Amit tenni rendelt sorsod

Öreg barátom szombat délelőtt hív telefonon, nincs-e kedvem egy kis társadalmi munkára. (Lásd október 17-i, Lenin, a bárisnya meg a miniszter című blogomat.) Hallom, hogy kuncog a vonal túlsó végén. Kinevetjük a múltunkat. Pedig! A beszélgetésből kiérzek egy halvány megbocsátásfélét. Mintha az volna a végső konklúziója, hogy de jó is lenne. De jó lenne társadalmi munkázni. Persze, mert fiatalok lennénk, mint voltunk egykoron.
Hát, én onnan jövök, ahol a magyarországi társadalmi munka született. Egyúttal a kritikája is. Az ötvenes évek legelején, vasárnaponként különvonatok hordták a társadalmi munkásokat építeni a szocializmust, Sztálinvárosba. Levéltári kutatásaim során találtam egy jegyzőkönyvet, amely szerint a mindig józanul gondolkodó, derék Borovszky Ambrus (a Boró), a Sztálin (Dunai) Vasmű vezérigazgatója már 1951-ben megmondta, hogy ez marhaság. Többe kerül a jobbára művileg lelkes társadalmi munkások szállítása és etetése, mint az általuk elvégzett munka értéke.
Dehogy tanultak belőle! A hatvanas években már nem jövevények, hanem városlakók társadalmi munkáztak, de veszettül. Minden tavaszon vállalni illett (kellett?) bizonyos óraszámot, igazolványba ragasztották a teljesített órákat igazoló bélyegeket, a bélyegek száma pedig súlyosan beszámított a lakáskiutalások sorrendjébe. (Fiatalabbak kedvéért: lakáskiutalás annyit jelent, hogy érdemeit szigorúan számba véve, a kérvényező egyszer csak kapott egy állami bérlakást.)
Ha jól emlékszem 100, bélyeg (óra) akkora érdem, olyan nyomós érv volt a lakáslistákon, mint egy gyerek. Egészen addig, amíg ki nem alakult egy feketepiac a Kék egér nevű becsületvesztőben. Hogy, hogy nem, itt egy korsó sörért 10 bélyeget lehetett venni. Könnyen kiszámolható: tíz korsó sör ért egy gyereket. Na, ekkor megszüntették a bélyeggyűjtést. De nem a társadalmi munkát.
Jött a Barátság liget. Szép emlékű Tapolczai Jenő tanácselnök kitalálta, hogy a város akkoriban még kopár területén építsünk futball stadiont. A lelátók pedig legyenek földből. Boldogtalan társadalmi munkások évekig hányták a földet onnan ide, innen oda, a derék jó Tapi meg beruházási pénzért lobbizott a minisztertanácsnál, arra hivatkozva, hogy nem lehet az embereket becsapni, hogy évek óta társadalmi munkáznak a semmiért. Be lehetett. Soha nem adtak a Barátság ligeti stadionra egy büdös fillért se.
Ezen nevettünk - magunkon - a telefonban, szombaton. Aztán piros gomb, kikapcs. Később pedig valami értelmezhetetlen szomorúság. Még később, csak úgy emlékezetből a költő Juhász Ferenc: Tedd hát, amit tenni rendelt sorsod, türelemmel végezd dolgaid, marad valami utánad, s ha nem marad, hát az se bánat.
Ásót kerítek és felásom az udvar szegletét. Csak úgy, magamnak. De nem segít.