2009. április 28., kedd | | 8 megjegyzés

Nosztalgia elölről, hátulról

A nosztalgiát, akár szelektív emlékezetnek is nevezhetnénk. Emlékeinkben, úgy általában és többnyire, ami volt az valahogy mindig jobb volt. Hallottam én már huszonéveseket is nosztalgiázni, de most idősebbekről lesz szó, akik minimum harminc évre visszatekintve nosztalgiáznak, nem különben azokról, akik hallomásaik alapján vadul elítélik (fikázzák) azokat az esztendőket. A hamis nosztalgia gyakori következtetése, miszerint: nahát, akkoriban azért ilyesmi nem történhetett volna meg!
Kezemben tartok egy könyvet, amely Írószemmel címmel az 1980. évi könyvhét hivatalos kiadványaként (a dátum nagyon fontos!) az előző esztendőben (itt-ott) már megjelent szociográfiákat, irodalmi riportokat közölt.
Aki ebből a könyvből akarja felderíteni a hetvenes-nyolcvanas évek magyar valóságát, és nosztalgiázni, vagy ítélkezni (fikázni) akar, az legyen óvatos!
A rövidség okán, nézzük a könyv három írását.
1. A „Gyál köztársaság” című riportból (Bálin B. András) megtudhatjuk, hogy a főváros közeli falu 120 kilométeres úthálózatából mindössze 12 km. aszfaltozott, kevés az iskola, óvoda, bölcsőde, a kutak vize nitrátos, közművesítés még a falu központjában sincs, egy hónap alatt kétszer is betörtek a tanácsházára.
2. Az „Egy család a rendesebbek közül” (Dogossy Katalin) című riport egy faluszéli házban (villany, kerítés nincs) lakó öregasszonyról és négy unokájáról szól, akik csak hébe-hóba járnak iskolába. Füzetük, könyvük nincs, az ötödikes még nem tud írni, ezért áttették a kisegítőbe, amit a népnyelv gyogyónak hív. A nagyobbik (13 éves) lány Pesten csavarog, kocsmák előtt cigarettáért könyörög, akárhová megy, ütik, verik.
3. A „Peremvidéken” (Demszky Gábor) többek között az újpesti önkiszolgáló étterem maradékevőiről, a csövesekről, az alkalmi munkából tengődőkről szól. A maradékevők örök harcot vívnak a leszedőkkel, hogy a mások által tálcán hagyott, egyébként moslékba szánt ételmaradékot megkaparintsák és megegyék. A fizetővendégek pedig a leszedők és maradékevők harcában az előbbiekkel rokonszenveznek.
A kort (és persze saját ifjúságukat) nosztalgiával emlegetők ilyesmikre valahogy nem szívesen emlékeznek. Legalábbis nem emlegetik. A kort gondolkodás nélkül elitélők (fikázók), a sajtószabadság akkori teljes hiányától borzongók pedig alighanem most azon csodálkoznak, hogy pl. Demszky Gábor (jeles korabeli ellenzéki) és mások kegyetlen társadalomkritikáját kötetbe foglalva, az állampárt hivatalos kiadója, a Kossuth Könyvkiadó 26 forintért (könyvhéten kedvezményes fél áron) hozta forgalomba, 1980-ban.
Kérdés: melyik utólagos ítélkezőnek van igazsága? És mi változott kis hazánkban az utóbbi 30 évben?

2009. április 24., péntek | | 0 megjegyzés

Egy korsó rum (ez lenne a címe)

Az a gyanúm, hogy mindenki adósa önmagának. Én is halogatok egy-két munkát, egy-két határidőt. Ha emiatt lelkiismeret-furdalásom van, hát úgy csinálok, mintha éppen belekezdenék. Legalább a terjedelmesre tervezett írásmű rövid összefoglalásába.
Egyik ilyen adósságom a mára már jelentőségét vesztett (talán nem is sokakat érdeklő) egykori Sztálinváros/Dunaújváros vendéglátóiparának könyvbe foglalt története. Régen tervezek egy vidám írást, ami alighanem mindennél szemléletesebben jellemzi a város- és gyárépítés hőskorát, az un. ötvenes évek első felét. Ha valahol, akkor a kocsmákban, amelyeket hivatalosan ilyen-olyan számú italboltnak neveztek, és amelyeket a közönség azonnal más névvel illetett, szóval, ha valahol akkor ott a sztálinvárosi talponállók mélyén érvényesült a szólásszabadság. Tanúm rá Örkény István, aki a Szabad Nép tudósítójaként, az építkezésen tett hivatalos látogatása után itt, az egyszerre Késdobálónak, Leprának és Köpködőnek nevezett műintézetben ismerhette meg lelkes, délelőtti kalauzának valódi véleményét. (Amint azt - persze később – többször, több helyen is megírta, a mérnök, miután felismerte benne az Östereicher patikus fiát, két-három feles után beismerte, hogy délelőtti lelkes kalauzolása alkalmával, hát szóval nem a teljes igazságot közölte. Már hogy a nagykohókból nem vas fog itteni folyni, hanem szar.)
Ami azt illeti a jövendőmondónak nem lett igaza. Mivel a kocsmákban lehet, hogy szólásszabadság lakozik, de a szólás és az igazság közé azért nem lehet automatikusan egyenlőségjelet tenni. Ma sem.
A sztálinvárosi hőskor vendéglátóipara televan hiteles, korfestő jelenséggel. A hivatalosságok mindent elkövettek, hogy a fentebb már elsorolt- és más hasonló nevű talponállók mellé beerőszakolják a kulturált (polgári?) vendéglátást is. Például bezárattak egy Rózsadombi cukrászdát és annak teljes berendezését levitték Sztálinvárosba. Mondhatni a vendégekkel együtt. Olyan szakembereket vezényeltek oda éttermet, szállodát igazgatni mint Gundel Ferenc, vagy Lauer István. A Gundel név önagáért beszél, róla csak annyit, hogy az ÁVH onnan telepítette ki répát egyelni a Nagyalföldre. Lauer némi rábeszélésre a budapesti Palace Hotel igazgatóságát hagyta ott, hogy Sztálinvárosban megnyissa a szép emlékű Arany Csillag szállót. Jeles utódaival igazi vendéglátó kultúrát teremtett a magyar valóságnak ezen az elvadult táján. Képzeljük el, három pocsolyával és két sarokkal odébb a Leprában korsó rumot rendeltek a törzsvendégek, a Csillagban pedig előmelegített tányérokat tettek a vendég elé. (Aki járatos a vendéglátóiparban, méltányolja ezt az ellentmondást.)
Az meg már csak hab a tortán, hogy a Lepra közönsége gumicsizmában próbálta birtokba venni a fényes hotelt, ahol a nyakkendőt is megkívánó igazgatónak az egyenlőség nevében bicskával nyesték le a nyakáról a kravatlit: ne faszáskodjál már kishaver!
Hát, erről szeretnék egyszer írni. Hosszabban.

2009. április 21., kedd | | 0 megjegyzés

Mózes, a kvízmester

Divatja van a pontokba szedésnek. Ha manapság valaki önismeretre vágyik, vagy életvezetési tanácsra szorul, esetleg kifejezetten műveletlen (lenne), továbbra se vesztegesse az időt hosszas tanulmányok folytatására. Bőven elegendő, ha kitölt egy lépten-nyomon útjába kerülő tesztet, avagy részt vesz egy kvízjátékon. És máris mindent tud!
Vegyük először az utóbbit. Ön kiáll ország-világ elé és hosszas töprengés után két lehetőség közül választ. A kérdés, teszem azt, hogy: Shakespeare írta-e a Toldi estéje című elbeszélő költeményt? Ilyenkor ön némi tanácstalanság után, de segítséggel, a másik, ismeretlen opciót választja. És, láss csudát, kijön Arany János. Ekkora siker után, mint reményteljes versenyző joggal hiszi magáról, hogy ni csak!, ön művelt, intelligens ember. Hiszen tudta a választ. Ezen kívül a közönség is ugyanezt hiszi önön magáról. És ez benne a zseniális. Egy idő után (a sok kétesélyes kérdésből) a nézőre is ráragad (mint szamárra a fül) a pontokba szedhető műveltség. Anélkül, hogy pontokba nem foglalhatóan kicsit is művelődne.

Többé nem érdemes vesződni például a sok tévedési lehetőséget rejtő párválasztás titkaival sem. Elegendő kézbe venni mondjuk a Hóbelevanc című heti magazint és kitölteni az abban talált tesztet. És az érdeklődő máris megtudhatja, hogy a hozzá illő partner: 1. magas, 2. fekete, 3. kék szemű, 4. családi háza van, 5. lehet, hogy elvált, 6. Mercedessel jár. Innentől kezdve már csak ezekre a pontokra kell figyelnie.
Ha pediglen valaki mondjuk működő házasságának minőségére lenne kíváncsi, válaszoljon az alábbi kérdésekre: A./ Szóváltás közben leveses fazekat (1 pont), tányért(2), vagy bögrét(3) dob-e földre, ki az ablakon (4), vagy a férje fejéhez (6). B./ Ezután önhöz mentőt kell-e hívni(2), vagy csak leönteni egy vödör vízzel(1), avagy elegendő, ha férje lekever egy nagy pofont(3). C./ Ezt követően beadják a válópert(3), esetleg ön elköltözik az édesanyjához(2), vagy ágyba bújnak és egy óriásit szeretkeznek(1). D./ Szeretkezés közben védekeznek-e (2), az aktus utána beszélgetnek-e,(1) vagy falnak fordulva elalszanak (0). E./ a születendő gyermeket állami gondozásba adják-e (3), a nagymamához delegálják (2), vagy szeretik (1).
Aki a kérdésekre adott válaszok pontszámait összeadva sem tudja meg holtbiztosan, hogy annak idején helyes feleletet adott-e az anyakönyvvezető által feltett tesztkérdésre, az megérdemli a sorsát.
Most mondja valaki, hogy de hiszen Mózes is pontokba szedve adott életvezetési tanácsokat! Igazis! De ha ezeket tesztesítjük akkor, első kérdés: a tíz közül melyik parancsolatot sértik meg legtöbbször? A./ a kilencediket, B./ a tizenegyediket.
(Helyes válasz: A.)

2009. április 17., péntek | | 0 megjegyzés

Fiúk apái

A fiaknak nehéz (talán legnehezebb?) apáik politikai vétkeit megérteni, hát még megbocsájtani. Ahogy egy mostanában kezembe került könyv írja: ez a feladat különösen energiaigényes. A könyv Bernard Schlink A felolvasó című regénye. Fülszövege szerint világsiker, harminchét nyelven, hét millió példányban kelt el. Kedvelt napilapom kritikusa azonban fanyalog rajta. De mi dolgom ezzel?! Engem (a benne foglalt történeten túl) az egymás követő két nemzedék viszonyának, politikai szembenézésének mindössze néhány oldalon felskiccelt kérdése (dilemmája) foglalkoztat. Sok idézet következik az egyes szám első személyben íródott könyvből:
„Az én egyetemi korosztályom számára megélt realitás volt, hogy a kollektív felelősség jegyében jogilag és morálisan mit szabad és mit nem szabad magára vállalni. És ez nem csupán a Harmadik Birodalomban történtekre vonatkozott. Még ha rá is mutathattunk a tettesekre, valamennyien szégyenkeztünk azért, hogy horogkeresztet mázoltak zsidó sírkövekre, hogy a bíróságokon, a közigazgatásban és az egyetemeken olyan sok régi náci csinált karriert... hogy az emigrációt és az ellenállást kevéssé értékelték, mint az alkalmazkodásban leélt életet. Hogy ujjal mutogatunk a bűnösökre, az még nem mentesít a szégyentől… „
Aztán néhány sorral lejjebb: „Én senkire sem tudtam ujjal mutogatni. Szüleimre már csak azért sem, mert semmit nem vethettem a szemükre... az ujjal mutogatás saját magam ellen fordult volna... De lehet, hogy mégis felelősek vagyunk a szüleink iránti szeretetért. Annak idején irigyeltem a többi diákot, akik elhatárolódtak a szüleiktől s ezáltal a tettesek, szemtanúk és szemet hunyók, az eltűrők, és elfogadók egész nemzedékétől, és ilyen módon, ha szégyenüket nem is, de a szégyen miatti fájdalmukat leküzdötték. De honnan az a fölényeskedő beképzeltség, amely oly gyakran tapasztalható volt köreikben. Hogyan érezheti magát valaki bűnösnek, és hogyan szégyenkezhet, ha egyszersmind beképzelt lehet, hogy csupán retorika, feltűnési vágy, hangoskodás volt ez az elhatárolódás a szülőktől, amelynek túl kellett harsognia, hogy a szülők iránti szeretet azt jelenti, visszavonhatatlanul belekeveredtek az ő bűneikbe.”
Másutt úgy véli a szerző, hogy a múlttal való szembenézés nem oka, csupán kifejeződése a nemzedéki konfliktusoknak, és mert a szülők hajdani tetteikkel, elveikkel, kussolásaikkal csődöt mondtak, semmit sem vethetnek később gyermekeik szemére. A gyerekeik meg attól frusztráltak netán, hogy élvezői voltak szeretett szüleik hajdan viselt dolgainak. És hány egymást követő két-két nemzedéknek volt már egymással ilyes elszámolni valója!?
Az áthallásokért a könyv szerzője nem, de a blogger sem vállal felelősséget.

2009. április 14., kedd | | 0 megjegyzés

Dögöljön meg a szomszéd autómosója is

Megbízható forrásom szerint Ausztráliában 1948, a nagyobb magyar emigráns csoport érkezése előtt, nem ismerték az adócsalást. A mamlasz ausztrál (becenevén ózi), akinek idehurcolt őse annak idején természetesen nem fegyenc, hanem fegyőr volt, minden font (majd később ausztrál dollár) után becsületesen befizette az adót. Mígnem megérkezett a dörzsölt magyarokat hozó első lélekvesztő bárka és vele az adócsalás tudománya. Informátorom pontosan ismerte a Magyarországról importált adócsalás minden módszerét, minthogy maga is azzal a nevezetes bárkával érkezett új hazájába. Szavahihetőségét pedig én garantálom, hiszen az anyai nagybátyám volt.
Azt a trükköt azonban ő sem ismerhette, amivel a húsvéti ünnepek alatt tett baráti látogatás alkalmával sikerült találkoznom. Ödön (nevezzük így régi iskolatársamat) egy kisvárosban lakik, a Petőfi utcában, és Volkswagenjét sok éve az utca végén működő autómosóhoz hordja mosatni. A tulajdonos, régi ismerős, kvázi szomszéd, nem is számol sokat (újabban 1200 forintot) a kézi mosásért. Barátom borravalót természetesen nem ad (csak nem sérti meg a szomszédot?), ezzel szemben a szomszéd szintén természetesen számlát nem ad Ödönnek (csak sérti meg a szomszédot?). Ezzel a lovagiasság (de nem az APEH!) szabályai szerint hétről-hétre elintéződött a dolog. Eddig. Amióta azonban állam bácsi (vagy ki?) kitalálta a számla-lottót, Ödön úgy érzi, hogy folyamatosan megrövidítik. Mert, ha kérne/kapna számlát, azt beküldhetné illetékes helyre és akár havi egy milliót is nyerhetne vele. Na, de, hogy kezdjen húsz év után egyszeriben számlát kérni a szomszédtól? Biztosan örök harag lenne belőle. Az viszont bosszantja, hogy ő elvileg nyerhetne, az autómosó viszont gyakorlatilag nyer is, hiszen az 1200-ból lenyeli az áfát, az adókat és járulékokat.
Sok álmatlan éjszaka után egy hajnalon rátalált a magyaros megoldásra. Neki ugyan nem lesz esélye a számla-lottón, de legalább a mosó sem röhög a markába, mert adóznia kell, és ami fontos, a barátságon sem esik folt.
Kitalálta és elhíresztelte, hogy BT-t alakított a sógorával és ő a kocsiját vitte bele apportként. Jól csengő nevet is adott a nem létező BT-nek: Camuconsulting. Miután ezáltal formailag céges lett az autó, a mosónál immár minden sértődés nélkül Camuconsulting BT névre, címre számlát kérhet az 1200 forintokról. Közben még el is beszélget a mosóval, hogy szegény vállalkozókat az állam agyon nyomja adóval, hogy így a járulék, meg hogy úgy a jó édesanyjukat. Ezután beül a kocsijába, a számlát gondosan összegyűri és beledobja az első szemétkosárba. Természetesen nem lottózhat vele, hiszen céges névre van kiállítva, viszont dögöljön meg a szomszéd autómosója is.
Na, ezt tanulják el tőlünk az ausztrálok!

2009. április 10., péntek | | 1 megjegyzés

Elfogott piros ulti

Elfogytak a piros ultik. Mielőtt valaki direkt politikai tartalmat vélne dekódolni ezen megállapításban, sietve hozzáteszem, hogy a zöld, sőt tök ultik is ijesztő fogyatkozást mutatnak.
A napokban új indítékot kapott az a régi gyanúm, hogy elfelejtettünk, már nem tudunk játszani. Nincs időnk rá, vagy inkább kedvünk nincs hozzá. Annyi mást kínál az élet. Ül a szállodában, csónakházban, teraszon, itt-ott a téren, kiránduláson a fűben három-négy férfi és – viseltessünk jó indulattal – bámul, és/vagy unatkozik. Ne feltételezzük rögtön a legrosszabbat, nevezetesen hogy politizálnak, később anyáznak, még később megfogadják, hogy a továbbiakban ezekkel még csak szóba sem fognak állni. Elég régen volt gyerekkorom emlékei szerint a fentebb felsorolt helyeken, hozzátéve az azóta ismeretlenné vált szakszervezeti üdülőket és vállalati klubokat is, ha három-négy férfi ráérősen összejött, valamelyikük zsebéből feltétlenül előkerült egy célzatosan oda készített kártyapakli. És többnyire ultiztak. Ami a lényeg: játszottak!
Egy felmérés szerint, manapság egyre kevesebben kártyáznak és a még egyáltalán kártyázók körében már csak nagyon kevesen (mindössze 13 %) ultiznak. Számomra az sem vigasz (sőt!), hogy ugyanezen mintában 100 kártyázó közül 43-an pókereznek. A póker ugyanis (és ezzel nem muszáj egyetérteni!) szóval szerintem nem annyira játékos időtöltés, mint inkább kísérlet a gyors meggazdagodásra. Bizonyság rá, az a sok pletyka, hogy hazánkban (is) ki mindenki él pókerből, mekkora házat vett a nyereményből, hány „lovas” a terepjárója, mekkora jachtot vett. Ultizókról ilyesmiket soha nem híreltek.
Ultit inkább a társaság kedvéért játszottunk. (Persze azért veszíteni is lehetett. De mintha nyerni nem annyira. Hogy lehetett ez?) Nagyon régen 10-20 filléres alapon folyt a játék. Aztán egyszer csak 1-2 forintra változott az alap, néhány éve 10-20 forintra. Ám erről az emelkedésről legkevésbé az ultizók tehetnek.
Ez a (társas)játék egykor hozzátartozott a felnőtté váláshoz. De, hol vannak már azok a nyári délutánok, és hol az a kiskocsmai kerthelyiség, ahol gondos apám kora tizenéves koromban komoly energiákat fektetett abba, hogy férfit neveljen belőlem, vagyis megtanítson a csendes és bemondott ulti különbségére?
És mit ér mára ez a tudomány? Mivé kopott annyi más tudással, élettapasztalattal, ismerettel együtt? Ki tud ma ultizni? Ötvenéves kor alatt szinte már senki. És egyáltalán? Kisebb-nagyobb társaságban divat még a kártyajáték? A JÁTÉK. Tudom, tudom a póker!
Hát, pókerezni már nem fogok, mert igazság szerint nekem az ulti is éppen elég sok pénzembe került.

2009. április 7., kedd | | 1 megjegyzés

Na, de kié a gyermek?

Tizenhét éve is kedd volt április hetedikén. Ezt a senkit sem érdeklő információt csak azért említem, mert ezen a napon szokásomnak megfelelően korán keltem. Fogat mostam, zuhanyoztam, bekaptam valami reggelit és elindultam a korábban már kijelölt leshelyre, egy oszlop mögé. Az oszlop történetesen a mára lebontott Skála áruház fölszintjén állt. Nyilván azért bontották el az egész épületet (irigyeim!), hogy a márványtáblát később se tudják elhelyezni: „Itt kukucskált stb.” Néhány percig leskelődtem, játszottam a vásárlásban tanácstalan középkorú férfit, amikor a bejáratnál feltűnt egy felettébb csinos, rokonszenves, valószínűleg nagyon intelligens és kedves, harminc körüli hölgy. Rám se nézett, aki lélegzet visszafojtva figyeltem őt, ezzel szemben egyenesen a pulthoz lépett és kért kettőt. Egyszerre kettőt! Kettőt!
Barátaim, ismerőseim (ismeretlenek is) csökkenő intenzitással bár, de máig irigykednek: micsoda Paradicsom, sőt Eldorádó lehetett egy a csúcsidőben 550 ezer példányszámú, cca. 3 millió olvasót magáénak tudó női hetilap férfi főszerkesztőjének lenni. Nos, az első megjelenés napjának frenetikus élményét fentebb már vázoltam. Csak úgy, illusztrálásképpen elmesélek egy másik izgalmas délelőttöt is.
Sok-sok rendezvényt csináltunk, egyszer valami játék végén meghívtunk vagy harminc, a Skorpió jegyében született hölgyet, és vendégül láttuk őket egy kellemes, eldugott dunántúli panzióban. Régen elfelejtettük az eseményt, amikor berontott a szerkesztőségbe egy feldúlt férfi, mondván – mit mondván, üvöltvén – hogy az ő feleségét azon a hétvégi rendezvényen felcsinálták. Munkatársaim próbálták nyugtatni, hogy az lehetetlen, hiszen csak hölgyvendégek voltak, stb, stb. A férfi azonban tovább örjöngött és bizonygatta, hogy csakis azon a hétvégén foganhatott meg a születendő gyermek, és ő tudni akarja, ki volt a tettes, hogy feltétlenül kiherélje, de azonnal. Kolléganőim egyre csak hajtogatták, hogy higgye már el, ez lány buli volt, csak hölgyek számára. Nana, szólt a feldúlt férj, de a főszerkesztő csak ott volt? Ott - mondták a kolléganőim megszeppenve, mert olvasónak ugyebár sohasem hazudunk. Ahaaaa, horkant fel a pasa és előkapta a bugyli bicskát, én pedig némileg megtisztelve a feltételezéstől, belülről magamra zártam az irodám ajtaját.
És ekkor, deus ex machina, egy okos kolléganő megkérdezte: uram, hogy is hívják a maga feleségét? A bugyli bicska megállt a levegőben: hát, Gipsz Jakabné (a valódi név maradjon titok). Nos, a meghívottak listáján ilyen név nem szerepelt. Jakab felettébb elcsudálkozott, de pillanatok alatt felfogta, hogy akkor hát a felesége másutt, mással töltötte azt a bizonyos hétvégét.
A Kiskegyed csak álca volt.

2009. április 3., péntek | | 2 megjegyzés

Irodalom és más efféle lom

Tegnap találkoztam korunk írójával.
Enyhén kopottas öltönyben jött szembe az utcán. Rokonszenves fiatalember, hóna alatt egy vaskos mappával. Akár közvélemény kutató is lehetett volna. Tisztelettel kérdezte, hogy megszólíthat-e. Mondtam, csak röviden, mert már látom, hogy jön a villamos. Őszinteségemet méltányolva röviden bemutatkozott, elmondta, hogy eredetileg logisztikus volt (értelmezni is segített mondván, ezt a szakmát régebben raktárosnak nevezték). Mostanság azonban felcsapott írónak. (Ajaj! Kolléga úr?!) Közölte, hogy ezúttal éppen műveinek terjesztésével foglalatoskodik. Feltalálta a maga számára lehető legkorszerűbb módszert. Már nyitotta is a hóna alatt szorongatott regisztert, amelyben cím szerint abc sorrendben sorakoztak a teleírt lapok. Tessék választani mondta egy fűszeres hanglejtésével: egy három oldalas novella mindössze kettőszáz forint. Már most kérdezem én, ki nem vesz kétszázért egy eredeti novellát, pláne kollégától? Kivált, ha közelít a régen várt villamos. Kétszázat jobb érzésű ember a koldusnak is ad, nemhogy írónak. Mely kategóriákat nyilvánvalóan összemosni igyekszik az idő.

A ritkán járó villamos peronja pedig kiváló helyszín eltűnődni az irodalom jelenlegi állásán. Mert mi van, ha ez a fiatalember a terjesztés korábban normális, mára viszont abnormális és járhatatlan útját választja. Kezdjük azon, hogy a piacot kézben tartó két-három nagyobb kiadótól úgy kihajítják, mint a macskát szarni. Hát, volt őneki a tévében taglalt botránya? Bevallotta egyszer is, hogy terhes, nem terhes, szakított, nem szakított, öngyilkossági kísérletet követett el, bezárták, kizárták avagy, mint tévéceleb megírta-e mindezt másokról, persze szigorúan őszintén? Na, ugye, hogy nem! Akkor meg miben reménykedik? A csőd szélén tántorgó kisebb kiadók véletlenül sem mernek pénzt tenni bele. Ha mégis talál(na) egy önsorsrontó kiadót, akkor a most zsebre tett kétszázból már csak 90 maradna, az is a kiadónak, mert a többit lenyúlná a terjesztő. A 90-ből kellene kifizetni a nyomdát, a papírt, a tiszteletpéldányokat és megélni – elsősorban a kiadónak. Csak ami ezután marad, csak az lenne a kopottas fiatalember honoráriuma, amiből viszont fizetne áfát, nyugdíjjárulékot, egészségügyi járulékot, iparűzési adót, és talán megvehetné azt az egyetlen zsömlét, ami a napi túlélését s további művészi ihletét garantálná.

Ezzel szemben az irodalom és más efféle lom (vö. J.A.) terjesztésének ezen egyszerű módján van kétszáz forintja, tisztán. És ha mint író helyesen választja meg a terjesztés színhelyét, még jó levegőn is van.
Ami a dráguló gyógyszereket tekintve, az egészség megóvása szempontjából irodalmi berkekben sem mindegy. De nem ám!

2009. március 31., kedd | | 0 megjegyzés

Öko minden a divat

Mostanában kellett megtudnom, hogy mitől vagyok én ilyen, szóval ilyen (fa-ntasztikus) egészséges gyerek. Hát, mert ökoházban nőttem fel! Annyira, de annyira öko volt a határ menti falunak is a legszélén álló ház, hogy a negyvenes-ötvenes évek fordulóján minden tanítóm azt ajánlotta: igyekezzünk egy kevésbé ökot keresni, már ha szüleim nem feltétlenül akarják, hogy megkörnyékezzen a tbc.
A nagyapám ökoháza pontosan olyan volt, amilyet az építészek és ökoszakértők manapság elképzelnek, feltalálnak, és lelkesen ajánlgatnak a gazdasági- és energiaválságtól sújtott lakosságnak. Sárból készült, nád volt a teteje, földes a padozata. Nem is volt abban több, mint összesen egy szoba és egy konyha. Nem mondom szűknek bizonyult, de ami igaz igaz, nyáron hűs, télen pedig meleg volt. Főleg ha befűtöttünk. Fél kilenc és fél tíz között (vö. a szombat esti Föld órája) nem kellett leoltani a villanyt, minthogy az sem volt. Ökofalu volt a miénk, amennyiben a negyvenes évek derekán a lakóházak (1002-t számláltak össze) 91 százaléka vályogból épült. Vagy egyszerűen sárból, mint a miénk. Persze öregapámnak 1892-ben, amikor a közeli mocsaras erdőből kilapátolt sárból összeütötte, vagy inkább összedöngölte a ház falát, eszébe sem jutott, hogy ő most ökoházat csinál, és bő 110 év múltán példája lészen a modern házépítésnek. Egyszerűen szükségből épített vert falú házat, amint a faluban mások is.
Mostanában látom, hogy Budapest különböző kerületeinek különböző tanintézeteit is ökoiskolának nevezik. A legilletékesebbektől, a gyerekektől kérdeztem, hogy vajon mitől öko az iskolájuk. Hát, mert kerékpárral is lehet járni – néznek a tudatlan bácsira. Hú a mindenit, hát akkor én is ökoiskolába jártam! Legfeljebb kevés gyereknek volt biciklije. Az iskoláig gyalog megtett két-három kilométer miatt viszont lehet, hogy még ökobb volt az iskola.
Izgatottan várom, hogy a felismert szükség mit parancsol még. Mi mindent találnak fel újra a mai szakértők azon egyszerű, olcsó, népi, öko megoldások közül, ami anno száz esztendeje már bevált, de amin a fogyasztói társadalom valaha gúnyosan kacagva túladott.
De, hogy elsőre éppen egy csúzli kerüljön elő a géppisztoly helyett, arra azért nem gondoltam.

2009. március 27., péntek | | 1 megjegyzés

Mesék a meseautókról

Szigorú számítások szerint az autó (más néven gépkocsi) legalább 90 esztendeje a rang, a tekintély és a gazdagság jelképe. Aligha vállalkozatnánk arra, hogy összeszámláljuk, hány álomban fordul elő egy akármilyen négykerekű, hány élet veszett el alatta, mellette, benne, és hány karrier roppant meg miatta, hányan kockáztatják hitelüket manapság is egy divatos A8-as miniszteriális autóért. Amit persze nem a mai válságos időben rendeltek meg, de sokkal korábban, amikor tudvalévőleg még könyékig dúskáltunk a javakban, különben sem a minisztériumi büdzséből fizették, hanem.
A bicskanyitogató eset további taglalása helyett (mert azóta már bőven van másiiik) egy mára derűs anekdotává szelídült történetet mesélnék valamely réges-régi autóról. Pontosabban kettőről: egy Pobedáról és egy Volgáról. A protokollra sokat adó derék Tapoczai Jenő dunaújvárosi tanácselnök anno nagyon vágyott egy hivatali Volgára, minthogy igencsak röstellte már a kopott Pobedát. Főleg a sok-sok külföldi delegáció előtt röstellte, na meg azért, mert a Volga akkoriban majdnem olyan rang volt, mint manapság mondjuk egy A6-os. Feltéve ha fekete volt. Tudniillik a Volga.
Eszes ember volt a Tapi, kieszelt hát egy trükköt, ami sok visszautasítás után végre, a régen vágyott Volgához juttatja. Talán Mohamed Reza Pahlavi iráni császár tisztelte meg látogatásával a várost, amikor szemével csippentett a sofőrjének: akkor most, Pistám! És történt. A fényes delegáció városnézésre indult, elől Pistám (aki tudja, hová, merre kell menni) a Pobedával, mögötte az iráni császár, a magyar miniszterelnök és Tapi, a házigazda. És a Május 1 utcában, a megbeszéltek szerint megtorpant a konvoj. A felvezető Pobeda ugyanis lerobbant: hát a dűznis fűzni nem éppen most esett bele a hengerbe?! Pistám idegességet mímelve szerelt, a császári vendég meg kínos kérdéseket tett fel és várt. Teljes égés a Magyar Népköztársaság számára. És ez nap mint nap így megy - mondta álnokul Tapi a 200-as vérnyomással küzdő miniszterelnöknek. Pistám szerencsére percek alatt „megjavította” a Pobedát, de minek is. Amit évek óta hiába kért, még azon a héten kapott egy új Volgát a városi tanács. Jaj, de konyhaszekrény színű zöldet!
A feketére dukkózáshoz azonban már nem kellett minisztertanácsi engedély. Csupán egy kis kamu karambol.

2009. március 24., kedd | | 0 megjegyzés

Ebédlőasztal vagy plazmatévé

Régi barátomnak manapság akár kellemesnek is nevezhető gondja van. Nevezetesen, hogy ebédlőasztalt vegyenek-e a másfél szobásba, vagy plazmatévét. A gond azért is nevezhető kellemesnek, mert tulajdonképpen egyikre sincs égetően szükségük. Asztaluk is van, tévéjük is. Csakhogy, ugyancsak manapság már nem tudja az ember, hogy mi a jobb: költeni-e, vagy őrizgetni azt a pénzt, amit eleddig összekuporgatott. Mondom neki, hogy vegyük sorba az érveket.
Mi szól a plazmatévé mellett? Hosszas gondolkodás után bevallja, hogy tulajdonképpen semmi. Sőt. Először is, halálra gyűlöli az ostoba reklámokat, amelyek elől elmenekülni sem lehet, mert szinte minden csatornán egyazon időben sugározzák, hogy szegény asszonynak székszorulása van. Háta közepére kívánja a jópofizó műsorvezetőket és műsorvezető nőket is, akik mindent elkövetnek, hogy a nézők szellemi színvonalát a magukéhoz alázzák. Dühítik a vetélkedők is. Kifejezetten szurkol, hogy a játékosok ne halmozzanak fel nagyobb nyereményösszeget. Gyanítja ugyanis, hogy a közjegyzői hitelesítést hírből sem ismerő csatorna a nagyobb nyereményeket nem szereti kifizetni. A filmekről már régen lemondott, mert a bárgyú amerikai történetek úgy beterítették a képernyőket, mint falusi mozikat a hasonlóan bárgyú szovjet filmek az ötvenes évek elején. Maradnának az ilyen-olyan celebek, akik már az úttörőtáborokban is avíttas tréfás vetélkedők során vagy felismerik, vagy nem álompárjuk implantátumokkal felszerelt mellét. Vagy a zenei műsorok, amelyekben régi slágerekkel kísérleteznek új énekesek, ami barátomat rendszerint mély szomorúsággal tölti el, mert eszébe jut a lakodalma. Ha pedig politikust lát feltűnni a képernyőn már nyúl is a kis balta után és akkor sem enyhül, ha akármelyik párt lányát látja, amint éppen okos, javasol, ígér, bizakodik, és (derűt) sugároz, mint Csernobil. Mivel a sűrűn beidézett politológusokat is legszívesebben a bányába küldené, azt kérdezi a barátom, hogy érdemes lenne-e mindezeket nagyobb (szélesebb és hosszabb), plazma képernyőn nézni?
Marad(na) az új ebédlőasztal. Ami viszont szintén nagy a reá szervírozott szerény ebédekhez képest.
Nincs megoldás! Ahogy másban sincs.

2009. március 20., péntek | | 0 megjegyzés

Mindenki mindenkivel

Mielőtt valaki is szabadjára engedné fantáziáját, szólok, hogy nem arról van szó. Arra még jócskán várni kell. Sőt. Vélem, hogy soha nem is lesz olyan. Komolyabb dologról van itten szó. Olyas eseményről, amit a nemzeti ünnepen történt kitüntetési ceremóniáról tudósító sajtó (rádió) fontosnak tartott külön is megemlíteni.

Gondolom, ma már minden médiafogyasztó tudja, hogy mi a hír. Ezért csak rövid, egymondatos összefoglalóját adom annak az ismeretanyagnak, amit akármelyik önköltséges kommunikációs (fő)iskola hároméves stúdiumán elsajátíthat a szorgalmas hallgató. Nos, nem hír, ha a kutya megharapja a postást, hír viszont, ha a postás harapja meg a kutyát. Ezzel a sajtóelméleti tudással bárki eredményes záróvizsgát tehet a fent említett intézményekben és boldogan lobogtathatja diplomáját, továbbá megkezdheti hosszú és csalódásokkal teli munkanélküli életét.
A politikailag képzett és földrajzilag tájékozott, médiául is beszélő jobb sorsra érdemes magyar állampolgár természetesen helyén és értékén kezeli a magyar sajtó által 2009. március idusa után felröppentett hírt, miszerint: mindenki mindenkivel. Örvendj magyar! A nemzet ünnepén, a kitüntetések átadása-átvétele alkalmával mindenki mindenkivel kezet fogott (vö. postás és kutya).

A fentebb körülírt magyar állampolgár ugyanis pontosan tudja, hogy hazájában a vendetta (egyelőre?) enyhébb formája van divatban. Lajos bácsi nevű szomszédom szerint kéjjel toroljuk meg saját bűneinket másokban, elődökben, utódokban! Ennek során egykori KISZ titkárok nem állnak szóba egymással, hajdani párttitkárok édes gyermekei utálják magukat másban, MSZMP megyei titkárok veje nem fog kezet apósa egykori elvtársával, továbbá gondosan számon tartjuk, hogy kinek volt orvhalász a papája, és kinek az apja nem tudott elszámolni az erdélyieknek szánt pénzekkel.
Hááát, ehhez képest igazán hírértéke van annak, hogy az idei nemzeti ünnepen senki nem lökte félre a feléje nyújtott jobbot, és senki nem mulasztott el kezet nyújtani annak, akinek egy másodperccel előbb hivatalból átadta a kitüntetést.
Ezen örömteli körülményből nemcsak a sajtó kreálhat érdeklődésre számító hírt, de a hírből az olvasó is pontos képet alkothat arról, hogy hol él.

2009. március 17., kedd | | 0 megjegyzés

Mit üzent Kossuth Lajos?

Nincs magyar ember, aki nem tudná a választ, tudniillik, hogy Kossuth Lajos azt üzente, elfogyott a regimentje. Az is köztudott, hogy már annak idején felmerült az ismétlés lehetősége/szüksége: ha még egyszer üzennie kell, akkor bizony mindnyájunknak muszáj menni. Ennek az opciónak lehetséges, mélyebb tartalmát, mögöttesét sem énekórán, sem ünnepi alkalmakkor soha nem elemeztük az iskolában.
Hazafias neveltetésem okán, őrizve a gyermeki lelkesedést és naivitást, sokáig azt hittem, hogy Kossuth apánknak valóban csak üzenni kellett és özönlöttek táborába a harcra kész, honszerető, vitéz magyar legények. Na mondd, legfeljebb kétszer üzent, de akkor aztán mindenki huszárnak állt! Nem is tekintem személyes hibámnak, hogy hosszú éltem során érdeklődésem kissé elkalandozott az 1848-49-es forradalom és szabadságharc eseményeiről, ahogy az sem érdem, hogy egy helytörténeti munkát felvállalva (vö. Tompa, a pusztában nőtt város, 2006.) rátaláltam egy számomra sokkoló tényre. Amit tanult történészek feltehetően régóta tudnak, csak – őrizendő a forradalom és szabadságharc romantikáját – nem tártak a magamfajta gyermekien lelkesedő tömegek elé. Belegondolni is rossz, hogy azóta hány ilyen lehetséges elhallgatásban volt/van részünk!

Ünnep után, az ünneprontás csúnya bűnét immár elkerülve közlöm a látszatra semmitmondó információt, hogy Tompa, jelenleg kisváros (hajdan Szabadka Szabad Királyi Város pusztájának) észak-nyugati csücskét ma Katonaföldeknek nevezik. Némi levéltári és könyvtári búvárkodás után kiderítettem, hogy miért. Nos! Szabadka városnak 1849. január 15-ig 528 újoncot kellett Szegedre küldeni. Decemberig azonban csak 298 legény vállalkozott a szabadságharcra. „Így még 230-nak kiállítása vagyon hátra, mely számnak kiállításával a toborzást 1849. január 15-ig folytatni kívánjuk, a még hiányzandók kiállításául pedig a sorshúzást január 16-ra tűzzük ki”- írják az újoncfogás illetékesei.
Vagyis, ezen legények hazafias nekibuzdulásból nem siettek a zászló alá. Még annak ellenére sem siettek, hogy „az újoncoknak fogadási díjul” 100 pengő forintot kínáltak, amiből 10 forintot azonnal 90-et pedig az eskütétel után fizettek volna ki. Mégpedig a város terhére. Az új költségek fedezetéül Szabadkán 20 százalékkal emelték a helyi adókat. Ám azonnal számoltak azzal a szégyenteljes lehetőséggel is, hogy a forradalom és szabadságharcban máskülönben lelkes lakosság (a honszeretet nagyobb dicsőségére), nem fogja befizetni a kirótt többletet. „Ezen esetre Tompapusztából a négyes határ felé terjedő tábla 3-3 lánconként köttetett le zálogul a legénységnek”.
Mi tagadás, a második opció lett nyerő! (Hogy egyéb tanulságok levonásától ezúttal tartózkodjunk.)

2009. március 13., péntek | | 2 megjegyzés

Leértékelt szerelmes versek

Elnehezült szívvel nézem a fényes könyvesboltban, ahogy eredeti áránál olcsóbban kínálják Ady Endre szerelmeit. Közelebbről: a szerelmes verseit tartalmazó formás kis kötetett. Végül is, értem én. Ennek előtte drágának bizonyult, hát leértékelték. Örülhetnék is, mert manapság drága, sőt nagyon drága a könyv. A szerelem most olcsóbb lett. Csak hogy nem emberbaráti meggondolásból, nem a szerelmes suttogókat segítendő. Nyilván azért, mert nem fogyott; lázas diákok, lányok, legények, öreglegények, hervadó asszonyok nem vitték, már nem memorizálnak belőle aktuális sorokat, rímeket, nem nosztalgiáznak fölötte. Csak foglalta ott a helyet a polcon, állt benne a kiadó (nem, nem a könyvesbolt!) pénze.
Dobra verik József Attilát is, ugyanott, ugyanebben az akcióban. Szegény, úgy is megfordult már a sírjában, midőn a legnézettebb kvízműsor két, máskülönben rokonszenves, fiatal, vidéki versenyzője a minap 1.2 millió tévénéző előtt kispekulálta, hogy a Kései sirató című versében nyilván 38 fokos lázban égett a költő, hiszen a 36 fok, az még csak hőemelkedés sem. És nem szakadt le fölöttük az álmennyezet!
Na, most ehhez képest, tényleg, de tényleg kit érdekel manapság, hogy a múlt század elején kivel kavart Nagyváradon meg Párizsban Ady Endre? Nekünk elég tudni, hogy melyik csajszi hányas implantátumot visel a szívén. Nehogy már, valamelyik azt találja mondani a soron következő szakítás alkalmával, hogy vége van, a függöny legördült, komisz darab volt, megbukott! Ahelyett, hogy a sajtóban látványosan beszólna régi álompárjának és így küldené el a jó sunyiba.
Vagy a pasi valami olyan hervasztó dumát lökjön, hogy büszke mellemről, ki nagy, telhetetlen, akartam látni szép hullásodat, s nem elhagyott némber kis bosszúját, ki áll dühödten, bosszú-hímmel lesben. Ez mai magyarul így hangzik (mert azért ma is van ilyesmi): az illető mással érkezett kéz a kézben az aktuális partyra.
Az is lehet ám, hogy mindez csupán egy ősz fószer, arisztokratikus nyavalygása, aki azt hiszi, hogy „Több voltunk, jaj talán kevesebb,/ Mint hajrás, kis szerelmesek./ Túl vánkoson, leplen, ingen/ Sírva láttuk meg: ez se Minden.”
De legalább szebb. Volt.

2009. március 10., kedd | | 1 megjegyzés

Összeálltam magammal

Most, hogy közeledik, vagy elmúlt (de mindegy is ez, hiszen mindig közeledik, vagy múlik) egy fontos kerek évforduló, szóval ahogy ezt jobb nevű zenekarok szokták, még egyszer összeálltam magammal. Elég viszontagságos volt. Mit is mondjak: a hosszú évek alatt igencsak szétszéledtem. Már az is eredmény, hogy ezúttal nem vonultunk ki egymásból, hanem leültünk és elfelejtettük ellentéteinket, vitáinkat; nem kérdeztük, hogy ki honnan jött vissza, korábban ki mit mondott a másikra, és egyáltalán: mit mondott és hol. Tudtuk, hogy ez az utolsó (na jó az utolsó előtti, előtti, előtti) lehetőség, hogy még egyszer így együtt azok legyünk, akik sohasem voltam.

Lízingeltünk egy nagyobbacska (cca. 93 ezer négyzetkilométernyi) próbatermet és megpróbáltunk összezenélni. Hát, elsőre valami förtelmesre sikeredett. Volt abban minden csak összhang nem. Más hangnemben játszott a billentyűs, más ritmust vert a dobos, mást pengetett a gitáros, a bassz gitárosnak csak egy húrja volt, a fúvósok meg túl hangosan recsegtek. A frontembereinkről pedig csak annyit, hogy egymás kezéből kapkodták a mikrofont és átszellemülve daloltak össze-vissza.
Fiúk, mondtam őszintén (mert ezt mindig hozzá kell ám mondani, különben azonnal tudják, hogy nem vagyok őszinte), szóval mondtam magamnak: fiúk, ha hamarvást nem lesz itt összhang, ha nem találjuk meg együtt a fisz-t, akkor mehetünk a fabba. Úgy lezavarnak minket a színpadról, mintha soha ott sem lettem volna.
Híre is kelt (lásd még médiákok), hogy mire készülünk, és milyen nehezen születik az összhang. A hírre viszont magasra szökött a tojás ára. Mondtam is magamnak nagyon komolyan (plusz őszintén), hogy ha ez így megy tovább, akkor tojással dobál meg bennünket a közönség. Akkor is, ha a tojásdobálás már büntetendő cselekmény. Arról már nem szólva, hogy ha így össze-vissza zenélünk, akkor ebből sohasem lesz lóvé, amiért pedig az egészet kitaláltuk.

Saját érveimen kicsit elgondolkodtam és előkerestem valami régi nótát, olyat amire mindenki emlékszik. De hozattam valami vadiúj kottát is, amiből még soha senki nem játszott. Elsőre persze olyan közönséget kerestünk, akik régi rajongók. Mit is mondjak, náluk észbontó siker voltam. Fürödtünk a diadalban, de aztán eljött az igazság pillanata. Erőlködtünk, pengettünk, fújtunk, fuvoláztunk, miközben a közönség rohamosan fogyott. Ott tartunk, hogy az emberek már más zenekarokat sem akarnak meghallgatni. Senkit! Szerintem mindkét fülükre megsüketültek. Már csak magukban dúdolgatnak, mintha csak káromkodnának. És mi már a káromkodáshoz sem kellünk.
Ezt álmodtam 2009. március nyolcadikának szeles éjszakáján.

2009. március 6., péntek | | 0 megjegyzés

Kétfenekű ünnepeink

Történelmi léptékkel már csak egy pillanat, és ránk köszönt a Nemzetközi Nőnap. Ugyancsak történelmi igazság, hogy meglehetősen zavaros múltja van e jeles ünnepnek. A XIX. századi Amerikából lehet származtatni, de a Szocialista Internacionálé emelte ünneppé, orosz asszonyok pedig éppen az ortodox naptár szerinti február 23-án tartották időszerűnek, hogy tüntessenek az Első Világháború ellen, a békéért. Az ortodox naptár szerinti február 23, a Gergely-naptárakban március 8.(?) Innentől kezdve nyilván mindenki számára érthető, hogy a nagyátkosban miért etették, itatták a nődolgozókat a szakszervezetek és miért téptek le minden hóvirágot éppen ezen a napon. A virágokból a női dolgozók délelőtt (persze munkaidőben) csokrokat kötöttek, amiket aztán délután a férfi dolgozóktól ünnepélyesen átvettek.
Csak a rendszerváltozás hozott némi zavart ebbe a jól beüzemelt katyvaszba (is). Nem lehetett ugyanis tudni, hogy akkor most ez kommenista ünnep-e, vagy nem annyira. Szerencsére segített a kereskedelem. Mint már annyiszor! Ezen a héten minden virág nőnapra nyílt, minden csokoládét nőnapivá csomagoltak, és minden gagyi felvette a nőnapi ajándék rangját.

Nem mintha egyéb ünnepeinkkel olyan nagyon tiszta lenne a lelkiismeretünk. Itt van mindjárt március 15.-e. Ezzel meg az az igazság, hogy nagy nemzeti ünnepünk eleinte április 14-én volt. A Habsburg-ház 1849-es trónfosztásának évfordulóján. A dátumot a huszadik század elején, nyilván politikai meggondolásból ejtették és így lett favorit március 15.-e.(A sokáig ünnepelt április 4-ről csak zárójelben említeném, hogy az meg 11.-én lett volna, de a Magyarországon harcoló szovjet hadak nem merték Sztálinnal közölni az igazságot.)
Apropó Sztálin. Ő véletlenül született december 21-én, közel a fény ünnepéhez (utalnék itt a pogány ünnep és karácsony helycseréjére is), de az már nem véletlen, hogy ez a dátum lett a Szovjetunió megalakulásának napja és mint ilyen, ok a mértéktelen vodkaivásra.

Sorolhatnók Szent István napját, amiből Alkotmányünnep lett, Halottak napját, amiből Halloween, Télapóból, meg esmét Mikulás. De, mintha 1989. október 23-án déli 12 órakor is egymásra csúszott volna valami. Aligha véletlenül, a Magyar Népköztársaság egykori moszkvai nagykövete (aktuális házelnök) ekkor kiáltotta ki a parlament ablakából az új Magyar Köztársaságot.
Szóval, lenne mit tisztázni a mi ünnepeink múltjában, ha most nem andalodnánk el a régi boldog nőnapokon, hogy aznap hány férjes asszonyka kapott hosszabb kimenőt otthonról, hány és hány kis liezon kezdődött ezeken a szakszervezeti partykon és realizálódott közvetlen utána.
(Helyreigazítás! Tévedés az egész, hiszen a szakszervezeti rendezvényeket nem is hívták partynak!)

2009. március 3., kedd | | 3 megjegyzés

Megasztár. Esetleg bolti eladó

Jóóó, ha az embernek van vidéki ismerőse. Ezúttal nem arra a véletlenül sem elhanyagolható szempontra gondolok, ami röviden disznótoros kóstoló néven foglalható össze. Az empirikus észlelés lehetőségéről szólanék inkább, miszerint a sokat látott, de mai világunkról mégis keveset tudó, korosabb fővárosi vendég megismerheti a 13 éves vidéki lánykák előtt álló perspektívát. Már amit nagyon is mai kifejezéssel élve „levesznek” abból, ami a tévéből „átjön”, más szóval kifejezetten az ő lelki épülésükre sugároznak, reggeltől estig.
Tizenhárom éves vidéki kislány ismerősöm (de alighanem így vannak ezzel a fővárosiak is) két jövőképet preferál: vagy megasztár lesz, vagy bolti eladó. Mindkettőre határozott késztetést érez, amennyiben hangja és zenei hallása nincs, illetve csakis szupermarketekben vásárolnak az anyukájával, ahol tudvalévően nincs eladó, csak sétáló, figyelő, többnyire udvariatlan, felvilágosítással szolgálni nem tudó, un. élő biztonsági kamera.
Nem akarom a régi szép időket emlegetni, de akkoriban mintha nagyobb lett volna a szakmai választék. A két véglet között (tudjuk: megasztár és bolti eladó) lehetett a kislányból például varrónő, akit akkor persze még nem stylistnak hívtak. Viszont tisztes foglalkozásnak tűnt, ráadásul nemzetgazdaságilag (ami akkor népgazdaságnak neveztetett) is hasznos tevékenység volt, éppen úgy, mint az óvónő, szövőnő, csirke keltető, konzervgyári munkás, bérszámfejtő, utókalkulátor (bár ez utóbbiról nem merném egyértelműen állítani a népgazdasági hasznot).
Mára ilyesmi fel sem merül a vidéki és nem vidéki lányok álmaiban. A megasztárságból legfeljebb a modellségig hajlandók engedni. Más kérdés, hogy miután általában ez utóbbi sem sikerül, marad az egyén és a nemzetgazdaság szempontjából egyformán sivár valóság, a bolti figyelés. Amit mostanság némi eufémizmussal illő eladónak nevezni.
Minap bementem egy elegáns és ennek megfelelően nagy férfidivat üzletbe. Mondom a megasztárságon, sőt a modellségen is elbukott figyelő kislánynak, hogy 42-es inget keresek. Kérdi: mi az, hogy 42-es? Hát 42-es nyakbőség, mondom ingerülten. Olyan nincs, válaszolja hasonlóan ingerült hangon, náluk csak S-M-L-es méretű ingek vannak. Aztán otthagy, és szakszerű távolságból figyeli, ahogy teljesen önerőből megkeresem és megtalálom a 42-es, hosszú ujjú ingek polcát.
Kijövet a boltból azon gondolkodom, hová jutunk majd, ha ez a bolti figyelő kislány beleszeret egy biztonsági őrbe. Amire, valljuk be, elég nagy az esély.

2009. február 27., péntek | | 1 megjegyzés

Formálódó nemzeti egység - a postán

Amilyen mértékben omlik a barakk, a politikusok (jobbról is, balról is) egyre sűrűbben mondják, hogy mindenkinek vállalni kell a felelősséget. Szorgalmasan (szét)osztják, hisz a költő is megírta, hogy bűnösök vagyunk mi mindannyian, akár a többi nép, s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és miképp. Javaslom is, hogy mindenki sietve vigye a maga balhéját, amíg még válogathatunk a bűnök között. Szíves engedelmükkel én a Magyar Postáért vállalnám a felelősséget. Közelebbről a pesti, és a budai postahivatalok működéséért. Mely utóbbi szó a gyakorlatban működési zavarként értelmezendő.
Nem is tagadom, előidézője vagyok a Magyar Posta működési zavarainak, amennyiben magamról megfeledkezve, olykor még szoktam levelezni. Egészen pontosan nem én, hanem velem leveleznek különböző hivatalok méghozzá úgynevezett (ha valóban így nevezik) könyvelt küldemény, hivatalos irat, vagy ajánlott levél formájában.
Már pedig ezen ajánlott levelek (stb.-k) évtizedek óta megoldhatatlan problémát okoznak a Magyar (egykor még királyi) Postának. Az ilyen küldeményt ugyanis aláírás ellenébe kellene átadni a címzettnek. Nos, az utóbbi harminc évben nálam ez sohasem sikeredett. Helyette értesítést dobnak a lépcsőházi leveles ládába, miszerint ennyi-annyi napon belül, ilyen-olyan hivatalos órán fáradjak be az illetékes postahivatalba. Mert úgy kell az ilyennek, akivel hivatalok leveleznek. Biztosan adóhátraléka van, vagy nem fizeti a gyerektartást.
Eleinte csak arra gondoltam, hogy a postás bácsi (néni, fiú, leány) azért büntet, mert a harmadik emeleten lakom. Lift nincs. Az csak minimum négyemeletes házaknak járt egykoron. És különben is hátha nem vagyok otthon, a kapucsengő használatára pedig nem lettek felokosítva. (Hogy én arra is emlékszem, amikor a lépcsőházban még nem voltak leveles ládák, hanem minden levelet a lakásajtóig hozták, nos ez legyen az én bajom.)
Kizárólag a postai kézbesítés könnyítése érdekében kertes házba költöztem, néhány éve pedig a szokottnál is többet tartózkodom otthon, mondván hátha jön a postás és hoz valami hivatalos levelet. És hoz. És változatlanul bedobja kertkapun lévő ládába. Az értesítést. Hogy menjek a – postahivatalba!
Ahol délután (netán szombaton) tizenegyediknek beállok a sorba; ahol a külsejéből ítélve rosszul fizetett, frusztrált női alkalmazott látható rémülettel a szemében átveszi tőlem az értesítést, majd hosszú, izgatott, reménytelen keresésbe kezd a különböző fiókok és ládikák között. Én meg állok az ablak előtt, mögöttem ugyanezt teszik újabb tízek. És alighanem ugyanarra gondolunk mindahányan.
Formálódik a nemzeti egység!

2009. február 24., kedd | | 0 megjegyzés

Cédula egy focicsapat sírjára

Némi vívódás után döntöttem, mégsem mondok le arról, hogy virág helyett virtuális cédulát tegyek a Dunaújvárosi Dunaferr, azelőtt Kohász, Vasas, még előtte Sztálin Vasmű Építője nevű futballcsapat sírjára.

Olvasom, hogy hosszabb agonizálás után jobblétre szenderült a minőségi sportot képviselő dunaújvárosi futballcsapat. Szélnek eresztették a Dunaferr játékosait. A minőségi jelzővel persze érdemes csínján bánni. Mégis, mára már távoli, boldog időnek tűnik, amikor Csepecz Feri, Andriska Vili, vagy Fűr Laci vasárnapi játékáról vitatkoztunk a Vasmű úton. És nem másról.

Ezer, személyes emlék köt a csapathoz. Köztük a legszomorúbb, hogy édesapámat, a leglelkesebb, törzs szurkolók egyikét, éppen a központi sporttelepre menet érte a halál. Emléke előtt tisztelegve, a legközelebbi hazai meccsen egy percig állt a játék, és némán állt a közönség is. Sírjához (az edzést megszakítva) virágot hoztak az akkori fiúk. Hol vannak már ők is!? És mostantól már utódok sincsenek, csapat sincs.

Amint Sztálinváros/Dunaújvárosban annyi minden, a minőséginek nevezett futball is erőből, erőltetve jött létre. Először 1952. február 6-án lépett pályára a Sztálin Vasmű Építője nevű, többnyire NB.I.-es játékosokból verbuvált csapat. (Lennert, Bagoly, Nagy II, Kapitány, Ladányi, Bosánszky, Hegedűs, Fejes, Szigeti, Krasznai, Vad.) Az innen-onnan idecsábított fiúk könnyedén, 10:2-re győztek a Nemzeti Bank másodosztályú együttese ellen Az első hazai mérkőzésre április 5-én került sor. Akkorra készült el a mindössze 5 évre engedélyezett ideiglenes pálya, a későbbi központi sporttelep, ahol ma üresen árválkodik egy félig kész, milliárd forintokat is eltemető stadion. Az első vendég Budapesti Szikra Gázművek csapatát is alaposan elverték a hazaiak. Hamarvást fel is jutottak az NB. I.-be. Ekkor kellett eldöntenie a sok Sztálinvárosba terelt, önként, vagy véletlenül ide keveredett futballrajongónak, hogy marad-e régi csapatánál, amelyet akkoriban Honvédnak, Kinizsinek, esetleg Bástyának hívtak, vagy klubot vált és egyszer csak elordítja magát a lelátón, hogy Hajrá Építők. Más szóval: érzelmileg azonosul-e a helyi csapattal, tehát sztálinvárosi lesz-e ő maga is.

Most már mindegy, hogy’ hívták egykor a várost és focicsapatát. Lényeg: a most temetett labdarúgás rövid, 57 éves élte alatt jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy egy vitatható politikai akarat nyomán született építkezésből, végül szociológiai értelemben is város, lakható és szerethető város lett.

Búcsúzni kell hát a múlt idők focijától. Szevasztok, régi barátok!

2009. február 20., péntek | | 0 megjegyzés

Ízléstelenül boldogok

(Kár, hogy az alábbi írás is tele lesz körülményes, képmutató mentegetőzéssel és elhallgatással. De!)
Nincs mese, meg kell szokni, hogy a magyar celebek (színésznőcskék, dalnokocskák, piti politizálók, műsorvezetőcskék, fitnesz edzőék stb.) minden, sajtóban pertraktált családi (mű)balhé ellenére émelyítően boldogok. Egészen pontosan: újra boldogok. Azok után is, hogy elhagyták korábbi családjukat, régi férjüket, feleségüket, régi gyermekeiket. De olyan nagyon boldogok ám, hogy úton, útfélen (le)nyilatkozzák, lefényképeztetik a boldogságukat. Álompárok. Párjai, többnyire más asszony régi férjének, más férj régi feleségének, új férjek, új feleségek, legkivált pedig új gyerek(ek) új apukái. Mélyen feledve és feledtetve a régieket.
Nem vagyok farizeus. Tudom: ma minden második házasság válással, vagy tartós különéléssel végződik. Az általános iskolában majd’ minden második tanuló elvált szülők gyereke, vagy másként hívják az apukáját, mint őt magát. Azt is tudom, hogy mindenkinek joga van újra kezdeni az életét. Új kapcsolatában joga van új gyermeket nemzeni és velük boldognak lenni. Csak és kizárólag abban nem vagyok biztos, hogy ezt az újat ízléses-e úgy előadni, hogy abba „belehaljon” a régi. A régi gyerek. Aki elől - egy ilyen esetről pontos információim vannak – anyukája rendszeresen dugdossa a napi bulvárt, és akit időnként rémülten ráncigál el a képernyők elől. Ne lássa már, hogy a régi apukája, akit egyébként hónapok óta nem látott élőben, mennyire boldog új párjával és új gyerekével a tévében.
Nem a boldogsággal van bajom, hanem az ízléssel. Mely utóbbinak máskülönben is hadat üzentek a fent meg nem nevezettek. Egyszerűen nem elegáns meghitt családi pillanatokhoz meghívni (kirendelni, kikönyörögni) a tévéseket. Az új boldogság ritkán kameraképes! Akkor sem, ha a pertraktált esemény esetleg reklámot, nézőket, új szerződést, később majd szavazatokat generál. Azokról a bornírt nyilatkozatokról már nem is szólva, amelyekből el kellene hinnem, hogy a régi anyós jobban szereti a volt veje új feleségét, mint a saját lányát, avagy a régi gyerek szívesebben van az apja új feleségével, mint a saját édesanyjával. Már ha egyáltalán valaha szóba kerül, hogy az új gyerek körüli émelyítő boldogság mögött, valahol van ám egy lényegesen kevésbé boldog régi gyerek is.
Egyébként pedig, az új gyerekből sajnos elég hamar régi lesz.

2009. február 17., kedd | | 0 megjegyzés

Jancsi, a régész

„Behívtam a stúdióba egy urat, aki maga is régész lévén elmesélte, hogy hosszú évek óta ismeri Romant, ma is közös projektjeik vannak, tudja róla, hogy mindig is ellenzéki volt stb. Na, egy óra múltán kiderült, hogy az igazi Petre Roman vízmérnök és a mi emberünknek semmi köze hozzá”. A február 12-én megjelent 168 Órában írja ezt Aczél Endre, aki az 1989-es romániai forradalomról, és annak MTV-beli „egyenes” közvetítéséről emlékezik. Én meg a képernyőn akkor megjelent magyar régészre emlékszem, akit 1989-es „tanúságtételénél” is korábbi cimborámnak mondhatok. Jancsi (vezetékneve maradjon homályban) fűzfa korunkban a dunaújvárosi múzeum régésze volt. Egy napon, zsebében egy mélyen szakszerű cikkel, beállított a szerkesztőségbe. Az írás, tudományosan, de közérthetően bizonyította, hogy az óvárosi Táltos utca neve (nyilván évszázadok óta) a pentelei fennsíkon sátrat vert pogány magyar honfoglaló ősök emlékét őrzi. Egészen biztos, hogy a mai utca helyén állt a helyi táltos sátra.
Az identitását kereső, történelmi beágyazottságát minden áron bizonyítani kívánó Dunaújvárosban egy ilyen tudományos cikk valóságos tanúságtétel volt. Közöltük is, boldogan. Jancsi meg felvette érte az akkoriban is kevésnek mondható honoráriumot. Büszkék voltunk a mi tanult régészünkre és magunkra, akik, ím újra jelét adtuk az elkötelezett lokálpatriotizmusnak. Egészen másnapig.
Másnap délelőtt ugyanis bejött a szerkesztőségbe Csavajda Gyuri bácsi, az óvárosi tanácskirendeltség vezetője, ős dunapentelei lakos. A maga közvetlen modorában rám kérdezett: milyen marhaságokat írtok már megint, Miskolczikám? Őszintén szólva csak a „megint” gyakorítás bántott. Gyuri bácsi leült, megivott egy kis Hubit (akkoriban a Hubertus divatozott a szerkesztőségben) és elmesélte a Táltos utca nevének valós történetét. Az meg úgy volt, hogy 1945 után Dunapentelén (másutt is) megváltoztatták az utcaneveket. Lett Vörös Hadsereg útja, Felszabadulás utca, talán még Rákosi Mátyás is. Végére értek már az akkoriban adható, divatos neveknek, amikor a hajdani Gömbös Gyula utcának még nem jutott új. Gyuri bácsi (akkor persze még nem volt bácsi) forradalmi hevülettel, a korábbi névadót megalázandó javasolta, hogy: ezt meg nevezzük el a lovamról! A falu koalíciós grémiuma rábólintott. Csavajda Gyuri szegényparaszt gebéjét pedig Táltosnak hívták.
Na, ezért gyanakszom én a dús fantáziájú régészekre. Akkor is ha Petre Román első szabadon választott román miniszterelnököt vélik ismerni. Kivált pedig, hogy a kiállított és ezrek által megcsodált, majd egy ostoba tini lány által mostanában összetaposott, vértesszőlősi előember csontjairól is kiderült: csupán hitvány múzeumi másolatok.
Szerencsére.

2009. február 13., péntek | | 0 megjegyzés

Fut velünk egy rossz vonat

Nincs vigasztalanabb sors, mint (személy) vonattal utazni Magyarországon. És még csak nem is az un. gördülő sztrájkra gondolok, és nem arra, hogy mennyire hiteltelen egy teltkarcsúvá testesedett szakszervezeti vezető. Egy próféta nekem legyen aszkétikusan sovány (vö. hizlaljátok meg a prófétákat és senki sem fog nekik hinni)!
Az összefirkált, -pingált, mocskos, kosztol ragadós fülkében két ismeretlen úrral ülök és persze, hogy beszédbe elegyedünk. Eleinte az erdész (vadász?) ruhában utazó ötvesen férfi tűnik beszédesebbnek. Süteménnyel is kínál, ha már így összehozott minket a sors. Cserébe – nyilván csak, hogy tovább szőhesse a beszélgetés fonalát - megkérdezi, hogy mivel keresem a kenyerem. Az egyszerűség kedvéért mondom, hogy újságíró vagyok. Szép szakma, bólint az erdész, majd kinéz az ablakon és nagy életbölcsességről téve tanúságot hozzáteszi: kell hozzá bizonyos felszínesség.
Irigylésre méltó, megfontolt, boldog embernek látszik. Na persze, az erdő békéje, gondolom. Aztán még egy süteményt kínál és mesélni kezd, hogy: lopják az erdőt, a média tehetne valamit, mert a főnökei tehetetlenek, a rendőrség is az, a főerdész korrupt, zsebre dolgozik, alig várja, hogy a felesége vegyesboltot nyisson a faluban, és úgy otthagyja az erdőt, hogy ihaj.
A másik úr, aki vasutas egyenruhában, ennél fogva feltehetően ingyen utazik, csatlakozik a beszélgetéshez. Mondandóját a következőkben foglalhatom össze: föl kellene robbantani a vasutat, úgy rohadt az egész, ahogy van, nézzek szét, hogy néz ki ez a vagon, figyeljem majd meg a jegyvizsgálót (kalauz), milyen toprongyos, nincs bér, nincs természetbeni juttatás, nincs semmi, mindenki hülye, aki vasutas lesz, ő már régen köp az egészre. Jól értem: arra az állami cégre köp, amelynek szolgálatában áll, amelynek a kenyerét eszi.
Azért ez jelent valamit. Elgondolom, hogy valamikor, a szervezettség, a rend, a biztos (nyugdíjas) jövő és főleg a társadalmi felemelkedés, a polgárosodás első lépcsője volt a MÁV. A mai un. társadalmi elit tagjainak felmenői között szinte bizonyosan volt egy-egy vasúti váltóőr, jegykezelő, fékező, bakter, mozdonyvezető, netán állomásfőnök. Következésképpen sokkal, sokkal többet köszönhetünk a Magyar Államvasutaknak, mint a zavaros menetrendet, a mostanra lompos, lezüllött szervezetet, a mocskos, lepukkadt vagonokat, amelyekben elzötyögünk Ceglédbercelig. Vigyázni kéne a vasútra. Is! De nem, mi módszeresen tönkre teszünk mindent.
Nálunk a Vacsoracsata a legnézettebb tv-műsor.

2009. február 10., kedd | | 1 megjegyzés

A lecsavart légcsavar

A mögöttünk hagyott életévek egyik következménye, hogy az embernek mindenről eszébe jut valami. (Bár csak ez lenne a legsúlyosabb!) Ennyi bevezetés alighanem elég is ahhoz, hogy a bajai repülőtérről minap ellopott Cessna típusú kis repülőgépről eszembe jusson, hogy mi jutott eszembe 1987 májusának végén. Nos, arra gondoltam akkoriban, hogy a hajdan sűrűn daloltakkal ellentétben a béketábor nem legyőzhetetlen. (vö. A béketábor legyőzhetetlen, a béke útja biztos út, ha összetartunk rendületlen stb.) Történt ugyanis május 28-án (1987), hogy egy bizonyos Matias Rust nevű német tinédzser Cessna típusú repülőgépével betört a Szovjetunió légterébe, és ami ennél is több, a kitüntetésekkel dúsan feldekorált légvédelmi tábornokok háta mögött vidáman leszállt a moszkvai Vörös téren. A rendőrök meg azt hitték, hogy filmet forgatnak. Na, innentől kezdtem én gyanítani, hogy valami nagy baj van a híres béketáborral. Addig ugyanis úgy tudtam, hogy kizárólag kifelé irányuló illegális légi forgalom létezik.

Ez utóbbiak közül egynek a történetét ismertetném. A hetvenes években lehetett, midőn a Magyar Honvédelmi Szövetség (MHSZ) kisapostagi repülőteréről egy, a honvédelemre gondosan kiképzett ifjú, a kiképzésekre használatos motoros sportrepülőgép illegális igénybevételével egy napfényes hajnalon kirepült a béketáborból. Hej, lett is nagy ribillió, azonnal megduplázták a politikai foglalkozásokra fordított időt MHSZ-szerte, vizsgálat vizsgálatot követett, ellenőrzés ellenőrzést. Felelőst nem találtak, viszont az osztrák hatóságok gálánsan visszaadták a gépet. Az MHSZ-ben meg határozat született, hogy sportrepülőgép ezentúl nem maradhat őrizetlenül. Még éjszakára sem. Már-már őrszolgálatot szerveztek hozzá, amikor valakinek jobb, olcsóbb és főleg biztonságosabb megoldás jutott eszébe.(Mert hátha az őrállók is elrepülnének egy hajnalon.) Inkább elrendelték, hogy a repülőtér parancsnoka minden este saját kezűleg srófolja le a gép orráról a légcsavart és vigye be a dunaújvárosi városi rendőrkapitányságra, ahol az ügyeletes tiszttől átvételi elismervényt kap róla. Reggelre kelve viszont a derék, jó Jávor Géza reptér parancsnok adott átvételi elismervényt, aztán bili kék szolgálati dzsipjével már száguldhatott is Kisapostag irányába, ahol a hon légi védelemére kiképzendő fiatalok epedve várták az érkező légcsavart. És ez így ment, minden este és minden reggel. Többé nem is hagyta el senki illegálisan a béketábort.

Azzal a repülőgéppel!

2009. február 6., péntek | | 1 megjegyzés

Csókpuszi vagyunk

Marhára szeretjük egymást, mi magyarok. Mondhatni, csókpuszi vagyunk mindannyian. Ez abból is látható, hogy úton útfélen csókolózunk. Úgy terjed a szokás, mint az influenza (amely utóbbit csak-csak kiküzdött magának a média, addig-addig riogatott vele, amíg végre ideért és az ünnepélyes alkalomra kisminkelt doktornő megjelenhetett a képernyőkön, amint fonendoszkóppal hallgatózik egy bácsi háta mögött, miközben a kommunikációs ipari dolgozó élvezettel kommentálja a jelenetet, miszerint már heti negyven százalékkal több. Másként szólva legalább egy hétre való un. vezető híre van a híradóknak és a bulvárnak).
De, vissza a csókokhoz! Az utóbbi napokban részt vettem néhány rendezvényen, ahol – más kisebb jelentőségű eseményen kívül – az volt a fő attrakció, hogy a folyosókat elborították a folyton összecsókolózok. Nem nők! És nem a nőket! Férfiemberek, csókolgatják egymást üdvözlés gyanánt (helyett). Olyanok is (egymást), akikről biztosan tudom: nemcsak hogy nem szeretik, de kimondottan rühellik is egymás közelségét. A jelenség precízebb értékelése végett haza is szaladtam a Károli Bibliáért, hogy jól emlékszem-e: „A ki pedig őt elárulja vala, jelt ada nekik mondván: a kit én majd megcsókolok, ő az fogjátok meg őt. És mindjárt Jézushoz lépvén monda: Üdvözlégy Mester, és megcsókolá őt”(Máté 26. 48-49.). A többit tudjuk.
Konzultánsaim szerint a férfiak közötti csókolózás nem egyéb, mint régi szláv (közelebbről orosz/szovjet) szokás. Lásd még a jeles, plakát-karriert is megért Brezsnyev nyelvese Honeckerrel, akárkivel, bárkivel, akit éppen elárula vala.
Más szakértők a férfinem elnőiesedésének pregnáns jeleként tekintenek a puszilkodásra, minthogy a nők évszázadok (ezredek) óta hajlandók legutáltabb vetélytársaikat is puszival üdvözölni.
Szkeptikusok szerint a régen volt és a tiszta szándékról biztosító (lásd, nincs nálam fegyver) férfias kézfogás mellé manapság lépten-nyomon kijáró csók, merő képmutatás és kiváló alkalom arra, hogy a puszilkodók kést döfjenek egymás hátába. Amire az általam megfigyelt folyosókon eleddig nem volt példa, de még nincs vége a nótának.
Csak a filmfesztivál zárult nagy sikerrel.

2009. február 3., kedd | | 0 megjegyzés

Kisfröccs a NATO-ban

Megtörténhet, hogy az ember gyanútlanul autózik Szekszárd felé és összeütközik az eu-szkepticizmussal. Ha ez hihetetlen lenne, némi kerülővel is közelíthetek a mondandóhoz.
A hatos számú főút százas kilométertáblájánál mindig rátenyerelek a dudára. Csak azért (is), hogy a kocsiban ülők megkérdezzék: ezt meg miért? Történelmi oka van annak. Azon kevesek egyike vagyok, akik még emlékeznek arra, hogy a százas kilométer- (akkoriban még) kőnél találkozott Rajk László a parasztgúnyába bújt Rankovics jugoszláv belügyminiszterrel, és pontosan itten árulta a hazát Tito láncos kutyáinak. Legalábbis a Rajk-per vádirata szerint. Arról a vádiratról van szó, amelynek összeeszkábálása annyi, de annyi álmatlan éjszakát okozott szegény Rákosi elvtársnak.
Erre általában már nem emlékszik senki. Bennem, mint a déli határszélen felnövő gyerekben is alighanem csak azért maradt meg, mert láttam, hogy akkoriban az udvarunkon álló szalmakazlat a határőrök, direkt erre célra kifejlesztett hosszú vaspálcákkal szurkálták. Nem jártak jobban a szénaboglyák sem. Mert lehet, hogy éppen oda bujt el a hazafelé igyekvő Rankovics. És képzelje el az autóban velem utazó hallgatóság, valamint az olvasó, hogy meg is találták egy szalmát fuvarozó parasztszekér aljában. Persze nem a mi falunkban.
Ha többen ülnek egy autóban biztosan meg kell állni valamelyik útszéli csárdánál. És ha már, akkor valaki biztosan rendel egy kisfröccsöt is. Kivált, ha érdeklődő külföldi (német) lévén, éppen az imént meséltem el neki a szódavíz és a bor keverési arányaiban rejlő hungaricum mibenlétét. Nevezetesen, hogy mi különbség van a kisfröccs, a nagyfröccs, a hosszúlépés és a házmester között. Rövid előadásomban természetesen kitértem a viceházmester lényegére is.
A frissen tanultakat illusztrálandó, kértem a vendégnek egy kisfröccsöt. És most kanyarodnék vissza a hatos út mentén felbukkanó eu-szkepticizmusra. A Wirt (kocsmáros) ugyanis sunyi vigyorral az arcán hozott egy deci bort és egy másik pohár alján cirka egy deci szódát. Hogy is mondjam stílusosan: égtem, mint a Reichstag. Kérdésemre aztán elmagyarázta, hogy a rádióban hallotta, miszerint a NATO (azt hamar tisztáztuk, hogy az Európai Unióról van szó), szóval hogy az unió betiltja a fröccsöt. A bornak és a víznek, a vendég háta mögött való keverése ugyanis nem eu-szabatos. (Noch dazu, immár a rövid italokat is naponta kell standolni!)
Tanulság: mert nem tudni, hogy kik, mit „vesznek le” belőle, nagyon vigyázzunk, hogy kik és miket beszélnek össze-vissza a rádióban.
Különös tekintettel a hatos úton közlekedők érdekeire.

2009. január 30., péntek | | 1 megjegyzés

Volvo a Volgában

Akkoriban még nem volt se országgyűlési képviselő, se bukott kapitalista, jóformán még nem csalódott senkiben Petrenkó János ózdi lakos. Akkoriban a munkásból lett munkáltató, a sorsát saját kezébe vevő, a nagy lehetőségeket megragadó, tehetséges, sikercsináló vállalkozó országos példája volt. Csak! Húsz éve ennek, és annak is, hogy Benkő Imre fotóművész kollégámmal elautóztunk Ózdra, hogy riportot csináljunk vele, az unikummal, a munkásból lett gyártulajdonossal.

Otthonában fogadott bennünket. Háza (ha jól emlékszem) a dombra kapaszkodó, Kisamerikának nevezett városrészben állt. A kellemes, akkor modernnek tűnő nappali előtt fehér ingben, nyakkendősen, öltönyben várta a sajtót. Ordított róla, hogy kiöltözött, hogy szokatlan neki a jelmez. Körülbelül annyira, mint amikor az egyenruhához szokott katonatiszt civilbe öltözik.

Eleinte a múltról beszélgettünk. Az OKÜ-ben (Ózdi Kohászati Üzemek) volt inas, később szakmunkás, még később kitüntetett újító, ja és trombitás. Úttörőzenekarban kezdett és rettenetesen megküzdött az előrelépésért. Szülei épülő házának pincéjében, vakolatlan betonfalak között éjszakákon át gyakorolt mire elért a bányászzenekarig. De akkorra már saját tánczenekart is alapított és hétvégeken a presszóban nyomták. Csak nem a híres Gyöngyszemben? virítottam csekélyke ózdi helyismeretemmel. De bizony, mondta és éreztem, amint befogad a szívébe. Ismerem a gyárra, munkájukra, szakmájukra, városukra büszke ózdiak mára alighanem elavult mondását: Ózdon kívül nincs élet, s ha van is az nem ugyanolyan. (Extra Ózdom non est vita, si est vita non est ita.)

Petrenkó János büszke, messzire néző, sikeres ózdi munkaadó volt, akkoriban. Csak a váratlan kérdéseket nem bírta. Azt kérdeztem: mit érzett, amikor az őt felnevelő gyár bejárata fölé kiírták, hogy: Pekó Acélipari Művek. Azt nem lehet elmondani – próbálta mégis elmondani, de elérzékenyült, szeme megtelt könnyel és kiment a fürdőszobába.

Búcsúzáskor az autójáról kérdeztem. Volga – mondta. Volga? Na ja, de Volvo motor van beleépítve – somolyodott el.- Engem ne irigyeljen senki!

Igen, akkoriban ilyenformán álmodoztunk a készülő új világról, mások is, többen is. Közöttünk Petrenkó János munkássorból készülődő új kapitalista is ilyennek képzelte: Volgába épített Volvo motorral.

Bele is bukott.

2009. január 27., kedd | | 4 megjegyzés

A vesztesek jussa

Karácsony óta kellemes eszmecsere folyik a 168 óra c. hetilapban arról, hogy az öregek befogják-e pörös szájukat, avagy éppen fordítva, igenis nyissák ki. Ez ideig csak idősnek mondható írástudók győzködték egymást (és magukat). A fiatalok hallgatnak.
Az előbbiekhez tartozó kortársként, csak megjegyzem, hogy a világ szempontjából majdnem mindegy, mit csinálunk. Máskülönben meg a szót kérők pártján állok. Némi megszorítással. Véleményezzünk, protestáljunk, dohogjunk, beszéljünk, írjunk, mindössze (mindössze?) azt kell tudomásul venni, hogy minden kérdésben, vitában, véleményeltérésben eleve vesztésre vagyunk ítélve. A természet által.
El kell fogadni, hogy a legocsmányabb vélemény hordozója is röhög, mert biztos győztesnek tudja magát ellenünkben. Feltéve hogy húsz-harminc évvel fiatalabb és jogosan reménykedik abban, hogy túlél bennünket, a véleményünkkel együtt. Pregnáns példát mondok. Főszerkesztők egy kiválasztott csoportja a 2002-es kampányciklusban zártkörű beszélgetésre fogadta a sikeres és további sikereiben vakon bízó ifjú politikust, aki többek között elpanaszolta, hogy őt, (őket) a sajtó (akkor még) nagyobbik fele, élen a főszerkesztőkkel, hát bizony nem kedveli. Aztán egy merész képzettársítással megjegyezte: ahogy így elnézi a körben ülők ősz haját, az idő majd ezt is megoldja. Hat-hét esztendeje még ekkora otrombaságot sem illett zártkörű beszélgetésekről kiszivárogtatni. Csak tudomásul lehetett venni, hogy új rablói vannak a nyárnak.
A vesztésre ítélt korosztályok pedig legfeljebb a Jóistenhez protestálhatnak. Erről az ifjak, a mindenkori ifjak gondoskodtak. Hogy az időseknek véletlenül se legyen véleményérvényesítő lehetőségük. Véleményük persze lehet. Amolyan Ugocsa non koronat!
Azt ajánlom, hogy akinek (még) van álláspontja a való világ kis és nagy ügyeiben, továbbá képes azt szabatosan megfogalmazni, ne fojtsa magába, írja le. Az interneten még fórumot is könnyen talál hozzá. Olvasókat is. Nem (több)százezret, de százat, kétszázat biztosan.(Ezt a blogot pl. rövid hat hónap alatt 53 országból 11 ezren látogatták.) Csak azt ne várja, hogy ettől valamerre, akármerre elfordul majd a világ kereke. Egyébként pedig, mindig így volt e világi élet, csak azért nem tűnt fel, mert korábban mi álltunk a túloldalon.
Az írástudó idősek tekintsenek játéknak, szórakozásnak, szellemi tornának, egészségmegőrző tevékenységnek minden leírt sort, amely segít megőrizni a javasolt max. 140/90-et.
Nem ígérem, hogy könnyű lesz, de meg kell próbálni.

2009. január 23., péntek | | 2 megjegyzés

Szexuális úton terjedő tehetség

Az igazi tehetség forrása igazi titok. Volt. Egészen a legutóbbi időkig, amikor is korszakalkotónak éppen nem mondható megfigyeléseket tettem - a tárgyban. Pontosabban az alanyban.
Kutatásom tárgya/alanya röviden összefoglalva: a magyar televíziós csatornákon magukat mutogató nőnemű egyedek talentumának mibenléte. Különös tekintettel e talentum viharos terjedésére.
A való világ más területein felvetődő kardinális kérdés, hogy vajon a tehetség érvényesülése, avagy az érvényesülés tehetsége élvez-e prioritást, a televíziók háza táján régebben sem okozott gondot. (A prioritás szót feltétlenül keverjük bele az ügybe, különben nem leszünk elég tudományosak. Ha pedig valamiről azt állítjuk, (ilyen a képernyőre befurakodó tehetség is), hogy két, sőt három prioritása van, nos ez esetben akár államtitkárnak is jelentkezhetünk, de parlamenti képviselőnek feltétlenül. Idő és a hely hiányában azonban most csak az egyik prioritásról értekeznék.
Van szerencsém ehelyütt a televíziókban felbukkanó és ott megnyilvánuló hölgyek tehetségének eredőjét, forrását, analízisét kíméletlenül a nagyérdemű és érdeklődő közönség elé tárni. Empirikus kutatásaim eredménye szerint manapság nagy valószínűséggel, de nem kevés gyakorisággal, főleg és általában, kevés kockázattal, az érvényesülés tehetségének vagyunk szemtanúi a képernyőkön. Megállapítottam továbbá, hogy az érvényesülés tehetségének mértéke (vö. a képernyőn való szereplés váratlan gyakorisága) meglepő módon korrelál az életkorral, a csípő és mellbőséggel. Valamint és főként a nem-mel. Amely nemhez tartozó tehetségtől megfelelő helyen elvárják a feltétlen igent. Különben hogyan lenne lehetséges, hogy a képernyőn frissen felbukkanó tehetségek között egyáltalán nincsenek 40 éven felüliek, ellenben kivétel nélkül megfelelnek a fentebb összefoglalt kívánalmaknak és méreteknek.
Szíves engedelmükkel most térnék rá világraszóló felfedezésem lényegére, mely szerint: a képernyőn megnyilvánuló tehetség szexuális úton terjed. Alighanem, de figyelemre méltó gyakorisággal. Az ilyen-olyan hímnemű tévés celebek házastársai, élettársai, párjai ugyanis meglepő gyorsasággal maguk is megjelennek a képernyőn, hogy ott szintén tehetségesnek nyilváníttassanak. Ráadásul a szexuális úton terjedő tehetség - hogy is mondjam finoman, szóval - vírusa, nem válogat. Egyformán terjeszt fitneszes, dalénekesi, műsorvezetői, zebrashowmani, divat-, tánc-, szakács- és úgy általában a magyar celebeket egyébként is jellemző mindenféle talentumot. Amelyek aztán rubin drágakőként beragyogják a mi színtelen otthonainkat.
Amíg hozzá nem vágunk egy cipőt a képernyőhöz.

2009. január 20., kedd | | 0 megjegyzés

Óvó bácsi a kiskacsa

Új elemmel gazdagodott az egyszülős családban felnövő gyerekekért folyó álságos társadalmi aggódás. Az alakoskodás akár természetesnek is mondható, hiszen az általános iskolások kb. fele már elvált szülők gyermeke. Másfelől az aggódó társadalom jórészt azokból áll, akik maguk is felbontották a házasságukat. Ezért aztán ez a vívódás is éppen olyan meddő, mint amilyen más társadalmi gondok megoldására irányuló lihegéseink többsége.
Az új elem sem több mint a régen hangoztatott „a gyerekek fele apa, egyáltalán férfi minta nélküli családban növekszik felnőtté”, kezdetű régi sirámra adott új (alternatív) válasz. Valaki kutatni kezdte ugyanis, hogy ha már ilyen helyzet van otthon, miért nincsenek legalább az óvodákban férfiak, óvó bácsik. (Az iskolák alsó tagozataiban is többnyire nénik vannak.)
A dolgozat szerzője utána járt, kikutatta, hogy Magyarországon 32 ezer működő óvó nénire 70 óvó bácsi jut. Nem is hittem volna! Feltételeztem, hogy hazánkban egyetlen óvó bácsi sincs. Pedig! Pedig már 1976-ban riportot írtam az első, és akkor egyetlenről. Igaz, ő is csak afféle pótlékként működött a dunaújvárosi munkásművelődési központban. A feleségétől kérte, könyörögte el a feladatot. Muskotály Péter akkor nyilatkozott a sajtónak:
-Amikor épült a művelődésház itt voltunk társadalmi munkázni. Mondtam a haveroknak, meglátjátok, leszek még én itt óvó bácsi. Csak röhögtek.(Lásd: Velem üzentek, 51-53.old. Ifjúsági Kiadó, Kozmosz könyvek, 1976)
És lett. Bábozott, pisiltetett, vigasztalta a kislányt, akit idő előtt hazavitt a mamája, megígérte, hogy holnap visszajöhet, eljátszotta, hogy ő kiskacsa, lerendezte (szó szerint így mondta) a farkast, amiért bántani merészelte a gidát, megtörölte Józsika orrát, énekelt: a bugaci bíró háza, de szépen van kipingálva, elmagyarázta, hogy mit jelent a szó: pingálni. Egyszóval fényesen bizonyította, hogy a nénikkel egyenértékű a bácsi.
Úgy tűnik, azóta sem hitték el neki. Elismerem, nem is volt könnyű dolga, mivel a társadalom akkoriban éppen a nők egyenértékűsítésével volt elfoglalva. Kivált Dunaújvárosban szerették bizonygatni, hogy a nők éppen olyan jó nehézgépkezelők, toronydarusok, kőművesek és betonszerelők, mint a férfiak. Ráadásul, volt itt még egy föl nem fogható körülmény. Nevezetesen, az óvó bácsi eredeti szakmája.
Patkolókovács volt.

2009. január 16., péntek | | 2 megjegyzés

Az OEP, a flopi, meg sok zárójel

Hosszú sorban állok a postán. Mióta posta a Magyar Posta (Zrt), mindannyian így vagyunk ezzel. Időt adnak. Alaposan megfontolni, hogy küldeményünk sima legyen-e, vagy (fordított) elsőbbségi. Az utóbbi drágább, de (ígéret szerint) előbb ér a címzetthez. Legutóbb (próbaként) feladtam magamnak két üres borítékot. Egy sima, egy elsőbbségi. (Egyszerre érkeztek a postaládámba.)
Igazándiból azonban nem a postáról akarok írni. Az eredeti téma a hosszú sorban előttem álldogál. Tisztességben megőszült idős úr, aki nem szűnik meg félhangosan, hogyan is mondjam, szóval, bíráló szavakkal illetni - ezeket. Egy postai felvevőhely előtti kígyózó sorban az ember „ezeken” automatikusan a postát érti. De lám, soha ne hagyatkozzunk a rutinra! Miután nagy kedvvel (szintén félhangosan) bekapcsolódom a zsörtölődésbe, kiderül, hogy az előttem sorakozó úr az OEP-nek (ha valaki nem tudná: Országos Egészségügyi Pénztár) kíván mindenfélét.
Kérésre elmeséli a történetét. Az úr nyugalmazott szemészorvos. A lakásán van egy magánrendelője, ahol havonként felkeresi két-három régi betege, leginkább receptért. (A látogatások alkalmával beszedett vizitdíjak után természetesen adózik.) Ezen kívül egy kockás füzetben vezeti, hogy milyen OEP által támogatott gyógyszert írt fel pacienseinek, illetve a feleségének (pro família). Igen ám, de az OEP (helyesen) negyedévente jelentést kér a forgalomról. Mégpedig elektronikusan (elvégre modern világban élünk). De! Azonban! Ellenben! Mégsem!
A kitöltendő formanyomtatvány (űrlap) ugyanis letölthető, (sőt letöltendő!) az OEP honlapjáról, a jelentést viszont flopira másolva, és postai levélben kell elküldeni az OEP-nek. (Az űrlap letöltésének észbontó bonyodalmaira most ne vesztegessünk időt.)
A doktor vásárolt egy számítógépet, amiről hamar kiderült, hogy alkalmatlan, amennyiben nem képes un. flopira másolni. Flopira író muzeális számítógépet ma már többnyire csak az Ecseri úton lehet kapni. Továbbá flopit sem árulnak már minden sarkon. Manapság ugyanis (ha másolni kell) minden masina CD lemezre dolgozik. Doktorunk ezt is megoldotta. Kért valakitől és letörölt néhány régi flopit, amire az OEP immár elektronikusan kitöltött űrlapját szintúgy elektronikusan átmásolja. Ezután már csak az a dolga, hogy borítékba tegye (a flopit!), elballagjon a postára, kivárja a sorát és ajánlott levélként feladja az OEP címére.
Egyelőre itt tart az OEP (az államigazgatás), mi pedig reménykedve közelítünk a levélküldemények elnevezésű postai munkahely felé, miközben már bokáig taposunk a XXI. században.
(Utóirat: Remény azért van! (Állítólag) újabban már CD lemezre írt digitális jelentést is elfogad az OEP, viszont továbbra is csak postai úton.)

2009. január 13., kedd | | 1 megjegyzés

Csipkés kombiné

Van annak harminc éve is (ebből kifolyólag eleve érdektelen a dolog), hogy a Három + Egy (vagy Négy + Egy?) nevezetű délvidéki zenekar, schwartzban magnókazettára másolt slágerei úgy beterítették Magyarországot, mint Moszkvát a hó. Aki akkoriban már véleményalkotásra képes volt, annak elég, ha azt írom: Csipkés kombiné.
Az esztétikailag képzett kisebbség elborzadva tapasztalta, hogy a nép marhára élvezi, sőt igényeli a Kombinét, miközben saját tapasztalatból tudtam, hogy akkoriban már egyre kevesebb nő viselt kombinét. De ami esztétika-ügyileg fontosabb: a mega-, sőt gigaslágerré lett, a Korda Györgytől a Beatlesig minden nótát leverő, homokviharként pusztító Kombiné, olyan gagyi volt, amilyen azóta sem termett a magyar slágersivatagban.
Aztán valamelyik (általam is favorizált) elitlapban egy esztéta nekiment a jelenségnek. Mondanom se kell, hogy teljesen eredménytelenül. Pedig igaza volt. Az igazság hasznáról ezúttal csak annyit, hogy később ez a frenetikus Kombiné-siker hozta ránk Lagzi Lajcsit és a búcsúkban árult kazettáit.
Már a kommenizmusban sem volt tilos, hallgathatott volna a nép Bachot is. De nem akart. Ezzel szemben taxiban, vásárban, strandon, büfékben, szombatonként minden bográcspartin ezerrel szólt a Kombiné, kombiné csipkés kombiné. Szigorúan magnóról. (A Magyar Rádió szűz maradt.)
Na most akkor mi legyen? A már említett elitlapban azt találtam írni, hogy ne bántsuk/tiltsuk a Kombinét, majd elmúlik, addig pedig tiszteljük és inkább formáljuk egymás ízlésvilágát. Egy jeles olasz esztétát hívtam segítségül, aki szerint a hamis mű is értéket képvisel, amennyiben valakikben valódi emóciót, esztétikai élményt/örömet generál. Avagy, ki nem látott még igazi férfikönnyeket a „térdelek-e még előtted édesanyám kakukkfűvel benőtt sírja” örökbecsű nóta intonálása közepette.
Persze parazsat hoztam saját fejemre. Messzire kígyózó sajtóvita kerekedett, amelynek egyetlen, szóra érdemes konklúziója az lett (volna), hogy le kell váltani a népet. Amiért tetszik neki a Kombiné. Ha sikerült volna, most itt állnánk nép és főleg Kombiné nélkül.
Mindez arról jutott eszembe, hogy ugyanezen elitlap elgondolkodtató, kemény kritikát közölt Sas Józsi szilveszterkörnyéki tévés szerepléseiről. Éppen csak azt nem írta, hogy le kellene váltani a népet. Pedig írhatta volna, mert a tavalyi Sas-kabaré vezette az idei szilveszteri nézettséget. Is. Na, akkor most mi legyen: a nép, vagy a Sas?
Persze lenne harmadik megoldás is!

2009. január 9., péntek | | 1 megjegyzés

Szakértő szeretnék lenni

Egyre inkább elhatalmasodik rajtam az érzés, hogy elrontottam. Az életemet. Így a második etapban ez kivált súlyos és főleg hiábavaló felismerés, mivel a korrigálásra már nincs idő. Ismerik, mintha folyton a folyosón jutna eszembe, hogy mit kellett volna mondani odabent.
Utólag már hiába látom, hogy engem az isten is szakértőnek teremtett. Szakértőnek lenni a legjobb. Jön, lát, megsüvegelik, meghallgatják, kérdezgetik, a szakértőnek meglátása van, vélekedik, magyaráz, elmondja, hogy: egyfelől, sőt azt is, hogy approximatíve. Aztán, ha mindennek az ellenkezője történik, hát ugye akkor is szükség van szakértőre, aki megint jön, lát (süvegelés, hallgatás, vélemény, magyarázat, approximatíve stb.) és másfelől. Tulajdonképpen világéletemben ilyen meggyőződés nélküli meggyőző szerettem volna lenni. Azon kívül, hogy manapság a szakértés a legbiztosabb, és ami több, következmények nélküli állás.

Régen is voltak szakértők, de mostanában mintha divatba jött volna a szakértés, valóságos reneszánsza van. Csak úgy hemzsegnek a világban a szakértésre váró dolgok és események. Ráadásul, amint az egyik elmúlik, azonnal újak születnek helyette, és mintha összebeszéltek volna, mind szakértőért kiált.

Mint ezen a világon minden, természetesen a szakértés is szakosodott: lásd pénzügyi, biztonsági, közlekedési, bel- és külpolitikai, ezen belül USA, kelet-Ázsia, Izrael, Pakisztán, orosz stb.). Az orosz szakértőt kivált kedvelem, amennyiben mostanában képes szakérteni azokat a szovjet/orosz eseményeket, amelyeket számos korábbi publikációjában, hát hogyan is mondjam, szóval markánsan másként szakértett. És a szeme sem rebben. Na, ezt irigylem legjobban.

A médiumokban történő szakértés már-már olyan gyakori, mint képernyőkön a mellimplantátum, vagy mint Fradi pályán az anyázás. Jön a szakértő, leül a mikrofon, vagy a kamera elé, és (az adott eseményre, valamint magára nézve) minden következmény nélkül pontosan elmagyarázza, hogy miért nem történhet meg az, ami persze másnap megtörténik, és amiről holnap majd elmagyarázza, hogy miért is következett be szükségszerűen. Hogy csak a közelmúltból vegyünk példát: szakértők szerint a pénzügyi és gazdasági válság majd nem érint bennünket, miként az orosz-ukrán gázvitában sem fogunk megfázni. Aztán?!
De hogy valami személyeset is mondjak. Tavasszal, amikor 234 forint volt egy euró, megkérdeztem egy jeles (bank)szakértőt, hogy vegyek-e. Azt mondta, ne legyek hülye, lesz az még olcsóbb is. Ma 270,19 forint az euró hivatalos devizaárfolyama.
Ennyit a fjordokról. És a szakértőkről.

2009. január 6., kedd | | 0 megjegyzés

Tűzszerszámok beszolgáltatása

Korosabb magyar generációk már annyira hozzászoktak a beszolgáltatás intézményéhez, hogy alighanem vállrándítással intézik el ezt a legújabbat. Volt itt már olyan is, hogy a rádiókat kellett beszolgáltatni. A hatósági engedéllyel leölt hízott sertések után beszolgáltatandó zsírról, a cséplőgéptől beszolgáltatott gabonáról már szó se essék. Most más világ van. Szerencsére. Most a szilveszterkor vásárolt hangulatjavító, sistergő, szikrázó, pukkanó, ámde a nevezett éjszakán nem sistergő, nem szikrázó, nem pukkanó, vagyis maradék tűzi szerszámokat kell beszolgáltatni. De szigorúan ám! Ráadásul pontosan oda, ahol szilveszter délutánján, nagyon magasan megállapított kiskereskedelmi áron megvásároltam. Beszolgáltatni viszont ingyen és főleg záros határidőn belül kell, mert ha ezt nem tenném: sújtson a dolgozó nép megvetése és a köztársaság törvénye. Mégpedig kemény 100 ezer forint birsággal.
Az én időmben a legutolsó őrvezető is tudta, hogy teljesíthetetlen parancsot nem szabad adni, mert az a következő, immár teljesíthető parancsot is annulálja. A mi rendelet-alkotóink annak idején alighanem megúszták a katonaságot. Látható ugyanis, hogy nem ismerik ezt az alaptételt.
Törvénytisztelő emberként fogom hát a maradék tűzszerszámokat és elbaktatok a Teréz körút 20 elé. Oda ahol egy alkalmilag felállított sátorban, két bizalomgerjesztő férfi és egy hasonlóan elegántos hölgy szilveszterkor rábeszélt a vásárlásra mondván: te, figyelj már, most mi a f… gondolkodóól! Sajnos a három szakképzett kereskedelmi dolgozót ezúttal már nem találtam a helyszínen. Pedig nekem oda kellene visszavinnem ahol vettem, ráadásul ellenszolgáltatás nélkül! Azóta egy műanyag szatyorral a kezemben reménytelenül és szorongva bolyongok a város peremén. Amiként egy régi olvasóm is tette.
Történt, hogy egy őszön nagyon leapadt a Duna és a parton előbukkant néhány fel nem robbant második világháborús aknagránát. Délután volt, midőn a derék állampolgár, bekopogott a szerkesztőségbe, mert már csak a sajtóban bízott. (Akkoriban még többen is voltak ilyen állampolgárok.) Elmondta, hogy (mint pecás) talált a parton 6 fel nem robbant gránátot, amit gondosan elrejtett a fűzfák alá és ezt követően azonnal bejelentést tett a rendőrségen. Ennek három hete, és azóta semmi nem történt, és most panasszal él a sajtónál, és …
-És most hol vannak a gránátok- kérdeztem naivan.
- Hát itt a szatyorban – mutatott az íróasztalom és a saját lába elé.
Kérdezem, nem tudja valaki, hogy ki hozta ezt a beszolgáltatási rendeletet? Tudniillik szeretném fölkeresni egy szatyorral.
+
(Kedves olvasóim figyelmébe! Az új évben minden kedden és pénteken találkozunk.)