Nem higanyos higanyos

Barátja, sőt híve vagyok az Uniónak. Megszavaztam a belépést és annakidején dagadó kebellel átmentem Budáról Pestre azon az ideiglenes gyaloghídon, amelyet a kiváló szónoki (és egyéb) képességeiről elhíresült miniszterelnök e szavakkal avatott: És átadom ezt a hidat – kicsit tétovázott, hogy kinek is adja át, majd rátalált a megfelelő formulára: és átadom ezt a hidat a magyar járókelőknek - mondta. Én azóta is magyar járókelőként vagyok uniós állampolgár.
Kimondottan jó érzés. Ismerek valakit, aki a belépés másnapján csak azért utazott Londonba, hogy a reptéri beléptető kapun végre az only uniós állampolgárok sorába állhasson. Én ilyen messzire nem vittem, de Hegyeshalomnál oda-vissza megparancsoltam a gyomromnak, hogy nyugi. Szóval, jó uniós polgárnak lenni, csak láza ne legyen az embernek.
Hátha még a sok-sok támogatásra gondolok! Arra, ami kézen-közön még nem tűnt el, amiből mindenféle épült. Autópálya, üres kultúrház, szemétlerakó, hogy tovább ne is soroljam. Szóval, jó uniós állampolgárnak lenni, csak láza ne legyen az embernek.
Óraszám említhetném még az előnyöket, de minek. Mindenki tudja, milyen jó uniós állampolgárnak lenni, csak láza ne legyen az embernek.
Igen ám, de néha, olykor, véletlenül, váratlanul, télen, tavasszal, alkalmasint előfordul, hogy a büszke uniós állampolgárt is előveszi a láz. Ilyen esetben régebben, abban a mocskos unión kívüli világban a szerencsétlen polgár a sublótból elővett, esetleg a legközelebbi patikában vásárolt, egy lázmérőt. Bedugta a hóna alá és konstatálta, hogy 37,8. Lenyelt egy aszpirint és passz.
Na, most ennek a világnak vége. Az otthoni régi lázmérő elveszett, eltört, vagy a fene tudja mi lett vele. A patikákban pedig csak az uniós szabványnak megfelelő lázmérőt lehet kapni. Ami amúgy tetszetős, hasonlít is a régire, csak használni nem lehet. Uniós előírás szerint ugyanis, éppen az én egészségemet védendő, a kis üvegcsőben szaladgáló higanyt valami más anyaggal helyettesítették. Miáltal a mért értéket nem lehet leolvasni, ezzel szemben lerázni sem lehet.
A gyógyszerészek ezt a használhatatlan típust: nem higanyos higanyosnak nevezik. És nem ajánlják. Ezen kívül van raktáron digitális, ami viszont kínai gyártmány és csökönyösen Fahrenheitben mutatja testhőmérsékletet. Ráadásul mindig ugyanannyit. Már most kérdezem én, ki tudja a Fahrenheitet lázas állapotban Celsiusra konvertálni? Lenne még valami fülbe dugható lázmérő is, de az olyan drága, hogy tekintettel a betegkör jelen pénzügyi állapotjára, a patikák nem is tartják.
Akkor hát mit csináljon az uniós állampolgár, ha gyötri a láz? Én például átautóztam a köztudottan nem uniós Szerbiába. Ott ugyanis dinárért kapható higanyos higanyos. Az uniós tagság előnyeiről álmodozó szabadkai barátaim nem is értették ezt a kikacsintást. Amikor ők éppen hogy befelé kacsintgatnak.
Mondtam nekik: jöjjenek bátran, mert nagyon jó uniós állampolgárnak lenni.
De hozzanak magukkal néhány higanyos higanyos lázmérőt is.

Békebeli parízer

Isten őrizz, hogy bárkinek az asztalán kotorásszak! De szabad-e kérdenem a Kárpátok alatt: tetszettek az utóbbi időben békebeli párizsit enni? Vákuum csomagos kiszerelésben állítja elő és hozza forgalomba a téliszalámijáról elhíresült gyár. Olyan, de olyan lehelet vékonyra van szeletelve (nem a gyár!), amint az egykori úttörőtáborok zászlófelvonása után felszolgált vajas kenyéren volt. (Háromszögletű mackósajt sajna nincs hozzá.)
Most aztán eltűnődhetek: csapataink már ténylegesen ilyen ádáz harcban állanak? Gyanítom. Máskülönben kinek jutna eszébe békebelinek (aminek ma is epitheton ornansa, állandó jelzője a boldog), szóval kinek jut eszébe boldog békebeli időnek nevezni az ötvenes éveket, amelyeket legfeljebb ifjúságunk szép hajnalának emlékei tesznek boldoggá? Ha csak az nem ád enyhítő magyarázatot, hogy akkoriban verbálisan minden, de minden a béke jegyében zajlott. Még a déli határon 4 milliárd (akkori) forintért épített béke-bunker rendszer is (ami éppen most lesz turista látványosság Zala megyében). Ifjabb generációk tagjait tájékoztatom, hogy akkoriban ezen a tájon kemény békeharc dúlt. Még békekatonák is szalutáltak, két-három éves szolgálati idővel. Sőt, a kurzus költője szerint: a béke katonája volt minden fa, mely az Alföld homokján lombosodva varázsol kerteket. Az egyszerű vasgyűjtésről már nem is beszélve. Nem felejtek egy akkor középkorú frusztrált férfit, aki a (lánykori nevén) Tanács körúton dühödten felpofozott és szidalmazott egy lelkes ifjú békeharcost, aki nyilván a béke védelmében, éppen az útjába került Édességbolt portáljáról feszegetett egy méretes szögvasat. „Gyűjts a vasat és a fémet, ezzel is a békét véded, mi? Mi? Azt véded mi?” - ordította a magából kifordult férfi. Lehet, hogy háborús gyújtogató volt, mivel hogy, ott és akkor kifejezetten akadályozta a béke védelmét. Ifjú emberként ott és akkor nagyon nem értettem a felhabzó indulatot. Mi kamaszok az idő szerint már rég átköltöttük és alkalmaztuk is a jeles, emlékezetes jelmondatot, kapcsolatba hozva azt a nőkkel. Tudniillik: ahol éred, mert ezzel is a békét véded. Soha kellemetesebb békeharcot! Nem is felejtem, hogy akciók közben milyen könnyű volt a szívünk. Nyilván mert hittük, hogy a béketábor legyőzhetetlen.
És most itt van nekem emléknek a vákuum csomagolt parízer. Ott egye meg a fene. Meg azt is, aki a békebelit összekeveri azzal a hajdani békével. Amelynek védelme (bizonyos áttételeken keresztül) annyi, de annyi örömet okozott.
Egyébként vettem és ettem is a mostani békebeli parízerből. Hát, mit is mondjak, semmi, de semmi hatás. Csak az emlékek. Egyébként pedig a teljes kudarc.

Csak ne volna annyira ismerős!

Azon kevesek közé tartozom, akik az ajándékba kapott könyveket (is) elolvasom. Na pláne, ha dedikáltak, ráadásul szülőföldemről hoznak hírt. Most jutottam hozzá a jeles délvidéki helység Kishegyes helytörténetéről írott opuszhoz. (Kiadták 2002-ben Újvidéken, magyar nyelven.) Benne van az 1849. július 14-i, Hegyesi Csata históriája. Még pontosabban, a csata magyar hőseinek dicsőségére felállított emlékoszlop(ok) viszontagságos története. Nagyon tanulságos!
A vereségéhez közelítő 1848-49-es forradalom és szabadságharc egyik (talán utolsó) győztes csatáját Guyon Richard magyar (máskülönben skót köznemes) tábornok vívta Jelasity horvát bán szerb és osztrák csapatai ellen. Az ellenség a Ferenc csatorna felöl támadott, a mieink meg nagy ravaszul a Kishegyes, Szeghegy és Feketehegy települések között három oldalról fogadták őket. Győztek a magyarok. Meg is jött a levél a már Szegeden tartózkodó Kossuth Lajostól Guyon tábornoknak címezve: Drága tábornok úr. Fogadja a haza forró háláját a Tizennegyediki dicső fegyvertényéért…”
De nem a győzelemről vagyok mondandó, hanem arról, hogy 25 év múltán (tudjuk közben voltak a megtorlások, kivégzések stb., már ahogy szoktak lenni errefelé) szóval 1874-ben Kishegyesen elhatározták, hogy az elesett hős honvédek és a lezajlott Hegyesi Csata emlékére szobrot emelnek a „Hegyes, Szeghegy, Feketehegy, Verbász közti országutak összefolyásánál”. Na de nem addig van az! Mert, hogy Szeghegy és Feketehegy azonnal protestált a tervezett emklékmű elnevezése miatt, mondván: még hogy Hegyesi a Csata. És majd így kerül bele a történelemkönyvekbe? Amikor éppen úgy nevezhetnők feketehegyinek és szeghegyinek is, lévén a magyar csapatok egy-egy része éppenséggel Szeghegy meg Feketehegy felől támadt az ellenségre.
Ugye tudják, hogy mi történt? Kilenc évig semmi. Néhány újabb vádaskodás és tanúskodás után, legközelebb 1886-ban a hegyes-feketehegyi vasútállomáson ült össze az 1874-ben már megalakult bizottság. Az időközben elhunyt tagok helyett újakat választottak és 1887. július 17-én már fel is avatták az emlékművet.
Igen ám, de a szeghegyiek ebbe nem nyugodtak bele. Felkért szakértőkkel ásatásokat folytattak és – mi sem természetesebb, hogy - megállapították: a csata nem is a hármas határban folyt, hanem éppen hogy a szeghegyi szőlők alatt. Vagyis Szeghegyi volt az emlékezetes csata nem pediglen Hegyesi. Hamar összeadták a szükséges pénzt és nemsokára még egy, egy új emlékmű is nyújtózott a magasságos ég felé. Az avató ünnepségen megjelent a község egész intelligenciája, a dalárda elénekelte a Himnuszt, délben az olvasóegyletben lakoma volt, este közvacsorával fejezték be az ünnepséget.
Aztán 1918 novemberében jöttek Bojovics Vojvoda szerb hadai és eldöntötték a vitát. (Nem véglegesen, mert 82 év múltán, 2000. július 28-án az egyik obeliszket újra felállították.)
Hát, eddigelé ez történt a győzelemmel „a Hegyes, Szeghegy, Feketehegy, Verbász közti utak összefolyásánál”.

Bérülnök a bíróság előtt

-Uram ! – szólított meg egy joviális úr a főváros földrajzilag behatárolható területén, ahol 400 forint/óra fölé emelkedett a közönséges utcai parkolás díja. A rokonszenves, rendezett külsejű, kissé viseltes aktatáskát szorongató, jó hetvenes nyugdíjas (110 ezer/hó), így első látásra konzervatív, eleddig az MDF biztos szavazójának számító, mára azonban politikailag elbizonytalanodott férfi. A kisnyugdíjas cirkáló kitűnő megfigyelőképességről tett tanúságot, amennyiben appercipiálta, hogy éppen kikászálódom az autóból és parkolóórát keresek.
-Uram! Minden bizonnyal ön sem ellensége a pénzének – szólt megértő, meleg bársonyos hangon. Mely megállapítás nemcsak helyénvalónak bizonyult, de azonnal lelki kapcsolatot is teremtett közöttünk. Valami régen érzett korosztályos melegség áradt szét bennem a máskülönben karcos reggeli mínuszban. Bólinthattam is, mert közelebb jött.
-Uram! Szabadjon felajánlanom ülnöki szolgálataimat - szólt bizalmaskodva, amitől kissé visszahőköltem, merthogy földrajzilag ugyebár azon a helyen voltunk, ahol az igazságot osztják, éppen szemközt azzal az épülettel, ahová az ember akkor is szorongva lép be, ha csak tanúként idézik, mert sosem lehet tudni, hogy mikor szabadul.
-Uram! Ön ne fáradjon, és ne idegeskedjen. - Nagyon bamba képet vághattam, mert még közelebb lépett és elmagyarázta:
-Uram, én most beülök az ön autójába, amitől is ez a gép erejű jármű már nem parkol, hanem várakozik, mely utóbbinak az a felülmúlhatatlan előnye, hogy hivatalosan díjtalan. Önnek csak az ülnöki díjat kell részemre folyósítani, ami mindössze 200 Ft/óra. Ezzel szemben nem kell idegeskednie, mert én nem járok le, mint az a masina – intett megvetéssel a kék oszlopban megvalósuló konkurencia felé. - Ön tehát nyugodtan tárgyal, tanúskodik. Miközben 200 forintot spórol óránként. Hát ön is a piacról él, önnek is vannak gyermekei, nemde!?
- Na, de – nyögtem
-- Tudom, tudom, az egészséges bizalmatlanság - bólintott. - Ez a Ford ugyebár, ha kicsit rozsdáll is ér még egy, szóval bizonyos összeget, de a világért sem akarom megsérteni. Nálam a kuncsaftnak mindig igaza van. Ezért én íme, letétbe helyezem önnél a lakcímkártyámat, amit ön megőriz és távozásakor az ülnöki díjjal együtt nekem visszaszolgáltat.
Ezzel beült a volán mögé, elővette a könyvét meg az uzsonnáját és barátságosan integetett, amikor eltűntem a bíróság kapuja mögött.
Csak azt nem tisztáztuk, hogy mit fog csinálni akkor, ha mondjuk, ne adj Isten, csak 3 hónap, netán 3 év múlva sápadtan jövök ki.
A Nagy Ignác utcai kapun.

Finom ízlést sértő üzenetek

Csavargatom az autórádiót és valamelyik adóról hallom, hogy három ismert értelmiségi egyed kíméletlenül ekézi ám a televíziók műsorait. Egymásra licitálnak, hogy melyik a leginkább ciki. Sorolják Fásy Ádámot (és Zsülikét), a jobb sorsra érdemes lantművészt, és valahol az elején a Duna Televízió Kívánságkosarát, amit egyenesen a Felvonulók kérték című, s megboldogul május elsejei programhoz hasonlítgatnak.
Álljunk meg egy pillanatra finom ízlésű értelmiségi uraimék! Ha már így szóba került: illene észrevenni, hogy nem a kosár tartalma ciki itt, hanem a műsor megszületésének, létjogosultságának és hallgatottságának oka szomorú. Mert ugyebár, kik üzennek benne és kiknek? Néhány honi buzgótól eltekintve, leginkább Margit, Laci és az unokák a messzi Amerikából küldenek sok puszit a mamának 78. születésnapja alkalmából Maros-akárhová, meg Gyergyó-ideoda, kívánnak is Istentől megáldott hosszú boldog életet. Lehet, hogy majd karácsonyra hazamennek, de ha nem akkor húsvétra, vagy jövő karácsonyra, vagy – a temetésre. Talán. És ilyen üzenetből van száz és ezer. Hozzá a műsor összes dala csak álca. Küldik a néniknek, bácsiknak, akiket valamikor 5-10-15 éve otthagytak a kisfaluban, amerre most fenn az égen hazafelé vándor felhők szállanak.
De ha már ekéztek fiúk, illenék tudni, hogy ezekben az üzenetekben a felhő, meg a fecskemadár tulajdonképpen elhanyagolható. Mellékes. Nem veszitek, vagy nem meritek észrevenni a lényeget? Az igazi konfliktus, hogy a (társadalmi) mobilitásnak, a híres globalizációnak súlyos üledéke, zacca van. Hát persze, hogy az otthon felejtett, elöregedett szülők. Már egy (vagy két) egész elhagyott, ápolásra szoruló nemzedék várja jobb híján a bíztató üzeneteket. A boldogtalanságra, magányra, magányos halálra ítéltek. Azokban a kis falvakban, ahonnan az utódoknak el kellett, el lehetett jönni - a maguk boldogulásáért.
Nem új, nem ismeretlen jelenség ez. Legalábbis nem annyira, hogy finom ízlésű értelmiségi fiúk ne tudnák: már 40-50 éve is így volt. Csak akkoriban nem Clevelandból hanem Budapestről szólt ugyanez a szívhez szóló, simogató üzenet és nóta. Meg aztán, Pestről könnyebben haza is lehetett ugrani egy kis disznótoros kóstolóért.
Végül pedig. Lenne ebben egy igazi vitára ingerlő konfliktus! Mert, melyik jó ízlésű uracs merné azt üzenni a messzi távolból üzengetőknek, hogy szégyelljék magukat? És ne üzengessenek, hanem mától mindenki maradjon ott, ahová született, nincs mobilitás, nincs globalizáció, uniós útlevél, szabad munkavállalás, passz.
Na, ezt konfliktust vitassátok meg választékos ízlésű értelmiségi fiúk, és ne a Kívánságkosár szomorkás, édesbús dalait cikizzétek. Mely utóbbi - eddig azt hittem – méltatlan is hozzátok.

Tanács(ok) cédulagyűjtögetőknek II:

Kedves fiúk, lányok, emlékezzetek a tegnapi intelmekre. És ha ezek ellenére mégis. . .akkor:
A vak szerencse olyan cédulatulajdonost is sodorhat elétek, akinek még nincs elege az egész vircsaftból, még nem sodort cigarettát a cédulából, nem vetette tűzre, nem csinált belőle papírgalacsint.
3. Előfordul, hogy a csöngetésre egy ifjú hölgy nyit ajtót, karján egy kisbabával. Ezen esetben lépjen elő a legsármosabb gyűjtögető és haladéktalanul kezdjen hozzá a gyerek ájult dicsérgetéséhez. Régebben jó módszernek tűnt a
- Jaj, de szép baba, tudod-e, hogy szebb vagy mint az anyukád? - felkiáltás. Manapság óvatosabban kell bánni az effajta hasonlítgatással, mert könnyen lehet, hogy a hölgy nem a kisded anyja, hanem az előző házasságból való féltestvére, netán a bébiszitter. Ilyen esetben a hasonlítgatás kifejezetten kontraproduktív.
4. Könnyebb a helyzet, ha a bejárati ajtó névtáblájára láthatóan utóbb kaparták rá az özv. rövidítést és a –né szótagot. Ilyenkor az ajtót nyitó nénit lepjük meg azzal, hogy bizony-bizony mi az elhunyt Lajos bácsi régi kollégái vagyunk és nagyon szerettük az öreget, minthogy tőle tanultuk a szakmát. Bátrabb gyűjtögetők a lakás berendezéséből megtippelhetik, hogy Lajos bácsival mondjuk a BKV-nál dolgoztak együtt. Ha a néni ez ellen tiltakozik, mivel szegény férje a MÁVAG-ban volt lakatos, akkor bólogassunk, hogy persze, persze, de ő is csak BKV-val járt munkába.
5. A bizalom és a cédula elnyerésének alkalmas módja, ha valami ködös közös elhatározásra hivatkozunk. Például: mi itt a négy ház lakói elhatároztuk, hogy. . . Már most az a cédulatulajdonos, aki eleddig még nem hajította ki sem a cédulát, sem a gyűjtögetőket, tulajdonképpen bizonyította, hogy teljességgel határozatlan. Az ilyen tulajdonosban még pislákol a közösségi érzés, és ha már a négy ház elhatározta, hát akkor ő sem akarja magát kihúzni a kollektívából. Vagyis nyertünk.
6. Nyerő módszer az is, ha egy szerelőnek öltözött gyűjtögető a közös képviselő emberének álcázza magát és összeírja, hogy a lakásban mi szorul javításra: amit most először és utoljára, a befizetgetett közös költségből rendbe hoznak. Meg lehet ígérni egy-egy hintát is a közeli játszótérre, idősebb cédula tulajdonosok esetén szerencsésebb, ha a meglévő hinta nyikorgásának azonnali megszüntetését ígérjük, nagyon frusztrált választópolgárnak akár a gyerekek tervezett megszüntetését is szóba hozhatjuk.
Csak szólok, hogy mindezek mellett és közben el ne felejtsük a cédulát! Gyakorlatlanabb gyűjtögetők ugyanis olykor úgy belefeledkeznek az alkalmasnak tűnő színjátékba, hogy csak az utcán veszik észre: ni csak, a cédulát meg nem is kértük el.
Sose bánják. Lehet, hogy jobban jártak.
Még az is lehet, hogy mi is.

Tanács(ok) cédulagyűjtögetőknek I.

Hej, hogy pereg az idő rokkája! Kis hazánkat esmét ellepték a tétova cédulagyűjtögetők. Nem a határozott nagyokra gondolok, akik már kész listával a kézben, régi ismerősként kopognak be az ajtókon. A kis bizonytalan lánykákra, szerény legénykékre fókuszálok, akik azzal kezdik, hogy elnézést, bocsánat, mea culpa, ne tessek haragudni, természetes a cédula nem jelent nekem semmi kötelezettséget, csak nekik lenne nagyon fontos, ha lennék olyan szíves. És szinte meg sem várják a választ, már sarkon is fordulnak, annyira hozzászoktak az elutasításhoz
Kedves kezdő kopogtatók! Az idősebb, tapasztaltabb gyűjtögető jogán, adnék néhány jó tanácsot.
Az első, vagyis az 1.: Ne gyűjtsetek cédulát. Se magatoknak, se másoknak. Semmi értelme. Úgyis csalódni fogtok. Akkor már jobb előbb, mint később. Menjetek moziba, szeretkezzetek, játsszatok seggre pacsit, bridzseljetek, csináljatok bármi mást, csak ne gyűjtögessetek, ami a tudomány jelen állása szerint korunk egyik legértelmetlenebb tevékenysége. Ugyanis: cédulákat talán még találtok, de a lapok, a lapokat már régen leosztották.
Ha az első. 1. tanács véletlenül nem foganna meg, szolgálok még néhány kipróbált másikkal. De, lelketek rajta!
2. tanács.: Egyedül véletlenül se! Minimum ketten kopogjatok, de jobb a nagyobb, vidámnak tetsző társaság. Legyen benne fiatal, középkorú, idősebb úr és hölgy. Foglalkozásukat tekintve nem árt, ha valaki profi módon bokszol, vagy karatézik, más viszont feltétlenül értsen az elsősegélynyújtáshoz. Vigyázat, a zajos vidámság nehogy a kapatos társaság képzetét keltse! Csak annyira vidámkodjatok, hogy az ajtót nyitónak kedve legyen legalább megkérdezni, hogy: e szomorú világban, mire ez az önfeledt kacagás? Ha a kérdésig eljut a cédula tulajdonos, remélhetőleg a lakásajtó is nyitva marad legalább akkora résnyire, hogy valamelyik (lehetőleg férfi) gyűjtögető a küszöb és az ajtó lapja közé helyezze a bal, vagy a jobb lábát. Miáltal az ajtó dühödt rátok csapása lehetetlenné válik. Vigyázzatok, hogy a bal, vagy jobb láb használata véletlenül se keltsen politikai irányultságot. Ha mégis, nos abban az esetben eleve 50 százalékos esélyetek van. Ami közelebbről azt jelenti, hogy vagy-vagy. Vagy kaptok cédulát vagy nem. Ezért a sanszért azonban kár volt 3 (4,5) emeletet felmászni. A kapuban is ugyanez volt az esély.
Vigyázzatok, hogy az éppen használatban lévő lábon fűzős, lehetőleg olcsó cipő legyen. Bár ez utóbbit mondani sem kell, mert a tétova gyűjtögetőknek drága surranóra nem is telik. A zárt lábbelire azért van szükség, hogy ha a cédula zord tulajdonosa mégis becsapja az ajtót, lehetőleg ne maradjon belül a surranó. Ha mégis, akkor a csapat egyik tagja bizony harcképtelenné válik. Vagy elbúcsúzhat a cipőtől, vagy olyan sebességgel kapja vissza, hogy az 8 napon belül (túl?) gyógyuló sérülést okozhat. Na, ezért kell a gyűjtögetők közé egy egészségügyileg képzett ember.
Holnap újabb nélkülözhetetlen jó tanács következik.