In memoriam Vajda úr

Most jutott el hozzám a hír, hogy palicsi otthonában meghalt Topolya nagy szülötte, Vajda Gábor. Nehezen körülírható foglalkozása szerint, leginkább magyar volt, erős kisebbségi tudattal élő magyar értelmiségi Szerbiában, közelebbről a szülővárosomban, Szabadkán.
A dalmát tengerparton ismerkedtünk meg, egy camp-ban, ahová ő is, mi is legalább egy évtizedig jártunk nyaranta. Mi legfeljebb tíz napig, Vajda úr májustól októberig élt egy lakókocsiban, és csak olvasott, és csak írt. Ezen kívül délután, az öböl község (Jelsa) felöli oldalán úszott kétszáz mell tempót. Ha ellenszél fodrozta a vizet, akkor csak százat.
Bogaras embernek tartották a camp törzsvendégei. A szerb nemzetiségű Čika Brane, aki bensőséges baráti kapcsolatot ápolt a horvát nemzetiségű Marin igazgatóval, jóságosan legyintett, ha szóba jött a „piszár”: ah, samo piše, piše. Csak ír, ír. A „csak”-ban pedig tömören benne volt az írás hiábavalóságáról alkotott véleménye.
Vajda úr általam ismert cikkeit át meg átszőtte a kisebbségi szalon lázadás, és a mindenből kibukó végső konklúzió, hogy nehéz sors magyarnak lenni Jugoszláviában, Szabadkán.
Sorsán borongva el-eltűnődöm: mi lett volna, ha jó szüleim 1945. január 31-én nem hoznak át egy parasztszekéren magyarországi magyarnak? Mondani szoktam viccből, hogy akkor ma én lennék Subotica város polgármestere. Persze, hogy nem lennék, de. lennék bús magyar kisebbségi, vagy asszimilálódott gazfickó, aki már nem is várja sorsa jobbra fordulását. Szerencsére nincs volna!
Könyveit, cikkeit, kritikáit lapozva, pörlekedő magyarságát ismerve visszhangzik bennem a kérdés: ment-e előre Szabadka magyarságának sorsa Vajda Gábor írásai által? Hadd ne feleljek erre a kérdésre.
Isten veled Vajda úr!
(Akivel egyébként hosszú évtizedes ismeretségünk során sohasem váltottunk tegezőre.)