Felhabzó emlékek

Ha már (tegnap) Szabadkáról esett szó, van szerencsém felhívni blogom gyér számú, már ezért is nagy tiszteletű, olvasóinak figyelmét, hogy a legszemélyesebb emlék is nagy értéket képvisel. Otthon legyintésre sem méltatott emlékek alapján
akár Magyarország történetét is át lehetne írni.

De csak óvatosan! Mert az emlékek gyanús tulajdonságaira is figyelmeztetnék ezúton. Történetesen, hogy azok osztódással szaporodnak, szívesen keverednek másokéval, olvasott ismeretekkel, és hát, bizonyos füllentésekkel is előszeretettel dúsulnak. Ismerek egy derék fiatalembert, aki azt találta mondani, hogy ő bizony emlékszik annak a szülőszobának a fali csempéire (hogy halovány zöldek voltanak) amelyikben világra jött. Vagyis, nem kell ahhoz ötvenen túlinak lenni, hogy arra is emlékezzünk, amire nem emlékezhetünk. Akkor meg hány féle új országtörténet kerekedne ezekből?
Tartsunk derűs önvizsgálatot: mi mindenre emlékszünk, amire valójában nem. És akkor még nincs szó arról, hogy mi mindenre emlékszünk rosszul. Szabadna néhány triviális példát? Férfiaknál például vezető szerepet tölt be az emlék, miszerint annak idején milyen, de milyen rendet vágtak ők a körülöttük sűrűsödő csajokban. Aztán. A katonaság úgy általában nem leányálom, de minden érintett úgy emlékszik, hogy neki speciel nagyon jó helye volt. A nők se maradjanak ki! Sok más tévesztés mellett, ők szívesen emlékeznek úgy, hogy jelenlegi férjük a falu, a disco, a vállalat, a környék legkeresettebb legénye volt. Csak nem vallják be 10-20-30 év múltán, hogy egy már akkor is mulya, kriplihez kötötték az életüket!? Az írófélék alfajáról aztán ne is beszéljünk, akik minden lelkiismeret-furdalás nélkül sajátítják el mások emlékeit, és képesek azokból - már ha képesek – akár sikerkönyvet is eszkábálni.
A torzult politikai emlékek garmadáról hic et nunc ne essék szó. De!

Szabadkán, a színházzal szemben 1943 decemberében felállították a „mindenki karácsonyfáját”. Kisebb nagyobb cserkészfiúk vigyázták. Rég elhunyt édesanyám emlékei szerint, öt percre közöttük voltam én is. Ha szülővárosomban járok és keresztülvágok a téren, úgy emlékszem, hogy én (is) emlékszem erre a jelenetre.
Ilyenkor igyekszem peckesebben lépdelni.