Mátol szabad a pálesz!

Kedvelem a pálinkát. Képzelhetik, mekkora öröm töltött el midőn az akkor még csak leendő miniszterelnök úr oda nyilatkozott, hogy ha úgy fordul (ahogy a Jóisten is látja:fordult) hát, akkor minden magyar szabadon főzhet pálinkát. A hír már csak azért is faszcinált, mert az akkor még csak leendő miniszterelnök úr éppen a szívemhez közeli városban ígérte ezt, és éppen Bojana Radulovics házánál tett látogatása alkalmából. Bojana a világ legjobb női kézilabdása. Nota bene Subotica város szülötte, amint hogy magam is az vagyok. És itt csillog a ráadás: Bojánával együtt, vagyis mindketten – igaz más-más érdemek alapján - díszpolgárai vagyunk a szívemhez oly közel álló Fejér megyei városnak.
Dunaújváros, feledtetve setétre mázolt múltját, imigyen bekerült a legújabb kori magyar történelem aranykönyvébe. Másfelől meg, besorol az ugyancsak Fejér megyében elterülő Iváncsa község mögé. Tudják, ahol egy szép emlékű másik miniszterelnök úr, vélhetően egynehány fél pálesz után bejelentette, hogy a Malév repülőjáratain is ingyen utazhatnak a 65 éven felüli nyugdíjasok. Szegény al- és főtanácsadói, miniszterei stb. másnap alig tudták elmagyarázni a hirtelen boldog nyuggereknek, hogy azért ezt nem kell ám szó szerint érteni.
Szerencsére a szabad pálinkafőzés esetében ilyen magyarázkodásra nincs szükség. Kilencven keserves év után mátol szabad lett a magyar és a pálinkafőzés, oszt jó napot. Nincs kecmec: a zember otthon is főzhet pálinkát, ha elmúlt 18 éves, ha saját termésű, vagy vásárolt gyümölccsel rendelkezik, ha 100 liter köbtartalmú, uniós szabványnak megfelelő főző készüléke van (ára állítólag cca. 1 milla), és ha az engedélyezett max. 100 liter 43 fokost nem hozza kereskedelmi forgalomba, nem ajándékozza el, vagyis maga akarja meginni. Amit azért nem ajánlanék, mert ez napi 2,7 deci páleszt jelent.
Örömömet azonban némileg beárnyékolja, hogy a szabad pálinkafőzésben elveszett egyik kedvenc viccem aktualitása. Hát akkor most, utoljára:
János bácsinál fináncok kutakodnak és a padlás pókhálós szegletében találnak egy pálinkafőző készüléket. A bácsi magyarázza, hogy azt soha, de soha nem használta, ám a fináncok makacsul a készülékre mutogatnak: ím, itt a corpus delicti, az alkalmas készülék! Az öreg tiltakozik, hogy ez csupán a készülék, ám a főzés maga soha nem valósult meg. A fináncok hajlíthatatlanok, kiszabják a 20 ezer forintos helyszíni bírságot. János bácsi szívja a fogát, bemegy a tiszta szobába, kihozza és leszámolja a 20 ezeret. Hirtelen mozdulattal azonban egy másik húszezrest is a fináncok markába nyom.
- Még húsz – csodálkoznak a fináncok – ezt meg miért?
- Liliomtiprásért - mondja az öreg.
- Ne te ne, hát azt is elkövette kend?
- Nem. De a készülékem megvan hozzá.

Esmét fogyik a magyar

Fogyik a magyar – kacagtatták prepotens politikai ifjak egykor a fél országot. Jó húsz éve történt, hogy kiröhögték a nemzetféltő Fekete Gyulát (Isten nyugosztalja), aki menetrendszerűen borongott a születés-halálozás arányszám alakulásán. Ki gondolta volna akkor, hogy egy tanácsaival haknizó, mindenhez egyformán értő, kedves öregember a megoldást illetően majd Rákosi Mátyásnál köt ki? Kicsit szigorúbb is lesz, amennyiben Rákosi csak a 20-50 életév közötti férfiaktól, és a 20-45 közötti nőktől kért gyermektelenségi adót. A haza új bölcsének szerepében tetszelgő öregúr már nem cicózik: egységesen 20-60 között szedné az adópénzt. Az összeg eleddig ismeretlen. Egyébként, a rákosista adó a fizetés 4 százaléka volt. (Csak megemlítem, hátha ez után is érdeklődik valaki: Békekölcsönt az éves bér 8,3 százalékában illett jegyezni.)
Nem mintha bölcsebb lennék a régi haza új bölcsénél, de van egy eredetibb javaslatom. Mélyen gondolkodjunk el azon, hogy újabban a celeb hölgyek körében milyen divat lett a gyermekvállalás! Vajon miért? Nyilván mert nagyon szeretik a gyerekeket. Meg hát az ezzel járó örömöket is, amelyek közül véletlenül sem felejteném ki a címlapra kerülés lehetőségét, továbbá az egész processzus, média általi követésének felbecsülhetetlen pr-hasznát.
Már most, ha minden áldott állapotra vágyó, majd egy sikeres aktus következtében beleeső és végül életet adó magyar anya akkora nyilvánosságot kapna, mint egy gyönge közepesre értékelt celeb, (esetleg celebfeleség), szavamra menten megoldódna a honi népszaporulat. Nem kellene új adónemen gondolkodni, a nép önként adózna, venné a bulvár újságokat, hogy le ne késse a szenzációs hírt, miszerint: Gipsz Jakabné háztartásbeli, jászkarafaszajenői lakos, teherbeesése óta először hányt.
A továbbiakban pedig megtudnánk róla, és minden leendő magyar anyáról, hogy:
Két gyereket szeretne
Dolgoznak az ügyön
Nem akarják elkiabálni, de
Megmozdult a kicsi
Péter (a férj) apás szülést akar
Nem akar
Mégis akar
A nagymama aggódik
A sajtót nem engedik a szülőszobába
A sajtó mégis bemegy
A boldog apa elájult a folyosón
Intenzívre vitték
Hazavitték a gyereket
Fényképezik a szobáját
Fényképezik a nagymamáját
Orvoshoz vitték, mert nincs széklete
Elindult a széklete
Már sétálnak a babakocsival
A mama szoptat
A mama nem szoptat
Vissza akarja szerezni a súlyát
Nem tudja visszaszerezni
Válságban van
stb, stb, stb.

Képzeljék el, ekkora nyilvánosság micsoda szülési kedvet generálna Jászkarafaszajenőn, hogy az adott kistérségről már ne is beszéljünk. És nem kell hozzá más csak néhány bulvár címlap. Az egyéb hajlandóság pedig megvan.
Legalábbis úgy emlékszem.

Já dumaju sto

Megfigyelték, hogy majd’ minden hivatásos megszólaló, sőt szószóló, úgy kezdi a riporteri kérdésre adandó választ, hogy ő úgy gondolja?
Nahát, én meg úgy gondolom, hogy az így kezdődő mondatok után többnyire biztosak lehetünk abban, hogy az illető nem azt gondolja, amit mond. Hanem éppen ellenkezőleg, tudatosan, vagy ösztönösen - az átkosbelieket, sőt az egykori nagy szovjet példaképeket, másolja, akik szintén szerettek időt nyerni a válasz előtt. Következésképpen minden mondat elejére oda biggyesztették, hogy: já dumaju sto, aztán végül ritkán lett úgy, ahogy gondolták. Néha szerencsére, néha meg sajnos.
Egyetlen markáns kivételre emlékszem a múltból. Talán mert már akkoriban is gyanúsan más volt, mint a többi. Grósz Károly (ki emlékszik e névre?) az én úgy gondolom helyett rendszerint azzal indította a mondatot, hogy: meggyőződésem. Más kérdés, hogy a meggyőződése általában nem jött be. Bár!
Az ánti időkben nagy divat volt a kitárgyalás meg a lerendezés is. Az elvtársak mindent kitárgyaltak, lerendeztek azután pedig gondosan levittek a dolgozók közé. Hogy erről mit, sőt miket gondoltak a dolgozók (oni dumajet sto) annak részletezése nem tartozik eme, máskülönben nagy ívű tanulmány témájához. Nem így a leülés!
Újkori nyilatkozók ugyanis egyre gyakrabban ígérték és ígérik, hogy senkinek ne legyen kételye, mert majd minden érdekelttel leülnek (tudniillik megtárgyalni azt, ami az érdekeltekre is tartozik). A távoli történelemből magammal hurcolt naiv jóindulattal el is hiszem, sőt ja dumaju sto mindez igaz, és csak remélni tudom, hogy azt sok-sok leülést, majd beszámítják.

A későbbi ítéletbe.

Pikáns adalék a díszpolgár Gömböshöz

Nagyon mással foglalkozom mostanában. Ezért is észleltem riadtan, hogy Úristen, megy az idő és április óta nem írtam postot saját blogomba. Ez könnyelműség, vagy árulás, mert olvasóim azóta is rá- rákattintanak. Gondolom csalódással, vagy örömmel(?) veszik tudomásul, hogy – semmi.
Csak ne nagyon örüljenek!
Gömbös Gyula orosházi díszpolgársága eszembe juttatta, hogy a máskülönben kétes multú kegyelmes úr máshol is szívesen vállalt díszpolgárságot. Nos, ha minden egyébtől eltekintünk (de megtehetjük-e?!) ott speciel megérdemelte.
++++
Történt, hogy 1932. október 17-én Gömbös miniszterelnök Ankara felé utaztában kénytelen volt átvonatozni a futóhomokba ájult, a Trianonban pedig határállomási rangot szerzett Kelebián. (Akkoriban őkegyelmessége persze még nem tudhatta, hogy én majd 1945-től 1953-ig ebben a faluban fogom eltölteni gyermekéveimet, ötven évvel később meg kedvtelésből helytörténetírónak állok.) Szóval Gömbös Gyula miniszterelnök elvonatozott, a furfangos helybéliek meg kiokoskodták, hogy biz’isten ez majd hazafelé is erre jön. Úgy is lett, mégpedig egészen pontosan 1932. október 28-án délidőben. A helyi plébános, bizonyos Koczkás József formás kis köszöntőt fabrikált, amelyet a Sztipicsről időben Szabadosra magyarosító helyi iskolaigazgató-tanító Ica nevű leánya mondott el a pályaudvaron. Idéznék az elhangzott beszélyből, amelyet a kegyelmes miniszterelnök kegyeskedett a vonatablakból meghallgatni. „Kelebia nagyközség és határállomás népe mély megilletődöttséggel gyűlt össze nagyméltóságú miniszterelnök úr fogadására. Magyar szívünk úgy érzi, mintha nagyméltóságodban Mikes Kelemen, a fejedelem íródeákja kelt volna új életre, hogy levelet hozzon nekünk tőle. És kérdezzük is kíváncsian, mit üzent II. Rákóczi Ferenc a maradék magyarok csonka országának…”
Ma már tudjuk, hogy a huncut helybeliek nem kérdezni, inkább kérni akartak Gömböstől. Egy 7,5 kilométer hosszú makadám utat, ami rákötné a községet a nemrég elkészült Szeged-Baja főútra, (mely utóbbit nem mellesleg Horthy Miklós transzverzális útnak neveztek). Gömbös kiszólt az ablakon: „Meg fogom vizsgálni és ha a kérés valóban jogos, teljesíteni fogom.” Három nap múltán megérkezett az értesítés: a község 120 ezer állami pengőt kapott útépítésre. 1934 nyarán pedig a községi képviselő testület jóváhagyta az indítványt miszerint: „előterjesztjük, hogy községünk első díszpolgárává nagyméltóságú vitéz jákfai Gömbös Gyula magyar királyi miniszterelnök urat válasszuk meg.” Egyúttal felkérték őméltóságát, hogy „ezen - a község közönségének egyetemes érzelmét kifejező - megválasztást elfogadni kegyeskedjék”.
Mit is mondjak: Kegyeskedett, megválasztották. De erre ma már senki sem emlékszik.
Talán, jobb is.