Ünneprontás, ünnep után

Két nappal Szent István és az Új Kenyér ünnepe után, talán nem tűnik szentségtörésnek a megállapítás, hogy Szent István országában csapnivalóan rossz a kenyér minősége. Úgy általában, ünneptől ünnepig, mindig. A csütörtöki sütésen rajta van a billog, hogy péntekig jó, a hétfőin, hogy keddig fogyasztható, és ezzel a maguk részéről el van intézve. Micsoda pofátlanság ez egy olyan országban, ahol a kenyér évszázadok óta alapvető élelmiszer, ahol egykor legfeljebb hetenként sütöttek friss kenyeret a háziasszonyok. Arról már nem is beszélve, hogy a hétfőn billogozott kenyér kedden már a legélesebb kést sem állja, nyúlik, ragad, vagy morzsálódik. Ugye, saját tapasztalatból is tudják, hogy miről beszélek?
El-eltűnődöm, hogy mikor és mitől romlott meg végzetesen a magyar kenyér minősége? És a méregdrágán árult, ilyen-olyan jelzővel díszített különlegesnek minősített sem kivétel! Lehet, hogy az búza minősége, az úgymond bőven termő fajtákban van a magyarázat, lehet, hogy a tömegtermelés technológiája okolható. Csak az nem lehet, hogy a fogyasztók kényes ízlésében lenne hiba.
A kenyér drága, és szinte állandósult a fenyegetés is, hogy csak fogjuk be a szánkat, mert még drágább lesz. És ebbe lassan-lassan beletörődünk, ahogy a minősíthetetlen minőséget is tudomásul vesszük. Nézegetjük, szemmel méregetjük a polcon, aztán kiválasztunk egy veknit, amiről tévesen feltételezzük, hogy jobb, mint a többi.
ÉS mennyi minden van még a bennünket körülvevő világban, amiből hiába válogatunk, mert egyformán rossz. Ráadásul megváltoztathatatlannak tetszik. Amiről én tudom, hogy valamikor jobb volt, a fiam talán még sejti, az unokám pedig már olyannak fogadja el, amilyen. Mielőtt valaki szabadjára engedné a fantáziáját, mondok egy példát.
A zsömlébe egykor bele lehetett harapni, mert a tetszetős héj alatt nem levegő volt, hanem finom, tejjel készült kenyértészta.