Rántott csirke a vonaton

Nem tudnám megmagyarázni, miért. Az első szabad országgyűlési választásokról egyetlen kampánymondat maradt meg emlékezetemben. (Mármint a második szabad elsőről. Mert sokaknak bizonyára már történelem, de nekem még gyerekkori emlék, hogy 1945-ben is volt egy kisgazdagyőzelemmel végződő első szabad választás Magyarországon. Most a második elsőről van tehát szó.)
Az első, az 1990-es szabad választások alkalmával, a sok-sok mérges szöveg között, egyszer csak azt javasolta szelíden egy pap, hogy: Magyarországon az lehessen országgyűlési képviselő, aki terített asztalánál valaha is vendégül látott már legalább egyetlen szegény embert.
Egyszerű kritérium. Talán eredetisége miatt tetszett nekem, s tetszik ma is. Azzal együtt, hogy egyetlen képviselő jelöltről sem hallottam, aki akkoriban magába szállt, és rövid számolgatás után visszalépett volna. Magam is önvizsgálatot tartottam (másoknak is ajánlom!). Ennek során szegénynek minősítettem egy-két barátomat, lázasan kutattam emlékezetemben, vajon ettem-e legalább asztalkendőbe csomagolt rántott csirkét döcögő személyvonat kopott kupéjában szegénynek látszó útitársak között. Mintha lett volna néhány ilyen eset, de ezek sem tűnhettek elegendőnek. Könnyűnek találtattam. Nem is lett belőlem képviselő.
Amikor (nemrég) blog-írásra adtam a fejem, egyszersmind azt is elhatároztam, hogy majd nem politizálok. Nem is. De hát, kérdezni csak szabad?!
A mai Magyarország, mai országgyűlésének mai képviselői, dúsan terített asztalaiknál mi a helyzet? Vajon vendégül láttak-e, látnak-e mostanság, akár egyetlen szegény embert is? Meghívtak-e, egyet is? Vagy inkább hallgatnak? Le. Ki. Meg.
Az éppen aktuális, mindent alulmúló helyzetben magukra valamit adó szegény emberek talán már el sem fogadnának egy ilyen meghívást. Egészségi okokra hivatkozva. Szegényeknek, ebéd nélkül is felfordul és egyfolytában forog a gyomruk.