Formálódó nemzeti egység - a postán

Amilyen mértékben omlik a barakk, a politikusok (jobbról is, balról is) egyre sűrűbben mondják, hogy mindenkinek vállalni kell a felelősséget. Szorgalmasan (szét)osztják, hisz a költő is megírta, hogy bűnösök vagyunk mi mindannyian, akár a többi nép, s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és miképp. Javaslom is, hogy mindenki sietve vigye a maga balhéját, amíg még válogathatunk a bűnök között. Szíves engedelmükkel én a Magyar Postáért vállalnám a felelősséget. Közelebbről a pesti, és a budai postahivatalok működéséért. Mely utóbbi szó a gyakorlatban működési zavarként értelmezendő.
Nem is tagadom, előidézője vagyok a Magyar Posta működési zavarainak, amennyiben magamról megfeledkezve, olykor még szoktam levelezni. Egészen pontosan nem én, hanem velem leveleznek különböző hivatalok méghozzá úgynevezett (ha valóban így nevezik) könyvelt küldemény, hivatalos irat, vagy ajánlott levél formájában.
Már pedig ezen ajánlott levelek (stb.-k) évtizedek óta megoldhatatlan problémát okoznak a Magyar (egykor még királyi) Postának. Az ilyen küldeményt ugyanis aláírás ellenébe kellene átadni a címzettnek. Nos, az utóbbi harminc évben nálam ez sohasem sikeredett. Helyette értesítést dobnak a lépcsőházi leveles ládába, miszerint ennyi-annyi napon belül, ilyen-olyan hivatalos órán fáradjak be az illetékes postahivatalba. Mert úgy kell az ilyennek, akivel hivatalok leveleznek. Biztosan adóhátraléka van, vagy nem fizeti a gyerektartást.
Eleinte csak arra gondoltam, hogy a postás bácsi (néni, fiú, leány) azért büntet, mert a harmadik emeleten lakom. Lift nincs. Az csak minimum négyemeletes házaknak járt egykoron. És különben is hátha nem vagyok otthon, a kapucsengő használatára pedig nem lettek felokosítva. (Hogy én arra is emlékszem, amikor a lépcsőházban még nem voltak leveles ládák, hanem minden levelet a lakásajtóig hozták, nos ez legyen az én bajom.)
Kizárólag a postai kézbesítés könnyítése érdekében kertes házba költöztem, néhány éve pedig a szokottnál is többet tartózkodom otthon, mondván hátha jön a postás és hoz valami hivatalos levelet. És hoz. És változatlanul bedobja kertkapun lévő ládába. Az értesítést. Hogy menjek a – postahivatalba!
Ahol délután (netán szombaton) tizenegyediknek beállok a sorba; ahol a külsejéből ítélve rosszul fizetett, frusztrált női alkalmazott látható rémülettel a szemében átveszi tőlem az értesítést, majd hosszú, izgatott, reménytelen keresésbe kezd a különböző fiókok és ládikák között. Én meg állok az ablak előtt, mögöttem ugyanezt teszik újabb tízek. És alighanem ugyanarra gondolunk mindahányan.
Formálódik a nemzeti egység!

Cédula egy focicsapat sírjára

Némi vívódás után döntöttem, mégsem mondok le arról, hogy virág helyett virtuális cédulát tegyek a Dunaújvárosi Dunaferr, azelőtt Kohász, Vasas, még előtte Sztálin Vasmű Építője nevű futballcsapat sírjára.

Olvasom, hogy hosszabb agonizálás után jobblétre szenderült a minőségi sportot képviselő dunaújvárosi futballcsapat. Szélnek eresztették a Dunaferr játékosait. A minőségi jelzővel persze érdemes csínján bánni. Mégis, mára már távoli, boldog időnek tűnik, amikor Csepecz Feri, Andriska Vili, vagy Fűr Laci vasárnapi játékáról vitatkoztunk a Vasmű úton. És nem másról.

Ezer, személyes emlék köt a csapathoz. Köztük a legszomorúbb, hogy édesapámat, a leglelkesebb, törzs szurkolók egyikét, éppen a központi sporttelepre menet érte a halál. Emléke előtt tisztelegve, a legközelebbi hazai meccsen egy percig állt a játék, és némán állt a közönség is. Sírjához (az edzést megszakítva) virágot hoztak az akkori fiúk. Hol vannak már ők is!? És mostantól már utódok sincsenek, csapat sincs.

Amint Sztálinváros/Dunaújvárosban annyi minden, a minőséginek nevezett futball is erőből, erőltetve jött létre. Először 1952. február 6-án lépett pályára a Sztálin Vasmű Építője nevű, többnyire NB.I.-es játékosokból verbuvált csapat. (Lennert, Bagoly, Nagy II, Kapitány, Ladányi, Bosánszky, Hegedűs, Fejes, Szigeti, Krasznai, Vad.) Az innen-onnan idecsábított fiúk könnyedén, 10:2-re győztek a Nemzeti Bank másodosztályú együttese ellen Az első hazai mérkőzésre április 5-én került sor. Akkorra készült el a mindössze 5 évre engedélyezett ideiglenes pálya, a későbbi központi sporttelep, ahol ma üresen árválkodik egy félig kész, milliárd forintokat is eltemető stadion. Az első vendég Budapesti Szikra Gázművek csapatát is alaposan elverték a hazaiak. Hamarvást fel is jutottak az NB. I.-be. Ekkor kellett eldöntenie a sok Sztálinvárosba terelt, önként, vagy véletlenül ide keveredett futballrajongónak, hogy marad-e régi csapatánál, amelyet akkoriban Honvédnak, Kinizsinek, esetleg Bástyának hívtak, vagy klubot vált és egyszer csak elordítja magát a lelátón, hogy Hajrá Építők. Más szóval: érzelmileg azonosul-e a helyi csapattal, tehát sztálinvárosi lesz-e ő maga is.

Most már mindegy, hogy’ hívták egykor a várost és focicsapatát. Lényeg: a most temetett labdarúgás rövid, 57 éves élte alatt jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy egy vitatható politikai akarat nyomán született építkezésből, végül szociológiai értelemben is város, lakható és szerethető város lett.

Búcsúzni kell hát a múlt idők focijától. Szevasztok, régi barátok!

Ízléstelenül boldogok

(Kár, hogy az alábbi írás is tele lesz körülményes, képmutató mentegetőzéssel és elhallgatással. De!)
Nincs mese, meg kell szokni, hogy a magyar celebek (színésznőcskék, dalnokocskák, piti politizálók, műsorvezetőcskék, fitnesz edzőék stb.) minden, sajtóban pertraktált családi (mű)balhé ellenére émelyítően boldogok. Egészen pontosan: újra boldogok. Azok után is, hogy elhagyták korábbi családjukat, régi férjüket, feleségüket, régi gyermekeiket. De olyan nagyon boldogok ám, hogy úton, útfélen (le)nyilatkozzák, lefényképeztetik a boldogságukat. Álompárok. Párjai, többnyire más asszony régi férjének, más férj régi feleségének, új férjek, új feleségek, legkivált pedig új gyerek(ek) új apukái. Mélyen feledve és feledtetve a régieket.
Nem vagyok farizeus. Tudom: ma minden második házasság válással, vagy tartós különéléssel végződik. Az általános iskolában majd’ minden második tanuló elvált szülők gyereke, vagy másként hívják az apukáját, mint őt magát. Azt is tudom, hogy mindenkinek joga van újra kezdeni az életét. Új kapcsolatában joga van új gyermeket nemzeni és velük boldognak lenni. Csak és kizárólag abban nem vagyok biztos, hogy ezt az újat ízléses-e úgy előadni, hogy abba „belehaljon” a régi. A régi gyerek. Aki elől - egy ilyen esetről pontos információim vannak – anyukája rendszeresen dugdossa a napi bulvárt, és akit időnként rémülten ráncigál el a képernyők elől. Ne lássa már, hogy a régi apukája, akit egyébként hónapok óta nem látott élőben, mennyire boldog új párjával és új gyerekével a tévében.
Nem a boldogsággal van bajom, hanem az ízléssel. Mely utóbbinak máskülönben is hadat üzentek a fent meg nem nevezettek. Egyszerűen nem elegáns meghitt családi pillanatokhoz meghívni (kirendelni, kikönyörögni) a tévéseket. Az új boldogság ritkán kameraképes! Akkor sem, ha a pertraktált esemény esetleg reklámot, nézőket, új szerződést, később majd szavazatokat generál. Azokról a bornírt nyilatkozatokról már nem is szólva, amelyekből el kellene hinnem, hogy a régi anyós jobban szereti a volt veje új feleségét, mint a saját lányát, avagy a régi gyerek szívesebben van az apja új feleségével, mint a saját édesanyjával. Már ha egyáltalán valaha szóba kerül, hogy az új gyerek körüli émelyítő boldogság mögött, valahol van ám egy lényegesen kevésbé boldog régi gyerek is.
Egyébként pedig, az új gyerekből sajnos elég hamar régi lesz.

Jancsi, a régész

„Behívtam a stúdióba egy urat, aki maga is régész lévén elmesélte, hogy hosszú évek óta ismeri Romant, ma is közös projektjeik vannak, tudja róla, hogy mindig is ellenzéki volt stb. Na, egy óra múltán kiderült, hogy az igazi Petre Roman vízmérnök és a mi emberünknek semmi köze hozzá”. A február 12-én megjelent 168 Órában írja ezt Aczél Endre, aki az 1989-es romániai forradalomról, és annak MTV-beli „egyenes” közvetítéséről emlékezik. Én meg a képernyőn akkor megjelent magyar régészre emlékszem, akit 1989-es „tanúságtételénél” is korábbi cimborámnak mondhatok. Jancsi (vezetékneve maradjon homályban) fűzfa korunkban a dunaújvárosi múzeum régésze volt. Egy napon, zsebében egy mélyen szakszerű cikkel, beállított a szerkesztőségbe. Az írás, tudományosan, de közérthetően bizonyította, hogy az óvárosi Táltos utca neve (nyilván évszázadok óta) a pentelei fennsíkon sátrat vert pogány magyar honfoglaló ősök emlékét őrzi. Egészen biztos, hogy a mai utca helyén állt a helyi táltos sátra.
Az identitását kereső, történelmi beágyazottságát minden áron bizonyítani kívánó Dunaújvárosban egy ilyen tudományos cikk valóságos tanúságtétel volt. Közöltük is, boldogan. Jancsi meg felvette érte az akkoriban is kevésnek mondható honoráriumot. Büszkék voltunk a mi tanult régészünkre és magunkra, akik, ím újra jelét adtuk az elkötelezett lokálpatriotizmusnak. Egészen másnapig.
Másnap délelőtt ugyanis bejött a szerkesztőségbe Csavajda Gyuri bácsi, az óvárosi tanácskirendeltség vezetője, ős dunapentelei lakos. A maga közvetlen modorában rám kérdezett: milyen marhaságokat írtok már megint, Miskolczikám? Őszintén szólva csak a „megint” gyakorítás bántott. Gyuri bácsi leült, megivott egy kis Hubit (akkoriban a Hubertus divatozott a szerkesztőségben) és elmesélte a Táltos utca nevének valós történetét. Az meg úgy volt, hogy 1945 után Dunapentelén (másutt is) megváltoztatták az utcaneveket. Lett Vörös Hadsereg útja, Felszabadulás utca, talán még Rákosi Mátyás is. Végére értek már az akkoriban adható, divatos neveknek, amikor a hajdani Gömbös Gyula utcának még nem jutott új. Gyuri bácsi (akkor persze még nem volt bácsi) forradalmi hevülettel, a korábbi névadót megalázandó javasolta, hogy: ezt meg nevezzük el a lovamról! A falu koalíciós grémiuma rábólintott. Csavajda Gyuri szegényparaszt gebéjét pedig Táltosnak hívták.
Na, ezért gyanakszom én a dús fantáziájú régészekre. Akkor is ha Petre Román első szabadon választott román miniszterelnököt vélik ismerni. Kivált pedig, hogy a kiállított és ezrek által megcsodált, majd egy ostoba tini lány által mostanában összetaposott, vértesszőlősi előember csontjairól is kiderült: csupán hitvány múzeumi másolatok.
Szerencsére.

Fut velünk egy rossz vonat

Nincs vigasztalanabb sors, mint (személy) vonattal utazni Magyarországon. És még csak nem is az un. gördülő sztrájkra gondolok, és nem arra, hogy mennyire hiteltelen egy teltkarcsúvá testesedett szakszervezeti vezető. Egy próféta nekem legyen aszkétikusan sovány (vö. hizlaljátok meg a prófétákat és senki sem fog nekik hinni)!
Az összefirkált, -pingált, mocskos, kosztol ragadós fülkében két ismeretlen úrral ülök és persze, hogy beszédbe elegyedünk. Eleinte az erdész (vadász?) ruhában utazó ötvesen férfi tűnik beszédesebbnek. Süteménnyel is kínál, ha már így összehozott minket a sors. Cserébe – nyilván csak, hogy tovább szőhesse a beszélgetés fonalát - megkérdezi, hogy mivel keresem a kenyerem. Az egyszerűség kedvéért mondom, hogy újságíró vagyok. Szép szakma, bólint az erdész, majd kinéz az ablakon és nagy életbölcsességről téve tanúságot hozzáteszi: kell hozzá bizonyos felszínesség.
Irigylésre méltó, megfontolt, boldog embernek látszik. Na persze, az erdő békéje, gondolom. Aztán még egy süteményt kínál és mesélni kezd, hogy: lopják az erdőt, a média tehetne valamit, mert a főnökei tehetetlenek, a rendőrség is az, a főerdész korrupt, zsebre dolgozik, alig várja, hogy a felesége vegyesboltot nyisson a faluban, és úgy otthagyja az erdőt, hogy ihaj.
A másik úr, aki vasutas egyenruhában, ennél fogva feltehetően ingyen utazik, csatlakozik a beszélgetéshez. Mondandóját a következőkben foglalhatom össze: föl kellene robbantani a vasutat, úgy rohadt az egész, ahogy van, nézzek szét, hogy néz ki ez a vagon, figyeljem majd meg a jegyvizsgálót (kalauz), milyen toprongyos, nincs bér, nincs természetbeni juttatás, nincs semmi, mindenki hülye, aki vasutas lesz, ő már régen köp az egészre. Jól értem: arra az állami cégre köp, amelynek szolgálatában áll, amelynek a kenyerét eszi.
Azért ez jelent valamit. Elgondolom, hogy valamikor, a szervezettség, a rend, a biztos (nyugdíjas) jövő és főleg a társadalmi felemelkedés, a polgárosodás első lépcsője volt a MÁV. A mai un. társadalmi elit tagjainak felmenői között szinte bizonyosan volt egy-egy vasúti váltóőr, jegykezelő, fékező, bakter, mozdonyvezető, netán állomásfőnök. Következésképpen sokkal, sokkal többet köszönhetünk a Magyar Államvasutaknak, mint a zavaros menetrendet, a mostanra lompos, lezüllött szervezetet, a mocskos, lepukkadt vagonokat, amelyekben elzötyögünk Ceglédbercelig. Vigyázni kéne a vasútra. Is! De nem, mi módszeresen tönkre teszünk mindent.
Nálunk a Vacsoracsata a legnézettebb tv-műsor.

A lecsavart légcsavar

A mögöttünk hagyott életévek egyik következménye, hogy az embernek mindenről eszébe jut valami. (Bár csak ez lenne a legsúlyosabb!) Ennyi bevezetés alighanem elég is ahhoz, hogy a bajai repülőtérről minap ellopott Cessna típusú kis repülőgépről eszembe jusson, hogy mi jutott eszembe 1987 májusának végén. Nos, arra gondoltam akkoriban, hogy a hajdan sűrűn daloltakkal ellentétben a béketábor nem legyőzhetetlen. (vö. A béketábor legyőzhetetlen, a béke útja biztos út, ha összetartunk rendületlen stb.) Történt ugyanis május 28-án (1987), hogy egy bizonyos Matias Rust nevű német tinédzser Cessna típusú repülőgépével betört a Szovjetunió légterébe, és ami ennél is több, a kitüntetésekkel dúsan feldekorált légvédelmi tábornokok háta mögött vidáman leszállt a moszkvai Vörös téren. A rendőrök meg azt hitték, hogy filmet forgatnak. Na, innentől kezdtem én gyanítani, hogy valami nagy baj van a híres béketáborral. Addig ugyanis úgy tudtam, hogy kizárólag kifelé irányuló illegális légi forgalom létezik.

Ez utóbbiak közül egynek a történetét ismertetném. A hetvenes években lehetett, midőn a Magyar Honvédelmi Szövetség (MHSZ) kisapostagi repülőteréről egy, a honvédelemre gondosan kiképzett ifjú, a kiképzésekre használatos motoros sportrepülőgép illegális igénybevételével egy napfényes hajnalon kirepült a béketáborból. Hej, lett is nagy ribillió, azonnal megduplázták a politikai foglalkozásokra fordított időt MHSZ-szerte, vizsgálat vizsgálatot követett, ellenőrzés ellenőrzést. Felelőst nem találtak, viszont az osztrák hatóságok gálánsan visszaadták a gépet. Az MHSZ-ben meg határozat született, hogy sportrepülőgép ezentúl nem maradhat őrizetlenül. Még éjszakára sem. Már-már őrszolgálatot szerveztek hozzá, amikor valakinek jobb, olcsóbb és főleg biztonságosabb megoldás jutott eszébe.(Mert hátha az őrállók is elrepülnének egy hajnalon.) Inkább elrendelték, hogy a repülőtér parancsnoka minden este saját kezűleg srófolja le a gép orráról a légcsavart és vigye be a dunaújvárosi városi rendőrkapitányságra, ahol az ügyeletes tiszttől átvételi elismervényt kap róla. Reggelre kelve viszont a derék, jó Jávor Géza reptér parancsnok adott átvételi elismervényt, aztán bili kék szolgálati dzsipjével már száguldhatott is Kisapostag irányába, ahol a hon légi védelemére kiképzendő fiatalok epedve várták az érkező légcsavart. És ez így ment, minden este és minden reggel. Többé nem is hagyta el senki illegálisan a béketábort.

Azzal a repülőgéppel!

Csókpuszi vagyunk

Marhára szeretjük egymást, mi magyarok. Mondhatni, csókpuszi vagyunk mindannyian. Ez abból is látható, hogy úton útfélen csókolózunk. Úgy terjed a szokás, mint az influenza (amely utóbbit csak-csak kiküzdött magának a média, addig-addig riogatott vele, amíg végre ideért és az ünnepélyes alkalomra kisminkelt doktornő megjelenhetett a képernyőkön, amint fonendoszkóppal hallgatózik egy bácsi háta mögött, miközben a kommunikációs ipari dolgozó élvezettel kommentálja a jelenetet, miszerint már heti negyven százalékkal több. Másként szólva legalább egy hétre való un. vezető híre van a híradóknak és a bulvárnak).
De, vissza a csókokhoz! Az utóbbi napokban részt vettem néhány rendezvényen, ahol – más kisebb jelentőségű eseményen kívül – az volt a fő attrakció, hogy a folyosókat elborították a folyton összecsókolózok. Nem nők! És nem a nőket! Férfiemberek, csókolgatják egymást üdvözlés gyanánt (helyett). Olyanok is (egymást), akikről biztosan tudom: nemcsak hogy nem szeretik, de kimondottan rühellik is egymás közelségét. A jelenség precízebb értékelése végett haza is szaladtam a Károli Bibliáért, hogy jól emlékszem-e: „A ki pedig őt elárulja vala, jelt ada nekik mondván: a kit én majd megcsókolok, ő az fogjátok meg őt. És mindjárt Jézushoz lépvén monda: Üdvözlégy Mester, és megcsókolá őt”(Máté 26. 48-49.). A többit tudjuk.
Konzultánsaim szerint a férfiak közötti csókolózás nem egyéb, mint régi szláv (közelebbről orosz/szovjet) szokás. Lásd még a jeles, plakát-karriert is megért Brezsnyev nyelvese Honeckerrel, akárkivel, bárkivel, akit éppen elárula vala.
Más szakértők a férfinem elnőiesedésének pregnáns jeleként tekintenek a puszilkodásra, minthogy a nők évszázadok (ezredek) óta hajlandók legutáltabb vetélytársaikat is puszival üdvözölni.
Szkeptikusok szerint a régen volt és a tiszta szándékról biztosító (lásd, nincs nálam fegyver) férfias kézfogás mellé manapság lépten-nyomon kijáró csók, merő képmutatás és kiváló alkalom arra, hogy a puszilkodók kést döfjenek egymás hátába. Amire az általam megfigyelt folyosókon eleddig nem volt példa, de még nincs vége a nótának.
Csak a filmfesztivál zárult nagy sikerrel.

Kisfröccs a NATO-ban

Megtörténhet, hogy az ember gyanútlanul autózik Szekszárd felé és összeütközik az eu-szkepticizmussal. Ha ez hihetetlen lenne, némi kerülővel is közelíthetek a mondandóhoz.
A hatos számú főút százas kilométertáblájánál mindig rátenyerelek a dudára. Csak azért (is), hogy a kocsiban ülők megkérdezzék: ezt meg miért? Történelmi oka van annak. Azon kevesek egyike vagyok, akik még emlékeznek arra, hogy a százas kilométer- (akkoriban még) kőnél találkozott Rajk László a parasztgúnyába bújt Rankovics jugoszláv belügyminiszterrel, és pontosan itten árulta a hazát Tito láncos kutyáinak. Legalábbis a Rajk-per vádirata szerint. Arról a vádiratról van szó, amelynek összeeszkábálása annyi, de annyi álmatlan éjszakát okozott szegény Rákosi elvtársnak.
Erre általában már nem emlékszik senki. Bennem, mint a déli határszélen felnövő gyerekben is alighanem csak azért maradt meg, mert láttam, hogy akkoriban az udvarunkon álló szalmakazlat a határőrök, direkt erre célra kifejlesztett hosszú vaspálcákkal szurkálták. Nem jártak jobban a szénaboglyák sem. Mert lehet, hogy éppen oda bujt el a hazafelé igyekvő Rankovics. És képzelje el az autóban velem utazó hallgatóság, valamint az olvasó, hogy meg is találták egy szalmát fuvarozó parasztszekér aljában. Persze nem a mi falunkban.
Ha többen ülnek egy autóban biztosan meg kell állni valamelyik útszéli csárdánál. És ha már, akkor valaki biztosan rendel egy kisfröccsöt is. Kivált, ha érdeklődő külföldi (német) lévén, éppen az imént meséltem el neki a szódavíz és a bor keverési arányaiban rejlő hungaricum mibenlétét. Nevezetesen, hogy mi különbség van a kisfröccs, a nagyfröccs, a hosszúlépés és a házmester között. Rövid előadásomban természetesen kitértem a viceházmester lényegére is.
A frissen tanultakat illusztrálandó, kértem a vendégnek egy kisfröccsöt. És most kanyarodnék vissza a hatos út mentén felbukkanó eu-szkepticizmusra. A Wirt (kocsmáros) ugyanis sunyi vigyorral az arcán hozott egy deci bort és egy másik pohár alján cirka egy deci szódát. Hogy is mondjam stílusosan: égtem, mint a Reichstag. Kérdésemre aztán elmagyarázta, hogy a rádióban hallotta, miszerint a NATO (azt hamar tisztáztuk, hogy az Európai Unióról van szó), szóval hogy az unió betiltja a fröccsöt. A bornak és a víznek, a vendég háta mögött való keverése ugyanis nem eu-szabatos. (Noch dazu, immár a rövid italokat is naponta kell standolni!)
Tanulság: mert nem tudni, hogy kik, mit „vesznek le” belőle, nagyon vigyázzunk, hogy kik és miket beszélnek össze-vissza a rádióban.
Különös tekintettel a hatos úton közlekedők érdekeire.