Ültessünk Luca-búzát!

El ne felejtsenek holnap búzát ültetni! Luca-napján kell. Csorba, fülét vesztett bögre is megteszi, ha teletöltjük búzával, aztán meglocsoljuk, eleinte egy vizes rongyot is ráteríthetünk, helyezzük a meleg konyha ablakába, hogy kellő fényt is kapjon, és karácsonyra majd tenyérnyi, netán arasznyi magas, szépen zöldellő búzát tehetünk dísznek az ünnepi asztalra, a kalács mellé.
Odalenn Bácskában nem múlt el karácsony Luca-búza nélkül. Régi bunyevác gazdák ebből jósolták meg a jövő évi termést. De közelít advent harmadik vasárnapja is, amikor félig bunyevác származású családomban anyák napját, azaz „Matericát” illett köszönteni. A negyedik adventi vasárnapon pedig (nyilván az egyenlő elbánás jegyében), apák napja, vagyis „Oca” volt/van.
Arra azonban csak egyedülálló nagynéném vetemedett (még az ötvenes évek elején is), hogy őrizve a bunyevác hagyományokat, karácsonyra szalmával terítse be a konyháját, így emlékeztetve Jézus születéshelyére.
A messzi múltban Bácskába érkező katolikus horvátokat állítólag a Buna folyóról nevezték el bunyevácoknak. Mindig is barátságban éltek, gyakran össze is házasodtak a magyarokkal. Így történt, hogy családunkban rendesen összekeveredtek a két nép karácsonyi szokásai. Ezúttal csak néhány bunyevác szokásról szólnék.
A karácsonyi asztalon a nagy fonott kalács, a „bozsitynyák” mellett mindig égett egy gyertya. Anyám mézes pálinkát csinált. Diót is mártogattunk mézbe. Babona szerint: kinek milyen diót sikerült feltörnie, olyan egészségre számíthatott az eljövendő esztendőben. Persze, anyám mindig gondosan válogatott, csak egészséges diókat tett az asztalra. (De egyszer aztán, hiába akarta kijátszani a sorsot.)
Nagyon régen egy rendes bunyevác gazda a karácsonyi ünnepekre un. „polozsájt” szerződtetett, aki az ünnepek alatt mintegy helyettesítve a házigazdát szórakoztatta a vendégeket, szüntelenül kínálgatta őket, és mindenikkel versenyt evett-ivott. A vendégnek illet egy üveg bort, „bukarát” előre küldeni, amit a „polozsájnak” viszont illett egy hajtásra meginni. Így érthető csak igazán, hogy egy jó „polozsáj”, aki nem dőlt ki a vég nélküli nagy vendégeskedés alatt, hát minden pénzt megért a gazdának. Olyannyira, hogy már az új év második napján szerződtették jövő karácsonyra is. A gazdasszony pedig egy nagy kalácsot dugott a hóna alá, és frissen füstölt kolbászt tekert a nyaka köré búcsúzáskor.
Hogy’ is mondjam: szóval, tudtak élni!