Egy korsó rum (ez lenne a címe)

Az a gyanúm, hogy mindenki adósa önmagának. Én is halogatok egy-két munkát, egy-két határidőt. Ha emiatt lelkiismeret-furdalásom van, hát úgy csinálok, mintha éppen belekezdenék. Legalább a terjedelmesre tervezett írásmű rövid összefoglalásába.
Egyik ilyen adósságom a mára már jelentőségét vesztett (talán nem is sokakat érdeklő) egykori Sztálinváros/Dunaújváros vendéglátóiparának könyvbe foglalt története. Régen tervezek egy vidám írást, ami alighanem mindennél szemléletesebben jellemzi a város- és gyárépítés hőskorát, az un. ötvenes évek első felét. Ha valahol, akkor a kocsmákban, amelyeket hivatalosan ilyen-olyan számú italboltnak neveztek, és amelyeket a közönség azonnal más névvel illetett, szóval, ha valahol akkor ott a sztálinvárosi talponállók mélyén érvényesült a szólásszabadság. Tanúm rá Örkény István, aki a Szabad Nép tudósítójaként, az építkezésen tett hivatalos látogatása után itt, az egyszerre Késdobálónak, Leprának és Köpködőnek nevezett műintézetben ismerhette meg lelkes, délelőtti kalauzának valódi véleményét. (Amint azt - persze később – többször, több helyen is megírta, a mérnök, miután felismerte benne az Östereicher patikus fiát, két-három feles után beismerte, hogy délelőtti lelkes kalauzolása alkalmával, hát szóval nem a teljes igazságot közölte. Már hogy a nagykohókból nem vas fog itteni folyni, hanem szar.)
Ami azt illeti a jövendőmondónak nem lett igaza. Mivel a kocsmákban lehet, hogy szólásszabadság lakozik, de a szólás és az igazság közé azért nem lehet automatikusan egyenlőségjelet tenni. Ma sem.
A sztálinvárosi hőskor vendéglátóipara televan hiteles, korfestő jelenséggel. A hivatalosságok mindent elkövettek, hogy a fentebb már elsorolt- és más hasonló nevű talponállók mellé beerőszakolják a kulturált (polgári?) vendéglátást is. Például bezárattak egy Rózsadombi cukrászdát és annak teljes berendezését levitték Sztálinvárosba. Mondhatni a vendégekkel együtt. Olyan szakembereket vezényeltek oda éttermet, szállodát igazgatni mint Gundel Ferenc, vagy Lauer István. A Gundel név önagáért beszél, róla csak annyit, hogy az ÁVH onnan telepítette ki répát egyelni a Nagyalföldre. Lauer némi rábeszélésre a budapesti Palace Hotel igazgatóságát hagyta ott, hogy Sztálinvárosban megnyissa a szép emlékű Arany Csillag szállót. Jeles utódaival igazi vendéglátó kultúrát teremtett a magyar valóságnak ezen az elvadult táján. Képzeljük el, három pocsolyával és két sarokkal odébb a Leprában korsó rumot rendeltek a törzsvendégek, a Csillagban pedig előmelegített tányérokat tettek a vendég elé. (Aki járatos a vendéglátóiparban, méltányolja ezt az ellentmondást.)
Az meg már csak hab a tortán, hogy a Lepra közönsége gumicsizmában próbálta birtokba venni a fényes hotelt, ahol a nyakkendőt is megkívánó igazgatónak az egyenlőség nevében bicskával nyesték le a nyakáról a kravatlit: ne faszáskodjál már kishaver!
Hát, erről szeretnék egyszer írni. Hosszabban.