A hely története

Nem is értem. Majd’ minden település önkormányzata beleszakad az igyekezetbe, hogy rendezvényeket szervezzen, élhetőbbé tegye a környezetet, kedvet csináljon a helyben maradáshoz, szaval az önazonosság tudat fontosságáról, és mégis, megfeledkezik mindezek egyik alapfeltételéről. A hely, a szűkebb pátria történetének ismeretére gondolok, a helytörténetre, amit régen honismeretként is emlegettek.
Makacsul hiszem, hogy a vágyott és célul tűzött lokálpatriotizmushoz, az egymáshoz tartozáshoz szükség van a múlt ismeretére, a másoknak minden bizonnyal jelentéktelennek tűnő közös múltra, amelyet csak mi, helybéliek tudunk, amiről magunkra és egymásra ismerünk.
Hétfőn kezdődik a tanítás. Van abban valami elgondolkodtató, hogy a kis- (és nagy) iskolás tudja – ha tudja! - mikor adták ki az Arany Bullát, mikor volt a Váradi Béke, de jobbára úgy vénül meg, hogy lakóhelyének, saját falujának történetéről, múltjáról – ahogy manapság mondják - halvány lövése sincs. Nem tudja, mikor épült az iskola ahová naponta bejár, hol és hogyan múlatták ük- déd- vagy nagyszülei az időt, mikor szentelték fel a templomot, miért is nevezik teszem azt Boristának azt a falurészt, ahol a házuk áll.
Kicsit hazabeszélek, mert az utóbbi időben két település helytörténetével is foglalkoztam, és mondhatom, hogy mindkét helyen a lakosság örömére. Kutatásaim során feltárt adatokat hasznosítva az egyik helyen az első gyógyszertár megnyitásának 80., a másik helyen az első iskola kapunyitásának 100. évfordulójáról emlékeztek meg. És az alkalomra kifényesedtek a tekintetek, hazajöttek a régen eltávozottak, megbékültek egymással a haragosok. Emléktáblát avattak. Ünnep volt.
Kérdezem. Helyén való az, hogy általános iskolákban, de még gimnáziumokban sem tanítanak, legalább néhány órában helytörténetet? Kinek kellene ráébrednie arra, hogy a hazaszeretet ott kezdődik, ahol a gyerek tudja, hogy az utcájukban álló krisztuskeresztet az iskolapadban mellette ülő srác dédnagypapája állíttatta, miután hazatért az első háborúból. Vagy a nagyharang! Egykor közadakozásból gyűjtötték a rávalót. Ha tudja, hogy a nagytatája, anno 150 koronát jegyzett azon a gyűjtőíven, hiszem, hogy szívesebben hallgatja a déli harangszót is.

Szerezzünk slágerszöveget!

Manapság minden valamire való emberben felhorgad a vágy, hogy a lehető leggyorsabban és a lehető legkevesebb erőfeszítéssel híres emberré legyen. A híressé válás legkönnyebb útja, ha az ember jelentkezik. Úgy általában. Mondjuk egy castingra ahol történetesen megasztárt keresnek. Ha itt netán tán elbukna, még könnyen lehet belőle dalszövegíró.
A magyar dalszövegek hallgatásában szerzett több évtizedes tapasztalataimra hivatkozva, segíteni szeretnék azokon az ifjakon és véneken, akik egy általam most meg nem nevezett show műsorban, vagy szuper mulatós műsorban szereplő, mutogatós dalnokoknak szeretnének dalszövegeket írni.
Mai elsősegélyünk során az utóbbi 40 év slágereiben leggyakrabban előforduló sorvégi szavakat gyűjtöttem csokorba. Többszörösen kipróbáltak, tehát a legkezdőbb kezdő szövegírók is eredményesen használhatják. Sorolom is őket:

vár, nyár, kár, lány, már, száll, jár, táj

e nyolc egytagú magyar szó közül akár csak négy ügyes kombinálásával is sikeres dalszövegíró lehet egy kellően törekvő fiatalember.
Minta:

Elmúlt már az idei nyár
Hová lettél szőke szép lány.
A partokon hűvös szél jár
A Balaton hiába vár

Ha ezzel így megvagyunk, már csak egy hasonlóan tehetséges havert kell keresni, aki valami alkalmas mosókonyhában kipenget a gitárján egy hangsort (dallamnak azért ne nevezzük), és máris jelentkezhetünk a Fásy mulatóba, ahol egy mindenre elszánt, merész dalnok majd addig ismételgeti a veretes szöveget, és addig mutogatja a közönségnek, hogy ütemre tapsoljanak, amíg azt a műsoridő engedi.
A teljes siker és a jobb érthetőség kedvéért a szerző ne feledje figyelmeztetni a dalnokot, hogy amikor a szőke lányhoz ér, mutasson rá a hallgatóságra, amikor azt énekli, hogy nyár, csináljon úgy, mintha izzadtságot törölne ki a hóna alól, a hűvös szélnél pedig kicsit borzongjon és húzza össze magán a fellépő ruháját. A Balatonhoz érve azonban véletlenül se vizelje össze magát. Ezt már nyugodtan rábízhatja a nagyérdemű közönségre.

Ősz Feri

Eszembe jutott Ősz Feri. Aki emlékszik rá leginkább, mint a hajdan volt, második táncdalfesztiválon konferáló, valószínűtlenül vékony, szőke, esetlen mozgású humoristára emlékszik. Talán, mint a Ludas Matyi munkatársára. Onnan került a táncdalfesztivál színpadára, mégpedig azért, mert a tévénézők kezdték túl komolyan venni a szavazást, tudniillik, hogy a „Csongorádi kisbíró unokája” volt-e jobb, vagy a „Drága bakter úr”. Villámhárítónak állították oda, és azért (is) éppen őt, mert a Ludas szerkesztőségében ő volt színpadképes. Itt, a Ludas szerkesztőségében kapta a nevét is, de sokkal korábban, amikor még első zsengéit vitte Tabi László főszerkesztőnek, aki azt találta mondani neki, hogy Herbst, Herbst, ilyen névvel nem lehet maga humorista. Akkor fordította le a nevét németről és lett Ősz. Pedig első, talán a legelsők közül való sztorija a nevéhez kötődik. Midőn Egerben töltötte tényleges katonaidejét (emlékeznek még erre a fogalomra?) így szóla hozzá az őrmester: Herbst, én azért szeretem magát, mert olyan eklatáns.
Lehetett szeretni. Együtt dolgoztunk egy vidéki újság (a Dunaújvárosi Hírlap) szerkesztőségében. Aztán eltanácsolták. Mondom most, de valójában kirúgták. Hogy miért? Fél éve is elmúlt már, hogy ott dolgozott azon a folyosón, ahol a városi pártbizottság első titkára is naponta többször megfordult, mi több a folyosó végén egy WC-re jártak.
Egyszer vöröslő fejjel megjön a főszerkesztő és kérdőre vonja:
-Feri, meg vagy te őrülve, igaz, hogy nem köszönsz a Juhász elvtársnak?
-Igaz.
-És miért?
- Nem vagyunk egymásnak bemutatva – mondta az etikettre egyébként fikarcnyit sem adó Ősz.
Nemsokára már csak külsősként erősíthette a szerkesztőséget.
Korábban más megbocsájthatatlan bűnöket is elkövetett. Ötvenhatban például Jugoszláviába disszidált, de meggondolta magát és visszajött. Az egri újságnál kapott munkát, ahol sok balhéja után már nagyon kiállt a rúdja, amikor egy hétvégén hazautazott Pestre és onnan küldött egy táviratot a szerkesztőségbe: Fiam közlekedési balesetben elhunyt – Herbst néni. Aztán megvárta a keddi újságot, amiben természetesen erényeit, tehetségét méltató szép nekrológot rittyentettek róla. Visszatérve Egerbe, kezében a nekrológgal röhögve megkérdezte: és ezt a derék fiatalembert akarjátok ti kirúgni? Természetesen röpült.
Meglehet, az utóbbi történet csak legenda, de jó.
Olyan Őszferis. (Van még!)

Eszter, a populista

Vannak helyzetek, rangsorok, amelyek a mai Magyarországon nem szorulnak magyarázatra. Olvasom, hogy az isten adta nép nálunk leginkább a tűzoltókban bízik, és egy húszas lista alapján, legkevésbé a politikusokban. Sajnos, nincs lehetőség történelmi összehasonlításokra, minthogy 2o, 40, 50 éve nem készültek ilyen felmérések. Legfeljebb ráutaló viccek.

Kádár János reggelenként kiszáll az autójából és gyalog sétál át a Margit-hídon. Ez félelemmel tölti el a kormányőrség parancsnokát, szóvá is teszi.
-Kádár elvtárs, ha ön gyalog sétál a hídon, mi nem tudjuk szavatolni a biztonságát.
-Már miért nem – értetlenkedik Kádár – engem a nép 99 százaléka becsül, tisztel és szeret, is.
-Na igen, - veti közbe a biztonsági tiszt – de mi van a fennmaradó 1 százalékkal!?
- Elvtárs, azokat meg köti a pártfegyelem.

Az engem képviselni hivatott politikusok bizalmi indexének látványos romlásáról eszembe jut Eszter. Aki nem énekes, nem volt villa-lakó, nem műsorvezető a retektévében, szóval nem magyar műceleb. Egyszerű királyné az Ószövetség című bestsellerben.
Rövid története: zsidó lány létére feleségül vette őt a perzsa király, később ugyanez a király elrendelte országában a zsidók elveszejtését. Ekkor veszélybe sodorva önmagát, Eszter a király előtt leleplezi származását, és kegyelmet kér a zsidók számára, mondván: „ mert hogyan tudnám nézni azt a nyomorúságot, mely érné az én nemzetségemet, és hogyan tudnám nézni az atyámfiainak veszedelmét?” (Eszter könyve 8.6.)
Nem állítom biztosan, de gyanítom, hogy mai mérce szerint ez az Eszter egy közönséges, ócska demagóg, populista volt, mivel közösséget vállalt atyjafiaival, mert nem tudta nézni azok nyomorúságát.
Arról nincs hírem, hogy számlával, vagy számla ellenében kapott-e költségtérítést Ahasvérus királytól.

Kaszálni és kaszálni

Vannak magyar szavak (kifejezések) amelyek olyannyira két jelentést hordoznak, hogy szinte automatikusan a másodikra gondol az ember. Ilyen a kaszál ige (is). A hatvanas évek közepén, a siófoki Matróz teraszán egy öreg csálinger (pincér) imigyen adta át a fizetőpincéri tisztet jelentő brifkót, akkor reményteljesen ifjú barátomnak: kaszálj Csucsukám!
Ennyit előre.
Nézem a TV ügyvédje című, általam is kedvelt műsor őszi előzeteseit a képernyőn. Juszt Laci, akit tágabb értelemben barátomnak mondhatok, jogosan sérelmezi, hogy a bíróság 10 napi közmunkára ítélte – amiért. Amiért azt találta feltételezni, méghozzá nyilvánosan, hogy a Baumag Balázs nevű főnöke, majd leüli a rámért néhány évet és utána vígan él az elkefélt milliárdokból. Körülbelül tíz millióan (mínusz a Balázs család) gondoljuk ugyanezt. Más hasonló ügyekben is.
Jusztnak igaza van. Egyetértek vele, jó újságírónak tartom, csípős stílusát is kedvelem, de. Most valamit nem gondolt át, valamit elvétett. A rámért tíznapos közmunkát óvatlanul összemosta, azonosította a kaszálással. Persze, a kasza jól mutat a képernyőn, bár szerintem egy kapa, vagy ásó is megtette volna helyette. A kaszának ugyanis,… de ezt már említettem. Ráadásul a képernyőn slussz poénként azt ígéri Juszt, hogy (tíz napig) kaszálni fog.
Erre mondta a szomszédom, hogy efelől semmi kétsége nincs.

Ünneprontás, ünnep után

Két nappal Szent István és az Új Kenyér ünnepe után, talán nem tűnik szentségtörésnek a megállapítás, hogy Szent István országában csapnivalóan rossz a kenyér minősége. Úgy általában, ünneptől ünnepig, mindig. A csütörtöki sütésen rajta van a billog, hogy péntekig jó, a hétfőin, hogy keddig fogyasztható, és ezzel a maguk részéről el van intézve. Micsoda pofátlanság ez egy olyan országban, ahol a kenyér évszázadok óta alapvető élelmiszer, ahol egykor legfeljebb hetenként sütöttek friss kenyeret a háziasszonyok. Arról már nem is beszélve, hogy a hétfőn billogozott kenyér kedden már a legélesebb kést sem állja, nyúlik, ragad, vagy morzsálódik. Ugye, saját tapasztalatból is tudják, hogy miről beszélek?
El-eltűnődöm, hogy mikor és mitől romlott meg végzetesen a magyar kenyér minősége? És a méregdrágán árult, ilyen-olyan jelzővel díszített különlegesnek minősített sem kivétel! Lehet, hogy az búza minősége, az úgymond bőven termő fajtákban van a magyarázat, lehet, hogy a tömegtermelés technológiája okolható. Csak az nem lehet, hogy a fogyasztók kényes ízlésében lenne hiba.
A kenyér drága, és szinte állandósult a fenyegetés is, hogy csak fogjuk be a szánkat, mert még drágább lesz. És ebbe lassan-lassan beletörődünk, ahogy a minősíthetetlen minőséget is tudomásul vesszük. Nézegetjük, szemmel méregetjük a polcon, aztán kiválasztunk egy veknit, amiről tévesen feltételezzük, hogy jobb, mint a többi.
ÉS mennyi minden van még a bennünket körülvevő világban, amiből hiába válogatunk, mert egyformán rossz. Ráadásul megváltoztathatatlannak tetszik. Amiről én tudom, hogy valamikor jobb volt, a fiam talán még sejti, az unokám pedig már olyannak fogadja el, amilyen. Mielőtt valaki szabadjára engedné a fantáziáját, mondok egy példát.
A zsömlébe egykor bele lehetett harapni, mert a tetszetős héj alatt nem levegő volt, hanem finom, tejjel készült kenyértészta.

100 éves az iskolám

Ez egy ócska, eredetileg nem is falusi, csupán hegyközségi iskola, amit Szabadka város építtetett 12 pusztájának egyikén, 1908-ban. 37 évvel később ebben az iskolában kezdtem barátkozni a betűkkel. Holnap, az első tanév megnyitásának 100. évfordulóján emléktáblát avatnak (avatunk) az épület falán:

„ Kelebia (hegy)község első iskolája

Szabadka Szabad Királyi Város törvényhatósági bizottságának 1907. évi 266/14245 számú határozata alapján

épült 1908-ban

Az első tanévnyitó 100. évfordulóján
állíttatta
Kelebia község önkormányzata”

Kelebia (Szabadka város egykori pusztája, majd szőlőskertje) a trianoni békediktátum „jóvoltából” indult soha nem remélt fejlődésnek, és lett országosan ismert vasúti határállomás. 1924-ben nagyközséggé avanzsált. A nyolcvanadik születésnap előtt eszembe jutott: mi lenne, ha megírnám a község helytörténetét. Megírtam (Trianon gyermeke, Kelebia). A munka eladdig soha nem tapasztalt élménnyel gazdagított. Hogy mást ne mondjak, a kecskeméti levéltárban megtaláltam az eredeti iratot, amelyben az ismét Suboticává leend Szabadkáról kiköltöző (kimenekülő) apámnak bizonyos dr. Kiss Miklós miniszteri titkár igazolja (tudom, nem ingyen tette!), hogy „Miskolczi Ferenc…az ideiglenes nemzeti kormány 5.070/1945 M.E. számú rendelete értelmében magyar hatóságok /bíróságok/ előtti eljárás során állampolgársága szempontjából a magyar állampolgárokkal egy tekintet alá esik.
Budapest 1945. évi augusztus hó 24.-én”
A suboticai gradska biblioteka-ban találtam meg azt az iratot is, amelyből megtudtuk a ma már öreg-, első igazgató-tanítója után egykor még Sztipics-iskolának nevezett tanoda átadásának pontos idejét. Ennek 100 éves évfordulóját megyünk oda ünnepelni, azok, akik ott véstük először papírra, hogy: úr, ír.

Hogy ez utóbbi mennyire nem igaz, azt többnyire már máshol tanultuk meg.

Kevés a lóvé

Borítékoltam, hogy a mérsékelt olimpiai szereplés közben/után, inkább előbb, mint utóbb a Magyar Olimpiai Bizottság vezetői eljutnak odáig, miszerint kevés a lóvé. Szebben fogalmazva: elégtelen a sport állami finanszírozása. Ez az oka minden látszat és valós kudarcnak. Nem közönségesen az állami vezetés, a kormány, úgy általában és egyáltalán.
Tegnap ebben a szellemben nyilatkozott az Emeregy Rádióban a Magyar Olimpiai Bizottság két, régi, tekintélyes vezetője. Az egyik egész Deutsch Tamásig visszamenve kijelentette, hogy a sportba beférkőzött a politika és a sport állami irányításával megbízott vezetők (ezek szerint évtized óta) a teljes hozzá nem értés állapotában vannak.
Némi gondolattársítással eszembe jut a derék Élő Zoli (Székesfehérvár) elszólása. Két elszólása. Zoli a kínai kulturális forradalom idején felettébb nehezményezte, hogy (figyelem idézet következik) „a forradalmárokat a kínai MÁV vonalain ingyen szállítják”.
A másik, a MOB vezetők legfrissebb nyilatkozatait hallva még aktuálisabb:
Leváltották a Videoton egyik nagyhatalmú vezetőjét. Zoli barátunk imigyen kommentálta (idézet):
„Éppen ideje volt. Nem értett ahhoz, amit csinált, ráadásul nem tűrte maga körül az okos embereket. Ha valaki, akkor én tudom, tíz évig dolgoztam mellette.”

MOB-os uraimék! Kik dolgoztak több mint tíz éve a hozzá nem értők között, mellett, mögött?

Vígaszágon

Egyelőre csak magyar sportriporter nem szeretnék lenni Pekingben. Ennyi csalódást lenyomni a hajnali tévénézők, rádióhallgatók torkán nem lehet könnyű. Szenvednek is, rendesen. Ma hajnalban a „bezzeg majd a párbajtőr csapat” is elvérzett. Persze még semmi sincs veszve, Melbourne-ben is a 8. nap után jöttek az eredmények (Vitray itthonról). Mentálisan sincs semmi baj, Schmitt Pál csak jó kedvében tartotta szükségesnek, hogy Hegyibeszédet tartson a teljes pekingi sportdelegációnak. Apropó, magyar sportvezető sem szeretnék lenni, egyelőre. Lehet, hogy magyar kormány sem, mert ha nem lesz 6-8 arany, a megcélzott 26-28 érem között, sőt 26-28 érem sem lesz, akkor megnézhetik magukat a miniszter urak, elnökükkel együtt.
A kínai zászlót viszont alighanem átrajzolják. A bal sarokban lévő négy kisebb arany csillag, egykor a munkásosztályt, a parasztságot, az értelmiséget és a forradalmi katonaságot jelképezte. Egy idő óta a negyedikről azt terjesztik, hogy azok a nemzeti vállalkozók. Ne tekintsék a belügyekbe való durva beavatkozásnak, de szerintem lassan kezdhetik hímezni az ötödik arany csillagot is, a nemzet sportolóinak.
Mi pedig egyelőre a vigaszágon vigasztalódunk.

Én mindenestre, vigasztalhatatlan vagyok.

Túl kreatív kreatívok

Kopik az asszociációs képességem. Egyre több olyan tévé reklámot látok, amit nem tudok értelmezni. Adva van egy filmszkeccs (féle), ami mondjuk, mintha szólna valamiről. Aztán jön az eddig látottakkal semmiféle kapcsolatot nem mutató valódi reklám, hogy vegyek, tegyek, kérjek stb. Ha nem ismerném valamelyest a szakmát, azt hinném, hogy a különböző reklámügynökségekben, hogy úgy mondjam történelmileg azonos időben hülyültek meg a kreatívok. (Kreatív, ezúttal főnév. Így nevezik, azokat az urakat, hölgyeket, akik az ügynökségeken harminc centivel a padló fölött járnak, hétköznapi beszélgetéseikbe gondosan belekevernek néhány angol szakkifejezést, és pihent agyukból kipréselik azt, amit én mostanában gyakran nem értek.)
Talán említettem, már, hogy valamelyest ismerem a szakmát, tudom, hogy nem ők hülyültek meg, hanem én. Na jó, mondjuk csak tompulok.
Mondok egy példát. Sértés nélkül megtehetem, mert az illető banknak évtizede elégedett ügyfele vagyok. Szóval, egy estélyi ruhás hölgy bemutat egymásnak két elegáns urat. Az egyik olasz, a másik doki, akinek két félig telt pezsgős pohár van a kezében. A hölgy szóvá is teszi ezt, mire a doki azt mondja, hogy azért tart két poharat, mert szomjas. Ezután jön a széles tévéközönségnek kommunikálni kívánt információ. Látjuk amint egy masszív viadukt átváltozik néhány nyápic, színes vonallá miközben közlik, hogy az illető bank megújult.
Hogy oda ne rohanjak!

Megvalósítja önmagát

24/2008 számú szolgálati szabályzat
médiasztárságra áhítozó, vagy már valóságos médiasztárnak számító hölgyek részére.
(Sürgős esetben haszonnal forgathatják különböző kommunikációs és média szakokon nevelkedett sajtómunkások is, akiket interjúkészítéssel vert meg az Isten és a főszerkesztő.)

A mai celebritás hölgy (vö médiasztár) leginkább arról ismerszik meg, hogy mindennemű képes hetilapokban és bulvár televíziókban nyilatkozik:

miszerint ő:
meg akarja valósítani önmagát
- szereti a kihívásokat
- önmagát adja
- rengeteget dolgozik
- magánéletre alig van ideje
- imádja a pörgést
- rengeteg levelet kap
- rajongói vannak
továbbá
- nagyobbra cserélte a mellét
- feltölteti a száját
- lapos hasat szeretne
- lébőjt kúrát tart
- alkatának megfelelően öltözik
- szabadidejében fitneszel
- mindennap sétálni megy a kis Johann Sebastiannal
- babáját kizárólag a Lapos Híreknek mutatja be
- néha bélgázok gyötrik (tisztázni, hogy kit!)
valamint
- régen futó kalandokba is bocsátkozott
- kézen fogva érkezik a partyra
- válságba került a házassága
- hosszas vajúdás után kibékül
- férjével tökéletes párt alkotnak
- gyertyafényes vacsorán vesz részt
- nem zavarja a korkülönbség
és még
- kiszáll egy reggeli tévé műsorból/sorozatból
- beszáll egy reggeli tévé műsorba/sorozatba
- túl van élete legnehezebb időszakán
- új párjával Mauritiuson pihentek
- régi párjával felejthetetlen napokat töltött
- meglepték egy gyémánt gyűrűvel
- egyébként romantikus alkat
- új párja felnőtt lányával igazi barátnők lettek
- álompár
- tervezik a házasságot
- nem tervezik a házasságot
- elhalasztották a házasságot
- igazi barátok
- elválaszthatatlan a barátnőjétől
- legfőbb bizalmasa az édesanyja
- bak, szűz, rák, oroszlán stb. jegyben született
egyébként pedig
- lezártnak tekinti a nyilvános vitát
- nem nyilatkozik az ügyről
- csak annyit mond, hogy a Maya egy tetű kurva

És a slapaj már szaladhat is a szerkesztőségbe, ha pedig sietségében elfelejtette volna megkérdezni, hogy’ is hívják az illető hölgyet, nyugodt szívvel bármelyik médiasztár nevét odaírhatja.
Teljesen mindegy.

Felhabzó emlékek

Ha már (tegnap) Szabadkáról esett szó, van szerencsém felhívni blogom gyér számú, már ezért is nagy tiszteletű, olvasóinak figyelmét, hogy a legszemélyesebb emlék is nagy értéket képvisel. Otthon legyintésre sem méltatott emlékek alapján
akár Magyarország történetét is át lehetne írni.

De csak óvatosan! Mert az emlékek gyanús tulajdonságaira is figyelmeztetnék ezúton. Történetesen, hogy azok osztódással szaporodnak, szívesen keverednek másokéval, olvasott ismeretekkel, és hát, bizonyos füllentésekkel is előszeretettel dúsulnak. Ismerek egy derék fiatalembert, aki azt találta mondani, hogy ő bizony emlékszik annak a szülőszobának a fali csempéire (hogy halovány zöldek voltanak) amelyikben világra jött. Vagyis, nem kell ahhoz ötvenen túlinak lenni, hogy arra is emlékezzünk, amire nem emlékezhetünk. Akkor meg hány féle új országtörténet kerekedne ezekből?
Tartsunk derűs önvizsgálatot: mi mindenre emlékszünk, amire valójában nem. És akkor még nincs szó arról, hogy mi mindenre emlékszünk rosszul. Szabadna néhány triviális példát? Férfiaknál például vezető szerepet tölt be az emlék, miszerint annak idején milyen, de milyen rendet vágtak ők a körülöttük sűrűsödő csajokban. Aztán. A katonaság úgy általában nem leányálom, de minden érintett úgy emlékszik, hogy neki speciel nagyon jó helye volt. A nők se maradjanak ki! Sok más tévesztés mellett, ők szívesen emlékeznek úgy, hogy jelenlegi férjük a falu, a disco, a vállalat, a környék legkeresettebb legénye volt. Csak nem vallják be 10-20-30 év múltán, hogy egy már akkor is mulya, kriplihez kötötték az életüket!? Az írófélék alfajáról aztán ne is beszéljünk, akik minden lelkiismeret-furdalás nélkül sajátítják el mások emlékeit, és képesek azokból - már ha képesek – akár sikerkönyvet is eszkábálni.
A torzult politikai emlékek garmadáról hic et nunc ne essék szó. De!

Szabadkán, a színházzal szemben 1943 decemberében felállították a „mindenki karácsonyfáját”. Kisebb nagyobb cserkészfiúk vigyázták. Rég elhunyt édesanyám emlékei szerint, öt percre közöttük voltam én is. Ha szülővárosomban járok és keresztülvágok a téren, úgy emlékszem, hogy én (is) emlékszem erre a jelenetre.
Ilyenkor igyekszem peckesebben lépdelni.

In memoriam Vajda úr

Most jutott el hozzám a hír, hogy palicsi otthonában meghalt Topolya nagy szülötte, Vajda Gábor. Nehezen körülírható foglalkozása szerint, leginkább magyar volt, erős kisebbségi tudattal élő magyar értelmiségi Szerbiában, közelebbről a szülővárosomban, Szabadkán.
A dalmát tengerparton ismerkedtünk meg, egy camp-ban, ahová ő is, mi is legalább egy évtizedig jártunk nyaranta. Mi legfeljebb tíz napig, Vajda úr májustól októberig élt egy lakókocsiban, és csak olvasott, és csak írt. Ezen kívül délután, az öböl község (Jelsa) felöli oldalán úszott kétszáz mell tempót. Ha ellenszél fodrozta a vizet, akkor csak százat.
Bogaras embernek tartották a camp törzsvendégei. A szerb nemzetiségű Čika Brane, aki bensőséges baráti kapcsolatot ápolt a horvát nemzetiségű Marin igazgatóval, jóságosan legyintett, ha szóba jött a „piszár”: ah, samo piše, piše. Csak ír, ír. A „csak”-ban pedig tömören benne volt az írás hiábavalóságáról alkotott véleménye.
Vajda úr általam ismert cikkeit át meg átszőtte a kisebbségi szalon lázadás, és a mindenből kibukó végső konklúzió, hogy nehéz sors magyarnak lenni Jugoszláviában, Szabadkán.
Sorsán borongva el-eltűnődöm: mi lett volna, ha jó szüleim 1945. január 31-én nem hoznak át egy parasztszekéren magyarországi magyarnak? Mondani szoktam viccből, hogy akkor ma én lennék Subotica város polgármestere. Persze, hogy nem lennék, de. lennék bús magyar kisebbségi, vagy asszimilálódott gazfickó, aki már nem is várja sorsa jobbra fordulását. Szerencsére nincs volna!
Könyveit, cikkeit, kritikáit lapozva, pörlekedő magyarságát ismerve visszhangzik bennem a kérdés: ment-e előre Szabadka magyarságának sorsa Vajda Gábor írásai által? Hadd ne feleljek erre a kérdésre.
Isten veled Vajda úr!
(Akivel egyébként hosszú évtizedes ismeretségünk során sohasem váltottunk tegezőre.)

Olimpiász

Sehonnan sem szeretek elkésni, de 586 nap, 8 óra, 4 perc és 23 másodperccel korábban még nem érkeztem soha valamely eseményre. A pekingi Tienanmen téri időszámláló fényesen bizonyítja, hogy bennem megvolt a jó szándék, de sajnos nem tudtam megvárni a kezdést, a 2008. 8. hó 8. nap pm.8 óra 8 percet. Könnyebbség a lelkemnek, hogy úgy igazából nem is marasztaltak. Akkor meg ugye minek alkalmatlankodjon az ember!
Most itthon aggódhatok, hogy vajon lesznek-e új világcsúcsok, következésképpen mennyivel maradok el a világszínvonaltól. A 100 méteres gyorsúszás 47,84 másodperces világcsúcsát, amit Pieter van den Hoogenband állított fel Sydneyben, már-már súrolom a magam 4,7 percével. Ha jól számolom, csak öt-hatszor úszik jobb időt a holland gyerek! Londonra akár még jó is lehetek. Persze csak ha komolyan veszem.
Ijesztő, hogy milyen ütemben javulnak a kilóban, másodpercben, vagy méterben mérhető eredmények. Mindenki nagyobbat ugrik, dob, gyorsabban fut és úszik. Tessék mondani, hol álljunk meg?
Jesse Owens 1936-ban beállított 10,2-es világcsúcsa legalább 20-30 évig jó volt. Azóta némi túlzással hetente kellene megtanulni a 100 méteres férfi síkfutás világcsúcstartójának nevét. (Jelenleg, június elseje óta, 9,72-vel Usian Bolt).
Szerintem meg kellene állítani ezt az öncélú rekordhajhászást. Egyfelől ki hiszi el a csúcsokat, másfelől mert milliónyi, sőt milliárdnyi tisztességes kisembert aláznak meg vele. Lám csak, itt kocogunk, uszkálunk, cepekedünk, lihegünk minden remény nélkül. Nem igaz, hogy én, mint az emberiség egyede boldogabb lennék attól, hogy nem 47,91 hanem 47,84 a százméteres férfi gyorsúszás világcsúcsa. Bevallom, jobban örülnék, ha sokan, ezeren jönnének és megúsznák a 4,7 percet. Csak ne a budafoki uszodába jöjjenek, mert ott már úgy is sokan vagyunk.
Apropó, nem lehetne a 47,84 másodperc és a 4,7 perc közötti különbségből néhány uszodát építeni?

Szőlőből is lehet

Szőlőültetvényt már nem, csak a bor tiszteletét örököltem a nagytatámtól, aki a XIX. századi filoxéra járvány után a kelebiai homokon vélte feltámasztani a magyar borkultúrát. Ő mondta volt mély megvetéssel a szomszéd boráról, hogy az fuxos.
Most, jó hatvan évvel a halála után kell megtudnom, hogy az nem is fux, hanem fuchs, és tulajdonképpen egykor a borhamisítás szinonímája volt.
Némi megdöbbenéssel olvasom egy szakcikkben, hogy bizony már az 1880-as évek közepén is Európa szerte híresek voltak a magyar borhamisítványok. Amiben nagy része volt a fuchsin nevű, kátrányalapú festéknek, mitől is gyönyörű vörösre váltott a halovány homoki lőre.
A hatóságok meg tököltek, a parlamentben maga Jókai Mór neves szőlősgazda interpellálta a miniszterelnököt, mire végre megszületett a „műbortörvény”. Eladdig, és persze azután is, a hozzáértők gyakorlatilag szabadon csinálták! a mesterséges bort. „Budapesten a vendéglőkben bárki meggyőződhetik, hogy természetes tiszta bort rendesen nem szolgálnak fel…” írja valaki. És nem tegnap írta, hanem 1886-ban!
A végre megszületett 1893. évi XXIII. törvénycikk szerint „ mesterséges a bor, ha az, a/ nem kizárólag szőlőből illetve szőlőmustból készült, b/ ha a borhoz tisztított szeszen, vagy cognacon kívül víz, vagy bármilyen más anyag kevertetik”. Más anyag!
Az 1950-es években magam is láttam a borhamisítás ősi házilagos módszerét. A törkölyre cukrozott vizet öntöttünk, és ami abból lett, azt a folyadékot bor gyanánt elvittük, s „beadtuk” az államnak. Mert az kötelező volt. Na de vendégeknek, vagy pénzért?!.
A manapság szokásos borhamisítás tehát nem újdonság, ne csináljunk úgy, mintha éppen most, a mi asztalunkon menne tönkre a magyar bor világhíre. Legfeljebb a méreteken, a cefrés tartály térfogatán illő csodálkozni.
+
Újabban úri passzió, divat lett a borászkodás. A fizetős vendégek számára kinyitott pincékben pedig mindenféle, borral kapcsolatos bölcsességeket pingálnak a boltívekre. Vakulj magyar! Az igazságot azonban még sehol sem láttam feliratozni, miszerint: szőlőből is lehet bort csinálni.
Ez alighanem 70 évre titkosítva van. Így szokták.

Emeregy

Olvasom, hogy új magyar helyesírási, talán értelmező szótár is készül. Vagy már készen is van. Ha nem lenne túl késő, ha még javasolhatom, a business=biznisz mellett szorítsanak helyet egy igen elterjedt, a rádió hullámain makacsul ismételt új szónak is. Ez történetesen így hangzik (naponta százszor is): emeregy.
Penge éles eszemmel sikerült kikövetkeztetnem, hogy ez a szó csakis azt jelentheti: Kossuth. A gyengébbek kedvéért manapság még hozzá is mondogatják a régi, idejétmúlt jelentést. De fogadni mernék, hogy nem sokáig. Kossuth napjai valahol már meg vannak számlálva.
Most aztán tűnődhetünk, vajon kinek van/volt útjában a Lajos? Éppen ebben a magyarság-magyarosság, nemzeti büszkeség hangsúlyozásába beleszakadt kis országban. Jut eszembe, mióta műsorszerkezetet váltott a Petőfi Rádió, nem hallgatom, de lehetséges, hogy Sándorunkat is emerkettőnek hívják egy ideje?
Jaj, Istenem! Közelít az idő, amikor a magyar gyerekek Emeregy apánkról tanulnak az iskolában, amikor minden falu, város főutcáját Emeregy utcának fogják hívni. Sőt, Emeregy Lajos fogja azt üzenni, hogy elfogyott a regimentje.
De, bizony mondom, az álljon a zászlaja alá, aki bottal törölgeti az ablakot!

Édes Erdély

/Ha már tegnap Erdélyről volt szó./

Félek, hogy miközben dúdolgattuk, elsuttogtuk, majd hangosan is intonáltuk, végtére pedig beleordíthattuk a bús magyar éjszakába, hogy „ne hagyd elveszni Erdélyt Istenünk”, magunkban felépítettünk egy olyan Erdélyt, amilyen a valóságban nincs is.
Hogy aztán a magunk módján elveszítsük.
Már várom, hogy valaki egyszer kimondja: nincs olyan Erdély, amilyet mi, az eltékozolt anyaország helyett kitaláltunk magunknak. Hogy szerethessük, sirathassuk. Nincs mesebeli néni, aki friss tehéntejjel kínálja a vándort! Helyette sunyi vállalkozó nő van, aki a deszkából gányolt sufnit kiadható szobának minősíti az interneten. Korondon nem kedves, bajuszos fazekas bácsi kínálja agyagos keze tiszta munkáját, hanem kőkemény üzletemberek ragaszkodnak a kőkemény árakhoz, a falu (város?) főutcájából kialakított mindennapi búcsúban. Ugyanők lepik el a Gyilkos-tó partját, a Békás szorosban kínálkozó kis pihenőtereket, és szemrebbenés nélkül árusítják a kínai bóvlit is. Tamási Áron sírját majd „onnan tetszik megismerni az országútról, hogy sok árus van ottan”. Az anyaországi galádságok politikai másolásáról már ne is beszéljük.
Ha majd egyszer valaki erről merészel értekezni, ne felejtse el megemlíteni, hogy vonal alatti pesti műsorszervező iroda vonal alatti művészei marosvásárhelyi vendégszereplésen a múlt nyáron (gondolom máskor is) azzal a bonmot-tal kábították a szabadtéri színpad közönségét, hogy ihaj-csuhaj „lesz még Magyarország Kolozsvár”. Aztán szedték a sátorfájukat és elsöpörtek a határ irányába. A jobb sorsra éhező közönség meg rossz érzésekkel hazakullogott.
A táj viszont még! szép.

Hol romlott el?

Hol romlott el?

Megyek a Villányi úton. Szemből közelít egy elhanyagolt külsejű férfi. Érzem, hogy megszólít majd, ha közelebb ér.
De nem is itt kezdődik a történet.
Harminc éve, vagy huszonöt, az Élet és Irodalom hajdani szerkesztőségének folyosóján. Megbecsült külsősként hordtam oda cikket, riportot, könyvkritikát stb. Mint máskor is, gyanútlanul lépdeltem a folyosón, talán éppen Katona Éva szobája felé, amikor valahonnan elém pattant egy lángoló tekintetű, ismeretlen ifjú, kezet nyújtott, mondta a nevét, és tapintható büszkeséggel hozzátette:
-Erdélyből vagyok.
Nem emlékszem, hogy a közléstől különösebben meghatódtam volna. Csak üdvözült arca jutott néha, néha eszembe.
Na, most jön a férfi, a Villányi úton.
Nem csalódom, mert megszólít.
-Uram, nem adna pár forintot? Egy levesre valót.
Még annyi idő sem telik el, hogy a zsebem felé nyúljak, amikor biztatóan hozzáteszi:
-Nem vagyok erdélyi!
Megkapja a levesre valót, de…

Hol romlott el ez a világ? És kik rontották el?

1500: sok, vagy kevés

Alighanem igaztalanul sugalltam tegnap, hogy a dunaújvárosiak úgy általában nem kultúrafogyasztók. (lásd: „ha már a kultúránál vagyunk, kérdés, hogy az ott felnövő fiak, ha nem is csinálók, legalább kultúrafogyasztók lettek-e. Illő tömegben. Félek, hogy nem.”) Szeretném árnyalni a sorokban megbúvó véleményt.

++++++

A kultúra, csinálása és fogyasztása, aránya és mértéke örökletes lelkifurdalás Dunaújvárosban. Bármikor, bárki előjöhetett ezzel a talányos kérdéssel, mert megnyugtató választ soha senki nem tud adni. Mindenki kérdezősködhet a tárgyban, csak én nem. Akinek az 2006/7-es színházi évadban, a Bartók kamaratermében bemutatott drámáját 15 eladásban összesen 1500-an nézték meg (volt néhány tájelőadás is). Nyilván neheztelek hát a város közönségére, amiért nem mutattak „illő” érdeklődést. Pedig szó sincs róla (noha boldogabb időkben a budapesti színházban volt már 340 előadásos sikerem is).
Kis fejszámolás után megállapítható, hogy Dunaújváros lakosságának cca. 2,7 százaléka vett jegyet az „A századosra”. Ez az arány Budapesten 54000 nézőt jelentene. Egy színmű, egy évadban ennyi nézővel a fővárosban is boldog lehet(ne).
Ehhez képest, nem a 2,7 százalékos arány kicsi, hanem az 1500 néző közé vegyült, a város kulturális életét figyelmével kitüntető, a hivatásos kultúracsinálók törekvéseit visszaigazoló, a hely szellemét meghatározó, helyi úgynevezett értelmiség száma volt ijesztően alacsony.
A szóban forgó dráma ugyanis abszolút helyi érdekeltségű. Helyben megesett tragikus történetből építkezik, magát többé-kevésbé dunaújvárosinak valló szerző írta, az önkormányzat anyagi támogatásával (és egy országos pályázaton nyert pénzből) a helyi színház tehetséges rendezője és színészei állították színpadra.
Eszembe jut egy ifjúkori élményem az NDK-beli Frankfurtból, ahol egy hangversenyen a zsúfolt hátsó sorok helyett az üresen tátongó első fertályban akartam leülni. Azonnal fölállítottak mondván oda a város protokollja ül. Na, erre leszek én kíváncsi, morogtam miközben hátul alám toltak egy pótszéket. És mit tesz Isten, kezdetre megteltek az első sorok is, ingyenjegyesekkel. Dunaújvárosban hagyomány, hogy annak, akinek járna, sokszor ingyen sem kell a színházjegy.
El ne felejtsem! Hírlik, hogy Jaroslav Hasek Svejk című regényének színpadi változata sem vonzott több nézőt a kamaraterembe. Szegény Hasek. Pedig nem is Dunaújvárosi.
mis.-

A téma ellenáll

Néhány napja, még zártkörű vetítésen megnéztem egy cca. 60 perces dokumentumfilmet úgymond Dunaújváros kulturális életéről (hangsúlyozottan az 1950-1989-es évekre érvényesen). Bő másfélórás beszélgetésből kivágott öt-nyolc mondat erejéig, mint öreg szemtanú, több Dunaújváros-témájú könyv szerzője, esetleg mint a város díszpolgára, a rendező kívánságára magam is megszólaltam benne. Lelke rajta. Meg az én lelkemen is.

+++++

Van úgy, hogy a téma ellenáll.
A kétségkívül tehetséges és ambiciózus fiatal rendező (lám, az NKA anyagi támogatását is megszerezte ehhez az igencsak avíttas témához) derekasan küzd a műfajjal. Mert lehet-e szelektív emlékeiket idéző, idézgető öreg fószerek és fiatalabb titánok elmondásaiból, (meséiből, történeteiből) dokumentumfilmet csinálni? Mondjuk olyat, ami Dunaújvárosban hitelesnek tűnik, mondjuk olyat, ami idegen környezetben érdeklődésre számíthat. Majd’ negyven esztendőt történetiségében is, meg a lényeget rejtő ellentmondásaiban is összekotyvasztani?
Nem lehet. De ez véletlenül sem a rendező hibája: a téma áll ellen, nem a tehetség, vagy a művészi hevület hiányzik.
Máskülönben pedig, kit érdekel manapság az a küzdelem, amit az „első szocialista város” ranggal sújtott születő urbs lakói hajdan önmagukkal és egymással megvívtak? Régen mondom: Dunaújvárosban már nem a hogy volt, hanem a hogyan lesz kérdése lenne izgalmas. Azok élete, sorsa, akik ott szocializálódtak, elmentek, vagy maradtak. S ha már a kultúránál vagyunk, az lenne a kérdés, hogy az ott felnövő „fiak”, ha nem is -csinálók, legalább kultúrafogyasztók lettek-e. Illő tömegben. Félek, hogy nem.
Ehhez képest a fakuló, áthangolt, őszintének látszó, olykor ki- és elsajátított emlékek, történetek felmondása kevésnek tűnik. Hogy, akár csak úgy átabotában, vázlatosan megtudjuk, milyen volt egykor a város kulturális élete, elég lenne az utókor bölcs kritikájával megtekinteni néhány régi rossz dokumentumfilmet. Ha már ragaszkodunk a filmes műfajhoz. Ami egyébként, a most látott mozi minden erényével együtt sem alkalmas a lényeg megragadására. A téma ellenáll.
mis.

Üdvözlöm a leendő érdeklődőket!