2009. április 28., kedd | | 8 megjegyzés

Nosztalgia elölről, hátulról

A nosztalgiát, akár szelektív emlékezetnek is nevezhetnénk. Emlékeinkben, úgy általában és többnyire, ami volt az valahogy mindig jobb volt. Hallottam én már huszonéveseket is nosztalgiázni, de most idősebbekről lesz szó, akik minimum harminc évre visszatekintve nosztalgiáznak, nem különben azokról, akik hallomásaik alapján vadul elítélik (fikázzák) azokat az esztendőket. A hamis nosztalgia gyakori következtetése, miszerint: nahát, akkoriban azért ilyesmi nem történhetett volna meg!
Kezemben tartok egy könyvet, amely Írószemmel címmel az 1980. évi könyvhét hivatalos kiadványaként (a dátum nagyon fontos!) az előző esztendőben (itt-ott) már megjelent szociográfiákat, irodalmi riportokat közölt.
Aki ebből a könyvből akarja felderíteni a hetvenes-nyolcvanas évek magyar valóságát, és nosztalgiázni, vagy ítélkezni (fikázni) akar, az legyen óvatos!
A rövidség okán, nézzük a könyv három írását.
1. A „Gyál köztársaság” című riportból (Bálin B. András) megtudhatjuk, hogy a főváros közeli falu 120 kilométeres úthálózatából mindössze 12 km. aszfaltozott, kevés az iskola, óvoda, bölcsőde, a kutak vize nitrátos, közművesítés még a falu központjában sincs, egy hónap alatt kétszer is betörtek a tanácsházára.
2. Az „Egy család a rendesebbek közül” (Dogossy Katalin) című riport egy faluszéli házban (villany, kerítés nincs) lakó öregasszonyról és négy unokájáról szól, akik csak hébe-hóba járnak iskolába. Füzetük, könyvük nincs, az ötödikes még nem tud írni, ezért áttették a kisegítőbe, amit a népnyelv gyogyónak hív. A nagyobbik (13 éves) lány Pesten csavarog, kocsmák előtt cigarettáért könyörög, akárhová megy, ütik, verik.
3. A „Peremvidéken” (Demszky Gábor) többek között az újpesti önkiszolgáló étterem maradékevőiről, a csövesekről, az alkalmi munkából tengődőkről szól. A maradékevők örök harcot vívnak a leszedőkkel, hogy a mások által tálcán hagyott, egyébként moslékba szánt ételmaradékot megkaparintsák és megegyék. A fizetővendégek pedig a leszedők és maradékevők harcában az előbbiekkel rokonszenveznek.
A kort (és persze saját ifjúságukat) nosztalgiával emlegetők ilyesmikre valahogy nem szívesen emlékeznek. Legalábbis nem emlegetik. A kort gondolkodás nélkül elitélők (fikázók), a sajtószabadság akkori teljes hiányától borzongók pedig alighanem most azon csodálkoznak, hogy pl. Demszky Gábor (jeles korabeli ellenzéki) és mások kegyetlen társadalomkritikáját kötetbe foglalva, az állampárt hivatalos kiadója, a Kossuth Könyvkiadó 26 forintért (könyvhéten kedvezményes fél áron) hozta forgalomba, 1980-ban.
Kérdés: melyik utólagos ítélkezőnek van igazsága? És mi változott kis hazánkban az utóbbi 30 évben?

2009. április 24., péntek | | 0 megjegyzés

Egy korsó rum (ez lenne a címe)

Az a gyanúm, hogy mindenki adósa önmagának. Én is halogatok egy-két munkát, egy-két határidőt. Ha emiatt lelkiismeret-furdalásom van, hát úgy csinálok, mintha éppen belekezdenék. Legalább a terjedelmesre tervezett írásmű rövid összefoglalásába.
Egyik ilyen adósságom a mára már jelentőségét vesztett (talán nem is sokakat érdeklő) egykori Sztálinváros/Dunaújváros vendéglátóiparának könyvbe foglalt története. Régen tervezek egy vidám írást, ami alighanem mindennél szemléletesebben jellemzi a város- és gyárépítés hőskorát, az un. ötvenes évek első felét. Ha valahol, akkor a kocsmákban, amelyeket hivatalosan ilyen-olyan számú italboltnak neveztek, és amelyeket a közönség azonnal más névvel illetett, szóval, ha valahol akkor ott a sztálinvárosi talponállók mélyén érvényesült a szólásszabadság. Tanúm rá Örkény István, aki a Szabad Nép tudósítójaként, az építkezésen tett hivatalos látogatása után itt, az egyszerre Késdobálónak, Leprának és Köpködőnek nevezett műintézetben ismerhette meg lelkes, délelőtti kalauzának valódi véleményét. (Amint azt - persze később – többször, több helyen is megírta, a mérnök, miután felismerte benne az Östereicher patikus fiát, két-három feles után beismerte, hogy délelőtti lelkes kalauzolása alkalmával, hát szóval nem a teljes igazságot közölte. Már hogy a nagykohókból nem vas fog itteni folyni, hanem szar.)
Ami azt illeti a jövendőmondónak nem lett igaza. Mivel a kocsmákban lehet, hogy szólásszabadság lakozik, de a szólás és az igazság közé azért nem lehet automatikusan egyenlőségjelet tenni. Ma sem.
A sztálinvárosi hőskor vendéglátóipara televan hiteles, korfestő jelenséggel. A hivatalosságok mindent elkövettek, hogy a fentebb már elsorolt- és más hasonló nevű talponállók mellé beerőszakolják a kulturált (polgári?) vendéglátást is. Például bezárattak egy Rózsadombi cukrászdát és annak teljes berendezését levitték Sztálinvárosba. Mondhatni a vendégekkel együtt. Olyan szakembereket vezényeltek oda éttermet, szállodát igazgatni mint Gundel Ferenc, vagy Lauer István. A Gundel név önagáért beszél, róla csak annyit, hogy az ÁVH onnan telepítette ki répát egyelni a Nagyalföldre. Lauer némi rábeszélésre a budapesti Palace Hotel igazgatóságát hagyta ott, hogy Sztálinvárosban megnyissa a szép emlékű Arany Csillag szállót. Jeles utódaival igazi vendéglátó kultúrát teremtett a magyar valóságnak ezen az elvadult táján. Képzeljük el, három pocsolyával és két sarokkal odébb a Leprában korsó rumot rendeltek a törzsvendégek, a Csillagban pedig előmelegített tányérokat tettek a vendég elé. (Aki járatos a vendéglátóiparban, méltányolja ezt az ellentmondást.)
Az meg már csak hab a tortán, hogy a Lepra közönsége gumicsizmában próbálta birtokba venni a fényes hotelt, ahol a nyakkendőt is megkívánó igazgatónak az egyenlőség nevében bicskával nyesték le a nyakáról a kravatlit: ne faszáskodjál már kishaver!
Hát, erről szeretnék egyszer írni. Hosszabban.

2009. április 21., kedd | | 0 megjegyzés

Mózes, a kvízmester

Divatja van a pontokba szedésnek. Ha manapság valaki önismeretre vágyik, vagy életvezetési tanácsra szorul, esetleg kifejezetten műveletlen (lenne), továbbra se vesztegesse az időt hosszas tanulmányok folytatására. Bőven elegendő, ha kitölt egy lépten-nyomon útjába kerülő tesztet, avagy részt vesz egy kvízjátékon. És máris mindent tud!
Vegyük először az utóbbit. Ön kiáll ország-világ elé és hosszas töprengés után két lehetőség közül választ. A kérdés, teszem azt, hogy: Shakespeare írta-e a Toldi estéje című elbeszélő költeményt? Ilyenkor ön némi tanácstalanság után, de segítséggel, a másik, ismeretlen opciót választja. És, láss csudát, kijön Arany János. Ekkora siker után, mint reményteljes versenyző joggal hiszi magáról, hogy ni csak!, ön művelt, intelligens ember. Hiszen tudta a választ. Ezen kívül a közönség is ugyanezt hiszi önön magáról. És ez benne a zseniális. Egy idő után (a sok kétesélyes kérdésből) a nézőre is ráragad (mint szamárra a fül) a pontokba szedhető műveltség. Anélkül, hogy pontokba nem foglalhatóan kicsit is művelődne.

Többé nem érdemes vesződni például a sok tévedési lehetőséget rejtő párválasztás titkaival sem. Elegendő kézbe venni mondjuk a Hóbelevanc című heti magazint és kitölteni az abban talált tesztet. És az érdeklődő máris megtudhatja, hogy a hozzá illő partner: 1. magas, 2. fekete, 3. kék szemű, 4. családi háza van, 5. lehet, hogy elvált, 6. Mercedessel jár. Innentől kezdve már csak ezekre a pontokra kell figyelnie.
Ha pediglen valaki mondjuk működő házasságának minőségére lenne kíváncsi, válaszoljon az alábbi kérdésekre: A./ Szóváltás közben leveses fazekat (1 pont), tányért(2), vagy bögrét(3) dob-e földre, ki az ablakon (4), vagy a férje fejéhez (6). B./ Ezután önhöz mentőt kell-e hívni(2), vagy csak leönteni egy vödör vízzel(1), avagy elegendő, ha férje lekever egy nagy pofont(3). C./ Ezt követően beadják a válópert(3), esetleg ön elköltözik az édesanyjához(2), vagy ágyba bújnak és egy óriásit szeretkeznek(1). D./ Szeretkezés közben védekeznek-e (2), az aktus utána beszélgetnek-e,(1) vagy falnak fordulva elalszanak (0). E./ a születendő gyermeket állami gondozásba adják-e (3), a nagymamához delegálják (2), vagy szeretik (1).
Aki a kérdésekre adott válaszok pontszámait összeadva sem tudja meg holtbiztosan, hogy annak idején helyes feleletet adott-e az anyakönyvvezető által feltett tesztkérdésre, az megérdemli a sorsát.
Most mondja valaki, hogy de hiszen Mózes is pontokba szedve adott életvezetési tanácsokat! Igazis! De ha ezeket tesztesítjük akkor, első kérdés: a tíz közül melyik parancsolatot sértik meg legtöbbször? A./ a kilencediket, B./ a tizenegyediket.
(Helyes válasz: A.)

2009. április 17., péntek | | 0 megjegyzés

Fiúk apái

A fiaknak nehéz (talán legnehezebb?) apáik politikai vétkeit megérteni, hát még megbocsájtani. Ahogy egy mostanában kezembe került könyv írja: ez a feladat különösen energiaigényes. A könyv Bernard Schlink A felolvasó című regénye. Fülszövege szerint világsiker, harminchét nyelven, hét millió példányban kelt el. Kedvelt napilapom kritikusa azonban fanyalog rajta. De mi dolgom ezzel?! Engem (a benne foglalt történeten túl) az egymás követő két nemzedék viszonyának, politikai szembenézésének mindössze néhány oldalon felskiccelt kérdése (dilemmája) foglalkoztat. Sok idézet következik az egyes szám első személyben íródott könyvből:
„Az én egyetemi korosztályom számára megélt realitás volt, hogy a kollektív felelősség jegyében jogilag és morálisan mit szabad és mit nem szabad magára vállalni. És ez nem csupán a Harmadik Birodalomban történtekre vonatkozott. Még ha rá is mutathattunk a tettesekre, valamennyien szégyenkeztünk azért, hogy horogkeresztet mázoltak zsidó sírkövekre, hogy a bíróságokon, a közigazgatásban és az egyetemeken olyan sok régi náci csinált karriert... hogy az emigrációt és az ellenállást kevéssé értékelték, mint az alkalmazkodásban leélt életet. Hogy ujjal mutogatunk a bűnösökre, az még nem mentesít a szégyentől… „
Aztán néhány sorral lejjebb: „Én senkire sem tudtam ujjal mutogatni. Szüleimre már csak azért sem, mert semmit nem vethettem a szemükre... az ujjal mutogatás saját magam ellen fordult volna... De lehet, hogy mégis felelősek vagyunk a szüleink iránti szeretetért. Annak idején irigyeltem a többi diákot, akik elhatárolódtak a szüleiktől s ezáltal a tettesek, szemtanúk és szemet hunyók, az eltűrők, és elfogadók egész nemzedékétől, és ilyen módon, ha szégyenüket nem is, de a szégyen miatti fájdalmukat leküzdötték. De honnan az a fölényeskedő beképzeltség, amely oly gyakran tapasztalható volt köreikben. Hogyan érezheti magát valaki bűnösnek, és hogyan szégyenkezhet, ha egyszersmind beképzelt lehet, hogy csupán retorika, feltűnési vágy, hangoskodás volt ez az elhatárolódás a szülőktől, amelynek túl kellett harsognia, hogy a szülők iránti szeretet azt jelenti, visszavonhatatlanul belekeveredtek az ő bűneikbe.”
Másutt úgy véli a szerző, hogy a múlttal való szembenézés nem oka, csupán kifejeződése a nemzedéki konfliktusoknak, és mert a szülők hajdani tetteikkel, elveikkel, kussolásaikkal csődöt mondtak, semmit sem vethetnek később gyermekeik szemére. A gyerekeik meg attól frusztráltak netán, hogy élvezői voltak szeretett szüleik hajdan viselt dolgainak. És hány egymást követő két-két nemzedéknek volt már egymással ilyes elszámolni valója!?
Az áthallásokért a könyv szerzője nem, de a blogger sem vállal felelősséget.

2009. április 14., kedd | | 0 megjegyzés

Dögöljön meg a szomszéd autómosója is

Megbízható forrásom szerint Ausztráliában 1948, a nagyobb magyar emigráns csoport érkezése előtt, nem ismerték az adócsalást. A mamlasz ausztrál (becenevén ózi), akinek idehurcolt őse annak idején természetesen nem fegyenc, hanem fegyőr volt, minden font (majd később ausztrál dollár) után becsületesen befizette az adót. Mígnem megérkezett a dörzsölt magyarokat hozó első lélekvesztő bárka és vele az adócsalás tudománya. Informátorom pontosan ismerte a Magyarországról importált adócsalás minden módszerét, minthogy maga is azzal a nevezetes bárkával érkezett új hazájába. Szavahihetőségét pedig én garantálom, hiszen az anyai nagybátyám volt.
Azt a trükköt azonban ő sem ismerhette, amivel a húsvéti ünnepek alatt tett baráti látogatás alkalmával sikerült találkoznom. Ödön (nevezzük így régi iskolatársamat) egy kisvárosban lakik, a Petőfi utcában, és Volkswagenjét sok éve az utca végén működő autómosóhoz hordja mosatni. A tulajdonos, régi ismerős, kvázi szomszéd, nem is számol sokat (újabban 1200 forintot) a kézi mosásért. Barátom borravalót természetesen nem ad (csak nem sérti meg a szomszédot?), ezzel szemben a szomszéd szintén természetesen számlát nem ad Ödönnek (csak sérti meg a szomszédot?). Ezzel a lovagiasság (de nem az APEH!) szabályai szerint hétről-hétre elintéződött a dolog. Eddig. Amióta azonban állam bácsi (vagy ki?) kitalálta a számla-lottót, Ödön úgy érzi, hogy folyamatosan megrövidítik. Mert, ha kérne/kapna számlát, azt beküldhetné illetékes helyre és akár havi egy milliót is nyerhetne vele. Na, de, hogy kezdjen húsz év után egyszeriben számlát kérni a szomszédtól? Biztosan örök harag lenne belőle. Az viszont bosszantja, hogy ő elvileg nyerhetne, az autómosó viszont gyakorlatilag nyer is, hiszen az 1200-ból lenyeli az áfát, az adókat és járulékokat.
Sok álmatlan éjszaka után egy hajnalon rátalált a magyaros megoldásra. Neki ugyan nem lesz esélye a számla-lottón, de legalább a mosó sem röhög a markába, mert adóznia kell, és ami fontos, a barátságon sem esik folt.
Kitalálta és elhíresztelte, hogy BT-t alakított a sógorával és ő a kocsiját vitte bele apportként. Jól csengő nevet is adott a nem létező BT-nek: Camuconsulting. Miután ezáltal formailag céges lett az autó, a mosónál immár minden sértődés nélkül Camuconsulting BT névre, címre számlát kérhet az 1200 forintokról. Közben még el is beszélget a mosóval, hogy szegény vállalkozókat az állam agyon nyomja adóval, hogy így a járulék, meg hogy úgy a jó édesanyjukat. Ezután beül a kocsijába, a számlát gondosan összegyűri és beledobja az első szemétkosárba. Természetesen nem lottózhat vele, hiszen céges névre van kiállítva, viszont dögöljön meg a szomszéd autómosója is.
Na, ezt tanulják el tőlünk az ausztrálok!

2009. április 10., péntek | | 1 megjegyzés

Elfogott piros ulti

Elfogytak a piros ultik. Mielőtt valaki direkt politikai tartalmat vélne dekódolni ezen megállapításban, sietve hozzáteszem, hogy a zöld, sőt tök ultik is ijesztő fogyatkozást mutatnak.
A napokban új indítékot kapott az a régi gyanúm, hogy elfelejtettünk, már nem tudunk játszani. Nincs időnk rá, vagy inkább kedvünk nincs hozzá. Annyi mást kínál az élet. Ül a szállodában, csónakházban, teraszon, itt-ott a téren, kiránduláson a fűben három-négy férfi és – viseltessünk jó indulattal – bámul, és/vagy unatkozik. Ne feltételezzük rögtön a legrosszabbat, nevezetesen hogy politizálnak, később anyáznak, még később megfogadják, hogy a továbbiakban ezekkel még csak szóba sem fognak állni. Elég régen volt gyerekkorom emlékei szerint a fentebb felsorolt helyeken, hozzátéve az azóta ismeretlenné vált szakszervezeti üdülőket és vállalati klubokat is, ha három-négy férfi ráérősen összejött, valamelyikük zsebéből feltétlenül előkerült egy célzatosan oda készített kártyapakli. És többnyire ultiztak. Ami a lényeg: játszottak!
Egy felmérés szerint, manapság egyre kevesebben kártyáznak és a még egyáltalán kártyázók körében már csak nagyon kevesen (mindössze 13 %) ultiznak. Számomra az sem vigasz (sőt!), hogy ugyanezen mintában 100 kártyázó közül 43-an pókereznek. A póker ugyanis (és ezzel nem muszáj egyetérteni!) szóval szerintem nem annyira játékos időtöltés, mint inkább kísérlet a gyors meggazdagodásra. Bizonyság rá, az a sok pletyka, hogy hazánkban (is) ki mindenki él pókerből, mekkora házat vett a nyereményből, hány „lovas” a terepjárója, mekkora jachtot vett. Ultizókról ilyesmiket soha nem híreltek.
Ultit inkább a társaság kedvéért játszottunk. (Persze azért veszíteni is lehetett. De mintha nyerni nem annyira. Hogy lehetett ez?) Nagyon régen 10-20 filléres alapon folyt a játék. Aztán egyszer csak 1-2 forintra változott az alap, néhány éve 10-20 forintra. Ám erről az emelkedésről legkevésbé az ultizók tehetnek.
Ez a (társas)játék egykor hozzátartozott a felnőtté váláshoz. De, hol vannak már azok a nyári délutánok, és hol az a kiskocsmai kerthelyiség, ahol gondos apám kora tizenéves koromban komoly energiákat fektetett abba, hogy férfit neveljen belőlem, vagyis megtanítson a csendes és bemondott ulti különbségére?
És mit ér mára ez a tudomány? Mivé kopott annyi más tudással, élettapasztalattal, ismerettel együtt? Ki tud ma ultizni? Ötvenéves kor alatt szinte már senki. És egyáltalán? Kisebb-nagyobb társaságban divat még a kártyajáték? A JÁTÉK. Tudom, tudom a póker!
Hát, pókerezni már nem fogok, mert igazság szerint nekem az ulti is éppen elég sok pénzembe került.

2009. április 7., kedd | | 1 megjegyzés

Na, de kié a gyermek?

Tizenhét éve is kedd volt április hetedikén. Ezt a senkit sem érdeklő információt csak azért említem, mert ezen a napon szokásomnak megfelelően korán keltem. Fogat mostam, zuhanyoztam, bekaptam valami reggelit és elindultam a korábban már kijelölt leshelyre, egy oszlop mögé. Az oszlop történetesen a mára lebontott Skála áruház fölszintjén állt. Nyilván azért bontották el az egész épületet (irigyeim!), hogy a márványtáblát később se tudják elhelyezni: „Itt kukucskált stb.” Néhány percig leskelődtem, játszottam a vásárlásban tanácstalan középkorú férfit, amikor a bejáratnál feltűnt egy felettébb csinos, rokonszenves, valószínűleg nagyon intelligens és kedves, harminc körüli hölgy. Rám se nézett, aki lélegzet visszafojtva figyeltem őt, ezzel szemben egyenesen a pulthoz lépett és kért kettőt. Egyszerre kettőt! Kettőt!
Barátaim, ismerőseim (ismeretlenek is) csökkenő intenzitással bár, de máig irigykednek: micsoda Paradicsom, sőt Eldorádó lehetett egy a csúcsidőben 550 ezer példányszámú, cca. 3 millió olvasót magáénak tudó női hetilap férfi főszerkesztőjének lenni. Nos, az első megjelenés napjának frenetikus élményét fentebb már vázoltam. Csak úgy, illusztrálásképpen elmesélek egy másik izgalmas délelőttöt is.
Sok-sok rendezvényt csináltunk, egyszer valami játék végén meghívtunk vagy harminc, a Skorpió jegyében született hölgyet, és vendégül láttuk őket egy kellemes, eldugott dunántúli panzióban. Régen elfelejtettük az eseményt, amikor berontott a szerkesztőségbe egy feldúlt férfi, mondván – mit mondván, üvöltvén – hogy az ő feleségét azon a hétvégi rendezvényen felcsinálták. Munkatársaim próbálták nyugtatni, hogy az lehetetlen, hiszen csak hölgyvendégek voltak, stb, stb. A férfi azonban tovább örjöngött és bizonygatta, hogy csakis azon a hétvégén foganhatott meg a születendő gyermek, és ő tudni akarja, ki volt a tettes, hogy feltétlenül kiherélje, de azonnal. Kolléganőim egyre csak hajtogatták, hogy higgye már el, ez lány buli volt, csak hölgyek számára. Nana, szólt a feldúlt férj, de a főszerkesztő csak ott volt? Ott - mondták a kolléganőim megszeppenve, mert olvasónak ugyebár sohasem hazudunk. Ahaaaa, horkant fel a pasa és előkapta a bugyli bicskát, én pedig némileg megtisztelve a feltételezéstől, belülről magamra zártam az irodám ajtaját.
És ekkor, deus ex machina, egy okos kolléganő megkérdezte: uram, hogy is hívják a maga feleségét? A bugyli bicska megállt a levegőben: hát, Gipsz Jakabné (a valódi név maradjon titok). Nos, a meghívottak listáján ilyen név nem szerepelt. Jakab felettébb elcsudálkozott, de pillanatok alatt felfogta, hogy akkor hát a felesége másutt, mással töltötte azt a bizonyos hétvégét.
A Kiskegyed csak álca volt.

2009. április 3., péntek | | 2 megjegyzés

Irodalom és más efféle lom

Tegnap találkoztam korunk írójával.
Enyhén kopottas öltönyben jött szembe az utcán. Rokonszenves fiatalember, hóna alatt egy vaskos mappával. Akár közvélemény kutató is lehetett volna. Tisztelettel kérdezte, hogy megszólíthat-e. Mondtam, csak röviden, mert már látom, hogy jön a villamos. Őszinteségemet méltányolva röviden bemutatkozott, elmondta, hogy eredetileg logisztikus volt (értelmezni is segített mondván, ezt a szakmát régebben raktárosnak nevezték). Mostanság azonban felcsapott írónak. (Ajaj! Kolléga úr?!) Közölte, hogy ezúttal éppen műveinek terjesztésével foglalatoskodik. Feltalálta a maga számára lehető legkorszerűbb módszert. Már nyitotta is a hóna alatt szorongatott regisztert, amelyben cím szerint abc sorrendben sorakoztak a teleírt lapok. Tessék választani mondta egy fűszeres hanglejtésével: egy három oldalas novella mindössze kettőszáz forint. Már most kérdezem én, ki nem vesz kétszázért egy eredeti novellát, pláne kollégától? Kivált, ha közelít a régen várt villamos. Kétszázat jobb érzésű ember a koldusnak is ad, nemhogy írónak. Mely kategóriákat nyilvánvalóan összemosni igyekszik az idő.

A ritkán járó villamos peronja pedig kiváló helyszín eltűnődni az irodalom jelenlegi állásán. Mert mi van, ha ez a fiatalember a terjesztés korábban normális, mára viszont abnormális és járhatatlan útját választja. Kezdjük azon, hogy a piacot kézben tartó két-három nagyobb kiadótól úgy kihajítják, mint a macskát szarni. Hát, volt őneki a tévében taglalt botránya? Bevallotta egyszer is, hogy terhes, nem terhes, szakított, nem szakított, öngyilkossági kísérletet követett el, bezárták, kizárták avagy, mint tévéceleb megírta-e mindezt másokról, persze szigorúan őszintén? Na, ugye, hogy nem! Akkor meg miben reménykedik? A csőd szélén tántorgó kisebb kiadók véletlenül sem mernek pénzt tenni bele. Ha mégis talál(na) egy önsorsrontó kiadót, akkor a most zsebre tett kétszázból már csak 90 maradna, az is a kiadónak, mert a többit lenyúlná a terjesztő. A 90-ből kellene kifizetni a nyomdát, a papírt, a tiszteletpéldányokat és megélni – elsősorban a kiadónak. Csak ami ezután marad, csak az lenne a kopottas fiatalember honoráriuma, amiből viszont fizetne áfát, nyugdíjjárulékot, egészségügyi járulékot, iparűzési adót, és talán megvehetné azt az egyetlen zsömlét, ami a napi túlélését s további művészi ihletét garantálná.

Ezzel szemben az irodalom és más efféle lom (vö. J.A.) terjesztésének ezen egyszerű módján van kétszáz forintja, tisztán. És ha mint író helyesen választja meg a terjesztés színhelyét, még jó levegőn is van.
Ami a dráguló gyógyszereket tekintve, az egészség megóvása szempontjából irodalmi berkekben sem mindegy. De nem ám!