Exminiszter asszony Afrikában

Kezdjük egy méltó képzavarral! Napjainkban a lealacsonyodás olyan magaslatokba ér, hogy jobb ízlésű ember azonnal átkapcsolna egy másik csatornára. De rájön, hogy nem is a tévét nézi, hanem a valóságot. Show nélkül.
Olyan régóta tudjuk, hogy de gustibus non est disputandum, hogy nyugodtan nyugdíjba is küldhetnénk a véleményt. Mégis, vitatkozzunk arról, hogy valóban helyes e, ha nem vitatkozunk az ízlésről! Persze, többről lenne itt szó, mint a kalap- vagy nyakkendődivatról, netán hogy kinek ízlik, kinek nem a tormás főtt marhahús. Bár a marhát ezúttal nem zárnám ki egyértelműen.
Nem tartom elitélendő konzervativizmusnak, fölös tekintélytiszteletnek sem, ha az állampolgár bizonyos tisztséghez hozzá képzel bizonyos emberi tartást, méltóságot, ízléses viselkedést. Ami persze nem nélkülözheti az öniróniát sem. Ne vegyük magunkat túl komolyan, Isten őrizzen a szerepét túljátszó színésztől és hivatali portástól. De! Csak a példa kedvéért mondom, hogy egy miniszter azért viselkedjen úgy, amint egy állami főhivatalnokhoz illik. Akkor is, ha már megbukott, ha az idő múlásával már szitokszóvá gömbölyödött. Különben maga is, visszamenőleg is megkérdőjelezi, annulálja saját hivatali működését.
A vágyott köztiszteletet soha nem osztották együtt a kinevezési okmányokkal. Régebben is kiröhögtem azt a párttitkárt, aki uszodát építtetett városának (derék tett volt!), de úszni a szomszéd városba járt. Úgy vélte, tekintélyvesztéssel járna gatyában mutatkozni azok előtt, akiknek többnyire drapériával leterített asztal mögül osztotta az észt. Ellenpéldám is van. Véletlenül szintén úszómedencéből. Zsenge ifjúkoromban a Szecskán, gyakran úsztam együtt egy kecskeszakállas úrral. Mondhatom, stílusát tekintve nem volt egy mai Cseh Laci, a gatyája is lötyögött, de senki nem röhögte volna ki. Sőt. Az urat úgy hívták, hogy Kodály Zoltán.
Amit az egyik oldalon köztiszteletnek, azt a másik oldalon ízlésnek, mértéktartásnak, illő viselkedésnek neveznék. Ha nem lenne üresedőben mindkét oldal. De hát, látványosan ürül. Mert mit is gondoljunk arról a jópofizó tanárnőről, aki diákjai buliján melltartóra vetkőzik? És még egy költői kérdés. Milyen tudatról, ön- és társadalomismeretről, ízlésről tesz tanúságot egy súlyosan bukott miniszter asszony, ha nemrég viselt tisztségének nagyobb dicsőségére, valamely vonal alatti tévésorozat szereplőjeként, Afrikában is képes a fejére esni.