Kinek a felesége

Senkinek nem voltam a felesége. Valakinek sem. Érdek nélküli kívülállóként futtatom hát az eszemet a feleségek státuszáról, mert tudom, hogy senki felségnek nem lehet könnyű. Hát még valakiének! Az utóbbi szót akár nagybetűvel is írhatnám. Hogy megkönnyítsem az áthallást.
A mai – de alighanem a minden eddig volt - magyar társadalom férfiközpontú. Gondoljunk csak az abszurd –né formulára. Ezúttal mégis a legfrissebb (szerintem szerencsétlen) kitörési kísérletre utalok, ahol a kereskedelmi televízió izgága műsorvezetője mezítelen altestét egy tiszteletre méltó tudós matróna takarja le - természetesen a nők egyenjogúsítása nevében. A magyar nő évtizedes (-százados) sorsa, hogy - néhány üdítő kivételtől eltekintve - valakinek a felesége legyen. És ebben a státuszában próbáljon meg közéletileg viselkedni: a férje mellé állni, netán eléje tolakodni, vagy mögé bújni, háttérből irányítani, esetleg ízlést tévesztő szerepekben tetszelegni. A Valaki feleségének etikájáról lennék mondandó. Mert, hogy erről honilag nem sokat tudunk. (A külföldi példák meg – Tito Jovánkája, Peron asszony, Hillary Clinton – túl messzire vinnének.)
Az átkosban – emlékszünk - az elvtársaknak kvázi nem is volt felesége. Családja se. Noha volt. Igazi bennfentesnek számított, aki tudta, hogy Valakinek van, és hogy hol parkol a neje. Ilyen jól értesült volt pl. a magyar televízió kiérdemesült, majd gyorsan konzervatív országgyűlési képviselővé avanzsált félvezetője, aki hetente és főleg hangosan közölte a szerkesztőségben, hogy: ha keresnek, a Kádár elvtársnőnél vagyok. Kádárné történetesen a tájékoztatási hivatalban üldögélt. Gondolom, elvégezte, amit rábíztak. Ma sem tudom, egy munkahely számára átok, vagy áldás volt-e, ha valamelyik országos, megyei, vagy akár csak városi főnök felesége náluk töltötte el a napi nyolc órás munkaidőt. Nem kizárva a lehetőséget, hogy tisztességesen dolgozott. De azt sem, hogy piti kis szereptévesztésekben elégült ki.
Megboldogult kollégám Ősz Feri története következik. Akkoriban éppen egy művelődésházba „deportálták”, mert újságíróként rosszul viselkedett. Pestre utaztak volna a művelődési osztály vezetőjével. A hivatali autó már kiállt a művház elé. Közelgett az indulás ideje, az osztályvezető késett. Feri felhívta telefonon a lakásán, hogy megkérdezze, hazaugorhatna-e a kocsival, mert otthon felejtette az igazolványait. A feleség vette fel a kagylót.
Feri: Csókolom beszélhetnék D. elvtárssal.
Feleség: Fürdik.
Feri: Pardon, köszönöm.
A beszélgetés még háromszor megismétlődött, szó szerint ugyanígy. D. elvtárs hosszan szeretett fürdeni. Végül az asszony unta meg a dolgot és rákérdezett:
Feleség: Miért keresi a férjemet, Feri?
Feri: Engedélyt szeretnék kérni tőle, hogy a kocsival hazaugorjak egy pillanatra, stb, stb.
Feleség: Oh, hát ahhoz nem kell a férjem, azt én is e n g e d é l y e z h e t e m. Menjen csak.
A feleség alighanem reggeli pongyolát viselt. De hogy zsinóros mellény nem volt rajta arra esküdni mernék.

Macsó ország lúzerei

Legjobb tudomásom szerint ez egy macsó ország. Ahol kedvelik a könnyedén magabiztos, zsebre tett kézzel is erőt sugárzó, energiától feszülő, erős akaratot mutató (hogy ne mondjam erőszakos) állampolgárokat. Ahol nem divat a siránkozás, tétovázás, gatyázás, ahol kemény következetes választ adunk a globalizmus, neoliberalizmus, multinacionalizmus képében felénk settenkedő imperialistáknak. Semmi bizonytalankodás, halogatás, egyeztetgetés, semmi kétely, semmi cicó – győzünk és kész.
Ehhez képest, jobb/más híján, nézegetem a tévé dalos vetélkedőit, amiből – az ott leadott szavazatokra utalok - azt a következtetést szűröm le, hogy a nézők viszont egyenesen kedvelik azokat, akik bár birtokolják a posszibilis győzteshez illő legjobb képességeket, mégis elesettnek, gyámoltalannak, siránkozásra, sőt sírásra hajlamosnak mutatják magukat. Más szavakkal: akik messzemenő bizonytalanságot, gyengeséget közvetítenek a néző népek irányába. Gondoljanak csak a múltkori sírdogáló teremőrre, vagy a jelenkori külker. levelező asszonyra, aki folytatólagosan és szívszorítóan lebegteti a lemondást, a visszavonulás, a meghátrálás bűnét. És!? Csak úgy dőltek/dőlnek hozzájuk a szavaztok.
Ebből azt a - nyilván téves - következtetést vonom le, hogy a csuklóból macsóktól eltekintve ez az ország (mondjuk a képernyőre bámulók kétharmada) bizony a lúzereknek szurkol. Velük van. Persze, óvakodom a jelek és jelenségek túlértékelésétől. (Tudják, hogy volt az, amikor a szemináriumon felállt valaki és bevallotta, hogy: elvtársak, én nem értek egyet magammal.)
Mégis szabadjon kérdenem a Kárpátok alatt: mi lesz akkor, ha ne adj Isten a kandidálók tömegesen megvilágosodnak és a szavazatok megszerzésének reményében eluralkodik itten, azaz ottan a lúzerség. Az a legkevesebb, hogy könnyen olyan dalokat hallunk majd, hogy: Csupa könny a szobám, meg Lehet könny nélkül sírni, meg Édesanyám ne sirass, meg Sír az őszi szél… Nem is folytatom, mert sírva fakadok. Csak kérdezem: hogy lesz itten akkor ebből egy erős, győztes, büszke, nyertes Magyarország? Amit mindannyian szenvedélyesen akarunk, miközben szorgalmatosan esemes szavazatokat küldözgetünk a magukat lúzernek láttató jelesek javára.
Kérem az illetékeseket, hogy öntsenek tiszta vizet a fejekbe és a mobiltelefonokba. Hozzanak törvényt, hogy minden nemileg érettnek nyilvánítható állampolgár azonnal vágja zsebre legalább a jobb kezét, amivel sms-ezni szokott, és maga is fakadjon inkább dalra.
Én még emlékszem egy alkalmas, jó mozgalmi nótára:
„Már tiéd az ország,
Bátran tekinthetsz most előre
Tervünkkel építjük sorsát.
Más lett a törvény más az ember,
Mások járnak az élen
Nagy sokaságunk, mint a tenger,
Mint csillag az égen.
Zúgjatok csak traktorok, szánts, arass te gép
Új élet hajnal fényére ébred e boldog nép.”
Úgy legyen! Vagy így.