Elmentek. Hála Istennek.

Elmentek. Hála Istennek. Földúlták a metrófúrástól, budai gyűjtőcsatorna építésétől amúgy is szenvedő főváros forgalmát. Igaz, szépen megköszönték a budapestiek türelmét, talán azt is elhitték, hogy a végeláthatatlan dugókban várakozva még szerettük is őket. Végtére is érettünk tanácskoztak! Csak azt nem értem, ha a hadügyérek ennyire félnek, vagy ennyire féltik őket, akkor miért nem egy távoli kastélyban, netán egy lakatlan szigeten találkozgatnak.
Persze, nem először és nem utoljára lett delegáció sújtotta terület Budapest. Ekkora hajcihő azért ritkán volt. Véletlenül ismerem a háború utáni első politikai küldöttség körüli példátlan biztonsági intézkedések történetét.
1947. december 6-án hazánkba látogatott Joszip Broz Tito Jugoszlávia marsallja és miniszterelnöke, hogy aláírja a két ország húsz évre szóló barátsági és együttműködési szerződését. (Megjegyzem időben jött, mert nemsokára láncos kutya lett. Amit a sunyi Rákosi elvtárs alighanem sejtett. Hirtelen beteget jelentett és Moszkvában gyógyíttatta magát, semhogy kezet fogjon, barátkozzon a vendéggel. Ezt rábízta Rajk elvtársra, akivel aztán, tudjuk mi történt.)
Az országhatártól a magyar nép szerető figyelme és a sínek mellé 200 méterenként telepített fegyveres vigyázók árgus tekintete kísérte a Keleti Pályaudvarra érkező két különvonatot. Azért kettőt, mert egyiken a delegáció, másikon 300 jugoszláv biztonsági tiszt utazott. A korábban hős partizánvezér akkora ugyanis merénylettől rettegő marsall lett. Első kívánsága az volt, hogy azokon az utcákon, amerre az ő autója elszáguld evakuálják a lakosságot. Erről még sikerült lebeszélni, mondván nem kell félni, a híresztelések ellenére a budapestiek azért mégsem egytől egyig fasiszták. A házak ablakait azért szigorúan zárva kellett tartani. A továbbiakban fegyveres őrt rendeltek a delegációs útvonalon fellelhető minden csatornafedél mellé. Az Állami Operaház díszelőadása előtt pedig minden széket, egyenként aknakutatóval vizsgáltak át, elkerülendő a merényletet. Megfelelően biztosítható szállást találni pedig hetekig tartott. Szerencsére sikerült. Különösen fontos volt ez Tito elvtársnak, mert titokban ide hozatta nagyon fiatal kedvesét, aki akkor még Jovanka Budisavljevics névre hallgatott. Jovánka természetesen nem vett részt a protokollon, de nem kétséges, hogy rá is nagyon vigyáztak.
Bizalmas információm szerint Titó elvtárs 1947. december 9-én szerencsésen hazaért Belgrádba, és már csak hat hónapot kellett várnia, hogy Moszkvában akkorát rúgjanak bele, hogy kiessen a béketáborból.