A postás köszönt néki

Ismét megütötte tanítónőjét egy gyerek. A bulvársajtó (vélem) alig várja a hasonló eseteket; legalább két napra való első oldalas cím lesz belőlük. Sajnos egyre kevesebbet kell várakozniuk. De ha így megy, hamar eljutunk majd odáig, hogy hasonló kázusokból csupán un. mínuszos hír lesz a hatodik oldalon.
A történtekről egyelőre még mindenkinek van figyelemre méltó véleménye: hibás a társadalom, a szülő, a gyerek szocializálása, elszaladt a ló a büdös kölykökkel, különben is a tanítónő ne hordjon arany ékszereket, stb. Mindenki előhozakodik saját tapasztalatával, élményével s még az is lehet, hogy mindenkinek igaza van. Nekem is.
Akkor voltam alsó tagozatos, falusi általános iskolás, amikor egyik-másik tanító még veréssel téríthette jobb útra a megtévedt nebulókat. Volt fenekes, tenyeres, körmös (ez már ritkábban), természetesen pálcával. Úgy 1950 táján aztán szigorúan tilos lett a testi fenyítés. Vagyis eljött a mi időnk. Nem is nagyon akartuk elhinni, el is szemtelenedtünk, rendesen. Persze főként a tanítónőkkel. Példa:
József Attilát tanultuk, pontosabban Attilának az aktuális ideológia számára kiválogatott verseit, azok közül is az Anyám címűt. Az utolsó versszak így szól:
„A mosástól kicsit meggörnyedt,
én nem tudtam, hogy ifjú asszony,
álmában tiszta kötényt hordott,
a postás olyankor köszönt néki –„
Sántha Márta tanárnőnk lelkesen magyarázta, mit is üzen a költő, amikor - ki tudja már milyen bolond ötlettől vezérelve – azt találtam mondani, hogy én bizony olvastam valahol, miszerint ez a postás komolyan udvarolt Pőcze Borbálának, sőt viszonyuk is volt, de aztán a postás váratlanul faképnél hagyta egy tejes kofa miatt. Hetekig hitegettem a teljesen új irodalomtörténeti adalék bizonyításával, mire végül rájött, hogy csak kamaszos, ócska viccről van szó. Soha többé nem állt velem szóba. Lehet, hogy jobban fájt neki az átverés, mintha megütöttem volna.
Nemrég egy korabeli osztályképen „találkoztam” vele és meglepődve konstatáltam, milyen gyönyörű, egzotikus, vonzó, érzéki sugárzású nő volt. Soha nem ment férjhez.
Öt évtized múltán is szégyellem magam: vajon mit érintettem meg lelkében az elhagyott asszonyról kitalált sületlenséggel. És még csak pofon sem vághatott. Ahogy egy nő, a férfit.
Remélem, legalább abban része volt, hogy nyolcadikos jeles végbizonyítványomban egyetlen négyest azért bevéstek. Magaviseletből.