Összeálltam magammal

Most, hogy közeledik, vagy elmúlt (de mindegy is ez, hiszen mindig közeledik, vagy múlik) egy fontos kerek évforduló, szóval ahogy ezt jobb nevű zenekarok szokták, még egyszer összeálltam magammal. Elég viszontagságos volt. Mit is mondjak: a hosszú évek alatt igencsak szétszéledtem. Már az is eredmény, hogy ezúttal nem vonultunk ki egymásból, hanem leültünk és elfelejtettük ellentéteinket, vitáinkat; nem kérdeztük, hogy ki honnan jött vissza, korábban ki mit mondott a másikra, és egyáltalán: mit mondott és hol. Tudtuk, hogy ez az utolsó (na jó az utolsó előtti, előtti, előtti) lehetőség, hogy még egyszer így együtt azok legyünk, akik sohasem voltam.

Lízingeltünk egy nagyobbacska (cca. 93 ezer négyzetkilométernyi) próbatermet és megpróbáltunk összezenélni. Hát, elsőre valami förtelmesre sikeredett. Volt abban minden csak összhang nem. Más hangnemben játszott a billentyűs, más ritmust vert a dobos, mást pengetett a gitáros, a bassz gitárosnak csak egy húrja volt, a fúvósok meg túl hangosan recsegtek. A frontembereinkről pedig csak annyit, hogy egymás kezéből kapkodták a mikrofont és átszellemülve daloltak össze-vissza.
Fiúk, mondtam őszintén (mert ezt mindig hozzá kell ám mondani, különben azonnal tudják, hogy nem vagyok őszinte), szóval mondtam magamnak: fiúk, ha hamarvást nem lesz itt összhang, ha nem találjuk meg együtt a fisz-t, akkor mehetünk a fabba. Úgy lezavarnak minket a színpadról, mintha soha ott sem lettem volna.
Híre is kelt (lásd még médiákok), hogy mire készülünk, és milyen nehezen születik az összhang. A hírre viszont magasra szökött a tojás ára. Mondtam is magamnak nagyon komolyan (plusz őszintén), hogy ha ez így megy tovább, akkor tojással dobál meg bennünket a közönség. Akkor is, ha a tojásdobálás már büntetendő cselekmény. Arról már nem szólva, hogy ha így össze-vissza zenélünk, akkor ebből sohasem lesz lóvé, amiért pedig az egészet kitaláltuk.

Saját érveimen kicsit elgondolkodtam és előkerestem valami régi nótát, olyat amire mindenki emlékszik. De hozattam valami vadiúj kottát is, amiből még soha senki nem játszott. Elsőre persze olyan közönséget kerestünk, akik régi rajongók. Mit is mondjak, náluk észbontó siker voltam. Fürödtünk a diadalban, de aztán eljött az igazság pillanata. Erőlködtünk, pengettünk, fújtunk, fuvoláztunk, miközben a közönség rohamosan fogyott. Ott tartunk, hogy az emberek már más zenekarokat sem akarnak meghallgatni. Senkit! Szerintem mindkét fülükre megsüketültek. Már csak magukban dúdolgatnak, mintha csak káromkodnának. És mi már a káromkodáshoz sem kellünk.
Ezt álmodtam 2009. március nyolcadikának szeles éjszakáján.