Az előítéletek utóélete

Csütörtökön mondom:


Tele vagyunk előítéletekkel.(Meg oroszokkal?) Ez ugyebár annyit jelent, hogy mindenről előre megvan a véleményünk. Jobbára anélkül, hogy előbb a dolog/jelenség fenekére néznénk, és csak azután mondanánk ki a tutit.  

Azt mondja a barátom, hogy: a világ tele van oroszokkal. Mondja ezt egy mérsékelten luxus szlovák síhotel halljában, ahol a személyzet egyáltalán nem, vagy alig beszél például németül, és a feliratok már többnyire cirill betűkkel íródtak.

Próbálom pontosítani az ítéletet. Közelítsünk az igazsághoz! Mondjunk csak Európát! Beleegyezik. Oké, akkor szűkítsünk tovább. Legyenek velük tele csak az európai idegenforgalmi központok. Bólint: legyenek. És mi lenne, ha ott is csupán az Oroszországhoz közelebb eső centrumokra értenénk a sommást? Beleegyezik. És ha a „tele van”-t a lágyabb és egyszerűbb sok-ra változtatnánk?  Legyen, mondja megadóan. Akkor hát foglaljuk össze:

Az Oroszországhoz közelebb eső európai idegenforgalmi központok mérsékelten luxus síhoteljeiben, ahol németül már nem vagy alig beszélnek, viszont sok a cirill betűs felirat, na itt sok az orosz vendég.

Ebben megegyezünk. Egészen a hazautazás napjáig. Amikor is a távozók kiássák autóikat a hó alól és látjuk ám, hogy az orosznak hitt vendégek beleülnek a hatalmas terepjáróikba és a hátsó ablakra büszkén  kitűzik az ukrán nemzeti zászlót.

Ami ugyebár - kivált napjainkban - azért jelentős különbségre vall. Igaz, újabb előítéletekre is sarkall, mármint, hogy ez most egykutya, vagy nem?

Más.

A patinás budai szálloda cukrászdájába bejön egy úr. De olyan igaz úr. Nem úgy általában. Korához illően elegáns, gondozott tömött bajsza van, fején a harmincas években divatos barna báránybőr kucsma. Kabátja fél lábszárig érő, a gombok helyén fekete zsinórozás, un. Bocskai-kötés.  Azt mondja a barátom: nézzem már, ez a pasas kinézetre akár vármegyei alispán, esetleg járási főszolgabíró is lehetett a Horthy-korszakban. Vajon mekkora szekrényben rejtegette hetven évig ezt a vitézkötéses, zsinóros Bocskai-kabátot. Aztán kifejti, hogy lám csak, tényleg visszafelé megy a világ, és egyáltalán, honnan bújnak elő és miért szaporodnak ezek az idejét múlt, politikailag naftalinszagú figurák. Az alig ötvenes férfi leül, kér egy kávét. És a környes-körül ülő úri népek már tapintható rokonszenvét, továbbá a barátom előítéletét egyszerre cáfolva előhúzza zsebéből a Népszabadság aznapi számát majd látható élvezettel hosszan olvasni kezdi.

Na, most melyik előítélet az érvényes vagy érvénytelen?

Ismét más.

Azt mondja egy néni a piac sarkán, hogy aki nem írja alá a rezsicsökkentést megvédő ívet, az küldje vissza a csökkentés összegét is a kormány címére.

Egy másik néni viszont azt mondja, hogy majd akkor küldi vissza, ha a kormány meg visszaküldi neki a három éve 2011 januárban 25-ről 27 százalékra emelt áfa közti árkülönbséget. Mert ő pontosan kiszámolta: neki még tartozik is a kormány.

Hiába na! Tele vagyunk ítéletekkel.

Előre is meg utólag is.

Egy okos ember

Csütörtökön mondom:

Jól ki van találva az ember. Pszichésen. Mindenki szuper! Aki ugyanis nem lenne meggyőződve arról, hogy alapvetően okos, bölcs, tisztességes, rátermett, továbbá helyesen látja a dolgokat, jól szintetizál, ráadásul kiválasztott is, - nos, az olyan szerencsétlen inkább előbb, mint utóbb kardjába dől, feladja. Elveszti, vagy egyenesen elveszejti magát. Mert nem lehet (sokáig) úgy élni, hogy az ember nincs jóban önmagával, nem biztos abban, hogy enmagával és másokkal szemben nincsenek adósságai. Persze, jobb, sőt legjobb, ha a fent soroltakat mások mondják el róla, de hát - szegény ember vízzel főz.

Kezembe került a Könyv, benne az első szabadon választott magyar miniszterelnökkel (1992-93-ban) készült terjedelmes interjúit adja közre a szerző.

 Mit is mondjak, utólag is megnyugtató, hogy rövidre szabott életében (és utána is) alaptalanul bírált államférfi, milyen jó véleménnyel volt - önmagáról. Mennyire biztos volt abban, hogy jól teszi. Mindent, amit tesz és gondol. A hoch intelligens hajdani politikus igencsak megingott volna hitében, ha azt tapasztalja, hogy rendszerváltó(k) tiszteletre méltó kulturális tőkéjét – Szelényi Iván  okfejtése szerint - mostanra bizony nullára amortizálták „machernek” nevezett utódai(k). Ezt a csalódást nem kellett megélnie.

 A jelen ismeretében bizony már áthallásosak, de tanulságosabbak is az interjúk. Képzeljük el, hogy a hajdani miniszterelnök már 14 évesen (1946) olyan tanulmányt írt, amit a rendszerváltó kerekasztalnál (1989) is haszonnal lehetett forgatni. 16 évesen pedig már „az iskola egyik legjobb történészének” tartották. 1956-ban (akkoriban 24 éves kezdő történelemtanár) az általa két nap alatt kidolgozott tervezettel indult volna a kormány felmondani a Varsói Szerződést. Tudjuk, az nem sikerült, de 1990 után, a nevezetes moszkvai értekezleten a még habozó Havelt, Jaruzelskit, Petre Romant is bátran kitrükközve, az említettek által favorizált langyosabb „gyökeres reform” helyett a Varsói Szerződést feloszlatását is involváló „felülvizsgálat” változatot terjesztette elő, amire a jelenlévő Gorbacsov váratlanul azt mondta, hogy: haraso. Vagy: da. Na, erre nem emlékszik pontosan. De arra igen, hogy a moszkvai puccs idején (1990. augusztus) a tanácstalan Bush elnök telefonon kért tőle tanácsot, amit aztán meg is fogadott. Még a függetlenedő balti államok diplomáciai kezelését illetően is.

A könyv legizgalmasabb (legemberibb?) része, amidőn a kikapcsoltnak hitt, ámde bekapcsolt magnetofon mikrofonja előtt anekdotázik – és végre nem előadást tart! - a miniszterelnök. Kemény szavakkal intézi el a később rendszerváltónak nevezett értelmiség hozzá közelálló részét. Akiknek bizony megmondta, hogy nálatok „ki van írva, hogy tanszéki értekezlet, bedörömbölök hozzátok és ti kártyáztok, demizsonból isszátok a bort”. A népi-urbánus vitát tanszéki- fakultás ellentétre redukálva így folytatja „két szobával arrébb, ezek pedig képezik magukat és akkor ti azt mondjátok: k.. zsidók. Ez a baj veletek.” Ami pedig a Kárpátiában (neves budapesti étterem) söröző ellenzéki eszmetársainak szóló bírálatát illeti, megmondta: „nem lehet veletek egy mondatot végigbeszélni, mert tizenhétszer mentek ki a mellékhelyiségbe,(..) mindig elmondtam, hogy így nem lehet nemzeti alapon működni”.

  Azt azonban véletlenül sem ajánlom, hogy valaki, a fenti dörgedelmeket továbbgondolva, összefüggést találjon a prosztaták állapota és a nemzeti politizálás között. 

 

 

 

Timur és csapata

Csütörtökön mondom:

Ahhoz a generációhoz tartozom, amelynek tagjai lelkesen olvasták, mit olvasták, falták, a Timur és csapata című, természetesen szovjet témájú ifjúsági regényt. Próbáltuk volna ne! Akkoriban ezzel volt tele a világ, ezt kaptuk kiváló úttörő-munkáért (micsoda hülye fogalom!), a „Jó tanulásért” oklevél mellé, talán még a karácsonyfa alá is. Más, 12-13 éves gyerekeknek szóló, új kiadású könyv nemigen volt a boltokban. A könyvtárakban sem. Ha volt, ennél csak rosszabb volt. Némi ideológiai-politikai erőszak következményeként Arkagyij Gajdar ugyanis kitolta Jules Vernét a piacról, Timur meg legyőzte a Grand kapitány gyermekeit. Időlegesen.

 A kapitány gyermekeinek tengeri kalandjait amúgy sem tudtuk volna kopírozni, eljátszani, Timurt és csapatát lényegesen könnyebb volt. Minden falusi (városi) iskolában (téren, utcában) volt legalább két-három Timur és két-három csapat, akik jobb híján egymással harcoltak. Mondom, jobb híján, minthogy az eredeti Timurék a szovjet-finn háború idején afféle informális hátországi jó szolgálatot teljesítettek: frontra vonult katonák idős szüleit, családját támogatták, bevásároltak, vizet hoztak, leleplezték a rossz embereket stb. Az én kiskamasz koromban már nem volt háború (segítségre szoruló azért bizonyára lett volna), de bandát és hozzá harcot, kalandot azért szerveztünk magunknak. Hírláncot építettünk, zászlót varrtunk, orosz neveket adtunk egymásnak, kiosztottuk a tisztségeket, bunkereket ástunk, titkos terveket szőttünk, örökké szervezkedtünk, és ha már eluntunk üldögélni a magunk ásta bunkerban, verekedtünk a másik Timurok másik csapataival. Csináltunk magunknak ellenséget. Az különösen tanulságos lehetett, midőn a halastószéli Timur és csapata megharcolt az újfalusi Timur és csapatával a máskülönben áldott karácsonyok előtti betlehemezés területi identitásáért.

Pszichológusok a tudói, megmondhatói, hogy a bandázás kifejezetten a kiskamaszok életkori igénye. A magyarázatot is pszichológusokra bíznám: milyen múló lelki állapot (tünet?) leképeződése az éretlen fiúk körében annyira kedvelt ellenfél kereső, vetélkedő csapatba szerveződés. Közösség helyett, csapatot! És milyen természetes (szükségszerű) személyiségfejlődés, társadalmi tapasztalat -érés következtében múlik el ez a jellegzetesen kamaszos kényszer. Jó esetben! S ha nem múlik, akkor miért nem. Az meg tényleg alapos pszichoanalízist kíván(na), hogy bizonyos felnőttek miért regrediálnak erre a kamaszos színtre, és toboroznak folyton csapatot.

De, hogy mindez miről jutott eszembe?! A fene se tudja. Lehet, hogy nekem is szükségem volna egy jó pszichiáterre. A régire.  

A köz véleménye

Csütörtökön mondom:

Évadja van a közvélemény kutatásnak. Mindenki minden politikus azt szeretné tudni, vajon milyen véleménnyel van róla a köz. Aztán ha megtudja, rögvest magyarázni, értelmezni kezdi, és legyünk biztosak abban, hogy a számára legjobbat szűri le a legrohasztóbb véleményből is. Az meg csak természetes, hogy a véleménymondástól tartózkodókat mindenki a maga táborába sorolja. Lett légyen bármi a tartózkodás igazi oka.

Valamikor elég hosszú időt eltöltöttem a Stasi-tól Ministerium für Staatssicherheit szorongatott Német Demokratikus Köztársaságban (DDR). Legalábbis elegendőt ahhoz, hogy barátaim öt korsó vagy több sör után már megtiszteljenek egy tilalmas politikai viccel. A hajdani lipcsei kupleráj-tulajdonosnő fiáról szólt, akit a hatvanas években Genosse Walter Ulbricht-ként gyűlölt a közvélemény. De nagyon.

 A Párt, az NSZEP, de melyik nem? titokban roppant kíváncsi volt a köz véleményére. Ezen belül elsősorban arra, hogy vajon mit gondolnak az emberek Walter Ulbriht-ról, a párt főtitkáráról, az államtanács elnökéről. Aki monomániásan szajkózta, hogy a DDR-ben NDK-ban milyen jó dolga van a dolgozónak, és akinek keretezett fényképével a legváratlanabb helyeken találkozhatott a dolgozó. Ha jó dolga volt, ha nem.

Na de ki merte volna ott és akkoriban a véleményét megosztani egy jöttment kutatóval?

 A megbízható és megbízott véleménykutató, alapos  eligazítás után, és a pontos tájékozódás reményében, felkeresett egy gyárat. Ott megszólított egy derék munkást, akinek kertelés nélkül feltette a szokatlan kérdést: mondja meg elvtárs, de őszintén, szimpatikus-e magának Walter Ulbricht?  Az elvtárs dolgozót természetesen sokkolta a felettébb szokatlan és provokatív kérdés. Kifarolt előle:

-Nézze – mondta - itt a műhelyben sokan vannak, mindenki hall mindent. Talán műszak után térjünk vissza erre.

Visszatértek. A dolgozó azonban továbbra is hárított.

-Az öltöző nem alkalmas ilyesmire. Fene tudja, de azt mondják, hogy itt a falnak is füle van. Jöjjön el inkább szombaton délután a lakásomra.

Elment. A dolgozó továbbra is halogatta a választ.

- Már itthon van a feleségem, meg a gyerekek is hazaértek az iskolából. Beláthatja, hogy nem akarom a gyerekek előtt… Egyszerűen nem alkalmas. De holnap délelőtt megyek pecázni, ha oda eljön, akkor ott nyugodtan beszélhetünk.

Elment. És a véleménykutató immár hatodszor sokadszor is feltette az egyszerű kérdést: mondja meg dolgozó elvtársam, hogy szimpatikus-e önnek Walter Ulbricht?  

A dolgozó elvtárs gondosan körülnézett. Közel s távol néptelen volt a part. Hallótávolságban egy lélek sem, becsületszavát vette a kérdezőnek, hogy senkinek nem mondja el azt, amit most fog hallani, aztán suttogóra fogta a hangját, vett egy nagy lélegzetet, kicsit bele is pirult, de kimondta:

-Nézze, nekem speciel szimpatikus.

Hát ennyit a köz véleményének kutatásáról. Annak értékéről és érvényéről.