Egy okos ember

Csütörtökön mondom:

Jól ki van találva az ember. Pszichésen. Mindenki szuper! Aki ugyanis nem lenne meggyőződve arról, hogy alapvetően okos, bölcs, tisztességes, rátermett, továbbá helyesen látja a dolgokat, jól szintetizál, ráadásul kiválasztott is, - nos, az olyan szerencsétlen inkább előbb, mint utóbb kardjába dől, feladja. Elveszti, vagy egyenesen elveszejti magát. Mert nem lehet (sokáig) úgy élni, hogy az ember nincs jóban önmagával, nem biztos abban, hogy enmagával és másokkal szemben nincsenek adósságai. Persze, jobb, sőt legjobb, ha a fent soroltakat mások mondják el róla, de hát - szegény ember vízzel főz.

Kezembe került a Könyv, benne az első szabadon választott magyar miniszterelnökkel (1992-93-ban) készült terjedelmes interjúit adja közre a szerző.

 Mit is mondjak, utólag is megnyugtató, hogy rövidre szabott életében (és utána is) alaptalanul bírált államférfi, milyen jó véleménnyel volt - önmagáról. Mennyire biztos volt abban, hogy jól teszi. Mindent, amit tesz és gondol. A hoch intelligens hajdani politikus igencsak megingott volna hitében, ha azt tapasztalja, hogy rendszerváltó(k) tiszteletre méltó kulturális tőkéjét – Szelényi Iván  okfejtése szerint - mostanra bizony nullára amortizálták „machernek” nevezett utódai(k). Ezt a csalódást nem kellett megélnie.

 A jelen ismeretében bizony már áthallásosak, de tanulságosabbak is az interjúk. Képzeljük el, hogy a hajdani miniszterelnök már 14 évesen (1946) olyan tanulmányt írt, amit a rendszerváltó kerekasztalnál (1989) is haszonnal lehetett forgatni. 16 évesen pedig már „az iskola egyik legjobb történészének” tartották. 1956-ban (akkoriban 24 éves kezdő történelemtanár) az általa két nap alatt kidolgozott tervezettel indult volna a kormány felmondani a Varsói Szerződést. Tudjuk, az nem sikerült, de 1990 után, a nevezetes moszkvai értekezleten a még habozó Havelt, Jaruzelskit, Petre Romant is bátran kitrükközve, az említettek által favorizált langyosabb „gyökeres reform” helyett a Varsói Szerződést feloszlatását is involváló „felülvizsgálat” változatot terjesztette elő, amire a jelenlévő Gorbacsov váratlanul azt mondta, hogy: haraso. Vagy: da. Na, erre nem emlékszik pontosan. De arra igen, hogy a moszkvai puccs idején (1990. augusztus) a tanácstalan Bush elnök telefonon kért tőle tanácsot, amit aztán meg is fogadott. Még a függetlenedő balti államok diplomáciai kezelését illetően is.

A könyv legizgalmasabb (legemberibb?) része, amidőn a kikapcsoltnak hitt, ámde bekapcsolt magnetofon mikrofonja előtt anekdotázik – és végre nem előadást tart! - a miniszterelnök. Kemény szavakkal intézi el a később rendszerváltónak nevezett értelmiség hozzá közelálló részét. Akiknek bizony megmondta, hogy nálatok „ki van írva, hogy tanszéki értekezlet, bedörömbölök hozzátok és ti kártyáztok, demizsonból isszátok a bort”. A népi-urbánus vitát tanszéki- fakultás ellentétre redukálva így folytatja „két szobával arrébb, ezek pedig képezik magukat és akkor ti azt mondjátok: k.. zsidók. Ez a baj veletek.” Ami pedig a Kárpátiában (neves budapesti étterem) söröző ellenzéki eszmetársainak szóló bírálatát illeti, megmondta: „nem lehet veletek egy mondatot végigbeszélni, mert tizenhétszer mentek ki a mellékhelyiségbe,(..) mindig elmondtam, hogy így nem lehet nemzeti alapon működni”.

  Azt azonban véletlenül sem ajánlom, hogy valaki, a fenti dörgedelmeket továbbgondolva, összefüggést találjon a prosztaták állapota és a nemzeti politizálás között.