Delegácija

Soha meg nem fejtem, hogy a „Delegácija”, miért bizonyult varázsigének az egykori Szovjetunióban. Gondolom sokakat már nem is nagyon érdekel ez a rejtély. De! Mint jelenség mégis csak hozzátartozik a XX. század apró, értelmezhetetlen részleteihez.
A Delegácija fétiséhez tapadó sok-sok anekdota közül kétségkívül a legjobb (a korán elhunyt) Árkus Jóskáé, akit valamely nyári cári kastély megtekintése közben vett elő a szükség. A tolmácsnő azonnal kísérni kezdte az árnyékszék felé, miközben a fontos intézmény előtt hosszú sorban várakozóknak szünet nélkül magyarázta: Delegácija, Delegácija, Delegácija. Nem is volt szava senkinek az így megszerzett előny ellen. Jaj de a célnál minden fülke foglaltnak bizonyult. (Hiszen ezért állt hosszú sor előttük.) A tolmácsnő nem tétovázott, erőteljesen megkopogtatta az egyik deszkaajtót és beszólt: Delegácija. És a fegyelmezett állampolgár azonnal abbahagyta a tevékenységet, készségesen átadta helyét a magyarul guggolósnak nevezett fülkében.
Hogy hirtelen nagyot ugorjunk, a Lenin mauzóleum előtt is külön sor illette meg a Delegáciját, sőt Delegácijákat. Ez a sor néha hosszabb volt, mint a hétköznapi állampolgároké, de sebaj, oda kellett állni.
Tanulékony nép a magyar. Emlékszem az esetre, amikor a már lebontott Budai Skála egy napon a szokásos 10 óra helyett már reggel 8 órakor kinyitott egy nagy létszámú Komszomol Delegácija miatt. 8-tól 10-ig csak ők vásárolhattak.
Na, egyszer én is voltam Delegácija, valahol messze a nyugat-szibériai Mezsdurecsenszkben. Ahol, mint a komszomolistákat a Skálában, reggel 10 órakor mind a tizenhetünket betereltek egy kétemeletes áruházba és a máskülönben 10 órakor nyitó ajtókra pedig kiírták, hogy: magyar Delegácija látogatása miatt az áruház csak 12-kor nyit.
Miután 400 kilométeres körzetben ez az egyetlen áruház ontotta az árut a közismert árubőségtől szenvedő orosz népre, és volt, aki már előző este elindult, hogy a reggeli nyitásra ide érjen és vehessen magának egy usánkát, elképzelhető, hogy 10 óra 10 perckor már százak álltak a zárt ajtó előtt. Nekünk pedig (az udvariasság úgy diktálta) az előirányzott 12 óráig lézengeni kellett a pultok között. 12 előtt öt perccel a kirakaton át kinéztem, és nem láttam a tömeg végét. Biztos voltam benne, hogy leköpnek, megrugdosnak bennünket, ha kitesszük innen a lábunkat. De legalább elküldenek a jó édesanyánkba. És nem. A közeli vásárlás izgalmában égő tömeg engedelmesen szétnyílt, tapsolni és skandálni kezdett: Druzs-ba, ba-ratság, druzs-ba, ba-ratsag.
Ritkán szégyelltem magam ennyire.