A paksi lány

Csütörtökön mondom:

Ugyan már, hogy jövök én ahhoz, hogy bele pofázzak beszéljek egy olyan nagyhorderejű, nemzetközi, mégis velejéig nemzeti ügybe, mint a Paks II-nek nevezett atomerőmű orosz kézre adása! Ha összehasonlítom a két dátumot, mármint az én megvalósulásom és Paks II. majdani megvalósulásának dátumát könnyen érthető ez a kellemetes laza kívülállás. Egy réges-régi történetre hivatkozva valamit azért mondanék tanácsolnék: Pakson jó lesz vigyázni az oroszokkal akkoriban szovjeteknek mondták őket!

Az úgy volt, hogy az 52-es országúton Dunaföldvár felöl Kecskemét felé autóztam (Lada), midőn egy ifjú lány (szép) leintett. Dúlt volt, de inkább szomorú. Is. Kérdezte, hová? Mondtam, Kecskemét. Jó lesz mondta és beszállt. Kérdeztem, hová? Mondta, Szeged. Kérdeztem, és mit csinál majd Szegeden. Mondta: Erről most ne beszéljünk, jó?! és nedves lett a szeme. Ezek után mondani sem kell: egész úton erről beszéltünk.

A szovjetek akkoriban építették-szerelték Paks I.-et,  amit akkor simán Paksnak neveztek, nem tudván, hogy lehet egyszer még II. is. A lány tolmács volt a mérnökök mellett és marhára beleszeretett Szergejbe a jóképű moszkvai mérnökbe. Ez politikailag, kémügyileg, elvtársilag és még száz ismeretlen szempontból szigorúan tilos volt. Legalábbis szovjet oldalról. A marha nagy szerelmet csak az árnyékolta de nagyon, hogy a fent felsorolt okok miatt Szergej szerint a kapcsolatot ljubov-ot szigorúan titkolni kellett. Nyilvánosan még csak egymásra sem nézhettek. Félreérthető pillantást se válthattak. Nyilvánosan soha sehol, még cukrászdában sem maradhattak kettesben. Csak és kizárólag az ágyban. Az meg csak úgy történhetett, hogy a lány éjféltájt, amikor a szolgálati lakás másik szobájában már elaludt egy másik Szergej, felosont az ő Szergejéhez, de akkor aztán útjára indult a gyönyör. Minden lelki és fizikai gátlás nélkül, merthogy az orosz érzelmileg szabadnak, sőt nőtlennek mondta magát, ráadásul egy szovjet szakorvosi véleményre hivatkozva úgymond vigyáznia, védekeznie sem kellett. A nagy-nagy szerelem hibája, híjja csak annyi volt, hogy pitymalat előtt mindig el kellett búcsúzniuk egymástól, már ha nem akarták, hogy a tilalmas kapcsolatra fény derüljön és Szergejt kémügyileg stb. hazapaterolják. Amint azt Matolcsy tette az IMF-el.

Így tartott ez boldog, bő fél évnél is tovább. Most a lány Szegedre stoppol. Felkeresni egy régi, ismerős nőgyógyászt akihez egyetemistaként is járt, akihez bizalma van. Szergejnek meg milyen fatális véletlen éppen ma érkezik Ferihegyre újabban Liszt Ferenc Moszkvából a felesége. Látogatóba. Jönnek a gyerekek is.

    Ezért is mondom: Pakson jó lesz vigyázni az oroszokkal!

Apám elutazott KranjskaGorára

Csütörtökön mondom:

Most, hogy divatban vannak a titkosítások, hogy minden fontosabb szerződést, tárgyalást, dekrétumot 10, 30, sőt 80 évre titkosítani szoktak, bízvást feltárhatok egy hét évtizedes családi titkot. Kizárólag a példa kedvéért.

Alighanem mindenki ismeri az olyan cipős dobozokat, amilyenekben nemzedékek gondosan egymásra rakosgatják a családi képeket, fontosabb (szebb) karácsonyi üdvözleteket és levelezőlapokat. Nahát, ilyen dobozról van szó, ami bő negyven évi rejtőzködés után, valamely kitakarításra ítélt sufni mélyéről került elő.

Az ember elfogódottan szedegeti elő a romlásnak, (mi több: már rothadásnak) indult papírdobozból az ősök által fontosnak ítélt, hét-nyolc évtizedes titkokat. Nem szerződésekről, dekrétumokról van szó. Még csak végrendeletekről sem. Nemzetileg csupán semmiségek. Szerény magánügy a számomra legtitokzatosabb  csunyácska, fekete-fehér levelezőlap is, amit apám tintaceruzával írt a hajdani (két háború közötti) Jugoszláviában, a messzi Kranjska Goráról jó anyámnak Suboticára, a Zrinski trg 14 szám alá.

Idézném is: „Drága Tündérem és gyermekeim! Szerencsésen megérkeztem, én még ilyen szépet, mint itt van nem láttam sohasem, csak az a baj, hogy esik az eső. A Kohn bácsi azt mondja, hogy mióta itt van, csak egy nap volt szép idő, a többi napokon mindig esett az eső. A Kohn bácsi kézcsókját küldi és gratulál, sok szerencsét kíván. A levelet akkor kapta meg, amikor odaértem, úgy hogy én kerestem lakást magamnak és csak azután találkoztam vele. folytatás a másik lapon”.

Rögvest elemezném is a szöveget. Nos: a lapályos Szabadkáról, a Juliai Alpok hegyei közé érkezve apámnak tátva maradt a szája. Közben részletes meteorológiai jelentést ad, az esős és napsütés napok változásairól. Hűen közvetíti a suboticai/szabadkai ismerős, az Alpokban már járatos, és apámat is a jó levegőre kommendáló Kohn bácsi kézcsókját, gratulációját, sűrű szerencse kívánásával együtt. És ez utóbbiban van a nagy titok, tudniillik: evilágra érkezésem első civil nyugtázása. A levelezőlap keltezése ugyanis „Kranjska Gora, 6. VII. ’38”. Az én születésnapom meg Subotica, 2. VII. ’38.

Ui. Kételyeim azért vannak: hogyan juthatott édesapám eszébe, hogy születésem után 4 nappal elutazzon, sőt már megérkezzen a távoli Kranjska Gorára? És kardos asszony hírében álló édesanyám, hogy a fészkes fenébe egyezett ebbe bele?

Tény: Emlékeim szerint, Kranjska Gorát családunkban mindig kultikus-misztikus helyként emlegették. Anélkül, hogy erről az árulkodó levelezőlapról tudtam volna, valamikor az 1990-es évek legelején eldöntöttem, hogy végre megnézem magamnak ezt az  alpesi falut. Megnéztem. Ezután évtizedig csak oda jártunk síelni. Egyszerűen beleszerettem.

Már tudom, hogy miért - is.

Ima a Sztálin Vasműért

Csütörtökön mondom:





 Van abban valami méretes politikai pikantéria, ha ökumenikus istentiszteletre hívogatnak Dunaújvárosba, a Dózsa mozi elé. A neten terjesztett meghívó szerint „Gyere el, hozd el Magad, a Lényed Lényegével és add hozzá a közös jövőkép teremtéséhez a jelenléted erejét! A Gondolat ereje és a Hit rendje összeér egy ökumenikus Istentiszteletben, hogy legyen egy közös képünk a Városunkért, a Gyárért, a megélhetést biztosító Munkahelyekért”. Tekintsünk most el a kissé dagályos szövegtől, ami kínosan kerülgeti a lényeget. Végül is arról van szó, hogy az egykori Sztálinváros mai lakói a Jóistenhez fordulnának segítségért. Erre utal a mozi fényújságán futó szöveg is: „Jó szerencsét! Segíts-ég!” Szóval, imádkozzunk az egykori Sztálin Vasműért (mai nevén Dunaferr)!


  Ezek előrebocsájtásával, nem kell megmagyarázni, hogy egy nyálkás, sűrű, tejködbe borult délutánon (január 9-én) az ember hajlandó autózni 70 kilométert (oda-vissza 140-et), hogy aztán a sors forgandóságán tűnődve egy órácskát álldogáljon ezen a furcsa rendezvényen. A Dunaferr-nél jelenleg folyó és alighanem folytatódó elbocsátások (amit a gyár vezetői elegánsan optimalizálásnak neveznek) előbb 156, majd 400 végül 1500 munkavállalót fenyegetnek.


  Az ország közvéleménye a médiából ismeri (ha akarja) a számokat. A helybéliek mintha nem mernének (nem akarnak?) szembesülni a városra váró következményekkel. Vagy már nem hisznek az égi segítségben. Sem. A hangsúlyozottan civil kezdeményezésű istentiszteletre ugyanis alig 200-300 érdeklődő, idősebb asszony, nyűgös unoka és rosszkedvű, mogorva férfi gyülekezett. Négy lelkész, evangélikus, baptista, görög katolikus és református (hol maradt a római katolikus?) visszafogott, ám okos beszédet mondott. Nem erőltették a szakrális motívumokat, nem szólítottak hangos, közös imára, viszont képben voltak. Egyikük még isten áldását is kérte a hideg és meleg fázisú munkára. (Helyiek tudják, hogy a lét kritikus feltétele a meleg (a folyékony) fázis, a nyersvas- és acélgyártás megmaradása.)


  A hangsúlyozottan civil szervező P.ZS. zárszavára a (fentebb szociológiailag/hangulatilag/ideológiailag már úgy-ahogy körülírt) hallgatóság némi tétovázás után szétszéledt. Nem volt közös ima. Nem tapsoltak. Nem néztek egymás szemébe. Se körül. Észre sem vették, hogy a város vezetői közül mintha senki nem ért volna rá. Velük lenni. Arról sem tudtak, hogy állítólag a szakszervezet is ódzkodott honlapjára tenni a meghívót. Sebaj! Otthon, a jobb napokat is látott panelban, majd tovább sóhajtoznak, vagy káromkodnak.
  Vagy elmondanak egy magányos Miatyánkot a (hajdan volt) Sztálin Vasműért.

Kék Helikon a koncessziósban

Ha már úgyis jövök-megyek - kéri a szomszédom - vegyek neki egy karton kék Helikont. Majd elszámolunk.

Közlöm a hozzám hasonlóan soha nem dohányzó, a témában tehát tájékozatlan polgártársakkal (vö. zemberekkel), hogy a kék Helikon kedvelt cigarettaféleség. Ezt a szomszédtól tudom, tapintatos érdeklődésemre ugyanis egyszer bevallotta: éjszakánként a Helikontól köhög. A falon túlra is hallhatóan.

A zember (a zemberek egyede) akkor is legyen készséges és megértő a szomszédjával, ha az történetesen és sürgősen meg akar halni. Ígértem hát, hogy majd megállok az első 18-asnál,  feledtetve/korrigálva azt a szégyent is, hogy számomra a nemzeti, mint szó és tartalom, mindeddig valami magasztosat, emelkedettet – na jó, legfeljebb színházat – jelentett. Közönséges trafikot biztosan nem. De legyen, most ilyen a világ.

Frissen leválasztott helyiség, egy bolt falszomszédságában. Nem kétséges, a derék boltos, mint - első osztályú, sok kopogtató cédulát gyűjtő, és más érdemekkel is koszorúzott – szavazati jogú állampolgár, a várható óriási biznisz reményében pályázott, és mit ad isten, nyert trafiknyitási koncessziót. Az ő baja. (Ahogy felénk mondják: most már sírjon az ő anyukája.)

A külső mondhatni előírásszerű: barna/fehér firma, 18-as karika, tejüveg. Ami az ajtón villódzó OPEN feliratot illeti, már nem vagyok olyan biztos, hogy az kimondottan kompatibilis lenne a magasztos nemzeti jelzővel. Inkább multis. Mindenesetre arról sikeresen árulkodik, hogy nyitva van.

Benyitok. Takaros rend. A pult mögött rosszkedvű, mogorva középkorú férfi. A szűk vevőtérben fekete ruhába álcázott fiatalabb álldogál. Combközépre varrt nadrágzsebéből kilátszik a pisztoly nyele. Húha!

Csak a lelkiismeretem rossz, vagy valóban ellenségesen méregetnek? Mintha itt ritka vendég lenne tisztes szándékú vevő. Egyáltalán a vevő. Nem is feltételeznek rólam semmi jót. Talán látszik rajtam, hogy, szóval hogy annak idején nem gyűjtöttem elég cédulát, és a státusom azóta semmit sem változott, miközben Magyarország egyre jobban teljesít.  

A középkorú feláll a pult mögött, a fiatalabb felém fordul jobb keze lecsúszik a nadrágján. Te jó isten, ez a pisztolyt keresi! Igyekszem lazának látszani. Mondom: kék Helikont keresek. Van, szűri a szót kurtán a rosszkedvű középkorú és elindul a zacskók felé. Kicsit enyhül a feszültség. Egy kartonnal kérek, mondom színlelve a krőzust, miközben némi büszkeséget érzek. Na, ugye, hogy komoly fogyasztót tisztelhetnek bennem!

Ja, cigarettát! Az nincs, dörren a rosszkedvű és visszaereszkedik a székére. Összenéz a pisztolyossal. Tekintetük azt kommunikálja, hogy jól sejtették, provokátor vagyok. Vagy hülye. Még hogy fényes délelőtt cigarettát vennék egy dohányboltban! Ismerik ők az ilyen ócska trükköket!

Később (főleg máshonnan) megtudom, hogy már naponta kirabolnak egy, sőt több nemzeti trafikot, hogy a cigaretta forgalom immár a felére csökkent. Manapság minden igazi dohányos vágott dohányt vesz és abból otthon csavarja, vagy tölti a füstölnivalót. De! Szerencsére, illetékes helyen már dolgoznak a vágott dohány árának/adójának emelésén. Nehogy már ezen a balliberális huncutságon bukjon meg a büdzsé bevételi oldala! Meg a sok nemzeti trafikos.

Megalázva keresem a kijáratot, halkan köszönök és vereségemhez mérten könnyű léptekkel kikotródom a koncessziósból.        

  

 

Száz, azaz 100

Csütörtökön mondom:
 Nagy évfordulók évadja kezdődött tegnap (január 1) nulla órakor. Száz (100) éve, hogy változásnak indult (a világ?), megváltozott Európa térképe, történelme, erkölcse, etikája, perspektívája. Az idén sok történész, filozófus, politikus megfuttatja majd az eszét arról, hogy mi történt 100 éve és a jeles esztendő mi mindennek volt a vége és főleg kezdete Európában (és a világon), hogy 1914 miben és mennyiben befolyásolta az akkor élő és azóta született, és a jövőben majd megszülető emberek (talán az emberiség) sorsát.

 Vannak akik (mi tagadás közéjük tartozom), szívesen eljátszanak azzal, hogy visszafejtik saját történelmüket: mikor, milyen (sok-sok) véletlenen fordult meg a sorsuk, életük. Nos, Európa ma élő millióinak jelenlegi státusát, kis türelemmel, hosszú és persze szabad asszociációs ugrásokkal alighanem vissza lehet vezetni az 1914. június 28-i dátumra (mellesleg ez éppen a szerbek Mohácsaként számon tartott rigómezei csata évfordulója), amikor Gavrilo Princip Szarajevóban elsütötte a pisztolyát. Akár tovább is visszalépegethetünk a sorsfordító véletlenekben: ha ott és akkor a trónörökös sofőrje nem véti el az útvonalat és emiatt nem lassít – nos, akkor! Akkor - nem mondom kissé bátornak tetsző asszociálás eredményeként - nagyszerű költő földimet idézve - én például ma biztosan nem mondhatom el, hogy „ide estem és állok egy ablakban Budapesten”.

 Anyai nagyapám öreg bibliájában bejegyzettek megfejtéséhez nincs szükség asszociációra. Miután ’14. április 10-én megszületett negyedik gyermeke, bunyevác létére magyarul kaparta-írta be, hogy: „eben az évben ütöt ki a Világ háburu Julius 27 én. rukotak be én is agusztús 10 én Kezdődöt az első ütközet.

 Négy esztendővel később:„háboru befejeődőt 1918 november 1 én” Ahogy azt szegény nagyapám hitte!

 Mert tudni ugyebár nem tudhatta, hogy ránk szakad egy hetvenedik (70) évforduló is. Amit minden asszociatív erőlködés nélkül összeköthetünk a századikkal. Nem kell történésznek lenni, hogy a második világháborút az első számlájára írjuk. Az is nyilvánvaló, hogy a hetven év előtti események: előbb a szégyenteljes holokauszt, majd a magyar földre ért harci cselekmények, később pedig az ország „béketáborba” sorolása nem más, mint a második világháborúba történt önkéntes(?) belépésünk következménye.
Ezek után pedig asszociáljon tovább az, akinek még van kedve  hozzá! (Vagy akinek két anyja volt.)