Irodalom és más efféle lom

Tegnap találkoztam korunk írójával.
Enyhén kopottas öltönyben jött szembe az utcán. Rokonszenves fiatalember, hóna alatt egy vaskos mappával. Akár közvélemény kutató is lehetett volna. Tisztelettel kérdezte, hogy megszólíthat-e. Mondtam, csak röviden, mert már látom, hogy jön a villamos. Őszinteségemet méltányolva röviden bemutatkozott, elmondta, hogy eredetileg logisztikus volt (értelmezni is segített mondván, ezt a szakmát régebben raktárosnak nevezték). Mostanság azonban felcsapott írónak. (Ajaj! Kolléga úr?!) Közölte, hogy ezúttal éppen műveinek terjesztésével foglalatoskodik. Feltalálta a maga számára lehető legkorszerűbb módszert. Már nyitotta is a hóna alatt szorongatott regisztert, amelyben cím szerint abc sorrendben sorakoztak a teleírt lapok. Tessék választani mondta egy fűszeres hanglejtésével: egy három oldalas novella mindössze kettőszáz forint. Már most kérdezem én, ki nem vesz kétszázért egy eredeti novellát, pláne kollégától? Kivált, ha közelít a régen várt villamos. Kétszázat jobb érzésű ember a koldusnak is ad, nemhogy írónak. Mely kategóriákat nyilvánvalóan összemosni igyekszik az idő.

A ritkán járó villamos peronja pedig kiváló helyszín eltűnődni az irodalom jelenlegi állásán. Mert mi van, ha ez a fiatalember a terjesztés korábban normális, mára viszont abnormális és járhatatlan útját választja. Kezdjük azon, hogy a piacot kézben tartó két-három nagyobb kiadótól úgy kihajítják, mint a macskát szarni. Hát, volt őneki a tévében taglalt botránya? Bevallotta egyszer is, hogy terhes, nem terhes, szakított, nem szakított, öngyilkossági kísérletet követett el, bezárták, kizárták avagy, mint tévéceleb megírta-e mindezt másokról, persze szigorúan őszintén? Na, ugye, hogy nem! Akkor meg miben reménykedik? A csőd szélén tántorgó kisebb kiadók véletlenül sem mernek pénzt tenni bele. Ha mégis talál(na) egy önsorsrontó kiadót, akkor a most zsebre tett kétszázból már csak 90 maradna, az is a kiadónak, mert a többit lenyúlná a terjesztő. A 90-ből kellene kifizetni a nyomdát, a papírt, a tiszteletpéldányokat és megélni – elsősorban a kiadónak. Csak ami ezután marad, csak az lenne a kopottas fiatalember honoráriuma, amiből viszont fizetne áfát, nyugdíjjárulékot, egészségügyi járulékot, iparűzési adót, és talán megvehetné azt az egyetlen zsömlét, ami a napi túlélését s további művészi ihletét garantálná.

Ezzel szemben az irodalom és más efféle lom (vö. J.A.) terjesztésének ezen egyszerű módján van kétszáz forintja, tisztán. És ha mint író helyesen választja meg a terjesztés színhelyét, még jó levegőn is van.
Ami a dráguló gyógyszereket tekintve, az egészség megóvása szempontjából irodalmi berkekben sem mindegy. De nem ám!