként maradt el. Nálunk egyszerűen nem volt kötelező szokás.
Mostanság is aggodalommal várom a karácsonyt, de most más okból. Aggódom, miként és hogyan fogják (mindig ugyanúgy!!) a televíziós csatornák túllihegni az ünnepet. Merthogy a kereskedelem addigra már kifullad a lihegéstől. A karácsony meghitt (néha azért álságos) csöndjének megzavarására majd jönnek és kifolynak a dobozból a bárgyú, ünnepinek hitt filmek a Kisjézus születéséről, Betlehemről, a jóságról és a családról. Mesélnek mindezekről olyanok, akik nagy igyekezetükben, hogy hiteles vallásosnak tűnjenek, nagypéntek előtti napra teszik áldozócsütörtököt (ez valós példa!). Majd facsarni lehet a jóságot és szeretetet minden bemondóból, beidézett közszereplőből, politikusból, akik máskülönben egy kanál vízben megölnék egymást, akik gyerekeiket netán kéthetente viszik láthatásra, hogy egyéb viselt dolgaikról ne is szóljak.
Üzenetek is szállnak az éterben, amelyekben fiak és lányok, akik valahol magukra hagyták öreg szüleiket, most szeretettel gondolnak rájuk és minden jót, áldott ünnepeket kívánnak, továbbá Isten áldását kérik rájuk. Persze, a messzi távolból. A képernyőkön pedig nagy pelyhekben hull a (mű?) hó.
Előkerülnek a jól bevált hogyan süssünk mézeskalácsot karácsonyra című receptműsorok, lesznek olyan csatornák, ahol az örökáron megvásárolt (éppen ezért ezerszer látott) filmeken a születőben lévő Kisjézus eljövendő életét már jó előre „megjósolják”, egészen a kereszthaláláig. Úgy annyira, hogy mire múlik az ünnep (az idén extrahosszú négy nap) az embereknek már nemcsak a bejgliből lesz elege. Direkte vágynak majd egy kis hétköznapi gonoszságra.
Ez lehet a cél?!

Ambrus, a Boró

Egyetlen Ambrus utónevű embert ismertem (tegnap volt a névnapja), a Borót. Különös, nagyformátumú ember volt. Igazi személyiség. Engem nem szeretett (ezért aztán én sem). Melyik apa szereti azt a taknyos suhancot, aki kedvesebbik lányának udvarol? De erősen ám! Így hát ő is: erősen nem szeretett. Utóbb ez mindkettőnk részéről némileg megváltozott, de a csendőr pertu azért haláláig megmaradt. Ő tegezett, én következetesen magáztam. Pedig, évtizedeken át nem kerülhettük el egymást. A magyarázat is egyszerű: ő a Dunai Vasmű vezérigazgatója volt, én meg újságíró Dunaújvárosban.
Borovszky Ambrus, 1912-ben született, ha jól emlékszem Érden. Kispesten lett vasöntő és szakszervezeti tag. Negyvenötben kenyérért ment a pékhez, amikor egy szovjet katona beszólította a járdáról: na, gyere csak egy malenkij robotra. Annál azért hosszabb ideig volt oda, hogy azt malenkijnek lehetne nevezni. Midőn hazajött, illetékes kádercsinálók felfigyeltek az átlagosnál jóval intelligensebb, de persze ijesztően műveletlen öntőmunkásra, aki ráadásul régi szakszervezeti tag is. A kor szokásai szerint úgymond kiemelték. Az is a kor szokásai közé tartozott, hogy a Nehézipari Beruházási Nemzeti Vállalat (NEB) Sebestyén János nevű mérnök vezérigazgatója 1950 nyarán egyszer autóba ültette és Budapestről levitte Dunapentelére. Na – mondta a hatalmas zűrzavarban – jól nézzen körül, mert holnaptól maga lesz itt a főnök.
És lett. Lett főnök és az egész város számára per Boró. Alighanem ösztönös vezetői képességének, és manapság (de akkoriban is!) szinte ismeretlen emberi tartásának köszönhető, hogy nagy (olykor fölösleges) áldozatok árán, de irányítani tudta a munkát. Felépült a Dunai Vasmű és működött. Mi több: ma is működik. Igaz, már Dunaferr-nek hívják és nincs magyar tulajdonban.
A sok közül, helyhiány miatt, ezúttal csak két érdemét említenék, a skála két széléről. 1. Elhitte a maga köré gyűjtött szakembereknek, hogy időben rá kell fordulni a kohászati másodtermékek (spirálisan hegesztett cső, lemez, radiátor stb.) gyártására. Dunaújváros ezzel a döntéssel maradt talpon, máig. Szemben az elrozsdállt, mindig rivális Ózd, és Diósgyőr sorsával. 2. Képzelhetik, lelkében milyen érzelmi viharokkal búcsúzott a munkától, és milyen ünnepélyesen búcsúztatták nyugdíjaztatása alkalmából! Még haza is akarták kísérni, de elhárította. Olyan rég volt, hogy már elmondhatom: én titkon, tisztes távolból követtem. Hát, nem haza ment! Hanem a szeretőjéhez. És oda mégsem mehetett díszkísérettel. Ahhoz azért még ma is túl kicsi és prűd az a város.
Sorsa, élete, munkássága, embersége megérdemelné, hogy legalább egy kismonográfiában megismerje őt az utókor is.

Haza talicskázott pénz

Annyira, de annyira szeretem az ilyen-olyan betelefonálós műsorokat, ahol többnyire erre szakosodott exhibicionista hallgatók-nézők szokták megmondani a tutit. Ja, előbb rendre megdicsérik a műsorvezetőt és kifejezik abbéli örömüket, hogy ismét sikerül magukat megvalósítani. Megnyugvással tölt el, hogy az egyszerű (és ráérő) magyar emberek, mennyire sokoldalúak, és mindenhez értenek. De mindenhez ám!
Valamelyik kora hajnalon kiszólított a szükség és miközben megállapítottam, hogy mérsékelni kellene a későesti órákban fröccs formájában bevitt folyadékmennyiséget, csak úgy, úri passzióból bekapcsoltam a rádiót. Hát, nem fogják elhinni! Négy óra körül lehetett és valamelyik adón betelefonálós (interaktív) műsor folyt a gyereknevelésről. És sorjáztak a hozzászólók, telefonon, esemesben, interneten. Hajnali négy órakor! Na, azóta nem csodálkozom, hogy koraesti főműsoridőben boldog boldogtalan betelefonáló ért a pénzügyi válságtól kezdve a metrófúráson át a korrupcióig, mindenhez. Azt mondja az egyik kellően indulatos hozzászóló, hogy ezek – ezúttal nem részletezném, hogy kik – talicskában tolják hazafelé a pénzt. Ilyen szép metaforikus beszédbe kezdett, ami rögvest eszembe juttatta a Sztálin Vasmű építésekor előfordult legbájosabb tolvajlás történetét. Nagy szó, a „leg”, mert akkoriban annyit és olyan sokan loptak ott, hogy abból két-három falu is felépülhetett. Na jó: csak volna.
A közvagyon őrzésével megbízott hivatalos személyek (népiesen varnyúk) felfigyeltek Laci bácsira, aki minden este egy talicska fűrészporral tért haza szállására, a Radar nevű barakktáborba. A varnyúk gyanút fogtak, merthogy ez a dolguk. A fűrészpor ugye engedélyezett volt, mivel azzal fűtötték a barakkszobában álló dobkályhákat. Na, de hoppá! Mi van a fűrészpor alatt? Bele-bele is túrtak, hogy nincs-e benne mondjuk az a platinát is tartalmazó műszer, amit egész nyáron száz, kifejezetten erre a célra alkalmazott középiskolás diák keresett az építkezésnek nevezett, hogy is mondjam finoman, rendetlenségben. (Meglett!) Miután Laci bácsi valóban csak fűrészport vitt a talicskában, a varnyúk megnyugodtak: hadd vigye az öreg. Persze, azt már senki nem ellenőrizte, hogy Laci bácsi reggelente visszahozza-e az üres talicskát. Merthogy nem hozta. Így történt, hogy a fűtési szezon végén a leltárból százhúsz vadonatúj talicska (is) hiányzott.
Ajánlom a betelefonálók figyelmébe, hogy ne csak a pénzt, de a talicskákat is tegyék szóvá. Ha már!

Mimi néni híres műintézete

Informátoraim szerint Budapesten a salsa tánc van divatban. Felnőttek tanulják és járják kifulladásig. Nem merném eldönteni, vajon a tv kedvelt táncversenyei hozták-e divatba a társastáncot, vagy az újra divatba jött társastánc-estélyek lódították meg a tv-producerek fantáziáját. Mindegy is. Járja egész Budapest.
Régi lázas szombat esték jutnak eszembe, amikor össztáncra nyíltak a Budapesti tánciskolák, és az ajtóban ott állt a tánctanár, hogy kiszűrje a nem odavalókat. Minden tánciskolának (Tóth, Bella, Horizont, Kapás utcai, Guller) megvolt a törzsközönsége. Főként azokból, akik hétköznapokon is oda jártak táncot és illemet tanulni. A szombat esténként jelentkező, tanulatlan, alkalmi ugrabugráló csajozókat inkább csak a belépőjegyekből származó bevétel növelése céljából tűrték. Mondanom sem kell, hogy mi ilyenek voltunk.
Először Mimi néni Gerlóczy utcai, nagyon elegánsnak számító műintézetében lettünk nem kívánatosak. Ide jobbára belvárosi úrilányok jártak, méghozzá gardedámmal. A zord ötvenes évtized elején! Ott ültek sorban a fal mellett mamák nagymamák és nagynénik, vigyázták a gimnazista kislányok erkölcseit. Mimi néni pedig jószolgálatilag föl-fölkért egy-egy csúnyácskát, kettőt-hármat fordult vele és „táncoltasd tovább a kis partnernőmet” felszólítással átruházta a parkett szélén ácsorgó, gátlásaikkal küzdő fiúk valamelyikére. Akik, ha nem mertek azonnal nemet mondani, hát izzadó tenyérrel, vöröslő füllel rumbázhattak a dagi csajjal. Az átruházott lány (és mamája) elijesztésére aztán kitaláltunk néhány jól irányzott kültelki kérdést, például: szok ide járni? És még hová szok, mert én még az Ilkovicshoz szokok. Ha a belvárosi alanynak ettől nem támadt kedve azonnal visszaülni a mamája mellé, akkor nem maradt más, mint látványos hasmenést mímelni és sürgősen kirohanni. Ez biztosan hatott.
Mimi néni roppant vigyázott intézményének jó hírére. Árgus szemekkel járt a táncolók között, és ha valamely jampinak a leány derekánál kissé lejjebb csúszott a jobb tenyere, tüstént saját kezűleg igazította vissza a törvényes helyére. Akkoriban gyakran elfordult, hogy hosszabb áramszünet volt Budapesten. Ilyen alkalmakkor, hogy a táncolni vágyó belvárosi ifjúság ne károsodjon a népgazdaság energia problémáiból kifolyólag, másrészt nehogy a sötétben valami illetlenség történjen, Mimi néni fölállt egy hokedlira, két kezébe fogott két erre a célra rendszeresített, lapos elemmel működő zseblámpát, és mint egy világítótorony, mint egy fárosz, körbe-körbe forgott, hogy a zseblámpa gyenge fénye minden sarokig elérjen. A kéttagú (zongora, dob) zenekar pedig, minden hangosítást mellőze, a húrok közé csapott és vég nélkül játszotta, csak játszotta, hogy: Csak a szépre emlékezem, az első boldog nyárra.
Én is.

És még miért rossz az öregeknek

Nagyon régen, valamelyik jópofa szomszéd megkérdezte a lépcsőházban játszó kiskamaszt: na Jóska, mi akarsz lenni ha nagy leszel? Négyezerért nyugdíjas - mondta kissé szemtelenül a srác. (A négyezret, és egyáltalán a nyugdíjak későbbi összegét is most felejtsük el.) A hajdani srác néhány éve már elérte a nyugdíjkort, amit az Istennek sem akar tudomásul venni. Aligha a lehetséges nyugdíjának összegével elégedetlen. Sokkal inkább a rá váró társadalmi státusszal.
A rohanvást fejlődő ipari, (elektronikai) társadalmakban kíméletlen tempóban csökken az életkor presztizse is. És ne tegyünk úgy, mintha ez csak az utóbbi húsz év hozadéka lenne. Igaz, ma már a szentimentális biztatás, a kegyes hazugság sem hangzik el a nyugdíjas búcsúztatókon: hogy majd tessék ám visszajönni, mert tanácsaira mindig szükségünk lesz. Ugyanis nem lesz rá szüksége senkinek. Az egykor megvolt tudás, szakértelem, tapasztalat már az első nyugdíjban töltött napon kezd amortizálódni. És mint egy 4-5 éves számítógépre, már senkinek sincs rá szüksége.
Nem véletlen az a jelenség, hogy manapság nem a fiatalok akarnak az idősebbekhez hasonlítani, felnőni, hanem az idősebbek, a papák, mamák majmolják gyerekeiket, már ameddig ízlésük és erejük engedi.
A megélt életkor (mondjuk ki: az öregség) devalválódása a társadalom érzelmi elsivárosodásának következménye (is). Az új és új generációk vívódnak (persze kimondatlanul). Nem tudják eldönteni, hogy örüljenek-e az elődök egyre hosszabbra nyújtózó életének, vagy a maguk számára nevesített hátrányait sorolják titokban.
Mitől rosszabb ma öregnek lenni, mint régen? Mondjuk, a bármilyen teljesítménytől való lassú, vagy gyorsabb elzárás pokoli élményétől. A nemzedékek egymástól való földrajzi és társadalmi eltávolodásától. A tradicionális menekülő útnak ismert családok felbomlásától. Attól, hogy a most elöregedő generáció tagjai „elfelejtettek” elegendő utódot nemzeni. A társadalomban (demográfiailag mindenképpen abnormálisan) sok az öregember. Az öregek között szokatlanul sok a másoktól függő, sőt kiszolgáltatott nagyon öreg. A sok oldalról nyúzott középgenerációnak pedig, miután felnevelte utódait jóformán szusszanásnyi ideje sincs, és már az elődök sorsát kell igazgatnia.
Kérdezem: ezekhez a gondokhoz képest, mit jelent a nyolcvanezerre lefaragott 13. havi nyugdíj?

Barátságbolt pedig nincs

Ciceró azt írja, hogy életre szóló, hosszantartó, mély barátság csak jó emberek között lehetséges. Ennek alapján jócskán tűnődhetünk: 1. hogy jó emberek vagyunk-e, 2. hogy ennek megfelelően vannak-e életre szólóan hosszú, mély barátságaink. Egyáltalán, vannak-e barátaink, hogy kiket nevezhetünk annak?
Mindannyian ismerjük a jelenséget: az emberek többsége zavarba jön, ha barátai, vagy még inkább a barátságaik minősége felől érdeklődünk. Nem tisztáztuk (még mindig nem): az-e a barátunk, aki szó és megjegyzés nélkül hagyja tévedéseinket, netán hülyeségeinket, vagy az, aki ellenükre szól, de értünk teszi? Az ember feltétlen egyetértést, vagy inkább helyén való kritikát várjon-e a barátaitól? Már ha vannak neki.
Világunkban az életre szóló barátságok helyét egyre inkább az úgynevezett funkcionális barátságok töltik ki, haverok, cimborák, szomszédok, akiket üres hétköznapokon leginkább kapcsolatoknak lehetne nevezni. Megtévesztő, de úgy tűnik, hogy annak, akinek jó kapcsolatai vannak, tulajdonképpen nincs is szüksége barátokra. Mintha a két szó, a fogalom csereszabatos lenne.
Csakhogy a kapcsolatok (miközben azokat semmiképpen sem minősíthetjük értéktelennek) nem helyettesítik a Cicero emlegette mély barátságot. Gyorsabban amortizálódnak, elhalványulnak, megszünnek ha munkahelyet cserélünk, máshová költözünk, új értékek felé orientálódunk. Különösen sokan és sokat emlegetik manapság az ellentétes politikai felfogások miatt megszűnő (tévesen barátságnak nevezett) kapcsolatokat.
A barát nélkül szenvedőktől, szenved a társadalom is. Csak szakértők tudják, hogy a sok-sok rosszul alvó, ideges, rossz életvezetésű, ilyen-olyan betegségre, fájdalomra panaszkodó embernek egyetlen baja van. Csakhogy a családorvos vélhetően még senkitől sem kérdezte meg, hogy: uram, ugye önnek nincsenek barátai, és önt sem tartja barátjának senki. Ehelyett felír valami divatos tablettát.
Saint-Exupéry gyönyörű regényében a róka azt mondja a kishercegnek: Az emberek nem érnek rá, hogy bármit is megismerjenek. Csupa kész holmit vásárolnak. De mivel barátságkereskedők nem léteznek, az embereknek nincsenek barátaik.
Csak megemlítem, hogy megkezdődött a karácsonyi vásár!

Az ellenállók dala(i)

Örömmel értesítem a közvéleményt, hogy a Kádár-rendszerben egykor volt ellenállók száma mára elérte a Horthy-rendszerben ellenállók és partizánok számának 1965-ös szintjét. Röviden szólva, mindenki ott tett be a rendszernek ahol csak tudott. Legalábbis utólag úgy emlékeznek. Ráadásul a legügyesebbek ezért még kitüntetést is kaptak azoktól, akiknek ellenálltak. Minden ellenállók közül számomra legkedvesebb az, aki a Horthy-rendszerben a körúton halkan fütyülte az Internacionálét. Nem különben tisztelem azt az országgyűlési képviselőt, aki a rendszerváltozás idején kívánt bizalmat kelteni maga iránt, azzal a történettel, miszerint egyszer a nagykanizsai állomáson a Zalaegerszeg felé induló vonatot kereső szovjet kiskatonát hősiesen becsapott és felültetett a kaposvári vicinálisra.
Ma már szerencsére ott tartunk, hogy elöregedett rock dalnokok is keresik és megtalálják magukban az átkos Kádár-rendszer ellenállóját. Mert kérdezem én, illetve ő (a dalnok és nem a szövegíró), hogy a méltán nagysikerű slágerben, vajon mit jelentett az a sor, hogy „tüntesd el a rendet, megtörjük a csendet”? Vajon nem forradalomra, a rend(szer) eltüntetésére(megdöntésére) való nyílt felszólításról van-e szó?
De (ezen az alapon) nézzük tovább az egykori slágereket! Itt van mindjárt a „Gyere ülj kedves mellém, mielőtt még elmennél” kezdetű. Hát ebben aztán csak a hülye nem veszi észre a titkos mondandót. Nyilván arról van szó, hogy az ÁVH akarja elvinni a kedvest. Kivált, ha a folytatásban hozzá énekeljük azt a sort is, hogy „ezek nem könnyű percek hidd el a szívem reszket”. Ha ez nem az ellenállók himnusza, akkor akármi legyek.
Arról kár is szót ejteni, hogy mi van a „Látta-e már Budapestet éjjel, jöjjön velem” strófa mögött. Az ember megborzong ekkora bátorság hallatán, hogy ezt valaki nyilvánosan énekelni merte, amikor éjjelente jártak a hírhedt fekete Pobedák. De vajon csalódunk-e, ha a szupersláger „gyertek srácok legyünk jó barátok” sorában észrevesszük (persze utólag), hogy a srácok jó barátok és nem jó elvtársak akartak lenni! A „Szomszéd asszony fütyülök a lányára” kezdetű slágerbe pedig a szomszédasszony helyére egyszerűen csak be kell helyettesíteni az MSZMP-t, a lány helyére pedig a párt propagandáját és csak a hülye nem appercipiálja, hogy abban és ottan éppen egy orbitális fellazítás van megvalósulóban.
Szégyellem, de mindezen rejtett mondandókat annak idején nem vettem észre. Sőt a dalokat naivan fütyültem is az utcán, s ezzel (alighanem egyetlen utolsóként) kiszolgáltam az átkos Kádár-rendszert.