Csináljunk veteránt!

Kiadta volt a főszerkesztő: ha törik, ha szakad, kerítsek elő egy veterán vöröskatonát. Rohamléptekkel közelgett a Tanácsköztársaság kikiáltásának (valahányadik) évfordulója. Akkoriban még éltek néhányan, akik végigharcolták az I. Világháborút, de ezt a várost fiatalok lakták, az ötvenéves férfiakat itt már bácsizták. Nekem meg minimum hatvanöt, de inkább heten éves veterán kellett. Volna.
Reménytelenül tébláboltam zsebemben a feladattal, amikor eszembe jutott, hogy a ruhagyár külső portáján szokott ülni egy nagybajuszú bácsi. Hátha! Meg is találtam, éppen délelőttös volt. Kérdezem, volt-e katona. Volt, Isonzónál lövészárokban feküdtek kéthétig, szemben a macskaevőkkel. Nem lesz jó, gondoltam, Isonzó az olaszfront. A szükség mégis visszavitt. Másnap éjszakás volt az öreg, egy üveg rizlinggel mentem és két koccintás után hajlandónak mutatkozott Galíciára emlékezni. Miért ne, végtére lehetett volna ott is.
Éppen kiittuk a hét decist (a hosszúnyakút, ahogy ő nevezte), amikor sikerült fogságba ejtetnem. De jaj, messze voltunk még a céltól. Harmadik este némi rábeszélés után már ott tartottunk, hogy beállt vöröskatonának. Be ám, az anyjuk úristenit jött indulatba az öreg, mert egy fekete címkés (ki emlékszik rá?) cseresznyepálinkás üveg láttán sejteni kezdte, hogy mire is megy itt a játék. Megegyeztünk, hogy nem is a Tanácsköztársaság vörös hadseregében harcolt, hanem egyenesen Bugyonnijnál. A jeles hadvezér nevét én súgtam, ő csak ismételte. Így volt ez, szóról szóra. Hú, micsoda csatákat vívtak azzal a Bugy, izé Bugyu, Bugyonnijjal!
Miután fölvilágosítottam, hogy ezért akár kitüntetést, sőt nyugdíjemelést is kaphat, meglódult a fantáziája. Alig győztem írni, hogy tizenhétben, mint vöröskatona megsebesült és korházba került. Nagyon? - kérdeztem tettetett részvéttel. Szerencsére csak a lábát lőtték át a fehérek, de ahogy ott fekszik a korházi ágyon, hát egyszer csak nyílik az ajtó, és az anyja szentségit, hát nem bejött Lenin elvtárs. Nem mondja!? De bizony, lendült bele az öreg (a micsodába is?), odajött az ágyamhoz és megkérdezte: na, hogy van, hogy van Vaszari bácsi, aztán elővett egy arany zsebórát és nekem adta. Éreztem, hogy a zsebóra már kicsit sok lesz, de ugyebár ha egyszer az ember kiereszti a szellemet (meg a pálinkát) a palackból!, nehéz azt visszagyömöszölni.
Másnap a főszerkesztő azonnal rákérdezett: na, és hol van a zsebóra? Csak azt válaszolhattam, amit Vaszari bácsi mondott, hogy tudniillik: elveszelődött.
Mint a Lenintől kapott arany zsebórák általában.