Rosszarcú jóarcúak

Csütörtökön mondom:

Jól emlékszem? Az Antall-kormány belügyminisztere (manapság a haza bölcse szerepében) mondta hajdan,  hogy a politikát jó arcú vidéki fiatalokkal kell feltölteni. A szándék, és a szándék következménye könnyen ellenőrizhető. Csupán végig kell nézni a készleten. (Itt említeném meg, hogy a nagy magyar közbeszédben és közéletben szinte mindig összekeverik a következményt az eredménnyel.)

Jóakaróim kivétel nélkül óva intenek attól, hogy újságban, fényképeken, tévé képernyőn, óriás- és kisebb plakátokon sűrűn megjelenő férfiakat és nőket, hölgyeket és urakat személyes ismeretség nélkül, csupán felém mutatott arcuk (lásd a belügyminiszteri mondást), egyszerű rokonszenv, szimpátia alapján próbáljak megítélni. Az ember persze gyarló és minden intelem ellenére mégis csak próbálkozik. Hajlandó, sőt képes, csak úgy ránézésre véleményt alkotni ezekről az ismerős ismeretlenekről. Sőt, próbálja megérteni - illetve nem érteni – az illetők üzleti, társadalmi, szerelmi, politikai stb. sikereit. Amely sikerek, vagy mik a láthatóság és közvélemény elé cincálják őket.

Tudom, ahogy az ízlésekről (de gustibus non est disputandum), a személyes szimpátiáról/rokonszenvről sem szabad, nem is érdemes vitatkozni. A hamari véleményalkotás, pszichiátriában is fel-felbukkanó, jogtalanságát elismerve, mégis csak lehet valami az arcról alkotott ítéletekben. Lásd még a jóarcú és  rosszarcú dichotómiáját, vagy a közkeletű bölcsességet, miszerint 40 éves életkora fölött mindenki felelős az arcáért. Ha pedig felelős, akkor miért ne lehetne véleményünk azokról, akiknek arcára már végérvényesen kiült a jellemük, az érdemtelen jólét, a gőg, a sunyiság, netán a butaság. Azokról, akiknek arcát akár egyik, akár másik oldalról, plakáton, újságban, pártban már meguntuk. És akkor még nem is szóltam arról, amit a meguntak mantráznak, miközben az arcukról messzire ordít, hogy maguk sem hiszik azt, amit hirdetnek. Ha pedig elhiszik, az még rosszabb. Az árulkodó tekintetről (szem a lélek tükre) ne is beszéljünk!

Beszéljünk inkább az önhittségről, a kiválasztásban képzelt tévedhetetlenségről, ami manapság például óriásplakátokról integet felénk, egyszerre hirdetve, illusztrálva az arc jelentőségét és a növekedési hitel előnyeit. Nos, a hatalmas, természetellenes színűre sikeredett veknit ölelő fiatalembertől nemhogy kenyeret nem vennék, de alighanem egy igényes eb is gondolkodóba esne: elfogadja-e kezéből a kolbászt.