Mintegy a karddal

Ismer valaki olyan értelmiségit, aki rendet tud tartani méretes házi könyvtárában? Nem? Akkor megnyugodtam. Az a helyzet, hogy éppen kilenc éve költöztünk és a gyors rendcsinálás kedvéért sietve, ahogy kézre jött, polcra/szekrénybe raktuk a könyveket. Persze, ha jut rá idő, majd rendezzük! Jelentem, még nem jutott. Voltak már komoly fogadkozások, kísérletek, ám ezek üresnek bizonyultak, vagy már az első délután elhaltak. Nem is tudom eldönteni, hogy milyen rendszert válasszak. Szerzők szerint sorba állítva, cím szerint, téma szerint? Csak attól óvakodjon mindenki, hogy akármilyen széles polcon, két sorba, egymás mögé rakodjon. A hátsó sorba kerülő könyveket ugyanis elveszettnek tekintheti. Egész októberben kerestem például egy Andrej Voznyeszenszkij kötetet, benne a Siguldai ősz című verset. Persze, hogy nem találtam. Minden más a kezembe került. Többek között egy kazal dedikált példány is.
Egyik-másik ajánlásban kárörvendve fedeztem föl a szerző kínlódását. Személyes tapasztalatból tudom: milyen nehéz is dedikálni. Napláne olyanoknak, akiknek a szerző többet szeretne írni, mint az üres: X. Y.-nak tisztelettel/nagyrabecsüléssel/szeretettel. Azt is tudom, hogy előbb utóbb kialakul egy személyesnek tűnő, de szériában gyártható szöveg. Elhíresült Színlelni boldog szeretőt című könyvemben sokszor leírtam a poénosnak vélt formulát: X. Y.-nak jó szívvel NEM ajánlja a szerző. Mármint a könyvben foglaltakat. Ilyen esetben csak arra kell ügyelni, hogy a két, három, száz X.Y. lehetőleg ne ismerje egymást, következésképpen ne tudta összehasonlítani a dedikációkat. Gyanítom, hogy más szerzők is sikerrel alkalmazzák ezt a technológiát.
Kérdeztem ügyvéd barátomat: van-e jogi következménye az ajánlások publikálásának. Azt mondta, hogy még erkölcsi sem. Akkor példálózzunk két szerzővel, mégpedig az ellentétes végekről. Itt van egy 1985-ben kelt dedikáció Földes Lászlótól (régi munkásmozgalmi harcos, Hobó apukája), akivel összesen egyszer találkoztam. Ezt írta: „Miskolczi elvtársnak, aki sok gondolatot adott – köszönet ezért”. Erről a szövegről messziről ordít, hogy sablon. A másik patent Hankiss Elemértől való, a híres Diagnózisok című könyvében: „Miklósnak, az egyik legjobb magyar diagnosztának”. Akárha büszke is lehetnék rá, ha nem gyanítanám, hogy ezzel a megtisztelő, Hankiss-i kinevezéssel akkoriban akár több százan is szaladgáltak.
Végezetül (a sok közül) álljon itt egy igazán személyre szóló is. Beke Kata (jeles közíró, később meghasonlott MDF-es államtitkár) 1984-ben, Mert az ember kétnemű címmel könyvet írt a fentebb már említett szociográfiám ellen. A postán elküldött példányba ezt írta: „Miskolczi Miklósnak – mintegy a karddal tisztelegve”.
Ne tekintsék fenyegetésnek, de lehet, hogy egyszer újra szétnézek a dedikációk között.