Nyári szünet

Nyári szünet

Mosolyország

Csütörtökön mondom:

Valami baj van velem. Az utóbbi időben figyelni kezdtem az arcizmaimat. Nevezetesen, hogy mikor mosolygok, amikor pedig. Na jó, sírni azért nem volna kedvem, de igazából mosolyogni sem.

Valamikor nagyon régen, (1978-79 lehetett talán) egy zalaegerszegi közintézményben várakoztam és unalmamban nézegetni kezdtem a falra akasztott, gondosan bekeretezett fényképeket. A folyosói dekorációt. (Emlékszik még valaki erre a szóra/fogalomra? Kisiskolás koromban az osztálytermet is folyton dekoráltuk. Piros kartonpapírból kivágott betűkből kiraktuk az aktuális jelmondatokat: „Nem rés vagyunk, hanem erős bástya” meg „Szövetkezés a falu jövője”, „Tiéd az ország, magadnak építed” stb., szóval ilyen bölcsességeket szúrtunk/ragasztottunk a hófehér ártatlan falra. Néha egy-egy portrét. De vissza a mosolyokra!)

Az egerszegi intézmény falát csupa-csupa Kádár János fényképpel díszítették. A beállítás és a téma is görcsösen visszaköszönt: Kádár János a nép között. Valamely megyei látogatás több állomásán készülhettek az egyforma fotók. A főalak ugyanaz, csak az őt körül vevő nép(ség) változott. Felteszem, minden felkeresett faluban, minden üzemben, mindenki szerette volna magát lefényképeztetni a főnökkel.

A folyosói felfedezés pedig oda konkludált, hogy az A/3-as, A/4-es méretű, fekete-fehér képeken Kádár barátságosan, de inkább elgyötörten néz (hát, ami azt illeti 1979 táján ez utólag már érthető is), körülötte a népek pedig szüntelenül (szervilisen?) mosolyognak, de mindenki ám, még azok is, akik a főnök mögött állnak. 10-12 egyforma fotó, ugyanennyi helyszín és ennyiszer 14-16 ember, mindahány, aki ráfért a képre (talán még tülekedtek is) egyformán: mosolyog.

Volt egy (korán elhunyt) barátom, aki a rendszerváltás hajnalán afeletti lelkesedésemet -  hogy lám a rendszerváltó elit, a vezérek a pesti nyóckerben, a Baross utcában meg a kilencedikben, a Mester utcában laknak, - azzal hűtötte le, hogy, nana, majd nézzem  meg 10 év múlva hol fognak lakni a nevezett urak. Naná, hogy a Rózsadombon. Azt is mondta, hogy máskülönben csak akkor kezdjek komolyan aggódni, ha majd az éppen aktuális vezetőről készült fényképeken a körötte álló alattvalók mindegyike kényszeresen mosolyog.

Hm. Kezdhetek?  

 

 

És lelőtte

Csütörtökön mondom:

Szenvedélyes vita folyik (talán) országszerte. Arról,  hogy vajon a demokratikus pártoknak szabad-e, érdemes-e (lesz-e, volt-e) egy asztalhoz ülni és vitatkozni a Jobbikkal. Vannak igennel és nemmel kezdődő, elfogadható vélemények. Az is vita tárgya, hogy vajon jól tette-e bizonyos Kálmán Olga, amikor Jobbikos képviselőt hívott az ATV beszélgetős műsorába.

A kérdés sine qua non-ja, lényege, hogy primitív, könnyen befogadható, szélsőséges vélemények, ostobaságok ellen egyáltalán lehet-e (szabad-e) józan, okos érvekkel hadakozni (vitázni).

Kinek lenne joga ezt eldönteni? És mi módon? Nem tudom miért (de tudom) nekem folyton egy Örkény Egyperces jut az eszembe.

 „ In memoriam dr. K.H.G.

-Hölderlin ist ihnen unbekannt? – kérdezte dr. K.H.G., miközben a lódögnek a gödröt ásta.

-Ki volt az? – kérdezte a német őr.

-Aki a Hyperion-t írta – magyarázta dr. K.H.G. Nagyon szeretett magyarázni. – A német romantika legnagyobb alakja. És például Heine?

-Kik ezek? – kérdezte az őr.

-Költők – mondta dr. K.H.G. – Schiller nevét sem ismeri?

- De ismerem – mondta az őr.

- És Rilkét?

- Őt is – mondta a német őr és paprika vörös lett, és lelőtte dr. K.H.G.-t.”

A titok

Csütörtökön mondom:

Jót, s jól – tudjuk – ebben áll a nagy titok. A jót  élet-hosszan (és reménytelenül) keresgéljük. Többnyire a magunk gyönyörűségére. Persze, hogy nem-, vagy csak későn találjuk meg. A boldog házasság titkáról van szó. A titok ismerete nélkül pedig az ember, boldogtalanul jár-kel a világban, hun házasodik, hun meg elválik és közben különbféle gyerekeket csinál, mígnem elvetődik egy közönséges piacra, ahol a földre dobott nagyobbacska papírdobozból csekély 300 forintért árulják. A titkot. Egységáron. Moldova György jobb sorsra érdemes Ferencvárosi koktél-ja és a Szocializmus építésének aktuális kérdései mezőgazdasági tanfolyamok számára című nagysikerű alkotás is pontosan ennyibe kerül. Mármost magára vessen az, aki e jelentős művek közül nem a Boldog házasság titka címmel csábító könyvet választja. Jóllehet már késő, de azért mégis.

Mostanság, amikor a házasság (boldog) kérdése éppen nemzetpolitikai jelentőséget nyer, amikor magyaros szerénységgel éppen követés(ünk)re szólítjuk fel Európát, senki sem csodálkozhat azon, hogy az egyszerű piacjáró, friss magyar eper helyett (mint fuldokló a szalmaszál után) éppen a boldog házasság titkai után kap(kod). Háromszázat a hülyének is megér, kivált, hogy megjelenése idején 4,80 pengőt kértek érte. Amely pénzegység/ár azt is bizonyítja, hogy eleinket is mélységesen foglalkoztatta ez a generális titok.

Senki ne csodálkozzon hát, ha az ember minden eddigi kudarcát feledve késlekedés nélkül ráveti magát az általános boldogság eme fontos részletére, és rögvest közkincsé is tesz néhány bölcs észrevételt és jó tanácsot - a boldog házasság titkait illetően. Tehát: kelt, 1940.

1.A férj ne feledje el a napi borotválkozást, a napi kétszeri fogkefélést és a gyakori fehérneműváltást. (21.oldal)

2.Eleve ne vegyük feleségül Zizit, bármilyen sikeres táncosnő is a Moulin Rouge nevű műintézetben. (29)

3. Ha van rá mód, a házastársak az év egy bizonyos részét töltsék külön-külön. Minél vagyonosabb a házaspár annál kevesebb időt töltsenek egymással. (88)

4.Kártyázás közben gyakran előfordul, hogy finom disztingvált úrinők elveszítik önuralmukat. Házastársak tehát ne üljenek össze egy partiba. (104)

5.Az a tény, hogy a menyasszonynak nem élnek a szülei (árva lány) óriási előnyt jelent a házasság későbbi boldogságát illetően. (119)

6.A cselédet véletlenül se hívjuk tanúnak a családi vitákhoz. Már ha van – családi vita. És cseléd.(151)

A rezüméből első látásra kiviláglik, hogy e fontos kérdésben eleink éppen olyan tanácstalanok voltak, amint utódaink is lesznek.  

Jeles napok

Csütörtökön mondom:

A jeles napokat - egyházi, állami, és más közmegegyezéses ünnepeket - többnyire készen kapjuk a naptárból. Vannak tradicionális, családi, személyes ünnepek is, születés- és névnapok, évfordulók. Aztán vannak – ha vannak – egészen hétköznapi hétköznapok, amelyeket csak úgy bolondságból(?) őriz, és valamiféle titkos ünneppé emel a magán emlékezet. Vagy ne lenne bolondság pontosan emlékezni arra, hogy évtizedekkel ezelőtt mi történt mondjuk egy másoknak közömbös április kilencedikén? Én magam vagy negyven számomra fontos (emlékezetes) napot tudnék felsorolni az évi 365-ből. Nem rossz arány. Persze az emlékek tartalma sem mindegy.

Kedvelt társasági szórakozás visszafejteni az ismétlődő jeles napok történéseit. Meddig ér az emlékezet, például a május elsejéket illetően? Baráti körömben 1948-al győztem.  Elmesélem.

Nem lehetett később, mert még tábori mise is volt (apám ministrált) a Kincses erdőben, ahová kivonult a  falu népe majálisozni. Kidobolták, hogy mindenki hozzon magával kislábast, vagy csajkát. Kanalat is, mert ingyen gulyás-osztás lesz megvalósítva. (Akkoriban kétféle csajka volt ismeretes a faluban úgymint Horthy-mintájú lapos, és a szovjet katonák által elhagyott orosz-mintájú öblös.)

A tisztás füvén (igényesebbek leterített lópokrócon, esetleg másra már nem való zsákon) ülve, mise után kollektíven kanalazott a falu népe. És várta a délutánra ígért programot. A bemutatót. Jött is, a kiskunhalasi vasutas sportkör ifjú ökölvívóinak képében. Kötelekből hamarvást ringet kerítettek, kesztyűt húztak és szorgalmasan püfölni kezdték egymást, de inkább csak el-elhajolgattak az ütések elől. Bámult a nép, mert ilyet még soha nem látott. Aztán jött a nagylelkű ajánlat, nevezetesen, hogy a vállalkozó kedvű helyi ifjúság is kipróbálhatja magát. Persze a halasiak ellenében. Voltak híresen verekedős, erős legények a faluban. Na, pláne néhány fröccs után. Föl is húzták a kesztyűt. Laposra is verettek a vasutasok által. Kacagtak is rajtuk a kárörvendők, meg a lányok. Forrt is bennük a méreg. Mert nem addig az! A ringben elpüföltek alkonyórán botokkal felszerelve az erdőszélen megvárták a hazafelé induló győzőket. Helyre is állt a rend. És a tekintély. A vasutasok pedig – futva-menekülve elérték az esti vonatot. A következő évben (1949) már nem rendeztek tábori misés május elsejét a Kincses erdőben.

Aligha a halasi ökölvívók és a helyi legények erdei kalandja miatt.  

 

Rosszarcú jóarcúak

Csütörtökön mondom:

Jól emlékszem? Az Antall-kormány belügyminisztere (manapság a haza bölcse szerepében) mondta hajdan,  hogy a politikát jó arcú vidéki fiatalokkal kell feltölteni. A szándék, és a szándék következménye könnyen ellenőrizhető. Csupán végig kell nézni a készleten. (Itt említeném meg, hogy a nagy magyar közbeszédben és közéletben szinte mindig összekeverik a következményt az eredménnyel.)

Jóakaróim kivétel nélkül óva intenek attól, hogy újságban, fényképeken, tévé képernyőn, óriás- és kisebb plakátokon sűrűn megjelenő férfiakat és nőket, hölgyeket és urakat személyes ismeretség nélkül, csupán felém mutatott arcuk (lásd a belügyminiszteri mondást), egyszerű rokonszenv, szimpátia alapján próbáljak megítélni. Az ember persze gyarló és minden intelem ellenére mégis csak próbálkozik. Hajlandó, sőt képes, csak úgy ránézésre véleményt alkotni ezekről az ismerős ismeretlenekről. Sőt, próbálja megérteni - illetve nem érteni – az illetők üzleti, társadalmi, szerelmi, politikai stb. sikereit. Amely sikerek, vagy mik a láthatóság és közvélemény elé cincálják őket.

Tudom, ahogy az ízlésekről (de gustibus non est disputandum), a személyes szimpátiáról/rokonszenvről sem szabad, nem is érdemes vitatkozni. A hamari véleményalkotás, pszichiátriában is fel-felbukkanó, jogtalanságát elismerve, mégis csak lehet valami az arcról alkotott ítéletekben. Lásd még a jóarcú és  rosszarcú dichotómiáját, vagy a közkeletű bölcsességet, miszerint 40 éves életkora fölött mindenki felelős az arcáért. Ha pedig felelős, akkor miért ne lehetne véleményünk azokról, akiknek arcára már végérvényesen kiült a jellemük, az érdemtelen jólét, a gőg, a sunyiság, netán a butaság. Azokról, akiknek arcát akár egyik, akár másik oldalról, plakáton, újságban, pártban már meguntuk. És akkor még nem is szóltam arról, amit a meguntak mantráznak, miközben az arcukról messzire ordít, hogy maguk sem hiszik azt, amit hirdetnek. Ha pedig elhiszik, az még rosszabb. Az árulkodó tekintetről (szem a lélek tükre) ne is beszéljünk!

Beszéljünk inkább az önhittségről, a kiválasztásban képzelt tévedhetetlenségről, ami manapság például óriásplakátokról integet felénk, egyszerre hirdetve, illusztrálva az arc jelentőségét és a növekedési hitel előnyeit. Nos, a hatalmas, természetellenes színűre sikeredett veknit ölelő fiatalembertől nemhogy kenyeret nem vennék, de alighanem egy igényes eb is gondolkodóba esne: elfogadja-e kezéből a kolbászt.

Szex és szoc

Csütörtökön mondom:

Fontos, mondhatni hiánypótló könyv jelent meg nemrég. Két ígéretes fiatal közíró próbálkozik azzal, amit náluknál valamivel avatottabb szerzőknek már régen el kellett volna végezni. A könyv címe ugyanis: Szex és szocializmus. A szocializmusnak nevezett társadalmi formációt az elmúlt 25 évben sokan, sokfelől és sokoldalúan elemezték, kivesézték. A boncnokok azonban valahogy megfeledkeztek a nemek egymáshoz való viszonyának, a nemi erkölcsök változásának tanulmányozásáról. Mindközönségesen szólva a szexről. Nem is értem. Erre a tanulmányra (a dialektikus materializmusból tudjuk, ha tudjuk, hogy nem minden változás fejlődés) napjaink problémáinak jobb megértéséhez is szükség lenne. Talán.

A Kossuth-klubban rendezett bemutatóra, alighanem, mint a korábban (1981, 1985) megjelent, akkor botrányosnak számító könyvek szerzője (Színlelni boldog szeretőt. Hazudni boldog hitvest - Magvető Kiadó) kaptam meghívást. A túl sokat ígérő, nagyot markoló cím olvastán komoly, elemző gondolatébresztő,  netán önkritikus vitát, beszélgetést reméltem. Végtére is, harminc-ötven év múltán illene feltárni  a pártállam és az általa befolyásolt állampolgárok változó viszonyát, már ami az elvárt, valós és titkos szexuális viselkedés ellentmondásait illeti. A könyv meg sem kísérli ezt. Ehelyett áradó bőséggel foglalkozik, igaz fontos, de partikuláris részletekkel. Történetesen, hogy különböző sajtótermékeken keresztül (pl. Nők Lapja, Ifjúsági Magazin, Magyar Ifjúság) a politika, hogyan próbálta szánalmas, utóbb nevetséges eszközökkel befolyásolni a kialakult valóságot. Másfelől, lassan-lassan hogyan próbált megalkudni a megmásíthatatlannal. Azzal, amit valójában elfedni akart, amit a szocializmus túlszabályozott világában az emberek akkoriban egyre többször az utolsó önmegvalósító kalandnak neveztek.

A könyv kvázi sajtószemléjéhez igazodva, a mögöttest akárcsak felkarcoló, megérintő vita tehát elmaradt a bemutatón. Mindössze néhány, mára kacagtató részletről (szállodai kétágyas szobát csak házaspárok kaphattak, milyen volt az első magyar „vad” nudizás, vagy a korabeli prostitució, stb.) adomáztunk. Szükségszerűen elfelejtettünk, a lassan bár, de mégis csak változó/gyengülő politikai rendszer különböző szakaszainak szocialista erkölcsről alkotott dogmái mögé tekinteni. Inkább csak kukucskáltunk. Újra csak elmulasztottunk egy lehetőséget. A könyv leendő olvasói (meglepően sokan voltak a bemutatón) jókat derültek a legendás Veres Pali bácsi (Magyar Ifjúság) üzenetein, de szinte semmit sem tudtak meg (tőlünk) abból az átváltozásból, amit a magas tudományra hivatkozva, néha a végén már lehetett/szabadott szexuális forradalomnak is nevezni. Merthogy a szex -uális magatartás és a szocializmus kapcsolata 30-50 év alatt véletlenül sem volt homogén. Még csak egyenes vonalú sem.

De ugyan! Kinek jutna eszébe könyvet írni Szex és kapitalizmus címmel?!  

Bécsi narancs

Csütörtökön mondom:

Aki megélt már egynéhány virágvasárnapot, (felénk így mérték a múló éveket, és a jókívánságokat is: érj még 40 virágvasárnapot!), szóval bizonyos életkorban az ember nem tud csak úgy, emlékezés, érzelem és szó nélkül átsuhanni a hegyeshalmi közúti országhatáron. Ránéz az elhagyott, pusztulásnak indult határőrségi és vámügyi épületekre és eszébe jut a dugdosott, nyomorult kis fekete dollár meg schilling. Visszafelé jövet a hazacsempészett zsebmagnó. Meg az oda-vissza kötelező gyomorgörcs. A régi felismerés is: úristen, hol vagyunk mi ezekhez képest?! Bécs a mennyország volt.

Úgy első látásra ma is az.

Süt a Nap – és az ember hajlandó azt hinni, hogy itt mindig süt – ha a meteorológiai jelentés alapján jól választja ki az egynapos látogatás dátumát. Bécsbe utazván kicsit ma is ünnep. Egyszerű beidegződés. Rövidke idejüket kötelező ajándékvásárlással is kurtítják a magyarok. Pécsről (Debrecenből stb.) senkinek nem jutna eszébe, hogy ajándékot hozzon a rokonoknak. Bécs, kilométerben mérve, alig van távolabb, de a Mozart-golyó (kicsit drágább, mint itthon) vagy más ajándék szinte kötelező.

És kötelező hagyomány a csodálkozás is: mennyivel tisztább, mosolygósabb, udvariasabb a város, béke, nyugalom, tisztesség, rendezettség stb. Hiába na, Bécs az Bécs. Mert! Honnan is tudná az egynapos kiránduló magyar, aki nemhogy bécsi, de hazai újságokat sem olvas – hogy itt Ausztriában a rasszista, jobboldali Szabadság párt a legnépszerűbb (25%), hogy a párt Európai Unióba készülő prominens politikusa Mölzer az Uniót egyenesen a Harmadik Birodalomhoz hasonlítgatja. És dühösen konstatálja, hogy Bécsben már túl sok az idegen, és igazi bécsiek már csak az öregek otthonaiban vannak.

A látogató pedig, felszínes (pozitív) élményei birtokában leül csodálkozni a strasszéra települt teraszon és kér egy narancslét. Háromféle is van: 3,10, 3,70 és 5,60 euróért. Az előbbi kettő nyilván valami sárga lötty, az utóbbiról pedig írva is van, hogy frissen facsart, rostos. Ezt kéri. A pincérfiú  jön. A sárga löttyöt hozza. Mindegy. A magyar fizetne. A pincér tartja a markát: 5,60.  Számla nélkül. (A szomszéd asztalnál sem adott.) A szép bécsi világban csalódni készülő magyar szóba hozza, hogy ez bizony a gyengébb minőségű lé volt. A pincér állítja az ellenkezőjét. A vita tárgya már nem hívható elő. Akkor a csalódott magyar legalább a számlához ragaszkodik. A pincér durcásan el, és hozza: 5,60-ról.

Hazafelé a kocsiban a magyar igazít valamit a Bécsről alkotott évtizedes véleményén. Hát, mégsem mennyország!? Aztán arra gondol, hogy a pincérnek fekete haja volt. Lehet, hogy vendégmunkás, nem is igazi bécsi.

Igazis! Igazi bécsiek már csak az öregek otthonában vannak.

Az újságolvasás veszélyei

Csütörtökön mondom:

Kezemben a Tolnai Világlapja (fiatalabbaknak: a XX. század első felének hihetetlenül népszerű képes hetilapja) összefűzött példányai. Lapozgatom és tűnődnöm, hogy így utóbb, 70-80 (csaknem 100) év távolából, és pont ennyivel (70-80-100-al) okosabban, milyen jelzővel illethetnők a mindig aktuális kor újságíróit. Meg olvasóit. Íme, a spontán ajánlat: ostoba, tudatlan, gyanútlan, óvatlan, jóhiszemű, naiv, becsapható, stb.

Ijesztő, hogy utóbb mennyire félrevezetőnek tűnik  egy mindenkori újsághír, és félrevezethetőnek a hír  mindenkori fogyasztója.

Azt írja – mit írja, ünnepli - a Tolnai Világlapja 1941 januári száma, hogy „1940. december 12-e nagyfontosságú dátum. A jugoszláv fővárosban ekkor kötötte meg Európa két vitéz nemzete az örökös barátsági szerződést. Most Budapesten cserélték ki a szerződésnek megerősítő okmányait. (kép) Az asztalnál Alexandar Cincar-Markovic jugoszláv és Bárdossy László magyar külügyminiszter aláírja a jegyzőkönyvet. Az asztalnál gróf Teleki Pál miniszterelnök(…)áll.”

Tetszenek emlékezni? Ezt az örököst és barátit három hónap múlva úgy dobták ki, mint a macskát. Azon kívül, hogy ez vezetett a magyar miniszterelnök és főcserkész gr. T. P. öngyilkosságához. („Főméltóságú úr! Szószegők lettünk (..)A gazemberek oldalára álltunk.(..) Hullarablók leszünk! a legpocsékabb nemzet(…).” Ez a „baráti és örökös” előzte a Horthy-féle hadparancsot is (április 10). („Honvédek, a kötelesség arra szólít bennünket, hogy elszakított magyar véreink segítségére siessünk(…). A magyarok istene és a nemzet minden gondolata most is veletek van. Előre az ezeréves déli határokra (…)!” A következményeket ismerjük.

Egy korábbi (1917-ben keltezett) lapszámban lelt lelkes, telitalálatos tudósításról pedig akár ne is szóljunk. Vagy mégis? Azt írja az újság: „Lenin. Trockij. (kép) A világtörténelem örök időkre meg fogja őrizni e két ember nevét, mert az ő hatalmas munkájuknak köszönhető, hogy Oroszország immár megszabadult a háború átkától. Tudjuk, hogy Lenin, Trockij és békebarát társaik milyen nagy küzdelmet folytattak a háborús párttal, melyet azonban végre mégis sikerült legyőzniük. Most már ők az urai Oroszországban a helyzetnek és a múlt héten már megkezdődött a fegyverszünet az orosz fronton (…).”

Hát, így! Így vegye kézbe kedves gyanútlan olvasó a mai (holnapi, tegnapi) újságot, és adjon hitelt a benne talált sok mai ígéretnek, reménységnek, igazságnak, okosságnak.

Veszélyes dolog régi, tegnapi újságot olvasni!

 

 

Folyt. köv.

Csütörtökön mondom:

 Afelől aztán senkinek ne legyen kétsége, hogy néhány nap múlva ez is, meg az is, folytatva lesz. Miért ne lenne, amikor meg van ez itten ígérve. Mint egy jobb képregény végén: folyt. köv. Ha narancsok, ha szegfűk, zöld almák, de ha fél téglák potyognak is az égből! Hogy aztán mindenki mást ért és mást vár a folytatástól, az senkit ne zavarjon. Azokat sem zavarja, akik ígérik. Vannak, akik ráígérnek, de vannak, akik úgy vélik, elég annyi hogy: folytatjuk. Ami azt illeti, tényleg elég!

Márpedig a folytatás, másik nevén a jövendő azért mindenkit bővebben is érdekel(ne). Mindenféle folytatás, mindenféle jövő. Lett légyen az egyszerű tévé sorozatbéli, vagy a mindent magához ölelő, egész rohadt életünk.

Lényeg, hogy nem kell fölöslegesen szofisztikálni a dolgokat! Jut eszembe, ezt a tételt már az Átkosban is kitalálták. Úgy mondták, hogy „nem kell levinni az emberek közé”. Nem is vitték. Nézzen a dolgozó inkább tévét! Érdekes módon ugyanazt a tévét (műsort), ami manapság, jövőbe tekintés helyett, éppenséggel a múltba révedő M3-as (és egyéb) csatornából vágatlanul ömlik a jobb sorsra érdemes Magyar Családokra. Most így nevezik a dolgozókat. Ha van munkájuk, ha nincs.

Kit zavar, hogy a tévéből kiömlő múlt időből, minden ellenkező szándék ellenére, a magyar családok azt veszik le, vagyis az derül ki, hogy jé, nahát! anno nem csak a tévéműsorok voltak nézhetőek, de mintha tényleg vidámabb és élhetőbb lett volna a barakk. (Apropó, isten őrizz, de nem lesz még ebből valakinek baja?)

A jövőről, értsd a folytatásról meg ötvenhat óta  (már akik megélték) tudjuk, hogy: Bárhogy lesz, úgy lesz. Jobb is ha nem tudunk róla semmit. Que, Sera, Sera! A homályos, bizonytalan folytatás pedig ideológiailag sem új fejlemény (találmány). Az átkosban, ha valamit nem akartak a dolgozók tudomására hozni, esetleg amiről körülbelül fogalmuk sem volt, akkor a nagygyűléseket díszítő piros molinóra bölcsen azt írták:

Tovább a lenini úton!

Oszt jó napot. Ebből aztán senki nem tudhatott meg semmit. Legfeljebb sejthette, mint egy rossz képregény alján, hogy: folyt. köv.

"-Tűrj, békességgel!"

Csütörtökön mondom:

Nagyon régen úgy volt, hogy sehogy. Az ember bement egy postahivatalba, vett egy bélyeget, föladott egy csekket, kijött és kész. Semmi élmény, tanulság, tapasztalás, következtetés.

Nahát, mára, sőt tegnapra, talán már tíz éve is, ez -minden káromkodás, átkozódás ellenére - egészen másként van. Egy postahivatali látogatás gazdag élményekkel, felfedezésekkel és társadalmi tanulságokkal szolgál.

Már a hivatalt övező park is látványos. Kezükben cédulát morzsolgató, révült tekintetű emberek ácsorognak, ám ennek egy leendő ügyfél nem tulajdonít jelentőséget. Amíg be nem türemkedik az ügyféltérbe, ahol egy okos masinából, három vagy több féle sorszámból választhat, és nem appercipiálja, hogy az ő számsorában éppen huszadik a várakozók között. Kimenekülhetne a parkba (íme az ácsorgók titka). Bent maradni azonban tanulságosabb.

Elmerenghet, hogy az amúgy is szűk tér vajon miért szatócsbolt, telepakolva un. gondolákkal, ahonnan csipszet, ropit, pörkölt kávét, pzs-t, gyerekjátékot, jubileumi pénzérmét, meséskönyvet, CD lemezt, esetleg zongorahúrt, lúdtalpbetétet, gumióvszert kínál (korrekt ügyintézés helyett) ügyfeleinek a magyar királyi posta. Újságos állvány is van. Kertészeknek, bogarászoknak, pecásoknak, bélyeggyűjtőknek, amatőr űrkutatóknak és kezdő urológusoknak szánt heti, de inkább havilapok porosodnak rajta. Ja, és van egy napilap is: Magyar Nemzet.

A sorsukba merült, megadón várakozók átlagéletkora bőven hatvan feletti, egymásra és a polcokra támaszkodó öreg, az öt székre hatszoros a túljelentkezés. Csökkentett rezsijét sárgacsekken utaló néne gondosan kiszámolt és véletlenül elszórt pénzét, rossz derekát ropogtatva keresgéli a gondolák alatt. A körülállók előzékenyen hajolgatnának az elgurult 200 forintok után, de itt mindenkinek rossz a dereka. Meg a kedve. Jé, még a dobozos Eduso alá is került egy. Fő hogy meglett. Helyre áll a rendetlenség.

Bőven van idő észlelni, hogy egy fényes tavaszi hétköznap délelőtt, milyen rosszul öltözöttek a budapesti emberek (na, jó csak a postára járók). Ezzel szemben nincs két egyforma tarka nadrág, szoknya, dzseki, kabát, pulcsi. Naná, hogy Háda termék (angol használt import) mind.

Amíg az ügyfél eltűnődik a vircsafton és próbálja kitalálni, hogy az istenadta nép, miért tűri, (Tiborcként) szokja itt is szótlanul a kimódolt megalázást, az állami szolgáltatások alulkalibrált rendszerét. Aztán sitty-sutty elrepül a 39 perc és sorszáma már meg is jelenik az egyik ablakocska fölött. Az elnyűtt, sajnálnivaló hivatali asszonyka átadja a levelet, amiben valamely ismeretlen cég az ügyfélnek kéretlen kereskedelmi ajánlatot tesz, hogy ott rohadjon meg, ahol van.

A kérdésre, hogy: asszonyom, és maguk miért viselik, tűrik évek óta ezt a kuplerájt, fájdalmas félmosoly a válasz.

Ja, és még egy elrebegett kérdés, hogy vajon az ügyfél parancsol-e kaparós sorsjegyet? Merthogy ezt nekik kötelező megkérdezni.  

 

Mit üzen a költő?

Csütörtökön mondom:

Hogy mit üzen a költő?

Semmit és mindent.

Vagy azt, amit az aktuális hivatkozó ráfog.

 

A fenti válaszok közül szabadon válogathatnak.  Kivált ünnepi szónokok, akik máskülönben lapos mondandójukat hiteles költők örökbecsű mondataival akarják hitelesíttetni. Szegény XIX. századi és XX. század eleji poéták, aligha sejtették, hogy későbbi politikai rétorok szabad prédái lesznek.

Csak fantázia pofátlanság kérdése ugyanis, hogy bármelyik szónok, bármelyik költő, bármelyik versét meggyalázza és szolgálatra kényszerítse.

Vegyük példának József Attila: Harmatocska című igazán ártatlannak tűnő, gyönyörű 16 sorosát. Íme:

  „Guggolva ringadoz

   a málnatő, meleg

   karján buggyos, zsíros

   papíros szendereg.”

 

Nézzük meg ezt immár ünnepileg és szónokilag!

A málnatő termése ugyebár piros. Hoppá! Vajon az a bizonyos szegfű, az nem ugyanilyen piros-e? Persze, hogy zsíros papírost említ a költő, mert a tolvaj politikusok pofája is zsíros, amint a sok lopott pénzt a papírba vagyis Nokiás dobozba csomagolják. A gyanútlan, ártatlan nép pedig szendereg.

 

   „Lágy a táj, gyöngy az est

   tömött, fonott falomb.

   Hegyek párája rezg

   a halmokon, s dalom”

 

Kérdezem én, tisztelt hölgyeim és uraim, kikre utal a költő, kiknek tömött manapság a zsebe ellopott milliókkal? Melyik pártnál állnak hegyekben a néptől ellopott pénzek? Amit a nagy magyar poéta versében látomásosan leleplez.

 

   „Hát dolgoztam híven,

    zümmögve, mint a rét.

    Milyen könnyű a menny!

    A műhely már sötét.”

 

Igen, ahogy a költő is mondja: következetesen és híven dolgozunk nemzeti programunk megvalósításán, de hogy a menny nem szakad rá ellenfeleinkre, az csak azért van, mert a nehéz, komor felhőket mi elkergettük hazánk egéről. Persze, hogy így könnyű - a menny!

   

    „Fáradt meg együgyű,

     vagy tán csak jó vagyok

     s reszketek, mint a fű

     és mint, a csillagok.”

 

Joggal mondja a költő ellenfeleinkről, hogy együgyűek, értsd komplett hülyék, de reszketnek is, mert ha a kabátjuk hajtókája mögé nézünk, láthatjuk ott a rejtegetett csillagot. A vöröset.

Köszönöm, hogy meghallgattak: Szavazzanak arra a pártra, amelyikben mindig én mondom meg a tutit.

Továbbá azt is, hogy mit üzen a költő.

 

 

 

Az ingerem küszöbén

Csütörtökön mondom:

Elöljáróban: a magyarok szeretnek beszélni a pénzről. Legalább beszélni.  Közben   legalább 27 „becenévvel” is illetik: mani, dohány, guba, stex, della, korpa, kess, mazsi, zseton, tikett, zsé, lé, lecsó, bagó, buznyák, gempa, kavics, korong, mallér, pelyva, ruppó, zsuga, zsozso suska, lovetta, lozsé, lóvé – ami hirtelenjében eszembe jut.

+

Ennyi erővel azt is tudnom kellene, körülbelül mennyi háromezer milliárd forint (suska, lé, lóvé stb.). Szakértőnek számítok ugyanis, mert én még vettem egy gombóc fagylaltot 50 fillérért. (Manapság 170 forintot.)

Az ember valósággal megretten. Hová rohan a magyar világ? Pénzügyekben. Na pláne, ha olyan régről indul az emlékezet, mint az 1946 augusztusi dátum. Elsején, de lehet, hogy másodikán apám hazahozott egy (egyetlen!) jó forintot. Megmutatni. A család áhítattal nézegette az eperfa alatt. Hát ilyen? Ebből lesz majd hó végére a Faternak 360.(És ezzel viccel(t) a Ludas Matyi, vagy a Szabad száj: Kossuth kérdezi Petőfit: Sándor láttad már, hogy te vagy a tíz forintoson? Petőfi: ugyan már, hogy’ láttam volna, hát mikor volt egy költőnek tíz forintja?)

A kívánatos tízes címletből, lassan(?) százas lett. Aztán ezres. Ötezres, tízezres, húszezres. A százezer már akkora summának tűnt, hogy aki megnyerte (Békekölcsön) joggal hitte (tévedett), hogy életében már soha nem kell dolgoznia. Milliónyi forintot elképzelni sem tudtunk. Milliárdot? Hát, az egész Sztálinváros, gyárral együtt 2 milliárdba került (az MDP II. kongresszusa után 4-be.)

Tudom én, hogy az egészséges infláció a gazdasági fejlődés nélkülözhetetlen motorja. De hogy a felkúszó összegek, milliók/milliárdok egyszer csak ugyanolyan  eltulajdoníthatók legyenek, mint hajdan egy piacon elcsent  húszas! Mert hol vagyunk már a Nokiás doboztól (10 millió)? Ma nejlon szatyor járja (50 millió), meg titkos bankbetét (240 millió). A stadionok (80 milliárd), gyanús pályázatokon elnyerhető pénz (430 milliárd), szintén gyanús Paks (3000 milliárd), elköltött magánnyugdíj alap (másik 3000 milliárd), lenyúlt takarékszövetkezetek, földek - ezek bizony új dimenziók. Kellenek, hogy elérjék a társadalom ingerküszöbét?! Ha egyáltalán.

Hát, hol élek én?   

Az utóbbi kérdés pénzügyileg és erkölcsileg (már ha ez a kettő egy lapon említhető) 1963 késő nyarán merült fel bennem először. A balatonfüredi, akkor híres és hírhedt Baricska csárdában.

Éppen kétszáz forintos fizetésemelésemet (1400-ról 1600-ra) ünnepeltem egészen szűk (mintegy kétfőnyi) társaságban. A szomszédos asztaltól egy spicces német (nyugat) turista magához intette a prímást. És úri mozdulattal a vonójába tűzte a Magyar Népköztársaság akkor legnagyobb címletű bankóját, vagyis száz forintot.

Amiből nekem egész hónapra 14 helyett immár 16 darab jutott. Ekkor jutott eszembe először a kérdés: hát, hol élek én?

A kérdésem változatlan.

 

Szegény, szegény kitüntetettek

Csütörtökön mondom:

A kitüntetésekről már mindent összevissza írtak hordtak. Az embernek rég elment a kedve attól, hogy valahol, valaha kitüntessék. Kéznél van a készen kapott kopott bölcsesség is, miszerint: a kitüntetéseket nem megérdemlik, hanem adják. Más verzió szerint kapják. Van egy másik gyakran idézett figyelmeztetés is: igyekezz úgy élni, hogy még véletlenül se tüntessenek ki!

A kitüntetések csapdája, hogy amíg mások többnyire mindig megkérdőjelezik a jogosságát, a kitüntetett végül is meggyőzi magát arról, hogy tulajdonképpen, szóval, azért, mégiscsak, de igazán, megérdemelte.

Az önmeggyőzésnek van egy új keletű tromfja, amikor maga az aktuális hatalom ír kérdőjelet, a régi hatalom kitüntetései mögé. Mondhatnánk, politikai akarattal eltörli az egykori kitüntetések amúgy is omlékony tisztességet, és persze a vele járó nyugdíjpótlékot is. Ami utóbbi nem lehet túl sok/nagy, viszont elég piti összeg ahhoz, hogy megszégyenítse az érintetteket.

Legutóbb bizonyos P. Miklós közgazdász, az MNB egykori helyettes főnöke, hajdani tervhivatali főember bosszankodott, mondván éppen tőle vonják meg, aki pedig! Korábban bizonyos NY. Rezső egykori kitüntetett nyugdíjpótlékát is megvonta a kormány, pedig!

A hajdan legnagyobb példányszámban megjelenő kedvenc lapom sorolja is a pedigeket. Hogy a pártállamban mi minden jót tett ez a mára hajlott korú öregember. Először is, egész életében megőrizte szociáldemokrata szellemiségét. Egyike volt a gazdasági reform elindítóinak. Támogatta az un. új gazdasági mechanizmust. Szorgalmazta a kezdeti piacgazdaságot. Barátja volt magánvállalkozásoknak. Mindezért az ortodox kommunisták kiszorították is a közéletből. A békés rendszerváltás egyik baloldali főszereplőjeként, az utódpárt szociáldemokrata profiljának mentora volt. És most elveszik tőle a nyugdíjpótlékot!

Hát éppen ez a baj vele!

A demokratikus ellenzék már megint nem érti a lényeget. Mellékapál – ahogy mifelénk mondták. A hajdani kitüntetések mellé itt fent felsorolt, érdemek, erények, mára ugyanis éppen hogy bűnné értek lettek. Mert, jelentősen hozzájárultak a bűnös rendszer továbbéléséhez. Jobbítani, javítani akarták a javíthatatlant, a politikai rendszer rozoga épületét, élhetőbbé, elfogadhatóbbá akarták tenni azt, ami ellen mások már duzzogtak is – a fürdőszobában. Kedvenc mai értelmezésük szerint: részt vettek a pártállam lebontásában.

Most várják érte a kitüntetést. Meg az elvehető nyugdíjpótlékot.

Az előítéletek utóélete

Csütörtökön mondom:


Tele vagyunk előítéletekkel.(Meg oroszokkal?) Ez ugyebár annyit jelent, hogy mindenről előre megvan a véleményünk. Jobbára anélkül, hogy előbb a dolog/jelenség fenekére néznénk, és csak azután mondanánk ki a tutit.  

Azt mondja a barátom, hogy: a világ tele van oroszokkal. Mondja ezt egy mérsékelten luxus szlovák síhotel halljában, ahol a személyzet egyáltalán nem, vagy alig beszél például németül, és a feliratok már többnyire cirill betűkkel íródtak.

Próbálom pontosítani az ítéletet. Közelítsünk az igazsághoz! Mondjunk csak Európát! Beleegyezik. Oké, akkor szűkítsünk tovább. Legyenek velük tele csak az európai idegenforgalmi központok. Bólint: legyenek. És mi lenne, ha ott is csupán az Oroszországhoz közelebb eső centrumokra értenénk a sommást? Beleegyezik. És ha a „tele van”-t a lágyabb és egyszerűbb sok-ra változtatnánk?  Legyen, mondja megadóan. Akkor hát foglaljuk össze:

Az Oroszországhoz közelebb eső európai idegenforgalmi központok mérsékelten luxus síhoteljeiben, ahol németül már nem vagy alig beszélnek, viszont sok a cirill betűs felirat, na itt sok az orosz vendég.

Ebben megegyezünk. Egészen a hazautazás napjáig. Amikor is a távozók kiássák autóikat a hó alól és látjuk ám, hogy az orosznak hitt vendégek beleülnek a hatalmas terepjáróikba és a hátsó ablakra büszkén  kitűzik az ukrán nemzeti zászlót.

Ami ugyebár - kivált napjainkban - azért jelentős különbségre vall. Igaz, újabb előítéletekre is sarkall, mármint, hogy ez most egykutya, vagy nem?

Más.

A patinás budai szálloda cukrászdájába bejön egy úr. De olyan igaz úr. Nem úgy általában. Korához illően elegáns, gondozott tömött bajsza van, fején a harmincas években divatos barna báránybőr kucsma. Kabátja fél lábszárig érő, a gombok helyén fekete zsinórozás, un. Bocskai-kötés.  Azt mondja a barátom: nézzem már, ez a pasas kinézetre akár vármegyei alispán, esetleg járási főszolgabíró is lehetett a Horthy-korszakban. Vajon mekkora szekrényben rejtegette hetven évig ezt a vitézkötéses, zsinóros Bocskai-kabátot. Aztán kifejti, hogy lám csak, tényleg visszafelé megy a világ, és egyáltalán, honnan bújnak elő és miért szaporodnak ezek az idejét múlt, politikailag naftalinszagú figurák. Az alig ötvenes férfi leül, kér egy kávét. És a környes-körül ülő úri népek már tapintható rokonszenvét, továbbá a barátom előítéletét egyszerre cáfolva előhúzza zsebéből a Népszabadság aznapi számát majd látható élvezettel hosszan olvasni kezdi.

Na, most melyik előítélet az érvényes vagy érvénytelen?

Ismét más.

Azt mondja egy néni a piac sarkán, hogy aki nem írja alá a rezsicsökkentést megvédő ívet, az küldje vissza a csökkentés összegét is a kormány címére.

Egy másik néni viszont azt mondja, hogy majd akkor küldi vissza, ha a kormány meg visszaküldi neki a három éve 2011 januárban 25-ről 27 százalékra emelt áfa közti árkülönbséget. Mert ő pontosan kiszámolta: neki még tartozik is a kormány.

Hiába na! Tele vagyunk ítéletekkel.

Előre is meg utólag is.

Egy okos ember

Csütörtökön mondom:

Jól ki van találva az ember. Pszichésen. Mindenki szuper! Aki ugyanis nem lenne meggyőződve arról, hogy alapvetően okos, bölcs, tisztességes, rátermett, továbbá helyesen látja a dolgokat, jól szintetizál, ráadásul kiválasztott is, - nos, az olyan szerencsétlen inkább előbb, mint utóbb kardjába dől, feladja. Elveszti, vagy egyenesen elveszejti magát. Mert nem lehet (sokáig) úgy élni, hogy az ember nincs jóban önmagával, nem biztos abban, hogy enmagával és másokkal szemben nincsenek adósságai. Persze, jobb, sőt legjobb, ha a fent soroltakat mások mondják el róla, de hát - szegény ember vízzel főz.

Kezembe került a Könyv, benne az első szabadon választott magyar miniszterelnökkel (1992-93-ban) készült terjedelmes interjúit adja közre a szerző.

 Mit is mondjak, utólag is megnyugtató, hogy rövidre szabott életében (és utána is) alaptalanul bírált államférfi, milyen jó véleménnyel volt - önmagáról. Mennyire biztos volt abban, hogy jól teszi. Mindent, amit tesz és gondol. A hoch intelligens hajdani politikus igencsak megingott volna hitében, ha azt tapasztalja, hogy rendszerváltó(k) tiszteletre méltó kulturális tőkéjét – Szelényi Iván  okfejtése szerint - mostanra bizony nullára amortizálták „machernek” nevezett utódai(k). Ezt a csalódást nem kellett megélnie.

 A jelen ismeretében bizony már áthallásosak, de tanulságosabbak is az interjúk. Képzeljük el, hogy a hajdani miniszterelnök már 14 évesen (1946) olyan tanulmányt írt, amit a rendszerváltó kerekasztalnál (1989) is haszonnal lehetett forgatni. 16 évesen pedig már „az iskola egyik legjobb történészének” tartották. 1956-ban (akkoriban 24 éves kezdő történelemtanár) az általa két nap alatt kidolgozott tervezettel indult volna a kormány felmondani a Varsói Szerződést. Tudjuk, az nem sikerült, de 1990 után, a nevezetes moszkvai értekezleten a még habozó Havelt, Jaruzelskit, Petre Romant is bátran kitrükközve, az említettek által favorizált langyosabb „gyökeres reform” helyett a Varsói Szerződést feloszlatását is involváló „felülvizsgálat” változatot terjesztette elő, amire a jelenlévő Gorbacsov váratlanul azt mondta, hogy: haraso. Vagy: da. Na, erre nem emlékszik pontosan. De arra igen, hogy a moszkvai puccs idején (1990. augusztus) a tanácstalan Bush elnök telefonon kért tőle tanácsot, amit aztán meg is fogadott. Még a függetlenedő balti államok diplomáciai kezelését illetően is.

A könyv legizgalmasabb (legemberibb?) része, amidőn a kikapcsoltnak hitt, ámde bekapcsolt magnetofon mikrofonja előtt anekdotázik – és végre nem előadást tart! - a miniszterelnök. Kemény szavakkal intézi el a később rendszerváltónak nevezett értelmiség hozzá közelálló részét. Akiknek bizony megmondta, hogy nálatok „ki van írva, hogy tanszéki értekezlet, bedörömbölök hozzátok és ti kártyáztok, demizsonból isszátok a bort”. A népi-urbánus vitát tanszéki- fakultás ellentétre redukálva így folytatja „két szobával arrébb, ezek pedig képezik magukat és akkor ti azt mondjátok: k.. zsidók. Ez a baj veletek.” Ami pedig a Kárpátiában (neves budapesti étterem) söröző ellenzéki eszmetársainak szóló bírálatát illeti, megmondta: „nem lehet veletek egy mondatot végigbeszélni, mert tizenhétszer mentek ki a mellékhelyiségbe,(..) mindig elmondtam, hogy így nem lehet nemzeti alapon működni”.

  Azt azonban véletlenül sem ajánlom, hogy valaki, a fenti dörgedelmeket továbbgondolva, összefüggést találjon a prosztaták állapota és a nemzeti politizálás között. 

 

 

 

Timur és csapata

Csütörtökön mondom:

Ahhoz a generációhoz tartozom, amelynek tagjai lelkesen olvasták, mit olvasták, falták, a Timur és csapata című, természetesen szovjet témájú ifjúsági regényt. Próbáltuk volna ne! Akkoriban ezzel volt tele a világ, ezt kaptuk kiváló úttörő-munkáért (micsoda hülye fogalom!), a „Jó tanulásért” oklevél mellé, talán még a karácsonyfa alá is. Más, 12-13 éves gyerekeknek szóló, új kiadású könyv nemigen volt a boltokban. A könyvtárakban sem. Ha volt, ennél csak rosszabb volt. Némi ideológiai-politikai erőszak következményeként Arkagyij Gajdar ugyanis kitolta Jules Vernét a piacról, Timur meg legyőzte a Grand kapitány gyermekeit. Időlegesen.

 A kapitány gyermekeinek tengeri kalandjait amúgy sem tudtuk volna kopírozni, eljátszani, Timurt és csapatát lényegesen könnyebb volt. Minden falusi (városi) iskolában (téren, utcában) volt legalább két-három Timur és két-három csapat, akik jobb híján egymással harcoltak. Mondom, jobb híján, minthogy az eredeti Timurék a szovjet-finn háború idején afféle informális hátországi jó szolgálatot teljesítettek: frontra vonult katonák idős szüleit, családját támogatták, bevásároltak, vizet hoztak, leleplezték a rossz embereket stb. Az én kiskamasz koromban már nem volt háború (segítségre szoruló azért bizonyára lett volna), de bandát és hozzá harcot, kalandot azért szerveztünk magunknak. Hírláncot építettünk, zászlót varrtunk, orosz neveket adtunk egymásnak, kiosztottuk a tisztségeket, bunkereket ástunk, titkos terveket szőttünk, örökké szervezkedtünk, és ha már eluntunk üldögélni a magunk ásta bunkerban, verekedtünk a másik Timurok másik csapataival. Csináltunk magunknak ellenséget. Az különösen tanulságos lehetett, midőn a halastószéli Timur és csapata megharcolt az újfalusi Timur és csapatával a máskülönben áldott karácsonyok előtti betlehemezés területi identitásáért.

Pszichológusok a tudói, megmondhatói, hogy a bandázás kifejezetten a kiskamaszok életkori igénye. A magyarázatot is pszichológusokra bíznám: milyen múló lelki állapot (tünet?) leképeződése az éretlen fiúk körében annyira kedvelt ellenfél kereső, vetélkedő csapatba szerveződés. Közösség helyett, csapatot! És milyen természetes (szükségszerű) személyiségfejlődés, társadalmi tapasztalat -érés következtében múlik el ez a jellegzetesen kamaszos kényszer. Jó esetben! S ha nem múlik, akkor miért nem. Az meg tényleg alapos pszichoanalízist kíván(na), hogy bizonyos felnőttek miért regrediálnak erre a kamaszos színtre, és toboroznak folyton csapatot.

De, hogy mindez miről jutott eszembe?! A fene se tudja. Lehet, hogy nekem is szükségem volna egy jó pszichiáterre. A régire.  

A köz véleménye

Csütörtökön mondom:

Évadja van a közvélemény kutatásnak. Mindenki minden politikus azt szeretné tudni, vajon milyen véleménnyel van róla a köz. Aztán ha megtudja, rögvest magyarázni, értelmezni kezdi, és legyünk biztosak abban, hogy a számára legjobbat szűri le a legrohasztóbb véleményből is. Az meg csak természetes, hogy a véleménymondástól tartózkodókat mindenki a maga táborába sorolja. Lett légyen bármi a tartózkodás igazi oka.

Valamikor elég hosszú időt eltöltöttem a Stasi-tól Ministerium für Staatssicherheit szorongatott Német Demokratikus Köztársaságban (DDR). Legalábbis elegendőt ahhoz, hogy barátaim öt korsó vagy több sör után már megtiszteljenek egy tilalmas politikai viccel. A hajdani lipcsei kupleráj-tulajdonosnő fiáról szólt, akit a hatvanas években Genosse Walter Ulbricht-ként gyűlölt a közvélemény. De nagyon.

 A Párt, az NSZEP, de melyik nem? titokban roppant kíváncsi volt a köz véleményére. Ezen belül elsősorban arra, hogy vajon mit gondolnak az emberek Walter Ulbriht-ról, a párt főtitkáráról, az államtanács elnökéről. Aki monomániásan szajkózta, hogy a DDR-ben NDK-ban milyen jó dolga van a dolgozónak, és akinek keretezett fényképével a legváratlanabb helyeken találkozhatott a dolgozó. Ha jó dolga volt, ha nem.

Na de ki merte volna ott és akkoriban a véleményét megosztani egy jöttment kutatóval?

 A megbízható és megbízott véleménykutató, alapos  eligazítás után, és a pontos tájékozódás reményében, felkeresett egy gyárat. Ott megszólított egy derék munkást, akinek kertelés nélkül feltette a szokatlan kérdést: mondja meg elvtárs, de őszintén, szimpatikus-e magának Walter Ulbricht?  Az elvtárs dolgozót természetesen sokkolta a felettébb szokatlan és provokatív kérdés. Kifarolt előle:

-Nézze – mondta - itt a műhelyben sokan vannak, mindenki hall mindent. Talán műszak után térjünk vissza erre.

Visszatértek. A dolgozó azonban továbbra is hárított.

-Az öltöző nem alkalmas ilyesmire. Fene tudja, de azt mondják, hogy itt a falnak is füle van. Jöjjön el inkább szombaton délután a lakásomra.

Elment. A dolgozó továbbra is halogatta a választ.

- Már itthon van a feleségem, meg a gyerekek is hazaértek az iskolából. Beláthatja, hogy nem akarom a gyerekek előtt… Egyszerűen nem alkalmas. De holnap délelőtt megyek pecázni, ha oda eljön, akkor ott nyugodtan beszélhetünk.

Elment. És a véleménykutató immár hatodszor sokadszor is feltette az egyszerű kérdést: mondja meg dolgozó elvtársam, hogy szimpatikus-e önnek Walter Ulbricht?  

A dolgozó elvtárs gondosan körülnézett. Közel s távol néptelen volt a part. Hallótávolságban egy lélek sem, becsületszavát vette a kérdezőnek, hogy senkinek nem mondja el azt, amit most fog hallani, aztán suttogóra fogta a hangját, vett egy nagy lélegzetet, kicsit bele is pirult, de kimondta:

-Nézze, nekem speciel szimpatikus.

Hát ennyit a köz véleményének kutatásáról. Annak értékéről és érvényéről.

A paksi lány

Csütörtökön mondom:

Ugyan már, hogy jövök én ahhoz, hogy bele pofázzak beszéljek egy olyan nagyhorderejű, nemzetközi, mégis velejéig nemzeti ügybe, mint a Paks II-nek nevezett atomerőmű orosz kézre adása! Ha összehasonlítom a két dátumot, mármint az én megvalósulásom és Paks II. majdani megvalósulásának dátumát könnyen érthető ez a kellemetes laza kívülállás. Egy réges-régi történetre hivatkozva valamit azért mondanék tanácsolnék: Pakson jó lesz vigyázni az oroszokkal akkoriban szovjeteknek mondták őket!

Az úgy volt, hogy az 52-es országúton Dunaföldvár felöl Kecskemét felé autóztam (Lada), midőn egy ifjú lány (szép) leintett. Dúlt volt, de inkább szomorú. Is. Kérdezte, hová? Mondtam, Kecskemét. Jó lesz mondta és beszállt. Kérdeztem, hová? Mondta, Szeged. Kérdeztem, és mit csinál majd Szegeden. Mondta: Erről most ne beszéljünk, jó?! és nedves lett a szeme. Ezek után mondani sem kell: egész úton erről beszéltünk.

A szovjetek akkoriban építették-szerelték Paks I.-et,  amit akkor simán Paksnak neveztek, nem tudván, hogy lehet egyszer még II. is. A lány tolmács volt a mérnökök mellett és marhára beleszeretett Szergejbe a jóképű moszkvai mérnökbe. Ez politikailag, kémügyileg, elvtársilag és még száz ismeretlen szempontból szigorúan tilos volt. Legalábbis szovjet oldalról. A marha nagy szerelmet csak az árnyékolta de nagyon, hogy a fent felsorolt okok miatt Szergej szerint a kapcsolatot ljubov-ot szigorúan titkolni kellett. Nyilvánosan még csak egymásra sem nézhettek. Félreérthető pillantást se válthattak. Nyilvánosan soha sehol, még cukrászdában sem maradhattak kettesben. Csak és kizárólag az ágyban. Az meg csak úgy történhetett, hogy a lány éjféltájt, amikor a szolgálati lakás másik szobájában már elaludt egy másik Szergej, felosont az ő Szergejéhez, de akkor aztán útjára indult a gyönyör. Minden lelki és fizikai gátlás nélkül, merthogy az orosz érzelmileg szabadnak, sőt nőtlennek mondta magát, ráadásul egy szovjet szakorvosi véleményre hivatkozva úgymond vigyáznia, védekeznie sem kellett. A nagy-nagy szerelem hibája, híjja csak annyi volt, hogy pitymalat előtt mindig el kellett búcsúzniuk egymástól, már ha nem akarták, hogy a tilalmas kapcsolatra fény derüljön és Szergejt kémügyileg stb. hazapaterolják. Amint azt Matolcsy tette az IMF-el.

Így tartott ez boldog, bő fél évnél is tovább. Most a lány Szegedre stoppol. Felkeresni egy régi, ismerős nőgyógyászt akihez egyetemistaként is járt, akihez bizalma van. Szergejnek meg milyen fatális véletlen éppen ma érkezik Ferihegyre újabban Liszt Ferenc Moszkvából a felesége. Látogatóba. Jönnek a gyerekek is.

    Ezért is mondom: Pakson jó lesz vigyázni az oroszokkal!

Apám elutazott KranjskaGorára

Csütörtökön mondom:

Most, hogy divatban vannak a titkosítások, hogy minden fontosabb szerződést, tárgyalást, dekrétumot 10, 30, sőt 80 évre titkosítani szoktak, bízvást feltárhatok egy hét évtizedes családi titkot. Kizárólag a példa kedvéért.

Alighanem mindenki ismeri az olyan cipős dobozokat, amilyenekben nemzedékek gondosan egymásra rakosgatják a családi képeket, fontosabb (szebb) karácsonyi üdvözleteket és levelezőlapokat. Nahát, ilyen dobozról van szó, ami bő negyven évi rejtőzködés után, valamely kitakarításra ítélt sufni mélyéről került elő.

Az ember elfogódottan szedegeti elő a romlásnak, (mi több: már rothadásnak) indult papírdobozból az ősök által fontosnak ítélt, hét-nyolc évtizedes titkokat. Nem szerződésekről, dekrétumokról van szó. Még csak végrendeletekről sem. Nemzetileg csupán semmiségek. Szerény magánügy a számomra legtitokzatosabb  csunyácska, fekete-fehér levelezőlap is, amit apám tintaceruzával írt a hajdani (két háború közötti) Jugoszláviában, a messzi Kranjska Goráról jó anyámnak Suboticára, a Zrinski trg 14 szám alá.

Idézném is: „Drága Tündérem és gyermekeim! Szerencsésen megérkeztem, én még ilyen szépet, mint itt van nem láttam sohasem, csak az a baj, hogy esik az eső. A Kohn bácsi azt mondja, hogy mióta itt van, csak egy nap volt szép idő, a többi napokon mindig esett az eső. A Kohn bácsi kézcsókját küldi és gratulál, sok szerencsét kíván. A levelet akkor kapta meg, amikor odaértem, úgy hogy én kerestem lakást magamnak és csak azután találkoztam vele. folytatás a másik lapon”.

Rögvest elemezném is a szöveget. Nos: a lapályos Szabadkáról, a Juliai Alpok hegyei közé érkezve apámnak tátva maradt a szája. Közben részletes meteorológiai jelentést ad, az esős és napsütés napok változásairól. Hűen közvetíti a suboticai/szabadkai ismerős, az Alpokban már járatos, és apámat is a jó levegőre kommendáló Kohn bácsi kézcsókját, gratulációját, sűrű szerencse kívánásával együtt. És ez utóbbiban van a nagy titok, tudniillik: evilágra érkezésem első civil nyugtázása. A levelezőlap keltezése ugyanis „Kranjska Gora, 6. VII. ’38”. Az én születésnapom meg Subotica, 2. VII. ’38.

Ui. Kételyeim azért vannak: hogyan juthatott édesapám eszébe, hogy születésem után 4 nappal elutazzon, sőt már megérkezzen a távoli Kranjska Gorára? És kardos asszony hírében álló édesanyám, hogy a fészkes fenébe egyezett ebbe bele?

Tény: Emlékeim szerint, Kranjska Gorát családunkban mindig kultikus-misztikus helyként emlegették. Anélkül, hogy erről az árulkodó levelezőlapról tudtam volna, valamikor az 1990-es évek legelején eldöntöttem, hogy végre megnézem magamnak ezt az  alpesi falut. Megnéztem. Ezután évtizedig csak oda jártunk síelni. Egyszerűen beleszerettem.

Már tudom, hogy miért - is.

Ima a Sztálin Vasműért

Csütörtökön mondom:





 Van abban valami méretes politikai pikantéria, ha ökumenikus istentiszteletre hívogatnak Dunaújvárosba, a Dózsa mozi elé. A neten terjesztett meghívó szerint „Gyere el, hozd el Magad, a Lényed Lényegével és add hozzá a közös jövőkép teremtéséhez a jelenléted erejét! A Gondolat ereje és a Hit rendje összeér egy ökumenikus Istentiszteletben, hogy legyen egy közös képünk a Városunkért, a Gyárért, a megélhetést biztosító Munkahelyekért”. Tekintsünk most el a kissé dagályos szövegtől, ami kínosan kerülgeti a lényeget. Végül is arról van szó, hogy az egykori Sztálinváros mai lakói a Jóistenhez fordulnának segítségért. Erre utal a mozi fényújságán futó szöveg is: „Jó szerencsét! Segíts-ég!” Szóval, imádkozzunk az egykori Sztálin Vasműért (mai nevén Dunaferr)!


  Ezek előrebocsájtásával, nem kell megmagyarázni, hogy egy nyálkás, sűrű, tejködbe borult délutánon (január 9-én) az ember hajlandó autózni 70 kilométert (oda-vissza 140-et), hogy aztán a sors forgandóságán tűnődve egy órácskát álldogáljon ezen a furcsa rendezvényen. A Dunaferr-nél jelenleg folyó és alighanem folytatódó elbocsátások (amit a gyár vezetői elegánsan optimalizálásnak neveznek) előbb 156, majd 400 végül 1500 munkavállalót fenyegetnek.


  Az ország közvéleménye a médiából ismeri (ha akarja) a számokat. A helybéliek mintha nem mernének (nem akarnak?) szembesülni a városra váró következményekkel. Vagy már nem hisznek az égi segítségben. Sem. A hangsúlyozottan civil kezdeményezésű istentiszteletre ugyanis alig 200-300 érdeklődő, idősebb asszony, nyűgös unoka és rosszkedvű, mogorva férfi gyülekezett. Négy lelkész, evangélikus, baptista, görög katolikus és református (hol maradt a római katolikus?) visszafogott, ám okos beszédet mondott. Nem erőltették a szakrális motívumokat, nem szólítottak hangos, közös imára, viszont képben voltak. Egyikük még isten áldását is kérte a hideg és meleg fázisú munkára. (Helyiek tudják, hogy a lét kritikus feltétele a meleg (a folyékony) fázis, a nyersvas- és acélgyártás megmaradása.)


  A hangsúlyozottan civil szervező P.ZS. zárszavára a (fentebb szociológiailag/hangulatilag/ideológiailag már úgy-ahogy körülírt) hallgatóság némi tétovázás után szétszéledt. Nem volt közös ima. Nem tapsoltak. Nem néztek egymás szemébe. Se körül. Észre sem vették, hogy a város vezetői közül mintha senki nem ért volna rá. Velük lenni. Arról sem tudtak, hogy állítólag a szakszervezet is ódzkodott honlapjára tenni a meghívót. Sebaj! Otthon, a jobb napokat is látott panelban, majd tovább sóhajtoznak, vagy káromkodnak.
  Vagy elmondanak egy magányos Miatyánkot a (hajdan volt) Sztálin Vasműért.

Kék Helikon a koncessziósban

Ha már úgyis jövök-megyek - kéri a szomszédom - vegyek neki egy karton kék Helikont. Majd elszámolunk.

Közlöm a hozzám hasonlóan soha nem dohányzó, a témában tehát tájékozatlan polgártársakkal (vö. zemberekkel), hogy a kék Helikon kedvelt cigarettaféleség. Ezt a szomszédtól tudom, tapintatos érdeklődésemre ugyanis egyszer bevallotta: éjszakánként a Helikontól köhög. A falon túlra is hallhatóan.

A zember (a zemberek egyede) akkor is legyen készséges és megértő a szomszédjával, ha az történetesen és sürgősen meg akar halni. Ígértem hát, hogy majd megállok az első 18-asnál,  feledtetve/korrigálva azt a szégyent is, hogy számomra a nemzeti, mint szó és tartalom, mindeddig valami magasztosat, emelkedettet – na jó, legfeljebb színházat – jelentett. Közönséges trafikot biztosan nem. De legyen, most ilyen a világ.

Frissen leválasztott helyiség, egy bolt falszomszédságában. Nem kétséges, a derék boltos, mint - első osztályú, sok kopogtató cédulát gyűjtő, és más érdemekkel is koszorúzott – szavazati jogú állampolgár, a várható óriási biznisz reményében pályázott, és mit ad isten, nyert trafiknyitási koncessziót. Az ő baja. (Ahogy felénk mondják: most már sírjon az ő anyukája.)

A külső mondhatni előírásszerű: barna/fehér firma, 18-as karika, tejüveg. Ami az ajtón villódzó OPEN feliratot illeti, már nem vagyok olyan biztos, hogy az kimondottan kompatibilis lenne a magasztos nemzeti jelzővel. Inkább multis. Mindenesetre arról sikeresen árulkodik, hogy nyitva van.

Benyitok. Takaros rend. A pult mögött rosszkedvű, mogorva középkorú férfi. A szűk vevőtérben fekete ruhába álcázott fiatalabb álldogál. Combközépre varrt nadrágzsebéből kilátszik a pisztoly nyele. Húha!

Csak a lelkiismeretem rossz, vagy valóban ellenségesen méregetnek? Mintha itt ritka vendég lenne tisztes szándékú vevő. Egyáltalán a vevő. Nem is feltételeznek rólam semmi jót. Talán látszik rajtam, hogy, szóval hogy annak idején nem gyűjtöttem elég cédulát, és a státusom azóta semmit sem változott, miközben Magyarország egyre jobban teljesít.  

A középkorú feláll a pult mögött, a fiatalabb felém fordul jobb keze lecsúszik a nadrágján. Te jó isten, ez a pisztolyt keresi! Igyekszem lazának látszani. Mondom: kék Helikont keresek. Van, szűri a szót kurtán a rosszkedvű középkorú és elindul a zacskók felé. Kicsit enyhül a feszültség. Egy kartonnal kérek, mondom színlelve a krőzust, miközben némi büszkeséget érzek. Na, ugye, hogy komoly fogyasztót tisztelhetnek bennem!

Ja, cigarettát! Az nincs, dörren a rosszkedvű és visszaereszkedik a székére. Összenéz a pisztolyossal. Tekintetük azt kommunikálja, hogy jól sejtették, provokátor vagyok. Vagy hülye. Még hogy fényes délelőtt cigarettát vennék egy dohányboltban! Ismerik ők az ilyen ócska trükköket!

Később (főleg máshonnan) megtudom, hogy már naponta kirabolnak egy, sőt több nemzeti trafikot, hogy a cigaretta forgalom immár a felére csökkent. Manapság minden igazi dohányos vágott dohányt vesz és abból otthon csavarja, vagy tölti a füstölnivalót. De! Szerencsére, illetékes helyen már dolgoznak a vágott dohány árának/adójának emelésén. Nehogy már ezen a balliberális huncutságon bukjon meg a büdzsé bevételi oldala! Meg a sok nemzeti trafikos.

Megalázva keresem a kijáratot, halkan köszönök és vereségemhez mérten könnyű léptekkel kikotródom a koncessziósból.        

  

 

Száz, azaz 100

Csütörtökön mondom:
 Nagy évfordulók évadja kezdődött tegnap (január 1) nulla órakor. Száz (100) éve, hogy változásnak indult (a világ?), megváltozott Európa térképe, történelme, erkölcse, etikája, perspektívája. Az idén sok történész, filozófus, politikus megfuttatja majd az eszét arról, hogy mi történt 100 éve és a jeles esztendő mi mindennek volt a vége és főleg kezdete Európában (és a világon), hogy 1914 miben és mennyiben befolyásolta az akkor élő és azóta született, és a jövőben majd megszülető emberek (talán az emberiség) sorsát.

 Vannak akik (mi tagadás közéjük tartozom), szívesen eljátszanak azzal, hogy visszafejtik saját történelmüket: mikor, milyen (sok-sok) véletlenen fordult meg a sorsuk, életük. Nos, Európa ma élő millióinak jelenlegi státusát, kis türelemmel, hosszú és persze szabad asszociációs ugrásokkal alighanem vissza lehet vezetni az 1914. június 28-i dátumra (mellesleg ez éppen a szerbek Mohácsaként számon tartott rigómezei csata évfordulója), amikor Gavrilo Princip Szarajevóban elsütötte a pisztolyát. Akár tovább is visszalépegethetünk a sorsfordító véletlenekben: ha ott és akkor a trónörökös sofőrje nem véti el az útvonalat és emiatt nem lassít – nos, akkor! Akkor - nem mondom kissé bátornak tetsző asszociálás eredményeként - nagyszerű költő földimet idézve - én például ma biztosan nem mondhatom el, hogy „ide estem és állok egy ablakban Budapesten”.

 Anyai nagyapám öreg bibliájában bejegyzettek megfejtéséhez nincs szükség asszociációra. Miután ’14. április 10-én megszületett negyedik gyermeke, bunyevác létére magyarul kaparta-írta be, hogy: „eben az évben ütöt ki a Világ háburu Julius 27 én. rukotak be én is agusztús 10 én Kezdődöt az első ütközet.

 Négy esztendővel később:„háboru befejeődőt 1918 november 1 én” Ahogy azt szegény nagyapám hitte!

 Mert tudni ugyebár nem tudhatta, hogy ránk szakad egy hetvenedik (70) évforduló is. Amit minden asszociatív erőlködés nélkül összeköthetünk a századikkal. Nem kell történésznek lenni, hogy a második világháborút az első számlájára írjuk. Az is nyilvánvaló, hogy a hetven év előtti események: előbb a szégyenteljes holokauszt, majd a magyar földre ért harci cselekmények, később pedig az ország „béketáborba” sorolása nem más, mint a második világháborúba történt önkéntes(?) belépésünk következménye.
Ezek után pedig asszociáljon tovább az, akinek még van kedve  hozzá! (Vagy akinek két anyja volt.)