Öko minden a divat

Mostanában kellett megtudnom, hogy mitől vagyok én ilyen, szóval ilyen (fa-ntasztikus) egészséges gyerek. Hát, mert ökoházban nőttem fel! Annyira, de annyira öko volt a határ menti falunak is a legszélén álló ház, hogy a negyvenes-ötvenes évek fordulóján minden tanítóm azt ajánlotta: igyekezzünk egy kevésbé ökot keresni, már ha szüleim nem feltétlenül akarják, hogy megkörnyékezzen a tbc.
A nagyapám ökoháza pontosan olyan volt, amilyet az építészek és ökoszakértők manapság elképzelnek, feltalálnak, és lelkesen ajánlgatnak a gazdasági- és energiaválságtól sújtott lakosságnak. Sárból készült, nád volt a teteje, földes a padozata. Nem is volt abban több, mint összesen egy szoba és egy konyha. Nem mondom szűknek bizonyult, de ami igaz igaz, nyáron hűs, télen pedig meleg volt. Főleg ha befűtöttünk. Fél kilenc és fél tíz között (vö. a szombat esti Föld órája) nem kellett leoltani a villanyt, minthogy az sem volt. Ökofalu volt a miénk, amennyiben a negyvenes évek derekán a lakóházak (1002-t számláltak össze) 91 százaléka vályogból épült. Vagy egyszerűen sárból, mint a miénk. Persze öregapámnak 1892-ben, amikor a közeli mocsaras erdőből kilapátolt sárból összeütötte, vagy inkább összedöngölte a ház falát, eszébe sem jutott, hogy ő most ökoházat csinál, és bő 110 év múltán példája lészen a modern házépítésnek. Egyszerűen szükségből épített vert falú házat, amint a faluban mások is.
Mostanában látom, hogy Budapest különböző kerületeinek különböző tanintézeteit is ökoiskolának nevezik. A legilletékesebbektől, a gyerekektől kérdeztem, hogy vajon mitől öko az iskolájuk. Hát, mert kerékpárral is lehet járni – néznek a tudatlan bácsira. Hú a mindenit, hát akkor én is ökoiskolába jártam! Legfeljebb kevés gyereknek volt biciklije. Az iskoláig gyalog megtett két-három kilométer miatt viszont lehet, hogy még ökobb volt az iskola.
Izgatottan várom, hogy a felismert szükség mit parancsol még. Mi mindent találnak fel újra a mai szakértők azon egyszerű, olcsó, népi, öko megoldások közül, ami anno száz esztendeje már bevált, de amin a fogyasztói társadalom valaha gúnyosan kacagva túladott.
De, hogy elsőre éppen egy csúzli kerüljön elő a géppisztoly helyett, arra azért nem gondoltam.

Mesék a meseautókról

Szigorú számítások szerint az autó (más néven gépkocsi) legalább 90 esztendeje a rang, a tekintély és a gazdagság jelképe. Aligha vállalkozatnánk arra, hogy összeszámláljuk, hány álomban fordul elő egy akármilyen négykerekű, hány élet veszett el alatta, mellette, benne, és hány karrier roppant meg miatta, hányan kockáztatják hitelüket manapság is egy divatos A8-as miniszteriális autóért. Amit persze nem a mai válságos időben rendeltek meg, de sokkal korábban, amikor tudvalévőleg még könyékig dúskáltunk a javakban, különben sem a minisztériumi büdzséből fizették, hanem.
A bicskanyitogató eset további taglalása helyett (mert azóta már bőven van másiiik) egy mára derűs anekdotává szelídült történetet mesélnék valamely réges-régi autóról. Pontosabban kettőről: egy Pobedáról és egy Volgáról. A protokollra sokat adó derék Tapoczai Jenő dunaújvárosi tanácselnök anno nagyon vágyott egy hivatali Volgára, minthogy igencsak röstellte már a kopott Pobedát. Főleg a sok-sok külföldi delegáció előtt röstellte, na meg azért, mert a Volga akkoriban majdnem olyan rang volt, mint manapság mondjuk egy A6-os. Feltéve ha fekete volt. Tudniillik a Volga.
Eszes ember volt a Tapi, kieszelt hát egy trükköt, ami sok visszautasítás után végre, a régen vágyott Volgához juttatja. Talán Mohamed Reza Pahlavi iráni császár tisztelte meg látogatásával a várost, amikor szemével csippentett a sofőrjének: akkor most, Pistám! És történt. A fényes delegáció városnézésre indult, elől Pistám (aki tudja, hová, merre kell menni) a Pobedával, mögötte az iráni császár, a magyar miniszterelnök és Tapi, a házigazda. És a Május 1 utcában, a megbeszéltek szerint megtorpant a konvoj. A felvezető Pobeda ugyanis lerobbant: hát a dűznis fűzni nem éppen most esett bele a hengerbe?! Pistám idegességet mímelve szerelt, a császári vendég meg kínos kérdéseket tett fel és várt. Teljes égés a Magyar Népköztársaság számára. És ez nap mint nap így megy - mondta álnokul Tapi a 200-as vérnyomással küzdő miniszterelnöknek. Pistám szerencsére percek alatt „megjavította” a Pobedát, de minek is. Amit évek óta hiába kért, még azon a héten kapott egy új Volgát a városi tanács. Jaj, de konyhaszekrény színű zöldet!
A feketére dukkózáshoz azonban már nem kellett minisztertanácsi engedély. Csupán egy kis kamu karambol.

Ebédlőasztal vagy plazmatévé

Régi barátomnak manapság akár kellemesnek is nevezhető gondja van. Nevezetesen, hogy ebédlőasztalt vegyenek-e a másfél szobásba, vagy plazmatévét. A gond azért is nevezhető kellemesnek, mert tulajdonképpen egyikre sincs égetően szükségük. Asztaluk is van, tévéjük is. Csakhogy, ugyancsak manapság már nem tudja az ember, hogy mi a jobb: költeni-e, vagy őrizgetni azt a pénzt, amit eleddig összekuporgatott. Mondom neki, hogy vegyük sorba az érveket.
Mi szól a plazmatévé mellett? Hosszas gondolkodás után bevallja, hogy tulajdonképpen semmi. Sőt. Először is, halálra gyűlöli az ostoba reklámokat, amelyek elől elmenekülni sem lehet, mert szinte minden csatornán egyazon időben sugározzák, hogy szegény asszonynak székszorulása van. Háta közepére kívánja a jópofizó műsorvezetőket és műsorvezető nőket is, akik mindent elkövetnek, hogy a nézők szellemi színvonalát a magukéhoz alázzák. Dühítik a vetélkedők is. Kifejezetten szurkol, hogy a játékosok ne halmozzanak fel nagyobb nyereményösszeget. Gyanítja ugyanis, hogy a közjegyzői hitelesítést hírből sem ismerő csatorna a nagyobb nyereményeket nem szereti kifizetni. A filmekről már régen lemondott, mert a bárgyú amerikai történetek úgy beterítették a képernyőket, mint falusi mozikat a hasonlóan bárgyú szovjet filmek az ötvenes évek elején. Maradnának az ilyen-olyan celebek, akik már az úttörőtáborokban is avíttas tréfás vetélkedők során vagy felismerik, vagy nem álompárjuk implantátumokkal felszerelt mellét. Vagy a zenei műsorok, amelyekben régi slágerekkel kísérleteznek új énekesek, ami barátomat rendszerint mély szomorúsággal tölti el, mert eszébe jut a lakodalma. Ha pedig politikust lát feltűnni a képernyőn már nyúl is a kis balta után és akkor sem enyhül, ha akármelyik párt lányát látja, amint éppen okos, javasol, ígér, bizakodik, és (derűt) sugároz, mint Csernobil. Mivel a sűrűn beidézett politológusokat is legszívesebben a bányába küldené, azt kérdezi a barátom, hogy érdemes lenne-e mindezeket nagyobb (szélesebb és hosszabb), plazma képernyőn nézni?
Marad(na) az új ebédlőasztal. Ami viszont szintén nagy a reá szervírozott szerény ebédekhez képest.
Nincs megoldás! Ahogy másban sincs.

Mindenki mindenkivel

Mielőtt valaki is szabadjára engedné fantáziáját, szólok, hogy nem arról van szó. Arra még jócskán várni kell. Sőt. Vélem, hogy soha nem is lesz olyan. Komolyabb dologról van itten szó. Olyas eseményről, amit a nemzeti ünnepen történt kitüntetési ceremóniáról tudósító sajtó (rádió) fontosnak tartott külön is megemlíteni.

Gondolom, ma már minden médiafogyasztó tudja, hogy mi a hír. Ezért csak rövid, egymondatos összefoglalóját adom annak az ismeretanyagnak, amit akármelyik önköltséges kommunikációs (fő)iskola hároméves stúdiumán elsajátíthat a szorgalmas hallgató. Nos, nem hír, ha a kutya megharapja a postást, hír viszont, ha a postás harapja meg a kutyát. Ezzel a sajtóelméleti tudással bárki eredményes záróvizsgát tehet a fent említett intézményekben és boldogan lobogtathatja diplomáját, továbbá megkezdheti hosszú és csalódásokkal teli munkanélküli életét.
A politikailag képzett és földrajzilag tájékozott, médiául is beszélő jobb sorsra érdemes magyar állampolgár természetesen helyén és értékén kezeli a magyar sajtó által 2009. március idusa után felröppentett hírt, miszerint: mindenki mindenkivel. Örvendj magyar! A nemzet ünnepén, a kitüntetések átadása-átvétele alkalmával mindenki mindenkivel kezet fogott (vö. postás és kutya).

A fentebb körülírt magyar állampolgár ugyanis pontosan tudja, hogy hazájában a vendetta (egyelőre?) enyhébb formája van divatban. Lajos bácsi nevű szomszédom szerint kéjjel toroljuk meg saját bűneinket másokban, elődökben, utódokban! Ennek során egykori KISZ titkárok nem állnak szóba egymással, hajdani párttitkárok édes gyermekei utálják magukat másban, MSZMP megyei titkárok veje nem fog kezet apósa egykori elvtársával, továbbá gondosan számon tartjuk, hogy kinek volt orvhalász a papája, és kinek az apja nem tudott elszámolni az erdélyieknek szánt pénzekkel.
Hááát, ehhez képest igazán hírértéke van annak, hogy az idei nemzeti ünnepen senki nem lökte félre a feléje nyújtott jobbot, és senki nem mulasztott el kezet nyújtani annak, akinek egy másodperccel előbb hivatalból átadta a kitüntetést.
Ezen örömteli körülményből nemcsak a sajtó kreálhat érdeklődésre számító hírt, de a hírből az olvasó is pontos képet alkothat arról, hogy hol él.

Mit üzent Kossuth Lajos?

Nincs magyar ember, aki nem tudná a választ, tudniillik, hogy Kossuth Lajos azt üzente, elfogyott a regimentje. Az is köztudott, hogy már annak idején felmerült az ismétlés lehetősége/szüksége: ha még egyszer üzennie kell, akkor bizony mindnyájunknak muszáj menni. Ennek az opciónak lehetséges, mélyebb tartalmát, mögöttesét sem énekórán, sem ünnepi alkalmakkor soha nem elemeztük az iskolában.
Hazafias neveltetésem okán, őrizve a gyermeki lelkesedést és naivitást, sokáig azt hittem, hogy Kossuth apánknak valóban csak üzenni kellett és özönlöttek táborába a harcra kész, honszerető, vitéz magyar legények. Na mondd, legfeljebb kétszer üzent, de akkor aztán mindenki huszárnak állt! Nem is tekintem személyes hibámnak, hogy hosszú éltem során érdeklődésem kissé elkalandozott az 1848-49-es forradalom és szabadságharc eseményeiről, ahogy az sem érdem, hogy egy helytörténeti munkát felvállalva (vö. Tompa, a pusztában nőtt város, 2006.) rátaláltam egy számomra sokkoló tényre. Amit tanult történészek feltehetően régóta tudnak, csak – őrizendő a forradalom és szabadságharc romantikáját – nem tártak a magamfajta gyermekien lelkesedő tömegek elé. Belegondolni is rossz, hogy azóta hány ilyen lehetséges elhallgatásban volt/van részünk!

Ünnep után, az ünneprontás csúnya bűnét immár elkerülve közlöm a látszatra semmitmondó információt, hogy Tompa, jelenleg kisváros (hajdan Szabadka Szabad Királyi Város pusztájának) észak-nyugati csücskét ma Katonaföldeknek nevezik. Némi levéltári és könyvtári búvárkodás után kiderítettem, hogy miért. Nos! Szabadka városnak 1849. január 15-ig 528 újoncot kellett Szegedre küldeni. Decemberig azonban csak 298 legény vállalkozott a szabadságharcra. „Így még 230-nak kiállítása vagyon hátra, mely számnak kiállításával a toborzást 1849. január 15-ig folytatni kívánjuk, a még hiányzandók kiállításául pedig a sorshúzást január 16-ra tűzzük ki”- írják az újoncfogás illetékesei.
Vagyis, ezen legények hazafias nekibuzdulásból nem siettek a zászló alá. Még annak ellenére sem siettek, hogy „az újoncoknak fogadási díjul” 100 pengő forintot kínáltak, amiből 10 forintot azonnal 90-et pedig az eskütétel után fizettek volna ki. Mégpedig a város terhére. Az új költségek fedezetéül Szabadkán 20 százalékkal emelték a helyi adókat. Ám azonnal számoltak azzal a szégyenteljes lehetőséggel is, hogy a forradalom és szabadságharcban máskülönben lelkes lakosság (a honszeretet nagyobb dicsőségére), nem fogja befizetni a kirótt többletet. „Ezen esetre Tompapusztából a négyes határ felé terjedő tábla 3-3 lánconként köttetett le zálogul a legénységnek”.
Mi tagadás, a második opció lett nyerő! (Hogy egyéb tanulságok levonásától ezúttal tartózkodjunk.)

Leértékelt szerelmes versek

Elnehezült szívvel nézem a fényes könyvesboltban, ahogy eredeti áránál olcsóbban kínálják Ady Endre szerelmeit. Közelebbről: a szerelmes verseit tartalmazó formás kis kötetett. Végül is, értem én. Ennek előtte drágának bizonyult, hát leértékelték. Örülhetnék is, mert manapság drága, sőt nagyon drága a könyv. A szerelem most olcsóbb lett. Csak hogy nem emberbaráti meggondolásból, nem a szerelmes suttogókat segítendő. Nyilván azért, mert nem fogyott; lázas diákok, lányok, legények, öreglegények, hervadó asszonyok nem vitték, már nem memorizálnak belőle aktuális sorokat, rímeket, nem nosztalgiáznak fölötte. Csak foglalta ott a helyet a polcon, állt benne a kiadó (nem, nem a könyvesbolt!) pénze.
Dobra verik József Attilát is, ugyanott, ugyanebben az akcióban. Szegény, úgy is megfordult már a sírjában, midőn a legnézettebb kvízműsor két, máskülönben rokonszenves, fiatal, vidéki versenyzője a minap 1.2 millió tévénéző előtt kispekulálta, hogy a Kései sirató című versében nyilván 38 fokos lázban égett a költő, hiszen a 36 fok, az még csak hőemelkedés sem. És nem szakadt le fölöttük az álmennyezet!
Na, most ehhez képest, tényleg, de tényleg kit érdekel manapság, hogy a múlt század elején kivel kavart Nagyváradon meg Párizsban Ady Endre? Nekünk elég tudni, hogy melyik csajszi hányas implantátumot visel a szívén. Nehogy már, valamelyik azt találja mondani a soron következő szakítás alkalmával, hogy vége van, a függöny legördült, komisz darab volt, megbukott! Ahelyett, hogy a sajtóban látványosan beszólna régi álompárjának és így küldené el a jó sunyiba.
Vagy a pasi valami olyan hervasztó dumát lökjön, hogy büszke mellemről, ki nagy, telhetetlen, akartam látni szép hullásodat, s nem elhagyott némber kis bosszúját, ki áll dühödten, bosszú-hímmel lesben. Ez mai magyarul így hangzik (mert azért ma is van ilyesmi): az illető mással érkezett kéz a kézben az aktuális partyra.
Az is lehet ám, hogy mindez csupán egy ősz fószer, arisztokratikus nyavalygása, aki azt hiszi, hogy „Több voltunk, jaj talán kevesebb,/ Mint hajrás, kis szerelmesek./ Túl vánkoson, leplen, ingen/ Sírva láttuk meg: ez se Minden.”
De legalább szebb. Volt.

Összeálltam magammal

Most, hogy közeledik, vagy elmúlt (de mindegy is ez, hiszen mindig közeledik, vagy múlik) egy fontos kerek évforduló, szóval ahogy ezt jobb nevű zenekarok szokták, még egyszer összeálltam magammal. Elég viszontagságos volt. Mit is mondjak: a hosszú évek alatt igencsak szétszéledtem. Már az is eredmény, hogy ezúttal nem vonultunk ki egymásból, hanem leültünk és elfelejtettük ellentéteinket, vitáinkat; nem kérdeztük, hogy ki honnan jött vissza, korábban ki mit mondott a másikra, és egyáltalán: mit mondott és hol. Tudtuk, hogy ez az utolsó (na jó az utolsó előtti, előtti, előtti) lehetőség, hogy még egyszer így együtt azok legyünk, akik sohasem voltam.

Lízingeltünk egy nagyobbacska (cca. 93 ezer négyzetkilométernyi) próbatermet és megpróbáltunk összezenélni. Hát, elsőre valami förtelmesre sikeredett. Volt abban minden csak összhang nem. Más hangnemben játszott a billentyűs, más ritmust vert a dobos, mást pengetett a gitáros, a bassz gitárosnak csak egy húrja volt, a fúvósok meg túl hangosan recsegtek. A frontembereinkről pedig csak annyit, hogy egymás kezéből kapkodták a mikrofont és átszellemülve daloltak össze-vissza.
Fiúk, mondtam őszintén (mert ezt mindig hozzá kell ám mondani, különben azonnal tudják, hogy nem vagyok őszinte), szóval mondtam magamnak: fiúk, ha hamarvást nem lesz itt összhang, ha nem találjuk meg együtt a fisz-t, akkor mehetünk a fabba. Úgy lezavarnak minket a színpadról, mintha soha ott sem lettem volna.
Híre is kelt (lásd még médiákok), hogy mire készülünk, és milyen nehezen születik az összhang. A hírre viszont magasra szökött a tojás ára. Mondtam is magamnak nagyon komolyan (plusz őszintén), hogy ha ez így megy tovább, akkor tojással dobál meg bennünket a közönség. Akkor is, ha a tojásdobálás már büntetendő cselekmény. Arról már nem szólva, hogy ha így össze-vissza zenélünk, akkor ebből sohasem lesz lóvé, amiért pedig az egészet kitaláltuk.

Saját érveimen kicsit elgondolkodtam és előkerestem valami régi nótát, olyat amire mindenki emlékszik. De hozattam valami vadiúj kottát is, amiből még soha senki nem játszott. Elsőre persze olyan közönséget kerestünk, akik régi rajongók. Mit is mondjak, náluk észbontó siker voltam. Fürödtünk a diadalban, de aztán eljött az igazság pillanata. Erőlködtünk, pengettünk, fújtunk, fuvoláztunk, miközben a közönség rohamosan fogyott. Ott tartunk, hogy az emberek már más zenekarokat sem akarnak meghallgatni. Senkit! Szerintem mindkét fülükre megsüketültek. Már csak magukban dúdolgatnak, mintha csak káromkodnának. És mi már a káromkodáshoz sem kellünk.
Ezt álmodtam 2009. március nyolcadikának szeles éjszakáján.

Kétfenekű ünnepeink

Történelmi léptékkel már csak egy pillanat, és ránk köszönt a Nemzetközi Nőnap. Ugyancsak történelmi igazság, hogy meglehetősen zavaros múltja van e jeles ünnepnek. A XIX. századi Amerikából lehet származtatni, de a Szocialista Internacionálé emelte ünneppé, orosz asszonyok pedig éppen az ortodox naptár szerinti február 23-án tartották időszerűnek, hogy tüntessenek az Első Világháború ellen, a békéért. Az ortodox naptár szerinti február 23, a Gergely-naptárakban március 8.(?) Innentől kezdve nyilván mindenki számára érthető, hogy a nagyátkosban miért etették, itatták a nődolgozókat a szakszervezetek és miért téptek le minden hóvirágot éppen ezen a napon. A virágokból a női dolgozók délelőtt (persze munkaidőben) csokrokat kötöttek, amiket aztán délután a férfi dolgozóktól ünnepélyesen átvettek.
Csak a rendszerváltozás hozott némi zavart ebbe a jól beüzemelt katyvaszba (is). Nem lehetett ugyanis tudni, hogy akkor most ez kommenista ünnep-e, vagy nem annyira. Szerencsére segített a kereskedelem. Mint már annyiszor! Ezen a héten minden virág nőnapra nyílt, minden csokoládét nőnapivá csomagoltak, és minden gagyi felvette a nőnapi ajándék rangját.

Nem mintha egyéb ünnepeinkkel olyan nagyon tiszta lenne a lelkiismeretünk. Itt van mindjárt március 15.-e. Ezzel meg az az igazság, hogy nagy nemzeti ünnepünk eleinte április 14-én volt. A Habsburg-ház 1849-es trónfosztásának évfordulóján. A dátumot a huszadik század elején, nyilván politikai meggondolásból ejtették és így lett favorit március 15.-e.(A sokáig ünnepelt április 4-ről csak zárójelben említeném, hogy az meg 11.-én lett volna, de a Magyarországon harcoló szovjet hadak nem merték Sztálinnal közölni az igazságot.)
Apropó Sztálin. Ő véletlenül született december 21-én, közel a fény ünnepéhez (utalnék itt a pogány ünnep és karácsony helycseréjére is), de az már nem véletlen, hogy ez a dátum lett a Szovjetunió megalakulásának napja és mint ilyen, ok a mértéktelen vodkaivásra.

Sorolhatnók Szent István napját, amiből Alkotmányünnep lett, Halottak napját, amiből Halloween, Télapóból, meg esmét Mikulás. De, mintha 1989. október 23-án déli 12 órakor is egymásra csúszott volna valami. Aligha véletlenül, a Magyar Népköztársaság egykori moszkvai nagykövete (aktuális házelnök) ekkor kiáltotta ki a parlament ablakából az új Magyar Köztársaságot.
Szóval, lenne mit tisztázni a mi ünnepeink múltjában, ha most nem andalodnánk el a régi boldog nőnapokon, hogy aznap hány férjes asszonyka kapott hosszabb kimenőt otthonról, hány és hány kis liezon kezdődött ezeken a szakszervezeti partykon és realizálódott közvetlen utána.
(Helyreigazítás! Tévedés az egész, hiszen a szakszervezeti rendezvényeket nem is hívták partynak!)

Megasztár. Esetleg bolti eladó

Jóóó, ha az embernek van vidéki ismerőse. Ezúttal nem arra a véletlenül sem elhanyagolható szempontra gondolok, ami röviden disznótoros kóstoló néven foglalható össze. Az empirikus észlelés lehetőségéről szólanék inkább, miszerint a sokat látott, de mai világunkról mégis keveset tudó, korosabb fővárosi vendég megismerheti a 13 éves vidéki lánykák előtt álló perspektívát. Már amit nagyon is mai kifejezéssel élve „levesznek” abból, ami a tévéből „átjön”, más szóval kifejezetten az ő lelki épülésükre sugároznak, reggeltől estig.
Tizenhárom éves vidéki kislány ismerősöm (de alighanem így vannak ezzel a fővárosiak is) két jövőképet preferál: vagy megasztár lesz, vagy bolti eladó. Mindkettőre határozott késztetést érez, amennyiben hangja és zenei hallása nincs, illetve csakis szupermarketekben vásárolnak az anyukájával, ahol tudvalévően nincs eladó, csak sétáló, figyelő, többnyire udvariatlan, felvilágosítással szolgálni nem tudó, un. élő biztonsági kamera.
Nem akarom a régi szép időket emlegetni, de akkoriban mintha nagyobb lett volna a szakmai választék. A két véglet között (tudjuk: megasztár és bolti eladó) lehetett a kislányból például varrónő, akit akkor persze még nem stylistnak hívtak. Viszont tisztes foglalkozásnak tűnt, ráadásul nemzetgazdaságilag (ami akkor népgazdaságnak neveztetett) is hasznos tevékenység volt, éppen úgy, mint az óvónő, szövőnő, csirke keltető, konzervgyári munkás, bérszámfejtő, utókalkulátor (bár ez utóbbiról nem merném egyértelműen állítani a népgazdasági hasznot).
Mára ilyesmi fel sem merül a vidéki és nem vidéki lányok álmaiban. A megasztárságból legfeljebb a modellségig hajlandók engedni. Más kérdés, hogy miután általában ez utóbbi sem sikerül, marad az egyén és a nemzetgazdaság szempontjából egyformán sivár valóság, a bolti figyelés. Amit mostanság némi eufémizmussal illő eladónak nevezni.
Minap bementem egy elegáns és ennek megfelelően nagy férfidivat üzletbe. Mondom a megasztárságon, sőt a modellségen is elbukott figyelő kislánynak, hogy 42-es inget keresek. Kérdi: mi az, hogy 42-es? Hát 42-es nyakbőség, mondom ingerülten. Olyan nincs, válaszolja hasonlóan ingerült hangon, náluk csak S-M-L-es méretű ingek vannak. Aztán otthagy, és szakszerű távolságból figyeli, ahogy teljesen önerőből megkeresem és megtalálom a 42-es, hosszú ujjú ingek polcát.
Kijövet a boltból azon gondolkodom, hová jutunk majd, ha ez a bolti figyelő kislány beleszeret egy biztonsági őrbe. Amire, valljuk be, elég nagy az esély.