Ambrus, a Boró

Egyetlen Ambrus utónevű embert ismertem (tegnap volt a névnapja), a Borót. Különös, nagyformátumú ember volt. Igazi személyiség. Engem nem szeretett (ezért aztán én sem). Melyik apa szereti azt a taknyos suhancot, aki kedvesebbik lányának udvarol? De erősen ám! Így hát ő is: erősen nem szeretett. Utóbb ez mindkettőnk részéről némileg megváltozott, de a csendőr pertu azért haláláig megmaradt. Ő tegezett, én következetesen magáztam. Pedig, évtizedeken át nem kerülhettük el egymást. A magyarázat is egyszerű: ő a Dunai Vasmű vezérigazgatója volt, én meg újságíró Dunaújvárosban.
Borovszky Ambrus, 1912-ben született, ha jól emlékszem Érden. Kispesten lett vasöntő és szakszervezeti tag. Negyvenötben kenyérért ment a pékhez, amikor egy szovjet katona beszólította a járdáról: na, gyere csak egy malenkij robotra. Annál azért hosszabb ideig volt oda, hogy azt malenkijnek lehetne nevezni. Midőn hazajött, illetékes kádercsinálók felfigyeltek az átlagosnál jóval intelligensebb, de persze ijesztően műveletlen öntőmunkásra, aki ráadásul régi szakszervezeti tag is. A kor szokásai szerint úgymond kiemelték. Az is a kor szokásai közé tartozott, hogy a Nehézipari Beruházási Nemzeti Vállalat (NEB) Sebestyén János nevű mérnök vezérigazgatója 1950 nyarán egyszer autóba ültette és Budapestről levitte Dunapentelére. Na – mondta a hatalmas zűrzavarban – jól nézzen körül, mert holnaptól maga lesz itt a főnök.
És lett. Lett főnök és az egész város számára per Boró. Alighanem ösztönös vezetői képességének, és manapság (de akkoriban is!) szinte ismeretlen emberi tartásának köszönhető, hogy nagy (olykor fölösleges) áldozatok árán, de irányítani tudta a munkát. Felépült a Dunai Vasmű és működött. Mi több: ma is működik. Igaz, már Dunaferr-nek hívják és nincs magyar tulajdonban.
A sok közül, helyhiány miatt, ezúttal csak két érdemét említenék, a skála két széléről. 1. Elhitte a maga köré gyűjtött szakembereknek, hogy időben rá kell fordulni a kohászati másodtermékek (spirálisan hegesztett cső, lemez, radiátor stb.) gyártására. Dunaújváros ezzel a döntéssel maradt talpon, máig. Szemben az elrozsdállt, mindig rivális Ózd, és Diósgyőr sorsával. 2. Képzelhetik, lelkében milyen érzelmi viharokkal búcsúzott a munkától, és milyen ünnepélyesen búcsúztatták nyugdíjaztatása alkalmából! Még haza is akarták kísérni, de elhárította. Olyan rég volt, hogy már elmondhatom: én titkon, tisztes távolból követtem. Hát, nem haza ment! Hanem a szeretőjéhez. És oda mégsem mehetett díszkísérettel. Ahhoz azért még ma is túl kicsi és prűd az a város.
Sorsa, élete, munkássága, embersége megérdemelné, hogy legalább egy kismonográfiában megismerje őt az utókor is.