Lelkizzünk egy hangyányit!

A tárgyak bizony gyakran túlélnek bennünket. A házak, a helyszínek meg különösen. Elég rohadt dolog ezzel szembesülni. Márpedig nem lehet elkerülni a gondolatot, hogy teszem azt egy ház akkor is éppen itt és így fog állani, amikor – szóval, tetszenek érteni. Amit örököltünk, ami saját kis perspektívánkból nézve mindig is ott volt ahol, azt könnyebben elfogadjuk, az történelem. De ami szemünk láttára épül, megcélozva az örökkévalóságot, hát arra másként, arra irigykedve néz az ember. Ha nagy néha kortárs épületet látok csákány alatt haldokolni, bevallom, valami elégtétel félét érzek: hát, ennek sem sikerült az öröklét. A túlélők soha be nem vallott, tűnő büszkeségét, izgalmát érzem.
Megmagyarázom!
1.
Budapest, Vörösmarty tér. Semmi érdem nincs ebben, de én még parkoltam a bombázások után évtizedekig gondozatlan, ideiglenes, gidres-gödrös üres telken Vigadó mögött. Ha jól emlékszem ingyen. Aztán kiűzettünk onnan, mert végre jöttek az építők és felépítették, természetesen az örökkévalóság számára azt az irodaházat, amit a pesti szleng gyorsan elnevezett Elizélt palotának. Könyvkiadók, hivatalok, könnyű- és komolyzenei bázisok, nagyhatalmú intézmények terpeszkedtek benne, de volt egy olcsó önkiszolgáló menza is, fene tudja már hányadik emeleten. Aztán telt múlt az idő, a mi időnk, és egyszer csak bontani kezdték az örökkének vélt valóság ezen kis darabját. Nocsak, én meg még élek! Álltam a téren és elömlött bennem a túlélők titkolt büszkesége. Alig vettem észre, hogy mellém állt valaki. Ő is nézte. A zenész Benkó Sanyi volt. Arra gondolsz te is? – kérdezte, és anélkül, hogy pontosan tudtam volna, ő mire gondol, bólintottam. Szerintem örültünk mind a ketten: túléltünk egy házat.
2.
Olvasom, hogy Tom Lantos özvegye emléktáblát avatott a Szent István parkban, majd bekopogott abba a lakásba, amelyikben Tom, a kis Tomi gyerek átélte a háborút. A mostani lakók meglepetést mutattak. Hát, igen. Ritkán tudjuk, talán nem is akarjuk (merjük) tudni, milyen tragédiák, boldogságok mögött, kiknek a nyomában járunk, hogy életünk mai helyszínei egykor milyen eseményeknek adtak keretet. Véletlenül tudom, melyik pesti lakásban élt a sikeres dizőz Karádi Katalin; melyik várbéli lakásból nézte riadtan a fiatal özvegy Horthy Istvánné, hogy mi történik apósa ügyetlen kiugrási kísérletével; melyik Andrássy úti lakásajtó mögött várták a nyomozók az 1944-es katonai ellenállás résztvevőit.
Furcsa arra gondolni, hogy e helyszínek valamelyikén (bármelyikén) most éppen bilire kéredzkedik egy kisfiú. Furcsa. De ilyen az élet.
Ha menni kell, akkor menni kell.