Timur és csapata

Csütörtökön mondom:

Ahhoz a generációhoz tartozom, amelynek tagjai lelkesen olvasták, mit olvasták, falták, a Timur és csapata című, természetesen szovjet témájú ifjúsági regényt. Próbáltuk volna ne! Akkoriban ezzel volt tele a világ, ezt kaptuk kiváló úttörő-munkáért (micsoda hülye fogalom!), a „Jó tanulásért” oklevél mellé, talán még a karácsonyfa alá is. Más, 12-13 éves gyerekeknek szóló, új kiadású könyv nemigen volt a boltokban. A könyvtárakban sem. Ha volt, ennél csak rosszabb volt. Némi ideológiai-politikai erőszak következményeként Arkagyij Gajdar ugyanis kitolta Jules Vernét a piacról, Timur meg legyőzte a Grand kapitány gyermekeit. Időlegesen.

 A kapitány gyermekeinek tengeri kalandjait amúgy sem tudtuk volna kopírozni, eljátszani, Timurt és csapatát lényegesen könnyebb volt. Minden falusi (városi) iskolában (téren, utcában) volt legalább két-három Timur és két-három csapat, akik jobb híján egymással harcoltak. Mondom, jobb híján, minthogy az eredeti Timurék a szovjet-finn háború idején afféle informális hátországi jó szolgálatot teljesítettek: frontra vonult katonák idős szüleit, családját támogatták, bevásároltak, vizet hoztak, leleplezték a rossz embereket stb. Az én kiskamasz koromban már nem volt háború (segítségre szoruló azért bizonyára lett volna), de bandát és hozzá harcot, kalandot azért szerveztünk magunknak. Hírláncot építettünk, zászlót varrtunk, orosz neveket adtunk egymásnak, kiosztottuk a tisztségeket, bunkereket ástunk, titkos terveket szőttünk, örökké szervezkedtünk, és ha már eluntunk üldögélni a magunk ásta bunkerban, verekedtünk a másik Timurok másik csapataival. Csináltunk magunknak ellenséget. Az különösen tanulságos lehetett, midőn a halastószéli Timur és csapata megharcolt az újfalusi Timur és csapatával a máskülönben áldott karácsonyok előtti betlehemezés területi identitásáért.

Pszichológusok a tudói, megmondhatói, hogy a bandázás kifejezetten a kiskamaszok életkori igénye. A magyarázatot is pszichológusokra bíznám: milyen múló lelki állapot (tünet?) leképeződése az éretlen fiúk körében annyira kedvelt ellenfél kereső, vetélkedő csapatba szerveződés. Közösség helyett, csapatot! És milyen természetes (szükségszerű) személyiségfejlődés, társadalmi tapasztalat -érés következtében múlik el ez a jellegzetesen kamaszos kényszer. Jó esetben! S ha nem múlik, akkor miért nem. Az meg tényleg alapos pszichoanalízist kíván(na), hogy bizonyos felnőttek miért regrediálnak erre a kamaszos színtre, és toboroznak folyton csapatot.

De, hogy mindez miről jutott eszembe?! A fene se tudja. Lehet, hogy nekem is szükségem volna egy jó pszichiáterre. A régire.