Torma Rudi + Horváth Jenő

Úgy emlékszem, hogy haverok voltunk. Egy jó zenésszel mindenki haver, a jó zenész mégis úgy tudja, hogy neki kopott a kabátja és nincs egy igaz jó barátja. Biztosan manapság is létezik barátság közönség és zenész között, de olyan már aligha (vagy nagyon kevés) van, hogy az ember belép egy eszpresszóba és úgy érzi, hogy itt éppen őt várták. Merthogy, a zongorista tévedés nélkül (ahogy a régi vagányok mondták séróból) játszani kezdi a nótáját, mondjuk azt, hogy: „Ez minden idők, legforróbb szerelme volt és mégis elszállt, elfújta a szél”. Ilyen esetben az sem számított, ha a vendég tudván tudta, hogy a zongoristának küldött konyak kamu lesz. Kicsinység ez ahhoz képest, hogy Torma Rudi esetenként két-három évnyi, egy alkalommal pedig nyolc évnyi kihagyás után is azonosítani tudta a belépőt, az általa várt kedvenc nótájával. Akik bejártak Torma Rudihoz (számosan külföldről hazalátogatók is), valami olyat kerestek nála és vele, ami örökre elveszett Budapestről. Egy dalt, egy dallamtöredéket, amit ő készségesen, kiváló zenei tudásával visszalopott a múltból.
Nagyszerű ember és zenész volt. Még az is lehet, hogy a barátjának tartott. Életének utolsó éveiben megtisztelt azzal, hogy a Margitszigeti Nagyszállóban rendezett családi eseményre (esküvői vacsora) is meghívott. De, egyszer csak jött a hír, hogy beteg. Utoljára szilveszter éjszakáján ment dolgozni, mert tudta, hogy várják a vendégei. Már régóta az övé voltak, és nem a mulatóé. Aztán már csak az ágyban, a paplanra képzelt klaviatúrán mozgatta az ujjait, és talán magában énekelt is: „Csak átutazók vagyunk itt a földön, egy utas, aki utazik tovább”.
Hogy mindez miért és honnan jutott eszembe?
Van annak már tíz esztendeje is, hogy a Dózsa György útról, fényes nappal ellopták az autómat. Fizetett a biztosító, de a magnóban lévő szalagot, ami Torma Rudi rekedt, elcigarettázott hangját őrizte, azt persze nem pótolták. Mostanában tudtam meg, hogy más tisztelői körében forog egy CD lemez, amelyen Rudi csupa-csupa Horváth Jenő szerzeményt énekel. Természetesen megszereztem a korongot. Azóta hallgatom, hallgatom. Most már csak az a kérdés, hogy a szemben autózók közül, és egyáltalán, hány mai fiatalembernek kellene elmesélnem, hogy ki is volt a kis budapesti eszpresszók, nagy zeneköltője Horváth Jenő?
De erről, talán majd máskor.