Vigyünk narancsot + fát az óvodába!

A jövő héten minden nap másik gyerek hozzon óvó nénit az óvodába! Hangsúlyozom, csak a jövő héttől kezdve. Most még csak ott tartunk, hogy minden nap másik szülő küld a gyerekkel gyümölcsöt az egész csoportnak, hogy egyenek a kölykök valami egészségeset is. Természetesen az első mondat nem igaz. Az viszont szín tiszta valóság, hogy az egyébként riasztóan kevésnek tűnő kisdedóvókban egyre másra születnek ilyen kényszer megoldások. Ma Szabó anyuka hozott három kiló almát, kedden Mihalik apuka hozza a narancsot, szerdán banánnal teli zacskóval érkezik Bednárik anyuka és így megy ez szépen sorban, a névsor végéig. Aztán, kezdődik előröl.
Nézem a naptárt. Nem kétséges, 2008. októbere van, a Magyar Köztársaságban. Nem tudom, érvényben van-e még az a mondás, hogy legfőbb kincsünk a gyermek, vagy végső győzelmet aratott már a „gyerekprojekt a legjobb invesztíció” formula. Azt viszont biztosan tudom, hogy manapság valóságos kunszt egy gyereket óvodába íratni. Éves előjegyzések vannak, mint egy csipőprotkóra.
Nem volt ez mindig így. Áh! Nekünk például télen csak tűzifát kellett vinni a falusi iskolába. Igaz, hogy ez közvetlenül a háború után, úgy 1946-47 táján történt. Ballagtunk, hátunkon a táskával, hónunk alatt a hasábfával akár két-három kilométer messzeségből is. Voltunk vagy negyvenöten az osztályban és bizony megesett, hogy csak 37 darab fa volt a kályha mellett. Ki nem hozott? Fogja meg mindenki a saját fáját. Persze, hogy volt olyan darab, amelyiket ketten is fogtak. Na, innentől kezdve jó anyáinknak otthon rá kellett írni a fadarabra: Miskolczi Miki, Házi Matyi, Irsai Éva, stb. Elfogyott a vitaalap. Viszont lassan-lassan a tűzifa is elfogyott otthon, így aztán a szülők kieszközölték, hogy hasáb helyett hadd vigyenek a gyerekek szőlőkarót. Az is fából van, az is ég, az is meleget ad, az is belefér a hosszú, öntöttvas Kalor kályhába, és szőleje majd’ minden családnak volt. Értsük meg egymás gondját alapon a jóságos igazgató-tanító beleegyezett a könnyítésbe.
Jaj, de nem gondolt a gyerekek (a szülők?) kreativitására. Mert, szegény gyerekek nehogy már otthonról hozzák az azonosíthatatlan származású szőlőkarót, bandukoljanak vele 2-3 kilométert, amikor az iskola körül is karózott szőlőskertek terülnek el.
Kurz und gut, amikor az igazgató-tanító úr tavasszal kiment az iskolához közeli szőlejébe, hogy elindítsa metszést, hát majd’ infarktust kapott.
Nem tudom, hogy az oktatási minisztériumnak manapság vannak-e saját tulajdonú narancs- és banánligetei az óvodák körül?
Pedig megérdemelné, hogy legyenek.