Édes Erdély

/Ha már tegnap Erdélyről volt szó./

Félek, hogy miközben dúdolgattuk, elsuttogtuk, majd hangosan is intonáltuk, végtére pedig beleordíthattuk a bús magyar éjszakába, hogy „ne hagyd elveszni Erdélyt Istenünk”, magunkban felépítettünk egy olyan Erdélyt, amilyen a valóságban nincs is.
Hogy aztán a magunk módján elveszítsük.
Már várom, hogy valaki egyszer kimondja: nincs olyan Erdély, amilyet mi, az eltékozolt anyaország helyett kitaláltunk magunknak. Hogy szerethessük, sirathassuk. Nincs mesebeli néni, aki friss tehéntejjel kínálja a vándort! Helyette sunyi vállalkozó nő van, aki a deszkából gányolt sufnit kiadható szobának minősíti az interneten. Korondon nem kedves, bajuszos fazekas bácsi kínálja agyagos keze tiszta munkáját, hanem kőkemény üzletemberek ragaszkodnak a kőkemény árakhoz, a falu (város?) főutcájából kialakított mindennapi búcsúban. Ugyanők lepik el a Gyilkos-tó partját, a Békás szorosban kínálkozó kis pihenőtereket, és szemrebbenés nélkül árusítják a kínai bóvlit is. Tamási Áron sírját majd „onnan tetszik megismerni az országútról, hogy sok árus van ottan”. Az anyaországi galádságok politikai másolásáról már ne is beszéljük.
Ha majd egyszer valaki erről merészel értekezni, ne felejtse el megemlíteni, hogy vonal alatti pesti műsorszervező iroda vonal alatti művészei marosvásárhelyi vendégszereplésen a múlt nyáron (gondolom máskor is) azzal a bonmot-tal kábították a szabadtéri színpad közönségét, hogy ihaj-csuhaj „lesz még Magyarország Kolozsvár”. Aztán szedték a sátorfájukat és elsöpörtek a határ irányába. A jobb sorsra éhező közönség meg rossz érzésekkel hazakullogott.
A táj viszont még! szép.