Túláradó karácsony

Jön ránk a karácsony. Édesanyám mikulás és Luca-nap között szokta volt ezekkel a szavakkal megállapítani azt a vitathatatlan tényt, hogy közelítenek a karácsonyi ünnepek. Utólag elemezve a mondatot, már beleérzek némi aggodalmat, félelmet. Csipetnyi ellenszenvet, talán. Legalábbis, mintha nem örült volna felhőtlenül, egyértelműen a szeretet ünnepének. Némi szégyenkezéssel, utóbb már bevallhatom, hogy kisfiúként én sem rajongtam érte. Valahogy úgy esett, hogy karácsony böjtjén (felénk így mondták) mindig kaptam egy-két pofont. Merthogy mi december 24-én csak este vettünk ételt magunkhoz. Talán, hogy hat óra táján jobban essen a vajon berántott bableves, a hal, meg a mákos guba. Éhesen, gyerekként is, ma is, rögvest izgága és ideges leszek. Alighanem anyám is az volt, nyilván a reá váró sok házimunka okán. Így azután többnyire két pofon előzményével ültük körül a karácsonyesti asztalt. Ajándékot nem nagyon kaptam. De nem a pofon ráadásaként maradt el. Nálunk egyszerűen nem volt kötelező szokás.
Mostanság is aggodalommal várom a karácsonyt, de most más okból. Aggódom, miként és hogyan fogják (mindig ugyanúgy!!) a televíziós csatornák túllihegni az ünnepet. Merthogy a kereskedelem addigra már kifullad a lihegéstől. A karácsony meghitt (néha azért álságos) csöndjének megzavarására majd jönnek és kifolynak a dobozból a bárgyú, ünnepinek hitt filmek a Kisjézus születéséről, Betlehemről, a jóságról és a családról. Mesélnek mindezekről olyanok, akik nagy igyekezetükben, hogy hiteles vallásosnak tűnjenek, nagypéntek előtti napra teszik áldozócsütörtököt (ez valós példa!). Majd facsarni lehet a jóságot és szeretetet minden bemondóból, beidézett közszereplőből, politikusból, akik máskülönben egy kanál vízben megölnék egymást, akik gyerekeiket netán kéthetente viszik láthatásra, hogy egyéb viselt dolgaikról ne is szóljak.
Üzenetek is szállnak az éterben, amelyekben fiak és lányok, akik valahol magukra hagyták öreg szüleiket, most szeretettel gondolnak rájuk és minden jót, áldott ünnepeket kívánnak, továbbá Isten áldását kérik rájuk. Persze, a messzi távolból. A képernyőkön pedig nagy pelyhekben hull a (mű?) hó.
Előkerülnek a jól bevált hogyan süssünk mézeskalácsot karácsonyra című receptműsorok, lesznek olyan csatornák, ahol az örökáron megvásárolt (éppen ezért ezerszer látott) filmeken a születőben lévő Kisjézus eljövendő életét már jó előre „megjósolják”, egészen a kereszthaláláig. Úgy annyira, hogy mire múlik az ünnep (az idén extrahosszú négy nap) az embereknek már nemcsak a bejgliből lesz elege. Direkte vágynak majd egy kis hétköznapi gonoszságra.
Ez lehet a cél?!