Az ingerem küszöbén

Csütörtökön mondom:

Elöljáróban: a magyarok szeretnek beszélni a pénzről. Legalább beszélni.  Közben   legalább 27 „becenévvel” is illetik: mani, dohány, guba, stex, della, korpa, kess, mazsi, zseton, tikett, zsé, lé, lecsó, bagó, buznyák, gempa, kavics, korong, mallér, pelyva, ruppó, zsuga, zsozso suska, lovetta, lozsé, lóvé – ami hirtelenjében eszembe jut.

+

Ennyi erővel azt is tudnom kellene, körülbelül mennyi háromezer milliárd forint (suska, lé, lóvé stb.). Szakértőnek számítok ugyanis, mert én még vettem egy gombóc fagylaltot 50 fillérért. (Manapság 170 forintot.)

Az ember valósággal megretten. Hová rohan a magyar világ? Pénzügyekben. Na pláne, ha olyan régről indul az emlékezet, mint az 1946 augusztusi dátum. Elsején, de lehet, hogy másodikán apám hazahozott egy (egyetlen!) jó forintot. Megmutatni. A család áhítattal nézegette az eperfa alatt. Hát ilyen? Ebből lesz majd hó végére a Faternak 360.(És ezzel viccel(t) a Ludas Matyi, vagy a Szabad száj: Kossuth kérdezi Petőfit: Sándor láttad már, hogy te vagy a tíz forintoson? Petőfi: ugyan már, hogy’ láttam volna, hát mikor volt egy költőnek tíz forintja?)

A kívánatos tízes címletből, lassan(?) százas lett. Aztán ezres. Ötezres, tízezres, húszezres. A százezer már akkora summának tűnt, hogy aki megnyerte (Békekölcsön) joggal hitte (tévedett), hogy életében már soha nem kell dolgoznia. Milliónyi forintot elképzelni sem tudtunk. Milliárdot? Hát, az egész Sztálinváros, gyárral együtt 2 milliárdba került (az MDP II. kongresszusa után 4-be.)

Tudom én, hogy az egészséges infláció a gazdasági fejlődés nélkülözhetetlen motorja. De hogy a felkúszó összegek, milliók/milliárdok egyszer csak ugyanolyan  eltulajdoníthatók legyenek, mint hajdan egy piacon elcsent  húszas! Mert hol vagyunk már a Nokiás doboztól (10 millió)? Ma nejlon szatyor járja (50 millió), meg titkos bankbetét (240 millió). A stadionok (80 milliárd), gyanús pályázatokon elnyerhető pénz (430 milliárd), szintén gyanús Paks (3000 milliárd), elköltött magánnyugdíj alap (másik 3000 milliárd), lenyúlt takarékszövetkezetek, földek - ezek bizony új dimenziók. Kellenek, hogy elérjék a társadalom ingerküszöbét?! Ha egyáltalán.

Hát, hol élek én?   

Az utóbbi kérdés pénzügyileg és erkölcsileg (már ha ez a kettő egy lapon említhető) 1963 késő nyarán merült fel bennem először. A balatonfüredi, akkor híres és hírhedt Baricska csárdában.

Éppen kétszáz forintos fizetésemelésemet (1400-ról 1600-ra) ünnepeltem egészen szűk (mintegy kétfőnyi) társaságban. A szomszédos asztaltól egy spicces német (nyugat) turista magához intette a prímást. És úri mozdulattal a vonójába tűzte a Magyar Népköztársaság akkor legnagyobb címletű bankóját, vagyis száz forintot.

Amiből nekem egész hónapra 14 helyett immár 16 darab jutott. Ekkor jutott eszembe először a kérdés: hát, hol élek én?

A kérdésem változatlan.