(el)Köszön a blogger

Kereken száz bejegyzés (post) után karácsony-ünnepi szünetet tart a botcsinálta blogger. Az új esztendőben pedig más kötelezettségei miatt csak ritkábban jelentkezik.
A heti öt újságírói jegyzetet (glosszát) egy könyv után szükségszerűen jelentkező szellemi fáradtság levezetésére szántam. Aztán valósággal beleszerettem az általam régen is kedvelt/művelt, de manapság már ritka műfajba. Nagy-nagy örömömre szolgált, hogy írásaimat váratlanul sokan, 48 országból, több mint kilencezren olvasták. Az úgynevezett klikk-ek száma pedig meghaladta a 14 ezret. Hozzáértők szerint ezek nagyon szép számok, és igazán kár lenne abbahagyni. A másik kár viszont az lenne, ha az időközben előkészített másik munkát (celeb nyelven: kihívást) nem vállalnám el. Persze, az is bolond, aki íróvá lesz Magyarországon. De hát, kit mivel ver az Isten!
Bizonyos életkorban, bizonyos feladatokat már bűn lenne könnyelműen elodázni. Ám az is biztos, hogy bizonyos életkorban két lovat nem lehet egyszerre nyergelni. Marad a választás. Választottam.
Blog elérhetőségi címe természetesen továbbra is él. (http://miskolczimiklos.blogspot.com/). És ha a jövő évre vállalt, nagyobb szellemi koncentrációt kívánó munkám közepette, marad időm egy-egy bejegyzésre, akkor hellyel-közzel folytatom a számomra némileg újszerű és nagy kedvvel művelt blogolást. Kérem, néha kukkantsanak bele! Köszönöm az eddig volt figyelmüket.
Boldog karácsonyi ünnepeket és boldogabb új évet kívánok, mint amilyen várható.
Miskolczi Miklós

Apa megy a dolgozóba

Nem tévedhetek túl nagyot. Ha igen, szóljon valaki! Azt tételezem, hogy manapság az apa-fiú (gyermek) viszony a lazulás irányába mozdul. Minden nemzedékben. Úgy általában, az ifjúság és a felnőttek között megváltozott viszonyról szoktunk borongani. Az apa tekintélyvesztése (tisztelet a kivételeknek) ezen belül keresendő. Mert mit lát otthon a városi gyerek?
Apa reggel fölébred, ideges, mert mindig késésben van, megborotválkozik, bekap valamit (Ha bekap. Ha nem, akkor később gyomorbajos lesz.) aztán már megy is, mert vagy nem akar csúcsforgalomban autózni, vagy indul a vonata, vagy ritkán jár a villamos. Aztán egész nap legfeljebb mobilon ad utasításokat, kérdez leckét, fegyelmez, fenyeget, biztat stb. Végre eljő az este. Apa hazaér fáradtan, idegesen, bekap valamit, olykor ráadásként egy-két üveg sört is, nézi a televíziót, néha szidja a főnökét, meg a Birkást, aki az ellensége, újabban felvázolja az elbocsátás rémét, amitől már anya is reszketni kezd. Nagyon jó esetben megkérdezi, hogy na, mi volt az iskolában, megígéri, hogy szombaton majd játszanak a kisvasúttal, jó esetben meghúzza a bicikli kilazult csavarját, aztán beveszi a Xanaxot és lefekszik. Hónap végén pedig hozza haza a pénzt. Azt sem a maga valóságában. Egy bank előtti dobozból csak úgy, kipergeti a tízezreseket.
Mit gondoljon erről a 4-8-12 éves fiúgyerek? Mit csinál, főként mihez ért az ő apja? Milyen tudásáért, ismeretéért, munkájáért kellene tisztelnie? A bank automatából havonta kipergő ezresek keltette tisztelet kevés (ahogy a pénz is). Ráadásul tévútra viszi a gyereket. (Azt mondta nekem egy 9 éves pesti illetőségű srác, hogy minek kellenek a tehenek, amikor a bevásárlóközpontban ott áll a sok dobozos tej. Bár, remélem, hogy csak viccből mondta.)
A „dolgozni láttam az apámat”, élménye alig-alig adatik meg a mai városi gyerekeknek. A látvány, hogy mit, hol és mennyit dolgozik értem, értünk. Hogy nem a bank automatában terem a pénz, hogy a reggeli elköszönés és az esti hazatérés között történik valami, valami nagyon lényeges és fontos.
Szerintem (de tényleg szóljanak, ha nem!), ez hiányzik ahhoz, hogy a felnövő fiúk jobban tiszteljék és szeressék az apjukat. Mert a gyerek egyszerűsít, és a csak elmenőre és csak hazatérőre miért nézzen fel? Nem látja szántani, vetni, traktort vezetni, toronydaruzni, széket, asztalt csinálni, cipőt talpalni, ruhát varrni, házat építeni, tetőt fedni, rendelkezni, teljesíteni, egyáltalán semmit sem lát abból, amit apa tud és bír. Látatlanban hogyan is méricskélné össze növekvő erejét, tudását az apjáéval, ami pedig nélkülözhetetlen eleme (lenne), a szeretetteljes, megalapozott és megújuló tiszteletnek.
Az öreg csak elmegy a dolgozóba, tolja haza a manit, aztán a fene tudja, hogy mit csinál egész nap.

Élelmiszernek látszó tárgy

Élelmiszernek látszó, gyanús tárgyat találtak egy izgatottan viselkedő asszony bevásárlókosarában. Adta hírül egy, elsősorban hirdetések közlésében érdekelt napilap. A Túrócalsófelső Kossuth utca 123 alatt lakó Gipsz Béláné (született Vazelin Margit, 1954. március 23, anyja neve Czitrom Erika, szigszám: KH-B 41587345, újraoltási bizonyítványának száma VB 92746), az egyik bevásárló központ pénztárától távozóban feltűnő feltűnőségével feltűnt az ott szobrozó biztonsági őröknek. Azonnal értesítették a nemzeti detektív hivatalt, ahonnan perceken belül kiszálltak (mit szálltak, kirepültek) a nyomozók. Régi szokás szerint lezárták a környéket és nagy erőkkel megkezdték a nyomozást. Szóvivőjük által csak annyit közöltek a szenzációra összesereglett újságírókkal, hogy az asszonyt már priorálták. Kiderült róla, hogy korábban többször is járt Budapesten, és 1987. júl. 3, a körút sarkán piros jelzés ellenére átment a túloldalra, továbbá alaposan feltételezhető, hogy kora gyerekkorában is szerette a juhsajtot. A szóvivő nem cáfolta a hírt, hogy rövidesen 500 méteres körzetben evakuálják a lakosságot, kivételt képez természetesen az a bizonyos egyik bevásárlóközpont, ahol a (nevezzük eufemisztikusan) az árusítás és vásárlás zavartalanul folytatódik.
Az élelmiszernek látszó gyanús tárgyat rendőri felvezetéssel azonnal az élelmiszerek után (hiába) kutató tudományos központba szállították. Itt kiderült, hogy a meg nem nevezett bevásárlóközpontban forgalomba hozott termék főként E 234, E 654, E 957, E 213, E 916, E 45678 jelű anyagokat, nem különben engedélyezett ételszínezékeket, nyomokban dioxinnal és cioxinnal, valamin bioxinnal kezelt, Írországból származó sertéshúst, továbbá madárürüléket, egérfarkat és kendermagos csirke tollat tartalmaz. Tehát ehető. A szakértők egyúttal megnyugtatták a közvéleményt, hogy a meg nem nevezett bevásárlóközpontban vásárolt áruk nagy része nem okoz fejfájást (hacsak nem a fogyasztói áruk miatt), nem lehet tőlük idült hasmenést kapni, nem szuvasodik tőle a fogprotézist viselők foga, és nem okoz korai hirtelen halált. Feltéve! Feltéve, ha az említett élelmiszernek látszó tárgyból a kedves vásárlók nem zabálják tele magukat, mint egy állat, mert ezek mind ilyenek.
Immár szegény és továbbra is vétlen Gipsz Bélánét az átélt izgalmak miatt sürgősségi mentővel a Lipótra, de mert azt zárva találták, onnan a Szent Jakab Korház elmeosztályára szállították.
Egy, a magyar tájékoztatási gyakorlatban gyakorlatlan újságíró gyakornokot szintén elvittek a mentők, miután feltette azt a naiv kérdést, hogy: ugyan, mondják már meg, melyik bevásárlóközpontban történt az eset. A sajtószóvivő csak az elszállítás után adta meg a minden részletre kiterjedő választ: Az egyikben.

Torma Rudi + Horváth Jenő

Úgy emlékszem, hogy haverok voltunk. Egy jó zenésszel mindenki haver, a jó zenész mégis úgy tudja, hogy neki kopott a kabátja és nincs egy igaz jó barátja. Biztosan manapság is létezik barátság közönség és zenész között, de olyan már aligha (vagy nagyon kevés) van, hogy az ember belép egy eszpresszóba és úgy érzi, hogy itt éppen őt várták. Merthogy, a zongorista tévedés nélkül (ahogy a régi vagányok mondták séróból) játszani kezdi a nótáját, mondjuk azt, hogy: „Ez minden idők, legforróbb szerelme volt és mégis elszállt, elfújta a szél”. Ilyen esetben az sem számított, ha a vendég tudván tudta, hogy a zongoristának küldött konyak kamu lesz. Kicsinység ez ahhoz képest, hogy Torma Rudi esetenként két-három évnyi, egy alkalommal pedig nyolc évnyi kihagyás után is azonosítani tudta a belépőt, az általa várt kedvenc nótájával. Akik bejártak Torma Rudihoz (számosan külföldről hazalátogatók is), valami olyat kerestek nála és vele, ami örökre elveszett Budapestről. Egy dalt, egy dallamtöredéket, amit ő készségesen, kiváló zenei tudásával visszalopott a múltból.
Nagyszerű ember és zenész volt. Még az is lehet, hogy a barátjának tartott. Életének utolsó éveiben megtisztelt azzal, hogy a Margitszigeti Nagyszállóban rendezett családi eseményre (esküvői vacsora) is meghívott. De, egyszer csak jött a hír, hogy beteg. Utoljára szilveszter éjszakáján ment dolgozni, mert tudta, hogy várják a vendégei. Már régóta az övé voltak, és nem a mulatóé. Aztán már csak az ágyban, a paplanra képzelt klaviatúrán mozgatta az ujjait, és talán magában énekelt is: „Csak átutazók vagyunk itt a földön, egy utas, aki utazik tovább”.
Hogy mindez miért és honnan jutott eszembe?
Van annak már tíz esztendeje is, hogy a Dózsa György útról, fényes nappal ellopták az autómat. Fizetett a biztosító, de a magnóban lévő szalagot, ami Torma Rudi rekedt, elcigarettázott hangját őrizte, azt persze nem pótolták. Mostanában tudtam meg, hogy más tisztelői körében forog egy CD lemez, amelyen Rudi csupa-csupa Horváth Jenő szerzeményt énekel. Természetesen megszereztem a korongot. Azóta hallgatom, hallgatom. Most már csak az a kérdés, hogy a szemben autózók közül, és egyáltalán, hány mai fiatalembernek kellene elmesélnem, hogy ki is volt a kis budapesti eszpresszók, nagy zeneköltője Horváth Jenő?
De erről, talán majd máskor.

Méltó feleségek

Akár rossz szokásnak is minősíthető, hogy a karácsonyi ajándéknak szánt könyvekből általában két példányt veszek. Szűkösebb időkben egyet, de akkor azt az egyet, ajándékká minősülése előtt kiolvasom. Van egy harmadik eset is, amikor szegény megajándékozott elsősorban olyan könyvet kaphat, ami elsősorban az ajándékozót érdekli. A későbbi kedvezményezett megjelölése nélkül, mostanában az „A nácik asszonyai” harmadik kötetét olvasom, és újból feltámad bennem a régi ötlet, egyszer megvizsgálni: mi minden múlik azon, hogy egy férfiember kit vesz feleségül. A mindennapi életben is, de kivált, ha az adott férfiútól netán mások, ne adj’ isten országok sorsa függ. Arról már nem is beszélve, hogy bizonyos feleségek néha milyen mértékben tudták befolyásolni az egész világ fordulását.
A szocializmusnak nevezett 40-70 évben szocializálódott nemzedékek, jószerével semmit sem tudtunk vezéreink feleségeiről. Miközben a politikai propaganda nem szűnt meg bizonyos kvótákat erőltetni, ódákat zengedezni az emancipációról, a fontos nőpolitikáról. Bármilyen kacagtató, de annak idején mindenfelé voltak úgynevezett nőfelelősök is. Mielőtt az ivarérett ifjúságnak merész gondolatai támadnának e funkciót illetően, elárulom, hogy a nőfelelősök nők voltak.
Ezzel szemben az valóságos intimitásnak számított, ha valamely filmhíradóban a szovjet pártfőtitkár Hruscsov mellett feltűnt egy Nyina nevű feleség. Kádár János is csak élete alkonyán fényképezkedett Mariska nénivel. És mindezt a magán- és a közélet kötelező elválasztásával magyarázták. Ha egyáltalán.
Pedig, a legérdekesebb, -kanyargósabb férfi-karrierek mögött mindig ott van egy érdekes nő. A feleségről szóló történetekből pedig árnyalt(abb) képet lehet(ne) alkotni a férjről. Most éppen Ribbentrop egykori whisky ügynök, a hitleráj később elhíresült külügyminiszterének feleségénél tartok, aki néhány évig férjén keresztül befolyásolta a náci Németország külpolitikáját. Akárha azzal is, hogy a megbízatására alkalmatlan hitvesét mindig a vezér iránti mélységes alázatra intette. Annelies Ribbentrop (született Henkell), egyébként volt kedves szabatosan megfogalmazni minden volt, van és lesz diktatúrák káderpolitikájának alapelvét is, midőn azt találta mondani, hogy: „A nem gentlemanek végső soron megbízhatóbbak és hosszabb távon a legmegbízhatóbb eszközök, mert nem adatott számukra más, csak a maradéktalan hűség, vagy a bukás és a koncentrációs tábor”.
Próbáljunk ne erre gondolni, ha az apukájáról elnevezett, manapság is kapható Henkell pezsgővel koccintunk.

Ültessünk Luca-búzát!

El ne felejtsenek holnap búzát ültetni! Luca-napján kell. Csorba, fülét vesztett bögre is megteszi, ha teletöltjük búzával, aztán meglocsoljuk, eleinte egy vizes rongyot is ráteríthetünk, helyezzük a meleg konyha ablakába, hogy kellő fényt is kapjon, és karácsonyra majd tenyérnyi, netán arasznyi magas, szépen zöldellő búzát tehetünk dísznek az ünnepi asztalra, a kalács mellé.
Odalenn Bácskában nem múlt el karácsony Luca-búza nélkül. Régi bunyevác gazdák ebből jósolták meg a jövő évi termést. De közelít advent harmadik vasárnapja is, amikor félig bunyevác származású családomban anyák napját, azaz „Matericát” illett köszönteni. A negyedik adventi vasárnapon pedig (nyilván az egyenlő elbánás jegyében), apák napja, vagyis „Oca” volt/van.
Arra azonban csak egyedülálló nagynéném vetemedett (még az ötvenes évek elején is), hogy őrizve a bunyevác hagyományokat, karácsonyra szalmával terítse be a konyháját, így emlékeztetve Jézus születéshelyére.
A messzi múltban Bácskába érkező katolikus horvátokat állítólag a Buna folyóról nevezték el bunyevácoknak. Mindig is barátságban éltek, gyakran össze is házasodtak a magyarokkal. Így történt, hogy családunkban rendesen összekeveredtek a két nép karácsonyi szokásai. Ezúttal csak néhány bunyevác szokásról szólnék.
A karácsonyi asztalon a nagy fonott kalács, a „bozsitynyák” mellett mindig égett egy gyertya. Anyám mézes pálinkát csinált. Diót is mártogattunk mézbe. Babona szerint: kinek milyen diót sikerült feltörnie, olyan egészségre számíthatott az eljövendő esztendőben. Persze, anyám mindig gondosan válogatott, csak egészséges diókat tett az asztalra. (De egyszer aztán, hiába akarta kijátszani a sorsot.)
Nagyon régen egy rendes bunyevác gazda a karácsonyi ünnepekre un. „polozsájt” szerződtetett, aki az ünnepek alatt mintegy helyettesítve a házigazdát szórakoztatta a vendégeket, szüntelenül kínálgatta őket, és mindenikkel versenyt evett-ivott. A vendégnek illet egy üveg bort, „bukarát” előre küldeni, amit a „polozsájnak” viszont illett egy hajtásra meginni. Így érthető csak igazán, hogy egy jó „polozsáj”, aki nem dőlt ki a vég nélküli nagy vendégeskedés alatt, hát minden pénzt megért a gazdának. Olyannyira, hogy már az új év második napján szerződtették jövő karácsonyra is. A gazdasszony pedig egy nagy kalácsot dugott a hóna alá, és frissen füstölt kolbászt tekert a nyaka köré búcsúzáskor.
Hogy’ is mondjam: szóval, tudtak élni!

Sajnos, igazam lett

Olvasom, hogy a szavazati joggal rendelkező magyar állampolgárok mintegy negyven százaléka , majd nem akar elmenni választani. A szomszédos Romániában már meg is történt ez a szégyen. Sőt. Ott a választók hatvan százaléka mutatott teljes közömbösséget (mondott véleményt a pártokról?), azaz távol maradt az urnáktól. Vajon kellően megrettennek-e a pártok ezektől az ijesztő számoktól?
Majd’ két évtizede már, hogy leckét kaptam a pártok mibenlétéről. Olyan valakitől kaptam, aki akkoriban választott magának pártot és, akit azóta saját párttársai, bocsánat a kifejezésért, szóval sajátjai faltak fel. És szólt a lecke:
1. A párt szó a latin pars, vagyis a rész-ből származik. Ez azonban nem értelmezhető úgy, hogy csak tagjainak érdekeit képviseli. A pártok ma a modern társadalmak differenciált érdek- és rétegszerkezetének megfelelően működnek. 2. A nem titkoltan maliciózus oktatás kitért továbbá arra is, hogy a demokratikus pártokban a tag nem a párt katonája, aki feltétel nélkül köteles végrehajtani a vezetés határozatait. 3. A demokratikus pártokban a politika és a morál nagyon is összeegyeztethető. Sőt, a párttag köteles megtagadni minden tevékenységet, ha azt etikátlannak tartja. 4. Mesélt még arról, hogy demokratikus országban a pártpolitika nem lehallgatott telefonvonalakon, hanem törvényeken keresztül érvényesül. 5. A hivatalnokok, menedzserek pedig nem pártmegbízottak, hanem szakemberek, akik csak a törvényeknek engedelmeskednek. 6. Ráadásként az „oktató” azt is megállapította/megígérte, hogy törvénykezés csak olyan parlamentben lehetséges, ahol az ellenzék is ott ül.
Ahogy mondani szokták: no comment.
A fentieket egyébként írásba foglalva, tehát ma is előkereshető formában vágta fejemhez az illető. Válaszként, egykori (mára akár látnokinak is minősíthető) gyanakvásaimra.
A nyilvánvalóan vesztes félbe nem illik belerúgni. Ezért csak néhány egykori feltételezésemet, és azokat is csak vázlatosan publikálom. 1. Azt találtam tételezni, hogy miután mindenik párt ugyanazt ígéri, szavazócédulánkkal előbb-utóbb majd a legkevésbé ellenszenves akarnokra fogunk voksolni. 2. Mert a pártok állítanak jelöltet a győztes képviselők elsősorban a jelölő pártnak lesznek hálásak és azt szolgálják. 3. Azt a véleményt is megkockáztattam, hogy választások után, adott pártvezetőség majd eldönti, hogy a kampányban tett ígéretekből mit kell komolyan venni. 4. A fő kérdés mindig az lesz, hogy mit kíván a hatalmon maradás, vagy hatalom megszerzésének „szentsége”. Közönségesen szólva: a pártérdek.
Csak kérdezem! Szerénytelenség lenne, ha most (csatlakozva a szavazásra jogosult magyar állampolgárok negyven százalékához), azt állítanám, hogy nekem lett igazam?

Egy magyar Krisztus

Megkezdődött a muzulmán hívők mekkai zarándoklata. Mekkába zarándokolni (életében legalább egyszer) minden muzulmán hívő számára vallási előírás. A szegényebbek egy életen át gyűjtögetik a rávalót (persze sokan hiába). Akinek viszont sikerül, büszkén felírja házának falára: e ház tulajdonosa járt Mekkában. Jeruzsálemben, az un. szemétkapuhoz közel magam is láttam egy ilyen táblát.
A katolikus vallás nem ír elő effajta kötelező zarándoklatot. Az izraeli szenthelyekre jobbára csak turisták látogatnak. De azért, köztük is vannak, akiket szent fogadalom köt az utazáshoz. A kilencvenes évtized elején találkoztam egy magyar zarándokkal.
Vállra akasztható tarisznyával, ünneplős posztó ruhában érkezett a Ferihegyre. A fia hozta odáig, egy borsodi faluból. Csak az első Izraelben töltött éjszaka után kapott figyelmet, amikor beosztott szobatársa kijelentette, hogy a továbbiakban nem kíván vele egy szobában aludni. Érvei meggyőzhették az idegenvezetőt, mert ettől kezdve a hetvenöt év körüli öreg egyedül lakott. Minek következtében már hajnalban kiült a szálloda halljába, hogy el ne késsen. Továbbá, az Istennek sem fogadta el a részvételi díjjal egyébként kifizetett reggelit, mondván ő már megszalonnázott a szobában. Szóval, nem csupán a meleg izraeli nyárban viselt posztó ruháján látszott, hogy nem kimondottan gyakorlott turista.
Feri bácsi igazi zarándok volt. Úgy történt, hogy annak idején kényszerűségből részt vett a második világháború néhány csatájában, és valahol talán Kurszk környékén egy aknatölcsérben lapulva megígérte a Jóistennek: ha egyszer élve hazakerül, elzarándokol a szentföldre. Hazakerült. Aztán élt, mint mindenki más: megnősült, jöttek a gyerek, dolgozott látástól vakulásig, beszolgáltatott, végül bekényszerítették a téeszbe, és közben kíméletlenül múlt az idő. Feri bácsit pedig egyre jobban nyomasztotta a Jóistennek tett ígéret. Hosszú ideig talán azzal nyugtatta magát, hogy politikai okokból sem utazhat Izraelbe. Egy szép napon azonban megnyílt lehetőség. És hát, szóval sokáig már nem lehetett halasztgatni. Eladta az utolsó tehenét, a gyerekek is besegítettek, a község plébánosa is bíztatta. Meggyónt, megáldozott a vasárnapi misén, a pap pedig kiprédikálta, hogy Feri bácsi mire készül, a hívek meg imádkoztak egy sort azért, hogy sikerüljön a zarándoklat. És sikerült.
Miután mindezt megtudtam az öregtől, és eléggé el nem ítélhető módon elpletykáltam a léha turistáknak, Feri bácsi lett a csoport kedvence. Még a Holttengerbe is beleimádkozták. Nagy szégyenkezve levette a posztó nadrágját, és hosszú fehér gyolcs gatyájában megmártózott a vízben. Tetszett neki. Majd úgy sós vizesen gyorsan magára húzta a nadrágot és beült az autóbuszba. Boldog volt. Majd elmeséli otthon.
Csináltam róla egy fényképet a Feltámadás templomában. Tarisznyájával a vállán áll a szentsír előtt. Egy magyar Krisztus.

Túláradó karácsony

Jön ránk a karácsony. Édesanyám mikulás és Luca-nap között szokta volt ezekkel a szavakkal megállapítani azt a vitathatatlan tényt, hogy közelítenek a karácsonyi ünnepek. Utólag elemezve a mondatot, már beleérzek némi aggodalmat, félelmet. Csipetnyi ellenszenvet, talán. Legalábbis, mintha nem örült volna felhőtlenül, egyértelműen a szeretet ünnepének. Némi szégyenkezéssel, utóbb már bevallhatom, hogy kisfiúként én sem rajongtam érte. Valahogy úgy esett, hogy karácsony böjtjén (felénk így mondták) mindig kaptam egy-két pofont. Merthogy mi december 24-én csak este vettünk ételt magunkhoz. Talán, hogy hat óra táján jobban essen a vajon berántott bableves, a hal, meg a mákos guba. Éhesen, gyerekként is, ma is, rögvest izgága és ideges leszek. Alighanem anyám is az volt, nyilván a reá váró sok házimunka okán. Így azután többnyire két pofon előzményével ültük körül a karácsonyesti asztalt. Ajándékot nem nagyon kaptam. De nem a pofon ráadásaként maradt el. Nálunk egyszerűen nem volt kötelező szokás.
Mostanság is aggodalommal várom a karácsonyt, de most más okból. Aggódom, miként és hogyan fogják (mindig ugyanúgy!!) a televíziós csatornák túllihegni az ünnepet. Merthogy a kereskedelem addigra már kifullad a lihegéstől. A karácsony meghitt (néha azért álságos) csöndjének megzavarására majd jönnek és kifolynak a dobozból a bárgyú, ünnepinek hitt filmek a Kisjézus születéséről, Betlehemről, a jóságról és a családról. Mesélnek mindezekről olyanok, akik nagy igyekezetükben, hogy hiteles vallásosnak tűnjenek, nagypéntek előtti napra teszik áldozócsütörtököt (ez valós példa!). Majd facsarni lehet a jóságot és szeretetet minden bemondóból, beidézett közszereplőből, politikusból, akik máskülönben egy kanál vízben megölnék egymást, akik gyerekeiket netán kéthetente viszik láthatásra, hogy egyéb viselt dolgaikról ne is szóljak.
Üzenetek is szállnak az éterben, amelyekben fiak és lányok, akik valahol magukra hagyták öreg szüleiket, most szeretettel gondolnak rájuk és minden jót, áldott ünnepeket kívánnak, továbbá Isten áldását kérik rájuk. Persze, a messzi távolból. A képernyőkön pedig nagy pelyhekben hull a (mű?) hó.
Előkerülnek a jól bevált hogyan süssünk mézeskalácsot karácsonyra című receptműsorok, lesznek olyan csatornák, ahol az örökáron megvásárolt (éppen ezért ezerszer látott) filmeken a születőben lévő Kisjézus eljövendő életét már jó előre „megjósolják”, egészen a kereszthaláláig. Úgy annyira, hogy mire múlik az ünnep (az idén extrahosszú négy nap) az embereknek már nemcsak a bejgliből lesz elege. Direkte vágynak majd egy kis hétköznapi gonoszságra.
Ez lehet a cél?!

Ambrus, a Boró

Egyetlen Ambrus utónevű embert ismertem (tegnap volt a névnapja), a Borót. Különös, nagyformátumú ember volt. Igazi személyiség. Engem nem szeretett (ezért aztán én sem). Melyik apa szereti azt a taknyos suhancot, aki kedvesebbik lányának udvarol? De erősen ám! Így hát ő is: erősen nem szeretett. Utóbb ez mindkettőnk részéről némileg megváltozott, de a csendőr pertu azért haláláig megmaradt. Ő tegezett, én következetesen magáztam. Pedig, évtizedeken át nem kerülhettük el egymást. A magyarázat is egyszerű: ő a Dunai Vasmű vezérigazgatója volt, én meg újságíró Dunaújvárosban.
Borovszky Ambrus, 1912-ben született, ha jól emlékszem Érden. Kispesten lett vasöntő és szakszervezeti tag. Negyvenötben kenyérért ment a pékhez, amikor egy szovjet katona beszólította a járdáról: na, gyere csak egy malenkij robotra. Annál azért hosszabb ideig volt oda, hogy azt malenkijnek lehetne nevezni. Midőn hazajött, illetékes kádercsinálók felfigyeltek az átlagosnál jóval intelligensebb, de persze ijesztően műveletlen öntőmunkásra, aki ráadásul régi szakszervezeti tag is. A kor szokásai szerint úgymond kiemelték. Az is a kor szokásai közé tartozott, hogy a Nehézipari Beruházási Nemzeti Vállalat (NEB) Sebestyén János nevű mérnök vezérigazgatója 1950 nyarán egyszer autóba ültette és Budapestről levitte Dunapentelére. Na – mondta a hatalmas zűrzavarban – jól nézzen körül, mert holnaptól maga lesz itt a főnök.
És lett. Lett főnök és az egész város számára per Boró. Alighanem ösztönös vezetői képességének, és manapság (de akkoriban is!) szinte ismeretlen emberi tartásának köszönhető, hogy nagy (olykor fölösleges) áldozatok árán, de irányítani tudta a munkát. Felépült a Dunai Vasmű és működött. Mi több: ma is működik. Igaz, már Dunaferr-nek hívják és nincs magyar tulajdonban.
A sok közül, helyhiány miatt, ezúttal csak két érdemét említenék, a skála két széléről. 1. Elhitte a maga köré gyűjtött szakembereknek, hogy időben rá kell fordulni a kohászati másodtermékek (spirálisan hegesztett cső, lemez, radiátor stb.) gyártására. Dunaújváros ezzel a döntéssel maradt talpon, máig. Szemben az elrozsdállt, mindig rivális Ózd, és Diósgyőr sorsával. 2. Képzelhetik, lelkében milyen érzelmi viharokkal búcsúzott a munkától, és milyen ünnepélyesen búcsúztatták nyugdíjaztatása alkalmából! Még haza is akarták kísérni, de elhárította. Olyan rég volt, hogy már elmondhatom: én titkon, tisztes távolból követtem. Hát, nem haza ment! Hanem a szeretőjéhez. És oda mégsem mehetett díszkísérettel. Ahhoz azért még ma is túl kicsi és prűd az a város.
Sorsa, élete, munkássága, embersége megérdemelné, hogy legalább egy kismonográfiában megismerje őt az utókor is.

Haza talicskázott pénz

Annyira, de annyira szeretem az ilyen-olyan betelefonálós műsorokat, ahol többnyire erre szakosodott exhibicionista hallgatók-nézők szokták megmondani a tutit. Ja, előbb rendre megdicsérik a műsorvezetőt és kifejezik abbéli örömüket, hogy ismét sikerül magukat megvalósítani. Megnyugvással tölt el, hogy az egyszerű (és ráérő) magyar emberek, mennyire sokoldalúak, és mindenhez értenek. De mindenhez ám!
Valamelyik kora hajnalon kiszólított a szükség és miközben megállapítottam, hogy mérsékelni kellene a későesti órákban fröccs formájában bevitt folyadékmennyiséget, csak úgy, úri passzióból bekapcsoltam a rádiót. Hát, nem fogják elhinni! Négy óra körül lehetett és valamelyik adón betelefonálós (interaktív) műsor folyt a gyereknevelésről. És sorjáztak a hozzászólók, telefonon, esemesben, interneten. Hajnali négy órakor! Na, azóta nem csodálkozom, hogy koraesti főműsoridőben boldog boldogtalan betelefonáló ért a pénzügyi válságtól kezdve a metrófúráson át a korrupcióig, mindenhez. Azt mondja az egyik kellően indulatos hozzászóló, hogy ezek – ezúttal nem részletezném, hogy kik – talicskában tolják hazafelé a pénzt. Ilyen szép metaforikus beszédbe kezdett, ami rögvest eszembe juttatta a Sztálin Vasmű építésekor előfordult legbájosabb tolvajlás történetét. Nagy szó, a „leg”, mert akkoriban annyit és olyan sokan loptak ott, hogy abból két-három falu is felépülhetett. Na jó: csak volna.
A közvagyon őrzésével megbízott hivatalos személyek (népiesen varnyúk) felfigyeltek Laci bácsira, aki minden este egy talicska fűrészporral tért haza szállására, a Radar nevű barakktáborba. A varnyúk gyanút fogtak, merthogy ez a dolguk. A fűrészpor ugye engedélyezett volt, mivel azzal fűtötték a barakkszobában álló dobkályhákat. Na, de hoppá! Mi van a fűrészpor alatt? Bele-bele is túrtak, hogy nincs-e benne mondjuk az a platinát is tartalmazó műszer, amit egész nyáron száz, kifejezetten erre a célra alkalmazott középiskolás diák keresett az építkezésnek nevezett, hogy is mondjam finoman, rendetlenségben. (Meglett!) Miután Laci bácsi valóban csak fűrészport vitt a talicskában, a varnyúk megnyugodtak: hadd vigye az öreg. Persze, azt már senki nem ellenőrizte, hogy Laci bácsi reggelente visszahozza-e az üres talicskát. Merthogy nem hozta. Így történt, hogy a fűtési szezon végén a leltárból százhúsz vadonatúj talicska (is) hiányzott.
Ajánlom a betelefonálók figyelmébe, hogy ne csak a pénzt, de a talicskákat is tegyék szóvá. Ha már!

Mimi néni híres műintézete

Informátoraim szerint Budapesten a salsa tánc van divatban. Felnőttek tanulják és járják kifulladásig. Nem merném eldönteni, vajon a tv kedvelt táncversenyei hozták-e divatba a társastáncot, vagy az újra divatba jött társastánc-estélyek lódították meg a tv-producerek fantáziáját. Mindegy is. Járja egész Budapest.
Régi lázas szombat esték jutnak eszembe, amikor össztáncra nyíltak a Budapesti tánciskolák, és az ajtóban ott állt a tánctanár, hogy kiszűrje a nem odavalókat. Minden tánciskolának (Tóth, Bella, Horizont, Kapás utcai, Guller) megvolt a törzsközönsége. Főként azokból, akik hétköznapokon is oda jártak táncot és illemet tanulni. A szombat esténként jelentkező, tanulatlan, alkalmi ugrabugráló csajozókat inkább csak a belépőjegyekből származó bevétel növelése céljából tűrték. Mondanom sem kell, hogy mi ilyenek voltunk.
Először Mimi néni Gerlóczy utcai, nagyon elegánsnak számító műintézetében lettünk nem kívánatosak. Ide jobbára belvárosi úrilányok jártak, méghozzá gardedámmal. A zord ötvenes évtized elején! Ott ültek sorban a fal mellett mamák nagymamák és nagynénik, vigyázták a gimnazista kislányok erkölcseit. Mimi néni pedig jószolgálatilag föl-fölkért egy-egy csúnyácskát, kettőt-hármat fordult vele és „táncoltasd tovább a kis partnernőmet” felszólítással átruházta a parkett szélén ácsorgó, gátlásaikkal küzdő fiúk valamelyikére. Akik, ha nem mertek azonnal nemet mondani, hát izzadó tenyérrel, vöröslő füllel rumbázhattak a dagi csajjal. Az átruházott lány (és mamája) elijesztésére aztán kitaláltunk néhány jól irányzott kültelki kérdést, például: szok ide járni? És még hová szok, mert én még az Ilkovicshoz szokok. Ha a belvárosi alanynak ettől nem támadt kedve azonnal visszaülni a mamája mellé, akkor nem maradt más, mint látványos hasmenést mímelni és sürgősen kirohanni. Ez biztosan hatott.
Mimi néni roppant vigyázott intézményének jó hírére. Árgus szemekkel járt a táncolók között, és ha valamely jampinak a leány derekánál kissé lejjebb csúszott a jobb tenyere, tüstént saját kezűleg igazította vissza a törvényes helyére. Akkoriban gyakran elfordult, hogy hosszabb áramszünet volt Budapesten. Ilyen alkalmakkor, hogy a táncolni vágyó belvárosi ifjúság ne károsodjon a népgazdaság energia problémáiból kifolyólag, másrészt nehogy a sötétben valami illetlenség történjen, Mimi néni fölállt egy hokedlira, két kezébe fogott két erre a célra rendszeresített, lapos elemmel működő zseblámpát, és mint egy világítótorony, mint egy fárosz, körbe-körbe forgott, hogy a zseblámpa gyenge fénye minden sarokig elérjen. A kéttagú (zongora, dob) zenekar pedig, minden hangosítást mellőze, a húrok közé csapott és vég nélkül játszotta, csak játszotta, hogy: Csak a szépre emlékezem, az első boldog nyárra.
Én is.

És még miért rossz az öregeknek

Nagyon régen, valamelyik jópofa szomszéd megkérdezte a lépcsőházban játszó kiskamaszt: na Jóska, mi akarsz lenni ha nagy leszel? Négyezerért nyugdíjas - mondta kissé szemtelenül a srác. (A négyezret, és egyáltalán a nyugdíjak későbbi összegét is most felejtsük el.) A hajdani srác néhány éve már elérte a nyugdíjkort, amit az Istennek sem akar tudomásul venni. Aligha a lehetséges nyugdíjának összegével elégedetlen. Sokkal inkább a rá váró társadalmi státusszal.
A rohanvást fejlődő ipari, (elektronikai) társadalmakban kíméletlen tempóban csökken az életkor presztizse is. És ne tegyünk úgy, mintha ez csak az utóbbi húsz év hozadéka lenne. Igaz, ma már a szentimentális biztatás, a kegyes hazugság sem hangzik el a nyugdíjas búcsúztatókon: hogy majd tessék ám visszajönni, mert tanácsaira mindig szükségünk lesz. Ugyanis nem lesz rá szüksége senkinek. Az egykor megvolt tudás, szakértelem, tapasztalat már az első nyugdíjban töltött napon kezd amortizálódni. És mint egy 4-5 éves számítógépre, már senkinek sincs rá szüksége.
Nem véletlen az a jelenség, hogy manapság nem a fiatalok akarnak az idősebbekhez hasonlítani, felnőni, hanem az idősebbek, a papák, mamák majmolják gyerekeiket, már ameddig ízlésük és erejük engedi.
A megélt életkor (mondjuk ki: az öregség) devalválódása a társadalom érzelmi elsivárosodásának következménye (is). Az új és új generációk vívódnak (persze kimondatlanul). Nem tudják eldönteni, hogy örüljenek-e az elődök egyre hosszabbra nyújtózó életének, vagy a maguk számára nevesített hátrányait sorolják titokban.
Mitől rosszabb ma öregnek lenni, mint régen? Mondjuk, a bármilyen teljesítménytől való lassú, vagy gyorsabb elzárás pokoli élményétől. A nemzedékek egymástól való földrajzi és társadalmi eltávolodásától. A tradicionális menekülő útnak ismert családok felbomlásától. Attól, hogy a most elöregedő generáció tagjai „elfelejtettek” elegendő utódot nemzeni. A társadalomban (demográfiailag mindenképpen abnormálisan) sok az öregember. Az öregek között szokatlanul sok a másoktól függő, sőt kiszolgáltatott nagyon öreg. A sok oldalról nyúzott középgenerációnak pedig, miután felnevelte utódait jóformán szusszanásnyi ideje sincs, és már az elődök sorsát kell igazgatnia.
Kérdezem: ezekhez a gondokhoz képest, mit jelent a nyolcvanezerre lefaragott 13. havi nyugdíj?

Barátságbolt pedig nincs

Ciceró azt írja, hogy életre szóló, hosszantartó, mély barátság csak jó emberek között lehetséges. Ennek alapján jócskán tűnődhetünk: 1. hogy jó emberek vagyunk-e, 2. hogy ennek megfelelően vannak-e életre szólóan hosszú, mély barátságaink. Egyáltalán, vannak-e barátaink, hogy kiket nevezhetünk annak?
Mindannyian ismerjük a jelenséget: az emberek többsége zavarba jön, ha barátai, vagy még inkább a barátságaik minősége felől érdeklődünk. Nem tisztáztuk (még mindig nem): az-e a barátunk, aki szó és megjegyzés nélkül hagyja tévedéseinket, netán hülyeségeinket, vagy az, aki ellenükre szól, de értünk teszi? Az ember feltétlen egyetértést, vagy inkább helyén való kritikát várjon-e a barátaitól? Már ha vannak neki.
Világunkban az életre szóló barátságok helyét egyre inkább az úgynevezett funkcionális barátságok töltik ki, haverok, cimborák, szomszédok, akiket üres hétköznapokon leginkább kapcsolatoknak lehetne nevezni. Megtévesztő, de úgy tűnik, hogy annak, akinek jó kapcsolatai vannak, tulajdonképpen nincs is szüksége barátokra. Mintha a két szó, a fogalom csereszabatos lenne.
Csakhogy a kapcsolatok (miközben azokat semmiképpen sem minősíthetjük értéktelennek) nem helyettesítik a Cicero emlegette mély barátságot. Gyorsabban amortizálódnak, elhalványulnak, megszünnek ha munkahelyet cserélünk, máshová költözünk, új értékek felé orientálódunk. Különösen sokan és sokat emlegetik manapság az ellentétes politikai felfogások miatt megszűnő (tévesen barátságnak nevezett) kapcsolatokat.
A barát nélkül szenvedőktől, szenved a társadalom is. Csak szakértők tudják, hogy a sok-sok rosszul alvó, ideges, rossz életvezetésű, ilyen-olyan betegségre, fájdalomra panaszkodó embernek egyetlen baja van. Csakhogy a családorvos vélhetően még senkitől sem kérdezte meg, hogy: uram, ugye önnek nincsenek barátai, és önt sem tartja barátjának senki. Ehelyett felír valami divatos tablettát.
Saint-Exupéry gyönyörű regényében a róka azt mondja a kishercegnek: Az emberek nem érnek rá, hogy bármit is megismerjenek. Csupa kész holmit vásárolnak. De mivel barátságkereskedők nem léteznek, az embereknek nincsenek barátaik.
Csak megemlítem, hogy megkezdődött a karácsonyi vásár!

Az ellenállók dala(i)

Örömmel értesítem a közvéleményt, hogy a Kádár-rendszerben egykor volt ellenállók száma mára elérte a Horthy-rendszerben ellenállók és partizánok számának 1965-ös szintjét. Röviden szólva, mindenki ott tett be a rendszernek ahol csak tudott. Legalábbis utólag úgy emlékeznek. Ráadásul a legügyesebbek ezért még kitüntetést is kaptak azoktól, akiknek ellenálltak. Minden ellenállók közül számomra legkedvesebb az, aki a Horthy-rendszerben a körúton halkan fütyülte az Internacionálét. Nem különben tisztelem azt az országgyűlési képviselőt, aki a rendszerváltozás idején kívánt bizalmat kelteni maga iránt, azzal a történettel, miszerint egyszer a nagykanizsai állomáson a Zalaegerszeg felé induló vonatot kereső szovjet kiskatonát hősiesen becsapott és felültetett a kaposvári vicinálisra.
Ma már szerencsére ott tartunk, hogy elöregedett rock dalnokok is keresik és megtalálják magukban az átkos Kádár-rendszer ellenállóját. Mert kérdezem én, illetve ő (a dalnok és nem a szövegíró), hogy a méltán nagysikerű slágerben, vajon mit jelentett az a sor, hogy „tüntesd el a rendet, megtörjük a csendet”? Vajon nem forradalomra, a rend(szer) eltüntetésére(megdöntésére) való nyílt felszólításról van-e szó?
De (ezen az alapon) nézzük tovább az egykori slágereket! Itt van mindjárt a „Gyere ülj kedves mellém, mielőtt még elmennél” kezdetű. Hát ebben aztán csak a hülye nem veszi észre a titkos mondandót. Nyilván arról van szó, hogy az ÁVH akarja elvinni a kedvest. Kivált, ha a folytatásban hozzá énekeljük azt a sort is, hogy „ezek nem könnyű percek hidd el a szívem reszket”. Ha ez nem az ellenállók himnusza, akkor akármi legyek.
Arról kár is szót ejteni, hogy mi van a „Látta-e már Budapestet éjjel, jöjjön velem” strófa mögött. Az ember megborzong ekkora bátorság hallatán, hogy ezt valaki nyilvánosan énekelni merte, amikor éjjelente jártak a hírhedt fekete Pobedák. De vajon csalódunk-e, ha a szupersláger „gyertek srácok legyünk jó barátok” sorában észrevesszük (persze utólag), hogy a srácok jó barátok és nem jó elvtársak akartak lenni! A „Szomszéd asszony fütyülök a lányára” kezdetű slágerbe pedig a szomszédasszony helyére egyszerűen csak be kell helyettesíteni az MSZMP-t, a lány helyére pedig a párt propagandáját és csak a hülye nem appercipiálja, hogy abban és ottan éppen egy orbitális fellazítás van megvalósulóban.
Szégyellem, de mindezen rejtett mondandókat annak idején nem vettem észre. Sőt a dalokat naivan fütyültem is az utcán, s ezzel (alighanem egyetlen utolsóként) kiszolgáltam az átkos Kádár-rendszert.

A költő hasztalan vonít*

Egyenesen vigasztalónak tartom, hogy első budai otthona előtt, a napokban szobrot avattak Babits Mihálynak. Tájékoztatom a serdülő ifjúságot, hogy Babits Mihály költő volt és 1941-ben hunyt el. Mivel nem vagyok kvízmester, azzal a kéréssel már elő sem merek állni, hogy az ifjúság általam közelebbről meg nem nevezett egyede mondjon egyetlen verscímet Babitstól. Az pedig teljes reménytelenség, hogy az illető egyed a „Midőn az est, e lágyan takaró/fekete sima bársonytakaró,/melyet terít egy óriási dajka,/a féltet földet lassan eltakarja / kezdetű verset folytatni tudná, egyáltalán képes lenne fölismerni.
Azért (is) vagyok ilyen szkeptikus, mert nemrég valamely nagy pénznyerési lehetőséget kínáló tv-műsorban, két érettségiző kislány meglehetős kétségek között állt azon irgalmatlanul nehéz kérdés előtt, hogy vajh’ ki írta az Akasszátok föl a királyokat című verset. Hosszasan gondolkodtak az opciónak felajánlott József Attila felett, aztán kisütötték, hogy Attila nem. De hogy akkor ki lehet a tettes, hát arról nem volt fogalmuk. Kérték a másik opciót, amelyben Petőfi neve állt. Nyertek. (Megjegyzem néha érdemes ilyen műsorokat nézni, hogy az ember felmérje az ország általános műveltségének színvonalát és méltó módon elképedjen, mi mindent nem tudnak a játéknak aposztrofált nyilvános pénzszerzésre vállalkozó játékosok. Emlékezetes eset, midőn egy máskülönben konszolidált külsejű, magyar állampolgárságú nő nem tudta, hogy Makó város melyik folyó mellett fekszik. A Dunához tette.)
Ahányan kis hazánkban ma nem olvasnak verset, körülbelül tízszer (százszor?) annyian írnak. Irodalomtörténészeknek és pszichológusoknak való kérdés: vajon miért akar verset írni az, aki utoljára a Hull a pelyhes fehér hó/ Jöjj el kedves télapó/ kétsorost olvasta és memorizálta.
Az írásra irányuló, vakmerő hajlandóságot onnan (is) tudom, hogy hajdan a Kiskegyedben hirdettünk egy versfaragó versenyt. Tetézve azzal a lehetőséggel, hogy a Mikroszkóp Színpadon színiiskolások majd nyilvánosan fel is olvassák az alkotásokat. Kibéreltük a színházat és akár hiszik, akár nem reggel kilenctől éjfélig folyt, csak folyt a sok versnek nevezett, de annak azért nem nevezhető klapancia fölmondása.
De, vigasztalódjon, aki mer! Vannak, akik szeretik a költőket. Akár Babits Mihályt is. Bizonyság rá, hogy Esztergomban volt nyaralója elől ellopták a költő bronzból készült mellszobrát.

*Aki tudja, hogy ilyen címmel ki írt verset, nos az már méltán lehet büszke.

Rossz akaróim bíztatnak

Rossz akaróim bíztatnak, hogy - mivel úgy is piacon van az új könyvem – írjak a könyvkiadás és könyvterjesztés mai viszonyairól. Majd hülye lennék! Inkább írok magáról a könyvről, bevallottan promóciós céllal. Ez legalább (talán) segít. A „ Gurábli, avagy Miki, én azt hittem, hogy te okosabb gyerek vagy" című kötet tulajdonképpen a XX. század ironikus családi lenyomata. Az utókor persze könnyen humorizál az elődökön. De, alighanem mi is így járunk majd.
Néhány információ a kisbetűvel írt gurábliról, ami nem más, mint egy bácskai parasztsütemény és ami végig kísérte a mi famíliánk történetét. Vitték a férfiak katonasághoz, börtönbe, internálásba, emigrációba. Mit is mondjak, elég sok gurábli fogyott a családban !
A nagybetűvel írandó Gurábli történetei a mindent túlélés egyéni művészetéről szólnak, de mögöttük hol halványan, hol meg erőteljesen felsejlik a teljes XX. század: Trianon, háborúk, ingó országhatárok, üldözések, megszállások, politikai eltévelyedések, emigrálások, diktatúrák, ellendiktatúrák, simlik, umbuldák, újrakezdések, bukások, beletörődések és persze elmúlások.
A mi kettős identitású (magyar-bunyevác) eredendően szabadkai családunkban a huszadik század elején született négy testvér kalandos élete, s hozzá a közeli és távoli rokonok, ismerősök nem hétköznapi történetei (is) vélhetően hozzásegítik az olvasót ahhoz, hogy legalább utólag megértse és kinevesse az utóbb zivatarosnak mondott huszadik évszázadot.
Hogy mi minden olvasható a Napkút Kiadó gondozásában megjelent könyv lapjain? Hát, például:
Egy Bugi nevű házőrző kutya, Horthyné főméltóságú asszony ajándéka, Bíró (Rákosi) Ferenc miniszter baráti ölelése, meleg tehéngané a májkó szemén, 13 éves templomi kántor, kaland a Jereván mulató előtt, zászlócsere a szabadkai törvényszéken, botcsinálta kelebiai szövőgyáros, az ősi birtok ősi ellensége, Sztálinvárosig hurcolt disznótoros, akasztás a szabadkai sárgaház udvarán, dél-afrikai gyémántbánya, bakonysárkányi száj- és körömfájás, orosz patrul Ausztriában, szökevény orosz a kelebiai Petőfi utcában, 100 hektó elásott bor, embercsempész apáca, egy elfogott piros ulti, Kató néni sárga kalapja, a csíkos jampi zokni titka, és a híres melbournei lóverseny.
Nem különben egy Pista batya nevű nagybácsi, aki a koszovói Prizrenben elszenvedett szerb újonc kiképzés után, hirtelen magyar királyi honvéd lesz, majd egy kritikus helyzetben mégis szerbnek vallja magát, később a bigámia bűnébe esve, zsidó feleségével ötven dollár kenőpénzért volksbundista svábként kiutasíttatja magukat Magyarországról. Amerikába készülnek, de Samu bácsi nem küldi az Affidavit-et, ezért egy valamikori WaffenSS őrvezető, de immár az US Army szolgálatában álló ifjúkori ismerős segítségével Ausztráliába hajóznak, ahol a Szerbiában megtanult, ám eddig soha nem folytatott mesterségét gyakorolva foltozó szabó lesz, azt követően is, hogy felesége megüti a Sydney-i sorsjáték főnyereményét. Hamvait, régi bunyevác szokás szerint(!) a Csendes Óceánba szóratja.
A könyv remélhetőleg még kapható minden jobb könyvesboltban.

Libri
Líra könyv
Fókusz online
Bookline

Delegácija

Soha meg nem fejtem, hogy a „Delegácija”, miért bizonyult varázsigének az egykori Szovjetunióban. Gondolom sokakat már nem is nagyon érdekel ez a rejtély. De! Mint jelenség mégis csak hozzátartozik a XX. század apró, értelmezhetetlen részleteihez.
A Delegácija fétiséhez tapadó sok-sok anekdota közül kétségkívül a legjobb (a korán elhunyt) Árkus Jóskáé, akit valamely nyári cári kastély megtekintése közben vett elő a szükség. A tolmácsnő azonnal kísérni kezdte az árnyékszék felé, miközben a fontos intézmény előtt hosszú sorban várakozóknak szünet nélkül magyarázta: Delegácija, Delegácija, Delegácija. Nem is volt szava senkinek az így megszerzett előny ellen. Jaj de a célnál minden fülke foglaltnak bizonyult. (Hiszen ezért állt hosszú sor előttük.) A tolmácsnő nem tétovázott, erőteljesen megkopogtatta az egyik deszkaajtót és beszólt: Delegácija. És a fegyelmezett állampolgár azonnal abbahagyta a tevékenységet, készségesen átadta helyét a magyarul guggolósnak nevezett fülkében.
Hogy hirtelen nagyot ugorjunk, a Lenin mauzóleum előtt is külön sor illette meg a Delegáciját, sőt Delegácijákat. Ez a sor néha hosszabb volt, mint a hétköznapi állampolgároké, de sebaj, oda kellett állni.
Tanulékony nép a magyar. Emlékszem az esetre, amikor a már lebontott Budai Skála egy napon a szokásos 10 óra helyett már reggel 8 órakor kinyitott egy nagy létszámú Komszomol Delegácija miatt. 8-tól 10-ig csak ők vásárolhattak.
Na, egyszer én is voltam Delegácija, valahol messze a nyugat-szibériai Mezsdurecsenszkben. Ahol, mint a komszomolistákat a Skálában, reggel 10 órakor mind a tizenhetünket betereltek egy kétemeletes áruházba és a máskülönben 10 órakor nyitó ajtókra pedig kiírták, hogy: magyar Delegácija látogatása miatt az áruház csak 12-kor nyit.
Miután 400 kilométeres körzetben ez az egyetlen áruház ontotta az árut a közismert árubőségtől szenvedő orosz népre, és volt, aki már előző este elindult, hogy a reggeli nyitásra ide érjen és vehessen magának egy usánkát, elképzelhető, hogy 10 óra 10 perckor már százak álltak a zárt ajtó előtt. Nekünk pedig (az udvariasság úgy diktálta) az előirányzott 12 óráig lézengeni kellett a pultok között. 12 előtt öt perccel a kirakaton át kinéztem, és nem láttam a tömeg végét. Biztos voltam benne, hogy leköpnek, megrugdosnak bennünket, ha kitesszük innen a lábunkat. De legalább elküldenek a jó édesanyánkba. És nem. A közeli vásárlás izgalmában égő tömeg engedelmesen szétnyílt, tapsolni és skandálni kezdett: Druzs-ba, ba-ratság, druzs-ba, ba-ratsag.
Ritkán szégyelltem magam ennyire.

Feleségül kérem JNGH-t

Régi ismerősömmel, a Jelen Nehéz Gazdasági Helyzettel (JNGH) találkoztam az utcán. Sajnos nem tudom kikerülni, folyton szembe jön velem ez az undok fráter. Mindig lehangolt és lehangoló, tele panasszal és persze ígéretekkel. Nem lep meg, amióta ismerem mindig pontosan ilyen. Pedig ismeretségünk legalább hatvan éves. Akkoriban még bácsiztam, ő pedig söprögette a tízbillió pengős bankókat az utcán, viszont határozottan megígérte, hogy jön a jó forint, és nekem már jobb lesz, csak igyekezzek felnőni. Amint azt naptárak sokaságával is bizonyítani tudom, igyekeztem.
Kamasz koromban is össze-összefutottunk. Nem sok örömöm telt benne, mert akkor meg nagy komoran arra intett, nehogy már megegyem azt a tyúkot, amelyik majd arany tojást fog nekem tojni. Jelen Nehéz Gazdaság Helyzet egyszer csak annyira elnehezedett, hogy a haza javára és a magunk hasznára Békekölcsönt kellett jegyezni, mert így kívánta az imperialisták ellen vívott békeharc és persze a Jelen Nehéz Gazdasági Helyzet. Apám jegyzett én meg karácsony előtt anyám arany nyakláncát bevittem a zálogházba. 1953-ban aztán úgy javult, hogy tulajdonképpen nem is javult a Jelen Nehéz Gazdasági Helyzet, amit leginkább abból lehetett észlelni, hogy a kifli ára egyik napról a másikra 50 fillérről 40 fillére zuhant. 1956-ban olyan lett a JNGH, hogy a fűszerüzlet faláról a piros poroltót is megvette a nép, csak hogy szabaduljon a pénztől. Na, ezután lett csak tele csupa, csupa, jövőben beváltható ígérettel a Jelen Nehéz Gazdasági Helyzet! Fűt-fát ígért, csakhogy akkorra már senki sem akart hinni az öreg hazudósnak. Telt, múlt az idő és tudomásul kellett venni, hogy várni kell, mert a Jelen Nehéz Gazdasági Helyzet nem engedi meg az ígéretek beváltását. Ekkor a hátsó udvarokban már nyíltan szidni merészelték a JNGH-t, sőt kérdőre is vonták, hogy: mikor tűnik már el a balfenéken, mert éppen ideje lenne. Aztán egyszer csak megjöttek a reményteljes esztendők, az óriási lehetőségek, gyorsan eladtuk a családi ezüstöt, hogy elfelejthessük egész régi életünket. Ringatóztunk abban az édes álomban, hogy most végre megszabadulunk tőle, és soha többé nem találkozunk a Jelen Nehéz Gazdasági Helyzettel. Nos, mondjam-e, hogy nem így történt!?
Ezért jutott eszembe az ultima ratio: feleségül veszem a Jelen Nehéz Gazdasági Helyzetet. Aztán úgy elválok tőle, mint a pinty.

Szavazzanak:csiribí-csiribá

Nézem az egymásra torlódó, elegánsan interaktív, amúgy csak betelefonálósnak nevezett tévé műsorokat és megvilágosodásom támad. Hátha a köz- és politikai életben is megvalósítható lenne a demokráciának ez a népszerű fajtája! Hátrányát szinte nem is tudnék mondani. Előnye viszont számtalan.
Először is, az állami költségvetésből egyetlen fillért sem kellene költeni kampányra és a nép mégis megválasztaná azt, akit szeret(ne). Aki szavazni akar, maga fizetné az emelt díjas hívásokat, amiből a telefontársaságok is meg az állam is kivenné a maga hasznát, márpedig jelen gazdasági helyzetünkben ez nem elhanyagolható szempont.
Lenne egy kis létszámú (4-5 tagú) zsűri. Tagjai ezúttal is egymásnak ellentmondó marhaságokat beszélnének, viszont elvinnék a balhét, és szabadon lehetne őket anyázni. Létszámuk okán, jelenlétükkel nem tölthetnék ki az összes közéletinek nevezett beszélgetős műsoridőt. Továbbá, mindenki tudná, hogy az időnként felmutatott számokat (100 milliárd, 150 milliárd stb.) nem kell komolyan venni, mert véletlenül se befolyásolják a végeredményt. Az ugyanis előre le lenne pacsizva.
Időnként előjönne egy Trilla, aki úgy toporogna, mint akinek azonnal ki kell mennie, mert különben bent megy ki. Viszont kíméletlenül hajtaná, biztatná a népet, hogy csak tessék, tessék, még lehet, ne hagyják abba, adakozzanak, áldozzanak a demokrácia oltárán kedvencük győzelméért. Időnként fényképen felmutatná azokat a jelölteket, akiknek alighanem már annyi.
Amikor aztán a közbeiktatott reklámok is lefutnának, egyszer csak bejelentené, hogy: három, kettő, egy, csiribí-csiribá Vazelin Janka lett a győztes. A véletlenül jelenlévők pedig pártállástól és vallási hovatartozástól függetlenül ünnepelnének.
A telefonon, és esemesben érkezett szavatok számlálása természetesen a legnagyobb titokban történne. A szavazópolgár soha a büdös életben nem tudná meg, hogy kire hány szavazat érkezett. Ellenben jó nagyot ásítana és elmenne aludni. Senki sem kérne újraszámlálást, és nem zárná le az Erzsébet-hidat.
A rendőrségi oszlatás költségeinek megtakarítását már nem is számolom az új választási törvény előnyei közé.

Tetszik tudni, Szűz vagyok

Úgy elsőre nem is gondoltam volna a velem szemben utazó ifjú hölgyről. Olyan üde volt, szép és kívánatos. Békésen zötyögtünk a vonaton via Székesfehérvár. Alkalmi ismerősként beszélgettünk mindenről, őszről, télről, irodalomról és más efféle lomról, amikor hirtelen jött őszinteségi rohamában bevallotta, hogy ő bizony Szűz. És bizonyára ezt már észre is vettem. Óvatosan közelebb ültem a vészfékhez. Ezek után hozzá tette, hogy ugye most már nekem is teljesen világos, miért jár kommunikációs szakra. Szerinte ebből az is érthető, hogy hétfőn kettes lett a zárthelyi dolgozata. (Csak mellékesen jegyzem meg: mindeddig nem hittem volna, hogy a jövő kommunikátorainak zh-t kell írni. Sőt, hogy egyáltalán írniuk is kell valamit.
Körülnéztem a kupéban, lesz-e segítség, ha már szükség lesz rá. Közben értőn bólogattam, persze így már az is világos, hogy tegnap miért szakítottak Gézával. Ami természetesen várható volt, hiszen az illető Géza Hal. Aha! Fehérváron szépen elköszöntünk egymástól, ám előbb megkérdezte, hogy ugyebár én Skorpió vagyok. Na most, kérdem én tisztelettel, meddig áll a vonat Fehérváron? Hát fogok én vitatkozni egy máskülönben Szűz kislánnyal!
Polgárdiig tűnődtem, vajon kinek a bűne lehet, hogy egy máskülönben értelmes, szép kislány, hogyan is mondjam, hogy senkit ne sértsek, szóval egy értelmes máskülönben Szűz kislány ugyebár: éppen hétfőn ír kettes zárthelyit, és szakít a Hal Gézával. Tetszenek érteni!
Jó negyedszázada, pontosan huszonnégy esztendeje, egy vidéki újságnál elhatároztuk: a mindig mókás szilveszteri számban közlünk egy horoszkópot. Hát, akkoriban egy napilapnál ez olyan skandalum volt, mintha, mintha mondjuk, manapság egy magazin horoszkóp nélkül merészelne megjelenni. A bevezetőben politikailag jól körülbástyáztam, hogy ez csak tréfa, szilveszteri bohóság, egyszer egy évben igazán, ne is tessék elhinni, csak viccelünk, hogy a dialektikus materializmus meg ilyesmi. Pesten akkoriban (tudomásom szerint) egyetlen embertől, illegálisan lehetett venni horoszkópot. Vettünk.
Januárban meg is kaptam érte a magamét, hogy mit képzelek én, hogy hülyítem a népet, különben is jobb lenne, ha rendezném a magánéletemet. Minden politikai-szakmai nézetletérésnek ez volt a vége. Tudniillik a magánéletem. Aztán valahogy elmúlt a vihar. De hogy a horoszkópírás olyan karriert csináljon, mint amilyet csinált, hát azt soha nem gondoltam volna. Már csak azért sem, mert az ideológiai titkár szigorúan a lelkemre kötötte, hogy a jövőben eszembe ne jusson hülyíteni a népet.
Mintha ez kizárólag az ő előjoga lett volna.

Mint Singer a varrógépet

Tudom, sőt már bele is törődtem, hogy kis hazánkban sokan csinálnak olyasmit, amihez egyáltalán nem értenek. Arról nem is szólva, hányan használunk (hitvány amatőrök), olyan szerkezeteket, amelyek működési elvéről fogalmunk sincs. Teszem azt, egy négy kerékre szerelt kasznit, amivel akár 100 kilométer/órás sebességgel is lehet száguldozni. Napláne még a sivatagban is. Tudatlanságunkat persze titkoljuk, (szakszervizbe járunk vagy szerelőhöz), de semmi esetre sem próbáljuk PR-nek nevezett önreklámmal pótolni azt, ami nincs. A hozzáértést. Erre csak igen kevesek kapnak lehetőséget és mutatnak hajlandóságot.
Orbitális csalódás ért a minap, midőn egy kvízműsorból kiderült, hogy az általam ájult tisztelettel bámult autóversenyző, Magyarország felkent sivatagi vándora nem tudja: mit jelent az autóját mozgató üzemanyag (benzin) mellé írt oktánszám. Sőt. Nem egyszerűen nem tudja, hanem egyenesen úgy véli, hogy a 95-ös szám az anyag szennyezettségi fokát jelenti. Annyira, de annyira lesújtott a tudatlanság, hogy mindjárt mentséget is találtam számára: istenem, biztosan 98-as benzint használ. Mert, hogy az drágább, és jobban is hangzik.
Most itt állok csalódottan. Nyilvánvaló, hogy ez a marha nagy géperejű járműveket birtokló és hajkurászó sivatagi vándor is olyan analfabéta az autókhoz, akár egy közönséges halandó utókalkulátor. Csak jobb a piárja, vagy mifenéje. Csak hajtja a gépeket, mint ama bizonyos Singer mester a találmányát. Már most hogy’ higgyek én neki? A magyar sivatagi hősnek, aki egész évben arra készül, hogy (más hasonló műmayerekkel) végigszántsa Afrikát, miközben minden lehetséges alkalommal folyik a parasztvakítás, el akarja velem hitetni, hogy vérprofi.
Jól emlékszem arra jelenetre, amit az irgalmatlanul nagy sivatagi autóversenyző csinált ez év januárban a Ferihegy érkezési oldalán, miután váratlanul lefújták a Dakar rallyt. Figyelemre méltó színészi képességről téve tanúságot zaklatottan cibálta magán a gondosan felcicomázott reklámruhát, mondván: Mit keresek én januárban Budapesten? Ezt annyiszor elkérdezte, hogy magam is kíváncsi lettem: tényleg, mit kereshet? Most kaptam rá választ. Alighanem az oktánszám jelentését.

A vén spiné

Erzsébet napja van. Akárhogy is gondolkodom, minden Erzsébet, Erzsike, Zsóka nevű ismerőseim közül legemlékezetesebb, a közelmúlt kulturális közéletében bőségesen megmártózó, ahogy magát nevezte vén spiné Erzsébet, a Spéter.
Vagy három évig tagja voltam annak a magyar művészcsapatnak, akiket március táján meghívott Floridába és tejben-vajban fürösztött. Amilyen érthetetlen volt, hogyan kerültem közéjük, olyan hirtelen lettem kegyvesztett is. Egyáltalán, tetteit nem lehetett értelmezni. Maga a magyar állam sem értette: miért alapította az elhíresült Erzsébet művészeti díjat? Miért itthon szórta el pénzét ez az Amerikában gazdag (távoli rokon) férjet szerző, excentrikus asszony. A magyar kulturális kormányzat végül is választ talált a feloldhatatlan kérdésre: valami finanszírozási vita mentén a művészek nevében (is) egyszerűen lemondott a díjról.
A Floridába járó kiváltságosok között egyszer abban a ritka megtiszteltetésben volt részem, hogy meghívott a Collinstr-i apartman-házban lévő lakására is. Amíg főzte a kávét, sütötte a máskülönben ehetetlen fasírtjait, körülnézhettem a két szobában. A hálószoba széles ágyának hosszanti fele tele volt kalapokkal, sapkákkal. (Emlékeznek rá, hajadonfőt sohasem lehetett látni.) A nappaliban egymásra halmozott magyarországi újságok tornyosultak. Mind-mind a róla szóló cikkeknél kihajtva. Látszott, hogy ezeket naponta kézbe veszi, újra és újra olvasgatja. Egyszeriben megsejtettem a titkát. Ez a három országban (Erdély, Magyarország, Egyesült Államok) is honos asszony rettenetesen magányos volt, és mert tehette, hát vásárolt magának szerepet, érdeklődést, társaságot.
Emlékszem, nagyon szerette volna, ha még életében megírja valaki az élettörténetét. Ami kétségkívül fordulatos lehetett, de kiszemeltjei közül senki sem mert vállalkozni rá. Egyéb elfoglaltságaimra hivatkozva én is elhárítottam e súlyos megtiszteltetést.
Hosszú, nagyon hosszú szenvedés után itthon halt meg. Anélkül, hogy az utókor majd tudná, hogy ki is volt igazán ez a kolozsvári rabbi unokájából, részeges sörgyári könyvelő lányából, egyszer román hercegnévé is avanzsált, homályos magyar vendéglátói múltból, dúsgazdag, bolondos amerikai asszonnyá, és egy történelmileg igen rövid időre a magyar művészet mecénásává lett Spéter Erzsébet.
Isten nyugosztalja, vén spiné.

torok egerben megszivta

Tartozom egy vallomással. Soha nem olvastam Jókai Mór A jövő század regénye c. klasszikus és terjedelmes alkotását. Egy újabb vallomással is. Akkor sem fogom elolvasni, ha egy vállalkozó szellemű írónak nem jut más az eszébe, mint hogy a magamfajta bunkók számára lerövidítse, meghúzza, kimagozza más méltatlanul mellőzött, nem olvasott, klasszikus szerzők klasszikus műveit. Is.
Mert, mit nem csinál a magyar? A meglehetősen hosszú felsorolás (pl. nem mos fogat, nem fizet adót, járulékot) végére manapság oda settenkedik egy következő is: nem olvas irodalomhoz legalább csak közelítő alkotásokat. Elég ehhez megtekinteni a könyvesboltok kínálatát, az ott (főként üzleti szempontból) összeállított sikerlistákat, vagy kézbe venni valamelyik 25-30 éves celeb közreadott őszinte önéletírását.
Az ügyben illetékes (valójában azonban illetéktelen) urak fordítva ülnek a lovon. Ahhoz ugyanis, hogy teszem azt a Kőszívű ember fiait kézbe vegye egy mai ifjú, nem a könyvet kellene lebutítani, hanem – hogy finom legyek és nőies – az ifjúságot kellene felokosítani. Teszem azt, megtanítani olvasni. Merthogy igen sokan elvégzik a nyolcadikat, talán még maturálnak is, sőt különböző tévé csatornákon már híreket is olvasnak főműsor időben, de - rossz helyre tett hangsúlyaikból ítélve - még mindig nem értik amit olvasnak. Nem én mondom, hanem minden hozzáértő jajongja, hogy baj van a szövegértelmezéssel. Nem diszlexiásak a diákok, hanem egyszerűen nem tanultak meg, nem tanították meg őket olvasni.
Ha jól emlékszem Gárdonyi Géza Egri csillagok című örökbecsű alkotása lett a televízióban egyszer lezavart, állítólagos kulturális vetélkedő győztese, a Nagykönyv. Az a tizenéves magyar gyerek, aki Bornemissza Gergő történetét csak rövidítve képes befogadni, azt bizony, mély szánalmat tanúsítva bár, de össze kellene kötözni azzal, aki ezt a könyvet csupa jó szándékból megcsonkítja.
Az ember (a gyerekember is) akár tudatosul benne, akár nem, elsősorban nem azért olvas irodalmat, hogy kipipálja a teendők között: na, ezen is túl vagyok. Igazi irodalmat olvasni esztétikai élmény, érzelmi gazdagodás, ismeretszerzés, a későbbi választékos nyelvhasználat alapja, és bizony-bizony időt rabló élvezet.
Ám, ami igaz, igaz. Aki nagyon siet, a már említett Nagykönyvet is összefoglalhatja, akár egyetlen sms-ben: torok egerben megszívta, udv. D. I.

Harry, a Hitlerjugend

Boldogult fiatalúr koromban hosszabb időt töltöttem egy német (naná, hogy NDK-beli) szerkesztőségben. Nyelvet gyakorolni, tapasztalatokat szerezni, ott is lehetett. Összebarátkoztam egy Harry nevű kollégával, akit minden helyszínen (hivatalban, műhelyben, üzemi büfében és persze kocsmában) ovációval fogadtak: Oho Kinder, Harry Hoffman ist da! Tetszett nekem ez a népszerűség. Gyűrött arcáról ítélve apám korúnak véltem, de kiderült, hogy mindössze nyolc évvel idősebb. Csak hát a sorsa!
Vége felé járt a háború. A Vörös Hadsereg már elérte azt a Drezda melletti falut, ahol a 12 éves kora óta lelkes Hitlerjugend Harry gyerek éppen tegnap töltötte be a tizenötödik életévét. A faluban rálőttek a szovjetekre, mire azok összeszedtek minden 15 évnél idősebb férfit (nem sokan voltak) és elhajtották őket. Kis idő múlva Harry az éppen kiürült Buchenwald-i koncentrációs lágerben találta magát. 1945 koranyarán már több ezer embert tároltak ott a győztesek. Csak hogy jellemezzem a vegyes társaságot az én barátom priccs szomszédja a híres Dresdner Bank egykor nagyhatalmú elnöke volt.
Eltelt néhány hónap mire a szovjet hatóság kezdte feldolgozni a tábort. Minden Appell-en felolvastak 10-20 nevet, akiket a másnapi kikérdezés után vagy elítéltek, vagy hazaengedtek. Harry öt hosszú éven át, mindennap várta a nevét, de nem hallotta. Nem csigázom az érdeklődést. 1950-ben, egy őszi este, amikor már több ezer embert, röviden szólva mindenkit kiszólítottak mellőle, egyedül állt ki az Appellplatzra. A táborőrség nézet: ki ez? Nagy nehezen kiderült, hogy náluk már évek óta veszteséglistán van. Minthogy többször is szólította az ügyeletes kiszólító: Garry Goffman, Garry Goffman! Harry mintha emlékezett is volna egy-két ilyen esetre, de hát ő Harry volt és Hoffman. Honnan tudta volna, hogy orosznyelven a Hitler is Gitler?
Az őrök jót röhögtek az eseten. Aztán adtak neki néhány keletnémet márkát és az új helyzetben teljesen tájékozatlan fiatalembert föltették a vonatra: nu pasli damoj. A pénzen vett egy pohár sört, amitől totál leittasodott. Falujába érve az utcán megkérdezett egy négyéves forma kislányt, hogy áll-e még a Hoffmanék háza. Hát persze mondta a kislány, az apukám is itthon van. Harry rettenetesen megsértődött, hogy miközben ő a lágerben senyvedett atyjának kedve volt gyereket csinálni. Örökre elhagyta a szülői házat és meg sem állt stalinstadti építkezésig, ahol téglahordó lett. Onnan küzdötte fel magát a megyei újság szerkesztőségébe.
Hogy miért éppen most jutott eszembe a kis Hitlerjugend Harry története azt nem tudom. Vagy nincs kedvem elmondani.

Mintegy a karddal

Ismer valaki olyan értelmiségit, aki rendet tud tartani méretes házi könyvtárában? Nem? Akkor megnyugodtam. Az a helyzet, hogy éppen kilenc éve költöztünk és a gyors rendcsinálás kedvéért sietve, ahogy kézre jött, polcra/szekrénybe raktuk a könyveket. Persze, ha jut rá idő, majd rendezzük! Jelentem, még nem jutott. Voltak már komoly fogadkozások, kísérletek, ám ezek üresnek bizonyultak, vagy már az első délután elhaltak. Nem is tudom eldönteni, hogy milyen rendszert válasszak. Szerzők szerint sorba állítva, cím szerint, téma szerint? Csak attól óvakodjon mindenki, hogy akármilyen széles polcon, két sorba, egymás mögé rakodjon. A hátsó sorba kerülő könyveket ugyanis elveszettnek tekintheti. Egész októberben kerestem például egy Andrej Voznyeszenszkij kötetet, benne a Siguldai ősz című verset. Persze, hogy nem találtam. Minden más a kezembe került. Többek között egy kazal dedikált példány is.
Egyik-másik ajánlásban kárörvendve fedeztem föl a szerző kínlódását. Személyes tapasztalatból tudom: milyen nehéz is dedikálni. Napláne olyanoknak, akiknek a szerző többet szeretne írni, mint az üres: X. Y.-nak tisztelettel/nagyrabecsüléssel/szeretettel. Azt is tudom, hogy előbb utóbb kialakul egy személyesnek tűnő, de szériában gyártható szöveg. Elhíresült Színlelni boldog szeretőt című könyvemben sokszor leírtam a poénosnak vélt formulát: X. Y.-nak jó szívvel NEM ajánlja a szerző. Mármint a könyvben foglaltakat. Ilyen esetben csak arra kell ügyelni, hogy a két, három, száz X.Y. lehetőleg ne ismerje egymást, következésképpen ne tudta összehasonlítani a dedikációkat. Gyanítom, hogy más szerzők is sikerrel alkalmazzák ezt a technológiát.
Kérdeztem ügyvéd barátomat: van-e jogi következménye az ajánlások publikálásának. Azt mondta, hogy még erkölcsi sem. Akkor példálózzunk két szerzővel, mégpedig az ellentétes végekről. Itt van egy 1985-ben kelt dedikáció Földes Lászlótól (régi munkásmozgalmi harcos, Hobó apukája), akivel összesen egyszer találkoztam. Ezt írta: „Miskolczi elvtársnak, aki sok gondolatot adott – köszönet ezért”. Erről a szövegről messziről ordít, hogy sablon. A másik patent Hankiss Elemértől való, a híres Diagnózisok című könyvében: „Miklósnak, az egyik legjobb magyar diagnosztának”. Akárha büszke is lehetnék rá, ha nem gyanítanám, hogy ezzel a megtisztelő, Hankiss-i kinevezéssel akkoriban akár több százan is szaladgáltak.
Végezetül (a sok közül) álljon itt egy igazán személyre szóló is. Beke Kata (jeles közíró, később meghasonlott MDF-es államtitkár) 1984-ben, Mert az ember kétnemű címmel könyvet írt a fentebb már említett szociográfiám ellen. A postán elküldött példányba ezt írta: „Miskolczi Miklósnak – mintegy a karddal tisztelegve”.
Ne tekintsék fenyegetésnek, de lehet, hogy egyszer újra szétnézek a dedikációk között.

Cipőtalpat karácsonyra

Jön a fehér karácsony. Onnan tudom, mert kezdetét vette az össznépi lelkiismeret vizsgálat. Persze, rápillanthatnék a naptárra is, de minek. Magamnak csak jobban hiszek, mint Gergely pápának, aki hajdan képes volt ellopni belőle néhány napot! Lehet persze, hogy tévedek. Abban is, hogy a gyermekszegénységet éppen most szóba hozó tárgyalásokat, tanulmányokat, hozzászólásokat, sopánkodásokat összehozom a szeretet közelítő ünnepével. De, tapasztalataim szerint, így szokott kezdődni. Ezután jön a szegénység feletti általános siránkozás, a lakossági használtruha gyűjtés, a Máltai szeretetszolgálat, az itt van jó ember 200 forint, bableves osztás (plusz széles sajtónyilvánosság) a hajléktalanoknak, rövid kis társadalmi fogadkozás aztán már vége is az ünnepi kampánynak, oszt jó napot.
Van itt azért valami újdonság is. Csak úgy zárójelben. A bevásárlóközpontokban működő hangszórók által ismételgetett felhívás: vegyünk egy zacskó tésztával, cukorral, liszttel stb. többet, és azt adjuk le a kijáratnál, ahol aktivisták gyűjtenek a szegényeknek. Olvasom, hogy a sok-sok ki- és bejáratnál már 7,5 tonna élelmiszer gyűlt össze. Más szóval és profánul ennyivel nagyobb volt az áruházak forgalma, bevétele és az abból kiszámítható haszna. Csak kisebb fokú rosszindulattal (malícia) kérdem, mi lenne, ha a szegények sorsát így szívén viselő áruházak mondjuk beszerezési áron adnák a jótékonyságra szánt kiló liszteket? Mindenesetre én speciel jobban hinnék a jótékonyságot harsogó hangszóróknak. Ha ez számítana még valamit.
Egyébiránt pedig van itt már minden, gyerekprogram iroda, gyereksegély projekt, nemzeti stratégia, sőt sok tudományos felmérés és kutatás is. Igaz, mindezek után jön a keserű tény, hogy program ide, stratégia oda, projekt összevissza, most ott tartunk, hogy a gyerekes családok helyzete rosszabb, mint tavaly volt. De legalább tudjuk.
Nem minden célzás nélkül említem, de helytörténeti kutatásaim szerint máskor is, például 1936 karácsonyán is voltak szegény gyerekek Magyarországon. Például egy Tompa nevű (azóta várossá lett) községben. Nos, az akkori főjegyző javaslatára jótékonysági vadászatot rendeztek a társaságbeli urak és 47 nyulat,7 fácánt, továbbá 3 foglyot juttattak a szegények fazekába. Az állami erdőgazdaság 1000 kéve rőzsét adott az ínségeseknek, a határvadászok 6 szegény, de jó leventét kínáltak ebéddel. A választókerület országgyűlési képviselője (dr. báró Vojnits Miklós) pedig 198 szegényhez juttatta el személyes ajándékát. Nem röstellem felsorolni: 111-en ruhára valót, cérnát, petróleumot, a kisgyerekes szegények játék babát, használt ruhát, cipőt és cipőtalpat kaptak.
Azóta csak 72 esztendő múlt el!

Raics plébános legendája

Szülővárosomban évtizedeken át tartotta, talán ma is tartja magát egy legenda. Legenda Blasko Raics plébánosról, aki egy sötét éjszakán, éjfekete köpenybe burkolózva, titokban felszállt a párizsi békekonferenciára igyekvő szerb delegáció különvonatára. Azzal a küldetéssel utazott, hogy a trianoni ítészek előtt szent esküvéssel állítsa: a fele-fele arányban magyar-bunyevác lakosságú Subotica/Szabadka egy emberként Szerbiához akar tartozni.
A legenda jó egy esztendővel korábbi, igaz történetben gyökerezik. Holnap lesz 90 esztendeje, hogy az első világháborút követő zavaros fegyverszüneti tárgyalások következtében Szabadka szerb kézre került. 1918. november 13-án este 7 órakor, négy és fél órával az un. Belgrádi fegyverszünet szándékosan halogatott aláírása előtt, Újvidék felől befutott a szabadkai pályaudvarra egy szerb katonákkal zsúfolt vonat. A 86-os kaszárnyában fegyvereiktől búcsúzó, vidáman leszerelő magyarok észre sem vették. Azt hitték, hogy már béke van. A jövevények meg tudták, hogy még nincs. Így azután Magyarország akkor harmadik legnagyobb városát elvileg még háborúban, de gyakorlatilag békésen, értsd: puskalövés nélkül elfoglalta egyetlen szerb zászlóalj. Pedig a fegyverszüneti egyezmény csak megszállásról szólt. Azt is inkább csak az antant déli, francia-angol seregei tehették volna meg.
Az elfoglalás és a megszállás közötti lényeges különbséget pedig párizsi tárgyalók, és talán a titokzatos plébános jóvoltából (is) kilencven esztendeje tanulják a szabadkaiak.
Az 1918. november 13-án este történtekről egy sokáig lappangó (jeles Délvidék-szakértők által sem ismert, legalábbis nem hivatkozott) kéziratból tudok. Amennyiben más is érdeklődne e különös történet iránt, kérem olvassa el a 168 óra holnap megjelenő számában az „Egyetlen puskalövés nélkül” című írást. Aki annál is többet szeretne tudni a trianoni békediktátumot megelőző bácskai eseményekről, annak tisztelettel ajánlom a kecskeméti Forrás folyóirat /www.forrasfolyoirat.hu/ novemberi számában megjelenő Szabadka elvesztése című tanulmányomat.

Exminiszter asszony Afrikában

Kezdjük egy méltó képzavarral! Napjainkban a lealacsonyodás olyan magaslatokba ér, hogy jobb ízlésű ember azonnal átkapcsolna egy másik csatornára. De rájön, hogy nem is a tévét nézi, hanem a valóságot. Show nélkül.
Olyan régóta tudjuk, hogy de gustibus non est disputandum, hogy nyugodtan nyugdíjba is küldhetnénk a véleményt. Mégis, vitatkozzunk arról, hogy valóban helyes e, ha nem vitatkozunk az ízlésről! Persze, többről lenne itt szó, mint a kalap- vagy nyakkendődivatról, netán hogy kinek ízlik, kinek nem a tormás főtt marhahús. Bár a marhát ezúttal nem zárnám ki egyértelműen.
Nem tartom elitélendő konzervativizmusnak, fölös tekintélytiszteletnek sem, ha az állampolgár bizonyos tisztséghez hozzá képzel bizonyos emberi tartást, méltóságot, ízléses viselkedést. Ami persze nem nélkülözheti az öniróniát sem. Ne vegyük magunkat túl komolyan, Isten őrizzen a szerepét túljátszó színésztől és hivatali portástól. De! Csak a példa kedvéért mondom, hogy egy miniszter azért viselkedjen úgy, amint egy állami főhivatalnokhoz illik. Akkor is, ha már megbukott, ha az idő múlásával már szitokszóvá gömbölyödött. Különben maga is, visszamenőleg is megkérdőjelezi, annulálja saját hivatali működését.
A vágyott köztiszteletet soha nem osztották együtt a kinevezési okmányokkal. Régebben is kiröhögtem azt a párttitkárt, aki uszodát építtetett városának (derék tett volt!), de úszni a szomszéd városba járt. Úgy vélte, tekintélyvesztéssel járna gatyában mutatkozni azok előtt, akiknek többnyire drapériával leterített asztal mögül osztotta az észt. Ellenpéldám is van. Véletlenül szintén úszómedencéből. Zsenge ifjúkoromban a Szecskán, gyakran úsztam együtt egy kecskeszakállas úrral. Mondhatom, stílusát tekintve nem volt egy mai Cseh Laci, a gatyája is lötyögött, de senki nem röhögte volna ki. Sőt. Az urat úgy hívták, hogy Kodály Zoltán.
Amit az egyik oldalon köztiszteletnek, azt a másik oldalon ízlésnek, mértéktartásnak, illő viselkedésnek neveznék. Ha nem lenne üresedőben mindkét oldal. De hát, látványosan ürül. Mert mit is gondoljunk arról a jópofizó tanárnőről, aki diákjai buliján melltartóra vetkőzik? És még egy költői kérdés. Milyen tudatról, ön- és társadalomismeretről, ízlésről tesz tanúságot egy súlyosan bukott miniszter asszony, ha nemrég viselt tisztségének nagyobb dicsőségére, valamely vonal alatti tévésorozat szereplőjeként, Afrikában is képes a fejére esni.

Eszmék a Barack pálinkáról

Hogy a futtatást elég messziről kezdjem, bizonyos elmekórtani esetek hittel vallják, hogy maga Jézus Krisztus is magyar származású volt. Mielőtt azonban blaszfémiába esnék, gyorsan hagyom is a konkrétumokat. A továbbiakban csak annyit, hogy vannak, akik gyakorlatilag a világ minden számottevő, híres emberének családfáját a szkíta magyarságban gyökereztetik.
Ismertem egy nénit (Vilma) aki hithű marxista létére az élő Istenre megesküdött, hogy Marx Károly magyar volt. Hát hooogyne, fiam! Föl is van (volt) írva az egyetem homlokzatára. Nem szépítem a dolgot. Életem kezdeti szakaszában én is azt hittem, hogy az „Öt hét léghajón”-t Verne Gyula írta, persze Pesten
A mindenki magyar elmélet ma éppen ott tart, hogy Richard Holbrooknak, az új amerikai elnök posszibilis külügyminiszterének magyar származású felesége van. És hogy ez milyen jó lesz nekünk. Na, várjunk csak ezzel! Elég széles körben él még az a történelmi pletyka, miszerint a trianoni tárgyalások idején Clemenceau azért bánt el velünk úgy, ahogy e hangsúlyozottan kis hazában ismeretes, mert magyar származású menyét, nagyon de nagyon utálta. Mit tudni, milyen Holbrook úrék családi élete?!
Ami biztos azzal se sokra megyünk. Itt van például az Egri csillagok c. legolvasottabb magyar regény kedves, furfangos cigányának nevét viselő francia köztársasági elnök. Dagadj magyar kebel, Sárközynek hívják a Francia Köztársaság elnökét. De mi haszna, ha ő meg jó előre kijelentette, hogy nincs magyar tudata. Nem rokon, csak haverkodik a magyar miniszterelnökkel.
Úgy amúgy itthon is bajban vagyunk a nevekkel, amennyiben túlságosan komolyan vesszük magunkat. Mondjuk én még a Papp Lacit (tudják, az a vagány angyalföldi fickó, aki háromszor is nyert olimpiai bajnokságot) itthon még nem hallottam Papp Lászlónak nevezni. Csak az aréna homlokzatára van így felírva. Ahelyett, hogy Papplaci aréna lenne a neve. Így egybe írva,ahogy minden magyar szájára jön. Ugyanez a véleményem a Puskásöcsi standionról is, amire nagy komolyan, tévedésből Puskás Ferencet írtak.
Most azonban tényleg van egy történelmi esélyünk! Nem tudom tudják-e, hogy egy bizonyos Barack Obama lett/lesz az amerikai elnök. Egy valódi Barack! Tetszenek érteni? Hú, micsoda reklám lehetne ez a máskülönben hungarikumnak minősített pálinka számára! Csak nagybetűvel kellene írni a Barackot és megnyílnának a tengeren túli exportpiacok. Rágondolni is jó!
(De, mert ingyen leves nincs, felhívom a tisztelt pálinkafőzők figyelmét, hogy az ötlet jogvédelem alatt áll!)

Esetleges halálom esetére

Nem vagyok az a kimondott mai celeb. Nincs beszélgetős műsorom a kereskedelmi tévékben, nem nagyobbítom a mellemet, engem nem kell kimenteni a dzsungelből, nem hívok egyszerre öt-hat embert vacsorázni, nem vagyok a nagy Ő. De azért vagyok valaki. A múltkor is, amikor egy rendelőintézetben álltam a vizeletleadó ablak előtt, oda jött hozzám egy hölgy, mélyen a szemembe nézett és részvéttel a hangjában megkérdezte: csak nem beteg Moldova úr?
Nekem ennyi is elég. Elég ahhoz, hogy ünnepélyesen kijelentsem: se rokona, se ismerőse, se boldog őse nem voltam senkinek. Nem sétáltam senkivel a Duna-parton, nem ígértem házasságot senki emberfiának, nem dajkáltam mások gyerekét, nem volt törzshelyem a Borbolya eszpresszó, nem meséltem el senkinek az életemet, kivált nem jeles politikusokkal vívott szerelmi kalandjaimat, nincsenek titkos szerelmes leveleim, e-mail-jeim, esemeseim, földerítendő múltam. Ami lehetett volna, azt már 2003-ban, zárt ülésen megállapította az „Egyes fontos, valamint közbizalmi és közvélemény formáló tisztségeket betöltő személyeket ellenőrző II. sz. Bizottság”. Illetve éppen hogy nem állapította meg. A nekem megküldött irat jelesül így szólt: „ A Törvény 1. §-ában meghatározott tevékenységet nem végzett, az ott megjelölt szervezeteknek tagja nem volt”. Ráadásul azt is elárulom, hogy 15 napon belül fellebbezhettem is volna, mondjuk ha nem értek egyet múltam ezen részletének tisztázásával. Nem fellebbeztem. Amiből is jól látszik, hogy semmi érdekes titok nincs az életemben. Mindezt szeretném idejekorán és közjegyző előtt is kijelenteni. (Apropó! A magyar médiában terjedő nyelvtani tévedést tisztázandó: az idejekorán szó nem azt jelenti ám, hogy idő előtt (vagyis korán), hanem azt, hogy időben. Csak azért tisztázom ezt, hogy mondandómnak valami örökérvényű tanulsága is legyen a kollégák számára.)
Szóval, majd ne tessenek hinni annak a hölgynek, hát még úrnak, aki esetleges halálom után két héttel kisírt szemekkel végighaknizza az összes tévécsatorna összes beszélgetős műsorát és bejelenti, hogy szerelmi viszonyunk volt, hogy a rólam írott 500 oldalas könyvében olyan titkokról lebbenti fel a fátylat, amibe beleremeg a világ, de minimum összeomlik az Európai Unió, továbbá tutira nyereséges lesz valamelyik, médiaszemétre specializálódott könyvkiadó.
Kérem, én már most (figyelem kollégák: idejekorán!) úri becsületszavamra kijelentem, hogy a halálom után rólam szóló könyvben, netán könyvekben foglalt történetekből egy büdös szó sem igaz.
Viszont az érte kiutalt honoráriumok és kiadói hasznok ötven százalékára igényt tartok. (Banki folyószámlám száma a szerkesztőségben.)

Szövetkezni, de elébb megbotozni kellene

Olvasom, hallom, látom (a tévében), hogy okos agráriusok (hogy ne mondjam: parasztvezérek) felfedezték a magyar mezőgazdaság minden problémájának végleges megoldását: szövetkezni kell! Ha nem lennék felindult, nekem meg röhögnöm. Röhögnöm kell.
Hosszú (mégis rövidnek tűnő) életem során - kisebb költői túlzással élve - legalább ötször láttam tutira tönkretenni, majd arcátlanul megmentettnek nyilvánítani a magyar mezőgazdaságot. Amelynek nemzeti értékteremtő hajlandósága és képessége, napjainkra a nulla irányába konvergál.
Persze, tudom én, hogy a falusi népességnek (a paraszt embernek) semmi se jó. Ha süt a Nap, ha esik, ha hideg van, ha meleg, az valamilyen kultúrára biztosan éppen rossz. De hogy a mezőgazdaságot ért szándékos és szinte folyamatosnak mondható károkozásnak nincs köze az időjáráshoz, azt egykor volt falusi gyerekként bizton kijelenthetem.
Ahol én felnevelkedtem ott 1945 előtt működött egy tekintélyes, 10 ezer holdas állami tulajdonú mintagazdaság. De olyan ám, hogy abban minden mezőgazdasági terméket feldolgoztak, 20 kilométernyi hosszúságú un. mezőgazdasági kisvasút is szolgálta a termelést és értékesítést. A földosztáskor természetesen szétosztották a földet. Oké. De szétverték a felosztott földön termelt javak feldolgozására, értékesítésére továbbra is alkalmas, sőt szükséges közös épületeket is. A rombolás gyönyörében még a kisvasút talpfáit is felszedték.
Nem találtatott egy okos ember, aki azt mondta, volna, hogy ez hülyeség? Biztosan lett volna ilyen csak jobbnak látta hallgatni. A néhány kilométerrel távolabbi kastély kirablását sem állította le senki mondván: hé emberek, ez már a tiétek, a magatokét lopjátok!
Jött az ezerszer elátkozott tszcs. Aztán ötvenháromban a júniusi fordulat, aztán 1960 táján újra a termelőszövetkezetek szervezése. Sok kínlódás és könny árán végre megerősödött és Európa csodájára, ismét híressé lett a magyar mezőgazdaság. Soha nem tapasztalt jólét honolt a falvakban. Nem sokáig.
A történelmi igazságszolgáltatás nevében újra szétverték a mezőgazdaságot. Egy habókos ügyvéd vezetésével a magyar paraszt járomba fogott két tehénkével, a népszínművekből ismerős rámás csizmában, újra a maga nadrágszíj parcelláján indult el (állítólag) Európa irányába. Sajnos a helyi tejbegyűjtőig sem ért el, mert azt közben bezárták, eladták, a húsfeldolgozó, meg a konzervgyártó üzemmel együtt.
És most (sokadszor újra) előjön az ügyeletes okos, aki szerint mégis csak szövetkezni kell. Holott a sírt, hol apja nyugszik, kellene megbotoznia.

Családi sütemények

Tapasztalatom szerint (sok évtizedes!) minden családnak van kedvenc süteménye. Amit anyuka, vagy a nagyi minden jeles alkalommal megsüt, ami nélkül nem múlik el ünnep. Azt is megkockáztatom, hogy ez a standard sütemény jellemző a család társadalmi helyzetére, anyagi viszonyaira, nőtagjainak otthoni szerepvállalására, a családban uralkodó érzelmi viszonyokra, a hagyományok működésére, a família tagjainak egymáshoz való viszonyára, stb. Szóval, ha engem valahol, valamely vendégségben megkínálnak házi süteménnyel, körülbelül tudom is, hogy hol járok.
Mondhatok házi sütemény példákat. Például, itt van az úgynevezett zserbó (negyed kiló vaj, fél kiló liszt, 2 deka élesztő, tejben kelesztve, 3 kanál cukor, 4 tojás sárgája stb.) ami feltörekvő, polgári családra vall. Vagy teszem azt a hókifli (30 deka vaj, habosra keverve, 5 deka élesztő, 1 evőkanál cukor, 3 tejföl stb.), ami tisztes, de háztartásilag valamelyest alulképzett, máskülönben szorgos anyák konyhájából kerül ki. Van ehhez egy sztorim is. Valamelyik ángyikám legszívesebben, sőt mondhatni mindig minden ünnepre hókiflit sütött. Ebből lett a félreértés. A ritkán, értsd karácsonykor és húsvétkor előforduló vendégek közül egy férfiú húsvétkor, midőn ángyikám előhozta a szokásos házi süteményt, önkéntelenül felkiáltott: jé, még van hókifli!? Nem kétséges, hogy a karácsonyira gondolt, máskülönben pedig jobb lett volna meg sem születnie.
Nálunk (évszázadon át) a guráblit (1 bögre zsír, 1 bögre cukor, 5 főtt tojás sárgája, 1 egész tojás, liszt amennyit bevesz stb.) preferálta a család. Húsvét, karácsony nem esett meg nélküle. Ezt vitték a férfiak háborúba, internáláskor, börtönbe, röviden, mindig, amikor három napi hideg élelemmel és/vagy váltás tiszta fehérneművel kellett valahol megjelenniük.
Őrizendő a hagyományokat magam is próbálgattam guráblit sütni, de nem sikerült. Talán ez a legfőbb indítéka, hogy inkább könyvet írtam GURÁBLI címmel. Persze, nem receptek vannak benne, hanem egy XX. századbeli nagycsalád (az enyém) minden kalandos története, leöntve sűrűre kevert iróniával és csipetnyi vitriollal tálalva. Már ahogy pimasz utódok kacagni és kacagtatni tudnak családjuk régi történetein.
Ez a GURÁBLI a Líra, a Libri, és más jobb könyvesboltokban Budapesten és vidéken már kapható. Sőt! Remélem, hogy karácsonyra el is fogy. Húsvétra pedig már az utánnyomás példányait is hiába kóstolnák/keresnék. (Napkút Kiadó, 2300 Ft.)

Félszavakból már nem

Egy szerkesztőségi mondás szerint, saját könyökünket ne tévesszük össze az olvasó könyökével. Közönségesen szólva: ami nekünk unalomig ismert, az olvasó számára még lehet nóvum. Újólag akkor kezdtem gondolkodni ezen, midőn egy 24 éves, kedves kisasszonynak, azt találtam mondani (he-he, de vicces a bácsi), hogy: olyan gyorsan szeded az almát lányom, mint egy igazi sztahanovista. Nézett. Nem értette, nem tudta, hogy vajon ez mit jelent. (Lehet, hogy e sorok olvasóinak 20-30-40 százaléka is így van ezzel.)
Bizony. Befellegzett a homogén, kacsintással konvertálható, átörökíthető kollektív, félszavakban összefoglalható ismereteknek, tapasztalatoknak. Élményei, emlékei mentén szép lassan kétfelé szakad a magyar társadalom. Felnövekedett egy generáció, és mögötte szakadatlanul jönnek az újabb és újabb évjárathoz tartozó ifjak, akiknek szerzett tudása és társadalmi tapasztalata automatikusan nem illeszthető az elődökéhez. Egyszerűen nem értik az előttük járókat. Nem jut eszükbe semmi, ha azt hallják, hogy kéthetes szakszervezeti beutaló, szájukban nem érzik a reggeli májkrémes kenyér ízét, ha balatoni úttörőtáborokról esik szó. Már ha egyáltalán.
Utoljára alighanem 1945 táján történt valami ilyesmi. Akkor is érvényét vesztette minden közéleti rutin, megszakadt a folytonosság, az emlékek is devalválódtak. Az új rend gyermekei nem tudtak mit kezdeni a másfajta társadalmi rendszerben szocializálódott felnőttek emlékeivel, tapasztalataival. Se.
Hogy miről is beszélek!
Szívességből hazaszállítok Budapestre egy tizenhat éves forma kislányt és az édesanyját. A mama kimutat az autó ablakán: látod, ebben a laktanyában is szovjetek voltak. Hogy-hogy szovjetek értetlenkedik a lány és gyanítom, hogy magát a szovjetek szót sem érti, hát még annak tanács jelentésű fordítását. Középiskolai tanár barátom osztályában egyszer csak felfedezi, hogy diákjai nem hallottak a KGST-piacról, nem ismerik a Zakopáne felé vonatozás felszabadító gyönyörét, a csak csütörtökön kapható sertéskarajt, az április negyedike táján osztott banánt, a közveszélyes munkakerülés és a polbeat fogalmát. A falujárókról már szó se essék. Soroljam még?
Félszavakból nem! értjük egymást. És jaj, közelít az idő, hogy már szabályos, kerek mondatokból sem.

A mi riasztó ünnepeink

Szaporodnak azok a naptári ünnepek, amelyeken (igaz, más-más okok miatt) autócsordák húznak el a fővárosból, de csúcsforgalom van a legtávolabbi mellékutakon is.
Nemzeti ünnepek előtt komoly, egyenruhás férfiak jelennek meg a képernyőn és biztosítják a nagyérdeműt, hogy mindent megtettek az ünnep szépségének és emelkedettségének biztosítására: megrendelték a kordonokat, kétezer rendőrt hozatnak fel a fővárosba, készen állnak a vízágyúk.
De vannak itt más ünnepek is, amelyek egyre nagyobb rémülettel töltik el a lakosságot. Itt van például a legutóbbi. Menetrendszerűen képernyőre jön a kedves szőke hölgy, (már új frizurával) és elmeséli: mennyi sok a baj, a gond, de megnyugtathatja a főváros lakosságát, hogy mégis minden a legnagyobb rendben van. Vigyázva lesz a virágokra, a nénik retiküljeire, újraszabályozták a közlekedés rendjét, mindenki emelkedett lélekkel emlékezhet, és leteheti a kegyelet virágait szeretteinek sírjára.
-A jó édesanyádat, a tiedét te köcsög! - Na ezt már két autós üzeni egymásnak az új köztemető környékén, miután egyik is másik is másfél órás araszolás után még mindig két kilométerre van a sírtól, ahol édesanyja nyugszik.
Ideges félelemmel terhes (eredetileg kegyeletes) ünnepünk körül valami nagyon nincs rendben. Operacionalizáljuk a problémát! Mást úgy sem tehetünk.
l. Korunk láthatóan nem tűri, hogy évi egyetlen (netán két) napba szorítva rójuk le kegyeletes tiszteletünket elhunyt szeretteink sírjánál. (Mi történne, ha az elhalálozás évfordulóját, névnapját, születésnapját stb. használnánk a megemlékezésre?)
2. Helyrehozhatatlan hiba volt a sok-sok kis sírkertet fokozatosan egyetlen óriás temetővé változtatni a fővárosban. Miáltal idős emberek számára ünnepen is, de már hétköznapon is vállalhatatlan kalandtúra lett fölkeresni szeretteik sírját.
3. A társadalmi mobilitás soha végig nem gondolt melléktermékeként fél ország egy napon indul el falun hagyott szülei sírja felé. Gyakran két irányba, mert a férj szülei Somogyban, a feleségé meg Szabolcsban nyugosznak. A falusi temetők ilyenkor úgy festenek, mint egy 30-40-50 éves iskolai találkozó, ahol epésen meg lehet állapítani, hogy mások, a rég nem látott gyerekkori pajtások mennyire megöregedtek.
Végül az egészet már csak az teszi elviselhetővé, hogy haza lehet menni.
Egyelőre.

Először a tata szed

A gimnazista lányoknak inkább bejön az a fiú, akinek autója van, mint az, aki szatyorszám gyűjti a matek ötösöket. Egybehangzóan állították tegnap a villamoson, tehát biztosan igaz.
Nem tudnám (merném) eldönteni, hogy hol és mikor tévedtek el a lányok. Valahol biztosan. Már a gyereknevelésre is gyanakszom. Mert a fene tudja, mi a jó? Ha a kölyök mindent megkap, ha az anyagi javakat illetően mindig első a családban, vagy ha szépen besorol a szülei mellé, netán mögé. Mindkettőre van példa. Akár irodalmi is. Arra is, amit rosszallni készülök. Gondoljunk csak Ady Endre Proletár fiú versének második szakaszára: „Az én apám kopott kabátú,/ De nekem új ruhát veszen /S beszél nekem egy szép jövőről / Szerelmesen.”
Hányan költenek ma gyermekeik új ruhájára (és sok-sok másra), gazdasági erejüket meghaladó pénzeszközöket!? (Már hogy a gazdaságpolitika divatos körülírását használjam, és ne kelljen brutálisan azt írni, hogy: ha kell, ha nem, mindent megvesznek a kölyöknek.) Ezt észlelni elég, ha az ember végigmegy az utcán, vagy benéz egy plázába.
A gyerekkultusz azóta van divatban, amióta (évtizedek óta) csak azért is, görcsösen eljátsszuk magunknak a jólétet, és persze amióta egyre kevesebb gyerek születik. Ebben a furcsa színházban a gyerek még nem is szeretné, de már megkapja. Rosszabb esetben a szülő nem is tudja, hogy van olyan, amit a gyerek szeretne, ne adj’ isten már követel.
Uszodám öltözőjében gyakran (naponta) találkozom általános iskolás gyerekekkel, akik láthatóan és hallhatóan egymást hergelik bele a tulajdonlás kétes örömébe. Akinek a nyakában nem lóg MP nem tudom én hányas micsoda, annak kuss. Annak is, aki cipőjét láthatóan a bátyjától örökölte. Itt az uszodában se az a király, aki legjobban úszik, hanem aki birtokol. Valamit. Legfőbb jellemzője, hogy mohón birtokos.
Régi, családi legenda szerint az egyik nagybátyám ebédnél elsőként akart belenyúlni a tálba, mire az édesanyja (a nagyanyám) rálegyintett a kezére mondván: először a tata szed! Hány mai családi asztalnál van meg ez a sorrend?
Csak azért kérdem, mert állítólag a nagybátyám is megkérdezte, hogy ha majd tata lesz, akkor ő szedhet-e először? Igenlő választ kapott.
Abban már nem vagyok biztos, hogy harminc év múltán így is történt, érvényesítette-e megöröklött jogát.

Hová sietnek a mikulások?

Nem lódítok. Az egyik bevásárlóközpontban október 22-én délelőtt találkoztam egy tálca Mikulással. Ahogy mikulásoktól elvárja az ember, szépen sorban álltak a polcon, pirosak voltak és állítólag ehetők. Azt nem ellenőriztem, hogy csokoládéból készültek-e, vagy csokoládé ízű izé E 3456 és E 8432 nevű, annak látszó, emberi fogyasztásra még alkalmas segédanyagokból. Szóval, nem ellenőriztem, tudniillik nagyon siettem.
Jó, nekem speciel volt egy fontos ügyem. A nyomdában aznap lett kész a „GURÁBLI, avagy Miki, én azt hittem, hogy te okosabb gyerek vagy!” című legújabb könyvem. Időre ott kellett lennem, hogy még az expediálás előtt, azon melegében kézbe foghassam. De azt nem hinném, hogy városszerte mindenki azért rohan mindig, ész nélkül, mert a nyomdában van dolga. Pláne, mert mielőbb kézbe akarja fogni az új könyvét!
Akkor meg hová sietnek az emberek olyan eszeveszetten, hogy már a mikulások is előzik saját magukat? Emlékeznek a kedves Krúdy-anekdotára?! A híresen későn, leginkább délben ébredő írónak egyszer reggel 8-ra kellett a bíróságra mennie. A házvezetőnő készségesen felrázta az ágyból, Krúdy nagy nehezen felöltözött és elindult. Az utca természetesen a reggeli csúcsforgalom képét mutatta. A sok sietős ember láttán az író őszinte csodálkozással felkiáltott: te jó isten, ezek mind a bíróságra mennek?!
Hová sietnek a mikulások? Bizonyosan észrevették, hogy minden évben előbb, vagyis korábban jönnek elő a raktárakból. Eleinte csak november végén, aztán közepén, legutóbb már november elején, az idén meg már október harmadik harmadában jelentek meg a boltokban. Szegény gyerekek, mire hozzájuk elér, már régen túl vannak minden meglepődésen, örömön. Gyanítom, már nem is nekik jön a Mikulás, hanem a kereskedelemnek. Persze, nincs különbül a karácsonnyal sem. Mire azon a bizonyos hópihés estén, azok a bizonyos angyalkák beszállnak vele a gyerekszobába, vagy nappaliba, a városi kölyök már azt is tudja, melyik áruházban hány forint a zselés szaloncukor és hol olcsóbb az ezüstfenyő. Azon már nem csodálkozom, hogy a kereskedők hathatós közreműködése nyomán a húsvéti nyúl is egyre jobban siet. Elvégre az a dolga, hogy szaladjon. De egy Mikulás ne siessen nekem! Ne előzze meg saját magát, mert még zavarba hozza e sorok íróját, aki lassan már nem is tudja, hogy melyik hónap hányadikán van a névnapja.

Szerepem egy Jancsó-filmben

Délelőtt 10 óra múlt 5 perccel, amikor megkínáltak egy filmszereppel. Az ember megjegyzi a sorsfordító dátumokat. A segédrendező hívott fel, hogy Miki bácsi személyesen kér: ekkorra, meg akkorra menjek ki Leányfalura, ahol forgat. Vigyem a harmonikámat is, mert szerep vár. Kicsit kérettem magam, mondván tiszta play back volt a harmonikás, nyáresti szereplés a tévé esztrád műsorában, de a segédrendező rám parancsolt, ne gatyázzak, kellek az új filmbe és kész. Nem sérthetem meg a Miki bácsit. Tényleg nem.
Adott napon, reggel 9-re kiautóztam Leányfalura. Sürgés-forgás, már ami egy filmforgatáson szokott lenni. Kérdezem Miki bácsit, hogy miről szól a film? Azt még nem lehet tudni, mondta. Mi lesz a címe? Talán az, hogy nekem lámpást adott a kezembe az úr Pesten, vagy valami ilyesmi. Eltűnődtem a címen. Őszintén szólva, bőven volt is rá időm, mert csak délután fél ötkor szólítottak: jön az én jelenetem. Nyolcan ültünk egy hosszú asztalnál. Ha jól emlékszem ott volt a neves koreográfus Novák tata, Hernádi Gyula bátyánk, a jeles újságíró Bodor Pál (Diurnus), mások is, és persze Miki bácsi. Én meg húztam Jancsó Miklós nótáját (lásd a szeptember 4-i blogot). Felvétel, csapó. Egymásután ötször. Ötször énekeltük el, ötször bejött a képbe egy fickó és szerepe szerint megkérdezte Miki bácsit: rendező úr, miért van feketében? Mert gyászolok. Kit? Még nem tudom. Na, ez volt a jelenet. Hát, így készül a film.
Innentől kezdve ahol csak megfordultam, és amikor csak lehetett, mintegy mellékesen elejtettem a célzott megjegyzést, hogy: éppen most csináltunk egy filmet a Jancsóval. Hadd irigyeljenek! Rohamosan nőtt a tekintélyem. Terjedt a hír: Miskolczi filmet csinált a Jancsóval. Eljött a bemutató napja. Éppen külföldön voltam, de sebaj, a Puskin mozi műsoron tartotta a filmet. Megvettem két teljes sort. Minden barátomat, boldog boldogtalant meghívtam. Mégis csak egy közös film a Jancsóval! Immár benne vagyok a filmtörténelemben.
A szükséges biztonsági előkészületeket is megtettem. Sötét napszemüveg, fülig lehúzható sísapka, sál az ál elé. Nehogy már a közönség felismerjen a film végén, mutogasson rám, autogramért zaklasson, esetleg hangosan ünnepeljen. Az ilyesmit ki nem állhatom. Hát, hogy rövidre fogjam, az ötször felvett jelenet egyszer sem volt benne a filmben. Kihagyták. A barátaim egy évig cikiztek.
Viszont a közönség köréből az ég világon senki nem ismert fel. És ez is valami.

Csináljunk veteránt!

Kiadta volt a főszerkesztő: ha törik, ha szakad, kerítsek elő egy veterán vöröskatonát. Rohamléptekkel közelgett a Tanácsköztársaság kikiáltásának (valahányadik) évfordulója. Akkoriban még éltek néhányan, akik végigharcolták az I. Világháborút, de ezt a várost fiatalok lakták, az ötvenéves férfiakat itt már bácsizták. Nekem meg minimum hatvanöt, de inkább heten éves veterán kellett. Volna.
Reménytelenül tébláboltam zsebemben a feladattal, amikor eszembe jutott, hogy a ruhagyár külső portáján szokott ülni egy nagybajuszú bácsi. Hátha! Meg is találtam, éppen délelőttös volt. Kérdezem, volt-e katona. Volt, Isonzónál lövészárokban feküdtek kéthétig, szemben a macskaevőkkel. Nem lesz jó, gondoltam, Isonzó az olaszfront. A szükség mégis visszavitt. Másnap éjszakás volt az öreg, egy üveg rizlinggel mentem és két koccintás után hajlandónak mutatkozott Galíciára emlékezni. Miért ne, végtére lehetett volna ott is.
Éppen kiittuk a hét decist (a hosszúnyakút, ahogy ő nevezte), amikor sikerült fogságba ejtetnem. De jaj, messze voltunk még a céltól. Harmadik este némi rábeszélés után már ott tartottunk, hogy beállt vöröskatonának. Be ám, az anyjuk úristenit jött indulatba az öreg, mert egy fekete címkés (ki emlékszik rá?) cseresznyepálinkás üveg láttán sejteni kezdte, hogy mire is megy itt a játék. Megegyeztünk, hogy nem is a Tanácsköztársaság vörös hadseregében harcolt, hanem egyenesen Bugyonnijnál. A jeles hadvezér nevét én súgtam, ő csak ismételte. Így volt ez, szóról szóra. Hú, micsoda csatákat vívtak azzal a Bugy, izé Bugyu, Bugyonnijjal!
Miután fölvilágosítottam, hogy ezért akár kitüntetést, sőt nyugdíjemelést is kaphat, meglódult a fantáziája. Alig győztem írni, hogy tizenhétben, mint vöröskatona megsebesült és korházba került. Nagyon? - kérdeztem tettetett részvéttel. Szerencsére csak a lábát lőtték át a fehérek, de ahogy ott fekszik a korházi ágyon, hát egyszer csak nyílik az ajtó, és az anyja szentségit, hát nem bejött Lenin elvtárs. Nem mondja!? De bizony, lendült bele az öreg (a micsodába is?), odajött az ágyamhoz és megkérdezte: na, hogy van, hogy van Vaszari bácsi, aztán elővett egy arany zsebórát és nekem adta. Éreztem, hogy a zsebóra már kicsit sok lesz, de ugyebár ha egyszer az ember kiereszti a szellemet (meg a pálinkát) a palackból!, nehéz azt visszagyömöszölni.
Másnap a főszerkesztő azonnal rákérdezett: na, és hol van a zsebóra? Csak azt válaszolhattam, amit Vaszari bácsi mondott, hogy tudniillik: elveszelődött.
Mint a Lenintől kapott arany zsebórák általában.

Dagadj, büszke magyar kebel!

Régen azért jobb volt. Jobb. A látvány megítélésében nem voltak fölösleges alternatívák, kérem szépen. Nem voltak késhegyre menő, soha el nem döntött, mert jobbára nem is eldönthető viták. Olyanok, amelyek megzavarják, sőt kikezdik az amúgy is törékeny társadalmi nyugalmat, amelyre pedig mindenkor szükség volt, van és lesz ebben a Trianon sújtotta kis hazában. Különösen manapság, amikor a nyugatról keletre, és onnan oda-vissza terjengő pénzügyi válság amúgy is megbontani látszik a nemzeti egységet, amikor tisztes családapáknak éppen elég gondot okoz, hogy mit csináljanak a millióikkal, kétségbe esve lesik, hogy esik az eső és a BUX, gyengül a forint. Ráadásul kényszer tömik a libákat is. Szóval van itt vitatkozni való doszt (vagyis elég), és akkor ránk szakad még az is, amiről mondandó vagyok.
Hogy egy klasszikus idézettel közelebb kerüljek a problémához, uraim szeretném határozottan kijelenti, hogy régen (nem is olyan régen) az, ami krumplilevesnek látszott, az esetek eldöntő többségében krumplileves is volt. Kérem szépen, még a legutolsó üzemi viszonylatban is. Voltak elcsudálkozások, méltatások, fölszisszenések, sóhajtások, óhajtások, néha sajnálkozások, de alapvetően, mondhatni világnézettől, vallási hovatartozástól, és jövedelmi kategóriától függetlenül, egységes volt a magyar. Nem úgy, mint manapság, amikor utcán, boltban, strandon, színházban, tévében, lépten-nyomon, kérem szépen munkaidőben, társaságban, esti ejtőzés közben valóságos és virtuális vitakörök alakulnak, eldöntendő, hogy: igazi-e?
A női keblekről van szó, akik (a köznyelvben manapság ugyebár már a KFT-k is akik) a legváratlanabb pillanatban és helyen támadnak az elbizonytalanodott férfiemberre. Elvonják a figyelmet közügyektől, közlekedési szabályoktól, munkától, családról, gyerekekről, műsorról, politikáról, stb. Túlzás nélkül állítható: a magyar férfitársadalom minden mást lenullázó problémája, hogy: Kriszta melle vajon igazi-e? Mert kinek volna, kérem szépen kedve nyálat csorgatva bámulni, hogy ne mondjam simogatni, akár csak teoretikusan is! egy zacskó szilikont.
A magyar férfilakosság körében rohamosan gerjedő tanácstalanságnak, akárha nemzeti érdekből is megálljt kell parancsolni. Javaslom, hogy még az idén rendezzünk ügydöntő népszavazást arról, hogy a szavazati jogú férfiak megnyugtatására és örömére a feltöltött, vagyis szilikon mellű hölgyek kötelesek magukat más hölgyektől jól látható módon megkülönböztetni. Mondjuk, viseljék mellüket az amúgy is mélyen dekoltált ruhájukon kívül.
A haverom igen szavazatát is garantálhatom.